Támad a vírus (II. rész)

Szóval, miután otthon lerendeztem Ágicát, igyekeztem vissza a fiúkhoz. Apát el akartam küldeni, hogy sétáljon egy kicsit a friss levegőn, de annyira fáradtnak és gyengének érezte magát, hogy inkább lepihent a kórteremben. Mi pedig Tomcsival a folyosót térképeztük fel, mi merre található. Az előtérben jobbra és balra is, külön kis játszósarkok voltak kialakítva. Itt aztán mindenféle játék megtalálható volt, igaz kicsit hiányosan, de volt miből választani. Tomcsi egyből leült egy kis kék műanyag székre, majd mondta nekem is, hogy Csüccs! Először a színes ceruzákat fogta meg, és egy rajzlapra különböző óriás méretű köröket rajzolt. Az ügyeletes nővérke is odajött hozzánk, én bemutatkoztam neki, mivel még nem találkoztunk. A hölgy elmondta, hogy nyugodtan lehet bármivel játszani, csak amit már a kezébe vett a gyerek, azt be kell vinnünk majd a szobánkba. (a tovább fertőzés megakadályozása végett). El tudjátok képzelni, milyen a gyermek, egy nagy szatyor játékkal tértünk vissza az ideiglenes szálláshelyünkre! Szerencsére a kis mazsolánknak az életkedve is kezdett visszatérni, így nyugodtabban mentem haza este. Otthonról még mielőtt elaludtak bent a fiúk, felhívtak minket, hogy mi újság. Az éjszakát édesanyám velünk töltötte, hogy ha valami gond akadna a kórházban, vagy netalán Tomcsira rájön az "anyázhatnék", azonnal tudjak indulni hozzájuk. Szerencsére nem került erre sor, a fiúk is, mi is, a körülményekhez képest jól aludtunk. Korán reggel, miután megszoptattam Ágicát, indultam be a kórházba finom reggelivel, és újabb játék adaggal.

Apával váltottuk egymást, ő hazament megfürödni, rendbe szedni magát, én pedig Tomcsival játszottam odabent. Ezen a napon már nem akart annyi folyadékot magához venni, mint tegnap, így újabb infúzió következett. Pedig reménykedtünk, hogy a mai éjszakát már négyesben tölthetjük. Az étvágyával nem volt probléma, de ismét lelassult, nem volt kedve leszállni az ágyról.

Éppen azt beszéltük, hogy milyen jó, hogy nem sok beteg van, nyugodtan lehet pihenni, mikor is hangos ordításra lettünk figyelmesek. Újabb beteg érkezett az osztályra. Egy kisebbséghez tartozó kisfiú, akit a mellettünk levő kórteremben helyeztek el. Szegény folyamatosan sírt, és anyut szólítgatta. A falak, amik ugyebár mindkét oldalt üvegből álltak, nem igazán hangszigeteltek voltak. Úgy áthallatszott a sírás, mintha mellettünk történt volna a dolog. (azért nem láttunk át az üvegfalon, mert aranyos macis függöny volt előtte)

Egy jó pár órás sírás után, a férjem kiment megkérdezni, hogy mi a baj a szomszéd szobában. A nővér elújságolta, hogy a kisfiút behozta valami Pista bácsi, aki azt mondta, hogy nemsokára érkeznek a szülők is, majd ők aláírják a papírokat. Igen ám, de teltek az órák, és senki nem jelentkezett. Az öt éves kisfiú pedig csak sírt, és sírt. Felöltözött, és haza akart menni. Az utolsó pillanatban vette észre a nővérke. Bekötötte neki is az infúziót, a kisfiú azzal együtt is kimászott a folyosóra, és ott üvöltött tovább. A szívünk majd megszakadt, annyira sajnáltuk, de a fertőzés veszélye miatt nem mertünk bemenni hozzá. Milyen szülő az ilyen? Úgy képzeljétek el, hogy így telt el az éjszaka is, az AANNYUUUU csak nem jelentkezett!

Ebből adódóan a fiúk éjszakája is nyűgösebb volt, mert a hangzavartól nem nagyon tudtak pihenni.

Másnap újabb beteg érkezett, akit a "sírós" kisfiúhoz tettek be. A kislány apukája próbálta vigasztalni a fiút, hogy nyugodjon meg, biztosan mindjárt itt lesznek a szülei. (emiatt egy kicsit csendesebb volt ez a nap)

Tomcsi reggel a nyakamba ugrott, újból olyan volt, mint régen. Sokat evett, ivott. A doktor úr vizelet mintát kért, hogy megnézze van-e benne aceton. Először Tomcsi hallani sem akart a biliről, mihelyst meglátta sírni kezdett. Ekkor kitalálta a nővér, hogy a pöszire tegyünk egy öntapadós zacskót. Nagy nehezen rátettük, de ártatlan gyermek már bennünk sem bízott, és nekünk sem engedett semmit, hogy hozzányúljunk. Eltelt egy pár óra, és a zacsi még mindig üres volt, ezért levettem, és ráültettem a bilire, és ott kezdtünk el játszani. Kis idővel később már ott volt a minta a biliben. Nagyon megdicsértük Tomcsit, és apa gyorsan vitte is a nővéreknek. Szerencsére, ez is rendben volt. Inni viszont nem nagyon akart, ezért cselhez folyamodtam.

Ha nem iszod meg, szólok PETINEK, majd ő megissza! - mondtam. Erre a kis mazsola egyből kivette a kezemből a poharat, és fenékig kiitta belőle a 100 százalékos almalevet. És ez így ment tovább. Csak így volt hajlandó inni. Már a végén ő mondta, hogy Peti, Neem! és megitta az egészet. Ezúton sikerült majdnem egy liter folyadékot belepréselni. Az orvos is közölte, hogy a súlyához képest minden nap egy liter folyadékot el kell fogyasztania.

Őszintén megvallva, ha egészséges, akkor sem mindig ivott meg naponta ennyit a gyerekünk. (de mit várunk, hiszen én sem...csak most, hogy szoptatok!)

Mivel sokat evett és ivott Tomcsi, meg volt a végtermék is, ami KEMÉNYRE sikeredett! A délutáni vizit után a professzor Úr engedte, hogy hazamenjünk, de azzal a feltétellel, hogy még két napig személyesen megjelenünk az osztályon, és megmutatjuk magunkat. Mit érdekelt ez már minket, csak mehessünk már végre HAZA!

Gyorsan összecsomagoltam, jött értünk apa, és repültünk az otthonunk felé. Otthon gyorsan levetkőztünk, és mentünk a fürdőkádba. Utána megkönnyebbülve, boldogan bújtunk össze, mind a négyen. ÚJRA EGYÜTT AZ EGÉSZ CSALÁD!!