• Mazsolák

        kranki blogja

        Szinte még meg sem melegedtünk itthon, apának el kellett utaznia egy három napos konferenciára. Azaz, hármasban maradtunk. Az első éjszakát nem mertem egyedül bevállalni, megkértem édesanyámat, töltse velünk az éjszakát. Ki tudja, hogyan alszanak a kis mazsolák, és ha gond van, csak nem tudok kétfelé szakadni, annyira pedig még nem szeretném összeengedni őket.

        Erzsi mama érkezését Tomcsi már nagyon várta, megpuszilta, és megkérdezte, hogy "Jaja papa?". Papával imád barkácsolni.

        Vacsora után következett a szokásos esti pancsolás, majd egy kis legózás után az alvás. Én ezalatt Ágicát rendeztem, megszoptattam és elaltattam. Szerencsére az éjszakánk nagyon nyugodt és csendes volt. Tomcsi csak egyszer ébredt fel, akkor is csak ivott egy nagyot, és visszaaludt. Szokatlan volt, hogy nem nekem kellett ugranom a gyerekekhez, hanem megtette ezt helyettem az anyukám.

        Az előző este nyugalmából kiindulva úgy döntöttem, hogy a következő napot, és az éjszakát egyedül vállalom be. Lesz, ami lesz!

        Miután felébredt Tomcsi a délutáni sziesztából, reszeltem neki almát. Éppen azt csemegéztük, amikor  Ágica is jelezte, hogy csatlakozni szeretne hozzánk. Így Ágica ült az ölemben, Tomcsi a széken. Egy kanál bébiétel Ágicának, egy kanál reszelt alma Tomcsinak. Természetesen másik kanállal! Úgy vettem észre, mindkettőjüknek tetszett az egyszerre történő etetés!

        Ezek után következett az együtt játszás. Tomcsi leült a szőnyegre építeni, mi pedig Ágicával csatlakoztunk hozzá. Mellé települtünk, és segítettünk neki. A kis hugi adogatta az építőkockákat a bátyónak. Amikor megunták, birkóztunk egyet, úgy, hogy Ágica volt felül. Közben énekeltem, például a "Zsipp-zsupp, kender zsupp"-ot, és a végén Ágicát, rátettem Tomcsira. Volt ám hatalmas kacagás, az egyik göndörebben nevetett, mint a másik. Én voltam a VILÁG legboldogabb Anyukája!

        Hamar eltelt a délután, következett a fürdetési idő. Szokás szerint előbb Ágicát rendeztem, Tomcsi segítségével. A pisis pelust kivitte a szemetesbe, a levetett ruhácskát pedig a szennyeskosárba dobta. Majd megnézte, hogyan fürdetem és öltöztetem fel a kis hugát. A szoptatás alatt gyurmáztunk, és rajzolgattunk. Büfiztetés után Ágicát beraktam az ágyába, és jött a nagyfiú mosdatása. Amit ellesett tőlem, azt ő magán próbálta bemutatni. Nagyon édes volt! A kis szivaccsal csak úgy dörzsölte a testét.

        Ráadtam a pizsamáját, és a fáradtság miatt már nem is igényelte a további ébrenlétet, hanem kérte, hogy menjünk aludni. (hozta az alvós maciját és takaróját).

        Így betettem a kiságyába, Ágicát pedig az ölembe fogtam, és leültünk Tomcsi ágyához. Végül egy mesével, és dallal, mindkét mazsolámat egyszerre tudtam elaltatni.

        Azért, megmondom őszintén, csak jobban elfáradtam, mintha mindezeket ketten végeztük volna apával, de boldog voltam, hogy mindez egyedül is SIKERÜLT!

        Az éjszakánk ismét zökkenőmentesen telt el. Ezek után már bátrabban vállalom az apa mentes estéket, bár nagyon remélem KEVÉS lesz belőlük!


        Ahogy hazajöttünk a kórházból, Tomcsi egyből kérte a szokásos "tejte"-jét. Odabent a lelkünkre kötötték a diétázást, és a tej, illetve tejtermék mentes étkezést. Még jó, hogy megkérdeztem a doktor úrtól, hogy mit adhatok neki, tej helyett, ugyanis Tomcsi nagyon szereti a tejtermékeket .(gondolom, mint a legtöbb gyermek). És egy hétig nélküle, az katasztrófa lenne!

        Az orvos javasolta a laktózmentes tejet. Mondta, hogy az egy kicsit drágább a hagyományos fajtánál, de azt lehet fogyasztani, mert nem tapad a bélfalra, vagy nem szedi le a bélflórákat? - valami ilyesmit mondott, sajnos nem jegyeztem meg! Egy jó hét után is, először a kefírrel próbálkozzunk, utána jöhetnek a szokásos tejtermékek.

        Féltem, hogy fog-e ízleni neki ez a fajta tejcsi, de szerencsére minden akadálymentesen zajlott. Eleinte csak egy kávés csészényi tejet kapott, kóstolás képpen, valamint, hogy leteszteljük, hogyan reagál rá a szervezete. Mivel eltelt egy fél nap, és nem történt semmi, estére nyugodt szívvel adtam oda a csökkentett mennyiségű tejcsi adagját.

        Az étkezéseknél odafigyeltünk a diéta betartására, főtt krumpli, virsli, pirítós, gyenge húsleves, reszelt alma, keksz. Egy pár nap elteltével Tomcsi elkezdte hajtogatni, hogy KAJA, KAJA! Gondolom, kezdte megunni a szerintem változatos, de annyira nem laktató ennivalókat. Direkt mi is csak olyanokat ettünk, amit neki is szabad. Ha mást kívántunk, akkor azt nem előtte fogyasztottuk el. Nem fogadtunk otthon még látogatókat sem. Nagyon féltünk, ne hogy visszafertőződjön. Sajnos, most így még jobban megértettem azokat a szülőket, akiknek a gyerkőcei már átestek valamiféle komoly, súlyosabb betegségen, és ANNYIRA NAGYON féltik, óvják őket! Eddig kicsit túlzásnak tartottam a dolgot, ezután viszont MAXIMÁLISAN támogatom!

        Nálunk ráadásul itt van Ágica is, aki szintén elkaphat bármit. Úgyhogy még nagyobb a veszélyforrás! Mi lesz, ha elkezdenek közösségbe járni a lurkók? Az egyik megfertőzi a másikat? Egy kollegám panaszkodik, ők nagyon gyakran így járnak. Szegény anyuka, szinte sohasem tud dolgozni menni, mert valamelyik gyermek tuti, hogy beteg. És nekik még szülői segítségük SINCS!

        Talán a bajban az volt a "jobb", hogy a nagyobb mazsolánk lett beteg, aki azért már meg tudta mondani, vagy legalábbis mutatni, hogy hol fáj. Ágicával azért bonyolultabb lett volna, na meg az ő szervezete még gyengébb....

        Végre letelt az egy hét, kezdődhet a dőzsölés! Persze, csak mértékkel!


        Szóval, miután otthon lerendeztem Ágicát, igyekeztem vissza a fiúkhoz. Apát el akartam küldeni, hogy sétáljon egy kicsit a friss levegőn, de annyira fáradtnak és gyengének érezte magát, hogy inkább lepihent a kórteremben. Mi pedig Tomcsival a folyosót térképeztük fel, mi merre található. Az előtérben jobbra és balra is, külön kis játszósarkok voltak kialakítva. Itt aztán mindenféle játék megtalálható volt, igaz kicsit hiányosan, de volt miből választani. Tomcsi egyből leült egy kis kék műanyag székre, majd mondta nekem is, hogy Csüccs! Először a színes ceruzákat fogta meg, és egy rajzlapra különböző óriás méretű köröket rajzolt. Az ügyeletes nővérke is odajött hozzánk, én bemutatkoztam neki, mivel még nem találkoztunk. A hölgy elmondta, hogy nyugodtan lehet bármivel játszani, csak amit már a kezébe vett a gyerek, azt be kell vinnünk majd a szobánkba. (a tovább fertőzés megakadályozása végett). El tudjátok képzelni, milyen a gyermek, egy nagy szatyor játékkal tértünk vissza az ideiglenes szálláshelyünkre! Szerencsére a kis mazsolánknak az életkedve is kezdett visszatérni, így nyugodtabban mentem haza este. Otthonról még mielőtt elaludtak bent a fiúk, felhívtak minket, hogy mi újság. Az éjszakát édesanyám velünk töltötte, hogy ha valami gond akadna a kórházban, vagy netalán Tomcsira rájön az "anyázhatnék", azonnal tudjak indulni hozzájuk. Szerencsére nem került erre sor, a fiúk is, mi is, a körülményekhez képest jól aludtunk. Korán reggel, miután megszoptattam Ágicát, indultam be a kórházba finom reggelivel, és újabb játék adaggal.

        Apával váltottuk egymást, ő hazament megfürödni, rendbe szedni magát, én pedig Tomcsival játszottam odabent. Ezen a napon már nem akart annyi folyadékot magához venni, mint tegnap, így újabb infúzió következett. Pedig reménykedtünk, hogy a mai éjszakát már négyesben tölthetjük. Az étvágyával nem volt probléma, de ismét lelassult, nem volt kedve leszállni az ágyról.

        Éppen azt beszéltük, hogy milyen jó, hogy nem sok beteg van, nyugodtan lehet pihenni, mikor is hangos ordításra lettünk figyelmesek. Újabb beteg érkezett az osztályra. Egy kisebbséghez tartozó kisfiú, akit a mellettünk levő kórteremben helyeztek el. Szegény folyamatosan sírt, és anyut szólítgatta. A falak, amik ugyebár mindkét oldalt üvegből álltak, nem igazán hangszigeteltek voltak. Úgy áthallatszott a sírás, mintha mellettünk történt volna a dolog. (azért nem láttunk át az üvegfalon, mert aranyos macis függöny volt előtte)

        Egy jó pár órás sírás után, a férjem kiment megkérdezni, hogy mi a baj a szomszéd szobában. A nővér elújságolta, hogy a kisfiút behozta valami Pista bácsi, aki azt mondta, hogy nemsokára érkeznek a szülők is, majd ők aláírják a papírokat. Igen ám, de teltek az órák, és senki nem jelentkezett. Az öt éves kisfiú pedig csak sírt, és sírt. Felöltözött, és haza akart menni. Az utolsó pillanatban vette észre a nővérke. Bekötötte neki is az infúziót, a kisfiú azzal együtt is kimászott a folyosóra, és ott üvöltött tovább. A szívünk majd megszakadt, annyira sajnáltuk, de a fertőzés veszélye miatt nem mertünk bemenni hozzá. Milyen szülő az ilyen? Úgy képzeljétek el, hogy így telt el az éjszaka is, az AANNYUUUU csak nem jelentkezett!

        Ebből adódóan a fiúk éjszakája is nyűgösebb volt, mert a hangzavartól nem nagyon tudtak pihenni.

        Másnap újabb beteg érkezett, akit a "sírós" kisfiúhoz tettek be. A kislány apukája próbálta vigasztalni a fiút, hogy nyugodjon meg, biztosan mindjárt itt lesznek a szülei. (emiatt egy kicsit csendesebb volt ez a nap)

        Tomcsi reggel a nyakamba ugrott, újból olyan volt, mint régen. Sokat evett, ivott. A doktor úr vizelet mintát kért, hogy megnézze van-e benne aceton. Először Tomcsi hallani sem akart a biliről, mihelyst meglátta sírni kezdett. Ekkor kitalálta a nővér, hogy a pöszire tegyünk egy öntapadós zacskót. Nagy nehezen rátettük, de ártatlan gyermek már bennünk sem bízott, és nekünk sem engedett semmit, hogy hozzányúljunk. Eltelt egy pár óra, és a zacsi még mindig üres volt, ezért levettem, és ráültettem a bilire, és ott kezdtünk el játszani. Kis idővel később már ott volt a minta a biliben. Nagyon megdicsértük Tomcsit, és apa gyorsan vitte is a nővéreknek. Szerencsére, ez is rendben volt. Inni viszont nem nagyon akart, ezért cselhez folyamodtam.

        Ha nem iszod meg, szólok PETINEK, majd ő megissza! - mondtam. Erre a kis mazsola egyből kivette a kezemből a poharat, és fenékig kiitta belőle a 100 százalékos almalevet. És ez így ment tovább. Csak így volt hajlandó inni. Már a végén ő mondta, hogy Peti, Neem! és megitta az egészet. Ezúton sikerült majdnem egy liter folyadékot belepréselni. Az orvos is közölte, hogy a súlyához képest minden nap egy liter folyadékot el kell fogyasztania.

        Őszintén megvallva, ha egészséges, akkor sem mindig ivott meg naponta ennyit a gyerekünk. (de mit várunk, hiszen én sem...csak most, hogy szoptatok!)

        Mivel sokat evett és ivott Tomcsi, meg volt a végtermék is, ami KEMÉNYRE sikeredett! A délutáni vizit után a professzor Úr engedte, hogy hazamenjünk, de azzal a feltétellel, hogy még két napig személyesen megjelenünk az osztályon, és megmutatjuk magunkat. Mit érdekelt ez már minket, csak mehessünk már végre HAZA!

        Gyorsan összecsomagoltam, jött értünk apa, és repültünk az otthonunk felé. Otthon gyorsan levetkőztünk, és mentünk a fürdőkádba. Utána megkönnyebbülve, boldogan bújtunk össze, mind a négyen. ÚJRA EGYÜTT AZ EGÉSZ CSALÁD!!


        Az egész ott kezdődött, hogy Tomcsi laza székletet produkált. Nem volt gyanús, ugyanis, így tudtuk meg, hogy érkezik a következő fogacskája. Azt gondoltam, most is ez a helyzet. Csak akkor kezdtem másként vélekedni, mikor pár óra elteltével ismét jött egy adag. Mindez, mamáéknál történt szombaton, éppen a hajvágás kellős közepén. Félig papa lenyírta Tomcsi séróját, mikor el kezdett sírni, és sehogyan sem sikerült rávennünk, hogy fejezzük be a műveletet. Úgy voltunk vele, hogy késő is van már, meg ne nyúzzuk szegény gyereket, majd holnap befejezzük. Megvacsoráztunk, utána elfogyasztotta a szokásos esti tejcsijét.

        Hazafelé menet már eszembe jutott, hogy a keresztfiúnknak nemrégen hasmenése volt, megkérdezem, nem-e maradt nekik valamiféle hasfogójuk. Mivel maradt, apát átküldtem érte. (por alakú, folyadékba kell rakni)

        Alig telt el öt perc, mikor Tomcsi sírva fakadt, odabújt hozzám és abban a pillanatban már sugárban jött is a vacsora darabokban kifelé a száján. Jaj, a kis drágám, nem is tudom, hogy a meglepődöttségtől vagy a fájdalomtól kezdett el ismét sírni. Apa pont ekkor lépett be a lakásba. A kabátját ledobta a földre, és ugrott a kisfiúnkhoz. Én ugyanis közben Ágicát szoptattam! Szerencsére, Ágica már a büfizés környékén járt, így beraktam a kiságyába, és átvettem apától Tomcsit. A kis ruhája, a szőnyeg, minden tiszta hányás volt. Nem részletezném, milyen látvány volt! Nem is a szőnyeget sajnáltam, hanem Tomcsit. Szegénynek ez volt az első ilyen élménye!

        Gyorsan átöltöztettem, apa pedig neki állt a szőnyeg, és a bútor tisztításának. Ezután újabb fosás következett. Majd hajnalban még egy, és még egy. Ekkor már, amit megivott forralt vizet, az is azonnal visszaköszönt. Az óra fél hatot mutatott, mikor is hívtam az ügyeletet, mit tegyünk. Javasolták, hogy azonnal menjünk ki. Felöltöztettem Tomcsit, majd szóltam édesanyámnak, hogy jöjjön Ágicára  vigyázni, mert baj van. A fiúk autóba ültek, és mentek a Klinikára. Én megszoptattam Ágicát, összecsomagoltam Tomcsinak pizsamát, mamuszt, törölközőt és rengeteg játékot, meséskönyvet (megtelt egy kisebb méretű sporttáska), és mikor mama belépett az ajtón, már vettem a kabátot és indultam a fiúk után.

        A Gyermek klinika előtt apára csörögtem, hogy hol vannak, mondta, hogy maradjak ott, két perc és jönnek. Míg vártam körbenéztem az épületen. Az egyik folyosó ablakában felfedeztem egy kisfiút. Pizsamában volt az apukája kezében. Ebben a pillanatban elfogott a sírás. A szememből csak úgy potyogtak a könnyek. Azt sem tudtam, hogy töröljem le az arcomról a sírás bármiféle nyomát is. Nem akartam, hogy a kisfiúnk észrevegye. Talán sikerült is, mert csak a férjem vette észre, aki annyit mondott, hogy fejezzem be, mert mindjárt ő is kezdi.

        Átküldtek minket az Infektológiára. Hirtelen azt sem tudtam, mi az. Kiderült később, az a Fertőző osztály. Az ügyeleten negyed órás várakozás után vizsgálták meg Tomcsit, majd megállapították, hogy mivel zöldes színű a széklete, az csak fertőző lehet.

        Itt a fertőző osztályon újabb várakozás következett. Egy jó fél óra volt....El tudjátok gondolni, milyen volt ott ülni, tehetetlenül nézni a bágyadt, lefehéredett gyermekünket, aki néha még a padlóra küldött egy kis "anyagot"? A férjem többször kiment szólni az ügyeletes nővérnek, aki közölte, hogy vasárnap van, ügyelet. Az orvos kint van a városban, megcsörgette, és jön mihelyst tud. Közben telefonálgattunk össze-vissza, van-e valakinek ismerőse, aki esetleg felgyorsítaná a folyamatot. Sajnos, senki nem tudott rajtunk segíteni, végül megérkezett az orvos.

        Ő szintén megvizsgálta Tomcsit, aki már a fehér köpeny látványától sírva fakadt. Azt sem engedte, hogy a súlyát, illetve a magasságát megmérjük. Aztán mikor az asztalra kellett felfektetni, üvölteni kezdett. Az orvos kereste a vénáját. Egyik karját megszúrta, semmi. Másik karját megszúrta, semmi. Nem találta a vénáját, ha meg megtalálta, kipukkant. Apa fogta le Tomcsit, én csak a kisfiam arcát néztem, és folyamatosan beszéltem hozzá. Próbáltam a figyelmét elterelni, lekötni valamivel. Szerencsére az egyik szekrényen találtam egy katicabogarat. Elmeséltem neki, hogy papa hogyan dobta ki a katicát az ablakon. (friss élmény volt ez neki, ő mondogatta, hogy papa és PUKK). Egy kicsit elhallgatott, majd újból felüvöltött. Néha elcsuklott a hangom, de csak beszéltem, és beszéltem. Egyszer apa szólt, hogy váltsam már fel, mert rosszul érzi magát. Kiment a folyosóra, mert az ideg a gyomrára ment, és begörcsölt. Senkinek nem kívánom ezeket a perceket! Szörnyű volt! A szemem még most is könnybe lábad!

        Végül a kézfejébe sikerült bekötni az infúziót. Bekerültünk a 4-es kórterembe, leültem egy fehér háttámlás, karfás műanyag székbe, Tomcsi az ölemben, így csöpögött az infúzió három órán keresztül. A nővérke mondta, hogy amíg a folyadék fele le nem folyt, addig ne adjunk neki inni, mert úgy is kijön. Folyadék nélkül is jött. De kis idő múltával csak elaludt a karjaimban. Apa közben masszírozta a lábam, és próbáltuk egymást nyugtatgatni. Ahogy lefolyt az egyik adag, azaz fél liter folyadék, következett a másik adag. A nővérke szerint jobb egyben letudni, később már nem biztos, hogy megengedné a gyerkőc. Igen ám, de nekem mennem kellett haza, mert otthon várt a másik mazsolánk, aki már nagyon éhes volt.

        Odahaza teljesen levetkőztem, lemosakodtam, mielőtt Ágicához hozzányúltam volna. Nagyon féltem/félek, nehogy megfertőzzem, ha nem is a hasmenéses vírussal, hanem bármi egyébbel, ami a kórházban megtalálható.

        Megszoptattam Ágicát, összeszedtem apának is pizsamát, papucsot, és újabb sporttáskányi cuccal mentem vissza a kórterembe. Tomcsinak már a színe is jobb volt, kezdett visszatérni az életkedve. Iszogatott és eszegetett. Vittem neki finom házi tyúkhúslevest, répa darabkákkal.

        A további részleteket holnap folytatom, ugyanis mennem kell.....

         


        Hát, igen az örök kérdés. És már minket is érint. Tomcsival nem volt téma, a kezdet kezdetén betettük a szájába, és a mai napig benne van! Na, azért nem folyamatosan!

        Ágicánál úgy veszem észre, más lesz a helyzet. Az elején ő is megkapta a cumiját. Az első hónapokban semmi gond nem volt, ha nyűgösebbnek találtuk, odaadtuk neki a cumit, és megnyugodott. A múlt héten eltűnt a cumija. Égen-földön kerestük, és sehol nem leltük. Apa már azon volt, hogy vegyünk neki másikat, de én meggyőztem, hogy nem kell. Hosszas keresgélés után megtaláltam. Beesett a kiságy mögé. Igen ám, csak közben eltelt pár nap, és Ágica olyan jól el volt cumi nélkül, hogy meg sem próbáltam a szájába dugni. Először a Tomcsi pipáját adtam oda neki, de a kis nyelvével kinyomta. Akár hányszor akartam, mindig így jártam. Majd feladtam, és ezután került elő a cumi. Lefertőtlenítettem, és eltettem tartalék cuminak. (mivel hogy a kategória szerint 6 hónapos kortól 18 hónapos babáknak jó, azaz Tomcsi és Ágica egy kategóriába tartoznak)

        Amikor Ágica éhes volt, vagy cumizhatnék, bekapta a két ujjacskáját, és szopcsizni kezdte. De nem is akármelyik ujját! A középsőt és a gyűrűs ujját egyszerre! Mindenki ámélkodva nézi ezt a variációt. Számunkra elég egy nyakatekert módszer, de számára kényelmes, és nagyon finom. Az a lényeg!

        De itt jön a költői kérdés? Hagyjam így vagy térjünk vissza a cumira? Rengeteg cikket olvastam, kérdezősködtem szakemberektől, de a vélemények megoszlanak. Vannak, akik a cumi mellett döntenek, mert végszükség esetén elvehető a gyermektől, különféle mese mellett. (például elvitte a cica, stb.) Az emberek másik fele az ujj vagy ujjak mellett érvel. Állandóan kéznél van, nem lehet elhagyni. Ráadásul a fogak sem nőnek össze-vissza, az állandó cumi használatától. Hogy mi vagy melyik a helyes? Teljesen elbizonytalanodtam. De maradok az utóbbi változatnál. Én is az ujjamat szopogattam... Még akkor is, amikor első osztályba mentem...


        Az éjjel nagyon szépet álmodtam! Az álmomban vidéken éltünk négyesben, egy zöldellő, virágokkal teli kertes házban. Az udvaron kialakított játszótéren homokozott Ágica, Tomcsi pedig a fából készült mászókán lógott. Én pedig a konyha ablakból figyeltem az eseményeket. Ugyanis beszaladtam egy kis frissítőért a lurkóknak. A ház belülről éppen a mi igényeinknek, és ízlésünknek megfelelően volt berendezve. Meg volt a három szoba, ahogyan szeretnénk: egy-egy a két mazsolánknak, egy hálószoba nekünk, egy hatalmas nappali a közös időtöltésre, egy mindennel felszerelt, tágas konyha, kamrával a részemre, és végre egy fürdőszoba, ahol kényelmesen elférünk a kádban, akár többen is egyszerre! A teraszon a rattan ülőgarnitúra, amiről mindig is álmodtam. A futó muskátlik benövik a korlátokat. Micsoda színpompa, és friss levegő!

        Apa éppen a medencét tölti fel vízzel, hogy délután pancsizni is tudjunk.

        Végre nem kell féltenem a gyermekeim, hogy mibe lépnek bele: üvegszilánk vagy cigaretta csikk. Vagy kutya kaki?

        Nincs az, hogy rohanjunk fel, mert főznöm kell, nyugodtan bemehetek és elkészíthetem a fincsi ebédet. Nincsenek rossz fiúk, akik belénk köthetnének.

        A szomszédunkban is kicsik a gyermekek, gyakran összejárunk. Jókat főzünk a kerti szalonnasütőnkön.

        Reggel, sajnos rá kellett döbbennem, hogy ez csak (egyenlőre) ÁLOM volt! Egy beton rengeteg közepén egy emeletes házban lakunk. Sok a zaj és a szmog. A lépcsőházban valaki biztosan fúr vagy kopácsol. A házban nincs babakocsi tároló, a szobában tartjuk a nagy helyet elfoglaló babakocsit. Arról nem is beszélve, hogy mielőtt betolnánk a lakásba, mindig kerékmosást kell végezni. A liftbe is csak úgy férünk be, ha a tolókart felhajtjuk. Az erkélyre nem merek teregetni, mert a felettünk lakók, gyakran lehamuznak., és folytathatnám a problémákat.

        Hiába a sok negatívum, hosszas számolgatás után csak rádöbbenünk, hogy a pillanatnyi helyzet miatt, össze tehetjük a két kezünket, hogy EZ legalább a sajátunk, és NEM veheti el tőlünk senki! Majd, ha javul a gazdasági helyzet, talán belevágunk az KÖZÖS ÁLMUNK megvalósításába!


        Teljes a bizonytalanság nálunk. Hova és merre tovább? Igaz, még van egy kis időnk, de jobb előre tervezni. Egyre többet hallom, főleg a médiában, hogy nincs elég bölcsőde Magyarországon. Emlékszem, tavaly a sógornőm is hasonló cipőben járt, mikor gyorsan kellett bölcsit találnia a keresztfiúnknak. A legtöbb helyen elutasították, hogy telt ház van. Ismerős által került be az egyikbe.

        Nekem már most azt javasolták, hogy menjek, és jelezzem a szándékomat a következő évi igényemre.

        Úgy szeretném, hogy Tomcsi jövő februárban betölti a harmadik életévét, és márciustól kezdje el az óvodát. Ágica pedig augusztusban lesz két éves, szeptembertől pedig kezdje a bölcsödét. Sajnos muszáj vagyok külön kezdeni velük a beszokatást, mivel egyszerre két kicsit nem tudok "gondozni". Így is, nekem szintén nehéz lesz feldolgozni a helyzetet!

        Általában áprilisban vannak az ovikba a beiratkozások, úgyhogy figyelem a kiírásokat, és megyek, ha lehet. Hallottam olyat is, hogy mivel Tomcsi február 14-én tölti a hármat, nem kötelesek fél évben felvenni a gyereket, csak szeptembertől.(csak a január 15-ig a harmadik évét betöltött gyermeket kötelező)

        Igaz a hír? Ha tudjátok, segítsetek!

        Minden esetre szeretném megbeszélni a helyzetünket a vezető óvónővel - állítólag ő az illetékes -, hogy a hugira való tekintettel segítsen nekünk, a félévvel kapcsolatosan, hiszen egyszerre nem lehetek két helyen.

        Utána kérdezősködtem, melyik a jó ovi és bölcsi. Azt mondták, nem helyet, hanem személyt kell választanunk. De hogyan, mikor senkit sem ismerünk? Beírathatom a gyermekeimet egyszerre több helyre is?

        Abban bízom, hogy a játszótéri lurkók az idén kezdik az óvodát, és majd ők segítenek a választásban. Bár tudom, hogy minden ember és gyermek más. Mindenkinek más a mércéje, más a jó és a rossz jelentése, értelmezése.

        Amíg az én időmben csak a középfokú intézményekbe kellett felvételizni, addig manapság már kis korban elkezdődik a küzdelem.

        Tegnap a Híradóban hallottam, hogy a bölcsödék hiánya miatt, engedélyezik az óvodába kerülést két éves kortól (persze, ha a létszám azt lehetővé teszi). Meg mondom őszintén, én örülnék neki! Milyen jó lenne, ha jövő szeptembertől egy időben és egy helyen kezdhetnék a "szülői leválást"! Mi is nyugodtabbak lennénk, hogy együtt vannak, vigyázhatnak egymásra, stb. Talán így a beilleszkedés, és beszokás is könnyebb és egyszerűbb lenne!

        Optimistán állok a világ elé, mert még a másfél év alatt annyi minden történhet! Lehet, hogy nyerünk a lottón, és SOHA TÖBBÉ nem kell dolgoznunk (kicsi az esély, ugyanis nem játszunk:)

        vagy bevállalunk egy harmadik babát....


        Egy hosszú, és fárasztó nap után nincs jobb, mint minél hamarabb bebújni a pihe-puha ágyba, legalább is szerintünk. A kisfiúnknak erről teljesen más a véleménye. Mostanában mindig mást szeretne csinálni, mint amit mi szeretnénk. Így van ez az alvással is. Régebben fürdés után következett a tejcsivel tele cumisüveg, majd azonnal az alvás. Néha szükség volt még egy rövid mesére, vagy egy-két dalocskára, mondókára, de minden unszolás nélkül, magától álomba szenderült.

        Emlékszem, még Ágica a pocakomban volt, mikor Tomcsi úgy aludt el, ha énekeltem neki. A Fülesmackó, a Boci-boci tarka még mindig a kedvencei közé tartoznak, akárcsak a Csip-csip csóka. Ráadásul Ágica is ha meghallja ezeket a dalokat jobb kedvre derül. Sőt, a sírása is abba marad!

        Volt egy időszak, amikor Tomcsi fürdeni sem akart menni, hiszen tudta, hogy mi következik utána. Mára ezt már kinőtte, de fürdés után nem az alvás jön, hanem a játék folytatódik! Imád a fürdőkádban pancsolni, alig lehet onnan kicsalogatni. Tegnap nemcsak apa mászott be hozzá a kádba, hanem Ágicát is betettem hozzájuk! Nagy volt ám a kacagás! Nem is tudtam eldönteni, hogy ki élvezi jobban a helyzetet, a fiúk vagy Ágica? Nagyon édesek voltak!!

        A fürdés után Tomcsi kijön hozzánk a nappaliba, és még felépítünk egy-két házat az egyre bővülő LEGO készletéből, vagy kártyázunk. Az a lényeg számára, hogy csak ne kelljen a kiságyba menni. Inkább mellénk kuporodik a sarokülőre, és nézi velünk a TV-t. Azért arra mindig odafigyelünk, hogy éppen mi megy benne. Általában a Hal a tortán című műsort szoktuk nézni, amit Tomcsi előszeretettel bámul velünk együtt. Lehet, hogy szakács lesz a gyermekből?

        A félidőben, a reklám alatt már majdnem leragad a szeme az álmosságtól. Hol jobbra dől, hol balra a párnára teszi a kis fejecskéjét, de amikor megemlítem az ágyát, egyből felébred, és azt mondja, hogy NEEEM!

        Ennek ellenére, az ölembe veszem és beviszem a saját kis fészkébe. Az ágyába egyből lehajtja a kis fejét, és a relax fotelre mutat, és azt mondja: CSÜCCS! Van, amikor azt kéri simogassam, mostanában csak ott kell ülni, őrizni az álmát. Ha idő előtt hagyjuk el a szobáját, feláll az ágyban, és hangosan kiabálni kezd: AANNYAAAA! Ha nem reagálok rá, akkor vált: AAPAAAAA!

        Nagyon sok altatódalos, mondókás CD-nk is van, valamikor azt is be kell kapcsolni neki. Mivel még nem mindent mond, ezt a kérését úgy adja a tudomásomra, hogy el kezdi rázni a fenekét, dúdol közben, és a CD lejátszó felé mutat.

        Előfordult már az is, hogy apa előbb aludt el a fotelben, mint Tomcsi. Ekkor jelezte a kisfiam, hogy ő viszont még ébren van!

        Mikor beteg volt, elkövettük azt a hibát, hogy a saját ágyunkba vittük, és ott aludt el. Azóta, ha nyűgösebb, még mindig az eszébe jut. Feláll a kiságyában, egyik kezében a takarója, másik kezében az alvós macija, és mutogat a hálószobánk felé. Ha nem vesszük ki, hatalmas sírással egybekötött hisztibe kezd. Ilyenkor nehéz meggyőzni őt, hogy sokkal jobb neki itt, a saját ágyában, egyedül.

        Csak hétvégenként, a reggeli lustálkodás alkalmával engedjük meg neki, hogy odafeküdjön közénk.

        És immár négyesben zajlik ez, minden szombat, és vasárnap reggelenként, de ezt mindannyian imádjuk!


        Lassan egy hónapja már, hogy Ágica keresztszülei elköltöztek, ideje, hogy felkeressük őket: hol és hogyan élnek? Természetesen, a mazsoláknak pedig felér egy kirándulással a történet.

        Indulás előtt egy nappal el kezdtem készülődni. Összecsomagoltam az ajándékokat, feltöltöttem a pelenkázótáskát két napra is elegendő váltásruhával, egy szatyor játék, meséskönyv Tomcsinak a hosszú útra időtöltésként. Reggel készítettem útravalót, szendvicseket, túrórudit, almát és innivalót. Minden készen állt az indulásra, csak a gyermekeket kellett felöltöztetnünk, és mehettünk is. Így sikerült fél kilenckor beindítani a kocsi motorját.

        Még itthon elmeséltem Tomcsinak, hogy hová megyünk, ezért teljesen be volt sózva a gyerek. Lelkesen öltözött, és az öcsém és a sógornőm nevét ismételgette: "Bépi és Edi".

        Az út elején nézelődött, nagyon tetszett neki az autópályán, a hidak fölött átmenő villanyvezetékeken elhelyezett piros gömbök. Megkérdeztem apától, hogy azok miért is vannak ott? A válasz gyors, és tömör volt: a repülőgépek miatt, hogy észrevegyék a vezetéket, ha esetleg le kellene szállniuk.

        Igen ám, de felvetődött bennem a következő kérdés: akkor miért nincs minden átmenő vezetéken ilyen gömböcske? Erre már apa sem tudott válaszolni nekem. Mondtam apának, hogy lassan pedig fel kell készülnünk, mert a nagyfiúnk hamarosan ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel fog bombázni minket. Utána meg jön a "MIÉRT" korszak....

        Átnéztük a meséskönyveket a hátsó ülésen, megettük a szendvicset és a túrórudit, majd Tomcsi elkérte a cumiját, és pár perc elteltével elaludt.

        Ágica az anyósülésen nézegetett, majd nyöszörögni kezdett. Nem sokkal később rá is jöttem miért. Indulás előtt mindhárman levettük a télikabátot, csak ő rajta maradt az overál. Szegénykémnek melege volt! Hogy lehetek ilyen figyelmetlen? Azt hittem, ha nem fűt apa a kocsiban, nem történhet ilyen. Kiderült, hopgy tévedtem! Az eset megoldása után, ő is bealudt. Az út hátralévő részét apával suttogva tettük meg.

        A helyszínre érkezve Ágica egyből felébredt. Tomcsit akkora sikerült magához térítenem, mikorra az öcsém és apa felhordták a csomagokat a negyedik emeletre. Akkor is úgy, hogy egy hatalmas utasszállító gép húzott el közvetlen felettünk. Tomcsi pedig imádja a repülőgépeket. A tetőtéri lakás ablakából is a gépeket kellett figyelnünk, amik szinte negyed óránként érkeztek a közeli repülőtérre. A fürdőszoba ablakában fedeztük fel őket, majd a nappaliba átszaladva követtük a leszállásra készülődő hatalmas járműveket. A lakásban volt elég nagy hely a szaladgálásra Tomcsinak, ki is fáradt kellőképpen. Ágica az érkezésünk után kiszívta a szokásos tejcsi adagját, majd a hálószobában letettem aludni.

        A finom ebéd elfogyasztása után, beszélgettünk egy kicsit, ahol kiderült, hogy a közelben található egy nagy bútoráruház, ami még nálunk nincs. A szemem egyből felcsillant, és apára néztem: Ugye bemegyünk?

        Hazafelé benézünk. A bevásárlókocsiba beletettük mindkét mazsolát, és úgy indultunk neki a hatalmas áruháznak. Konkrét céllal jöttünk. Az otthoni játékoknak, kis apróságoknak szerettem volna tároló dobozokat. Nagyon megörültem, amikor 290 Forintért találtam egymásra és egymásba is helyezhető műanyag dobozokat, valamint szintén műanyag edényeket, poharakat és evőeszközöket, amelyekből mostanság soha sincs elég. Ráadásul a mamáknál is kell hogy legyenek belőlük. A sok kis apróság majdnem öt ezer Forintunkba került, de a praktikusság szempontjából megérte!

        Az üzletben már Tomcsi nagyon dörzsölte a kis szemét, hiszen ilyenkor otthon már régen alszik, ezért gyorsan beültünk a kocsiba, és hazafelé vettük az irányt.

        Az utat most is végig aludták a lurkók, nem volt velük semmi gond. Ezek után bátrabban vállaljuk be a következő úti célunkat, ami egyenlőre legyen meglepetés!

         


        Nem győzöm eleget hangoztatni, és nyugtatgatni saját magam: minden gyermek más, és más ütemben fejlődik. Az a lényeg, hogy a meghatározott/előírt korig történjen meg az, aminek meg kell.

        Nemrég olvastam, hogy körülbelül hány szót kell tudnia egy két éves gyermeknek, valamint hogy naponta akár több tíz új szóval is bővülhet a szókincse. A múltkor elkezdtem összeszámolni a szavakat, és meglepődtem az eredményen. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi szót már ismer!

        Tomcsi mindent elég későn kezdett el csinálni. Amíg más gyermek, már járt, ő akkor kezdett el mászni. Már-már meg voltunk ijedve, orvosi segítséget akartam kérni, mikor is elindult végre a kisfiúnk. Igazuk volt a szüleinknek, nagykorában senki sem fogja megkérdezni, vagy észrevenni, hogy mikor kezdtünk el járni. Na de akkor ezt nem így gondolja az ember! Akarva, akaratlanul is összehasonlítjuk egyik babát a másikhoz. Ráadásul a családban, a keresztfiúnk és Tomcsi között éppen egy fél év van, míg a másod unokatesó között egy hónap a korkülönbség!

        Így egy családi összejövetelen megy a műsor: ki mit csinál már, ki, mit és hogyan mondja! Meglepő, de igaz, hogy a legfiatalabb, aki a súlyban a legtöbb, az mond a legtöbb szót. A dédik, ennek még hangot is adnak. Hallottad, papa?- mondja dédimama.

        Ezek után a szülei pedig még inkább szerepeltetik a picit.

        Kicsit rosszul esik a megkülönböztetés, hiszen egyik gyermek sem tehet róla, hogy olyan, amilyen. Mindenki a hozott génekből gazdálkodik. A beszéddel is hasonló nálunk a helyzet, mint a járással. Most napról napra gyorsabb,vagyis látványosabb a fejlődés. Egyre több szót mond: vagy utánunk elismétli, vagy magától mondja. Vannak közte tisztán érthetőek, és nehezen beazonosítható szavak is. Előfordult már olyan is, hogy nem értettem mit mond, ezért odahozta nekem az adott tárgyat, és megmutatta nekem. Ilyen volt például a cipőkanál, ami az ő kisnyelvén: KIPI. (azaz kipiszkálni.- ugyanis, ha valamit bedobott/dugott az ágy alá, azzal piszkáltuk ki) Jani papa, a "szerelős" papa. Ha kimondjuk a nevét, egyből mutatja Tomcsi a csavarozást. Ezenkívül papa nagy galambász, sok galambja van a kertben, otthon pedig sok trófeája. Mazsink szerint "galbak"-ja van papának. 

        Ahogy észrevettem,inkább elmutogatja, amit szeretne, minthogy beszéljen. Sok készségfejlesztő könyve van, azokban viszont mindent felismer, és megmutat, hogy hol van. Sokszor ő hozza, hogy kérdezzünk tőle.

        Olvastam, hogy ha a lurkó jelenlétében eldugunk egy tárgyat, és azt még nem keresi, akkor még nem alakult ki nála a tárgyállandóság, azaz nem várhatjuk el tőle. hogy megnevezze a tárgyakat. Nálunk ez már nagyon régen működik! Főleg, ha a cumijáról van szó!

        Ha Erzsi mamával mondókáznak, elmutogatja, mi következik, illetve mondja hogy NEEM, ha éppen nem azt szeretné eljátszani.

        Úgy vettem észre, hogy nincs nálunk különösebb probléma, csak annyira makacs Tomcsi, hogy csak akkor, és csak azt mondja, illetve csinálja, amit Ő szeretne. Így hiába szeretném én is megmutatni országnak, világnak milyen okos kisfiúnk van, reménytelen.

        Kíváncsian várom Ágicának a fejlődését. Vajon hasonló lesz a Tomcsiéhoz? Vagy erősíti a tényt, hogy a lányok, korábban érnek?

        Azért a fejlődést nyomon követem, titokban azért megörökítem az utókornak mindkét mazsolánk ténykedéseit!


        A lista folytatódik a következő oldalon, kérjük lapozzon!

      • Blog leírása

        Az életünk értelmei:
        Tomcsi és Ágica a két kis mazsola, akik mellett nem ismert az a fogalom: UNALOM!
        Látogatás: 56014 alkalommal

        A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

      • Hirdetések
      • Saját oldal

      • Hirdetés