Beteg a család

Igen, sajnos rajtunk is felül kerekedett a betegség. Először Tomcsinál kezdődött a szokásos módon: köhögés, orrfolyás. Őt követte Ágica, hasonló tünetekkel. Mi, apával torokfájás, köhögés, és enyhe orrfolyásnál tartunk. Habár apának még az orra sem folyik, ellenkezőleg, nem kap levegőt rajta. Lázunk ez idáig egyikkőnknek sincs. Tomcsit, mivel már nagy fiú, az itthoni házipatikánkból kezeltem, magammal együtt. Én is bajban vagyok, ugyanis még szoptatok, tehát én sem vehetek be akármit. A tapasztalatom szerint a legtöbb gyógyszerre az van ráírva, hogy szoptatás alatt nem szedhető. Így maradtam a tea, méz, és a C-vitamin mellett. A múlt héten szerdán már nem bírtam tovább a tényt, hogy a helyzet még mindig nem javult, ezért felhívtam a doktor nénit. Időpontot szerettem volna kérni délelőttre, de már nem tudott adni, annyian bejelentkeztek, de azt is mondta, hogy most üres a váróterem. Ezen felbuzdulva gyorsan összekaptam magam és Ágicát, és lesiettünk az orvosi rendelőbe. A doktor néni megvizsgálta Ágicát, és megállapította, hogy a torka is piros, tehát megfázott. Mivel a bátyjának is hasonlóak a tünetei, Sumetrolim szirupot írt ki nekik. Tomcsinak dupla mennyiséget reggel és este. Valamint kaptunk még kétféle orrcseppet, és a változatosság kedvéért láz esetére Nurofen szirupot is szereztem be. Ahogy hazajöttünk, mindkettőjüknek beadtam kis kupicában a szirupot, megebédeltünk, és letettük őket aludni. A délutáni alvás sem volt nyugodtabb, mint az éjszakai. Tíz percenként fel-fel sírtak, amikor is a kis orruk bedugult. Tomcsi már az orrszívó látványától is retteg, sírva menekül előle. Szerencsére Ágica még engedi. 

Az éjszakánkról jobb nem is mesélni. Szörnyű volt. Életem eddigi leghosszabb és legrosszabb éjszakája volt. Mindkét mazsola sírt, vagy felváltva, vagy egyszerre. Szóval apa volt Tomcsival, én pedig Ágicával. Tomcsit odavittük a mi ágyunkba, de így is amikor felordított, felkelt Ágica és ő is rázendített. És ez fordítva is megtörtént. Ezért jobbnak láttam "kiköltözni" Ágicával a nappaliba. De ott is, amikor megpróbáltam vízszintes állapotba helyezni, ismét sírni kezdett. Nem volt más választásom, mint az ölembe altatva, aludnom. Hajnaltájt javult a helyzet, vissza tudtam tenni a kiságyába, és én is bebújhattam a fiúk mellé az ágyba. Szörnyű az az érzés, amikor a gyermekeid betegek, és te tehetetlenül nézed végig az eseményt, és nem tudsz segíteni. Köhögnek és folyik az orruk. Nem győzzük törölgetni. Tomcsi már olyan ügyes fiú, hogy ki tudja fújni a nóziját. (remélem, ez kiváltja az orrszívást!)

A következő éjszaka már nyugodtabban telt, gondolom a gyógyszer hatása miatt. Ekkor meg apa keltett fel a legédesebb álmomból, hogy rosszul van. Gondolhatjátok, hogy éreztem magam! Már javasoltam neki, hogy menjen el egy teljes körű kivizsgálásra, ahol is megállapítanák, hogy ezek a rosszullétek mitől vannak. Sajnos, rajta még úgy és annyit sem tudok segíteni, mint a gyerkőcökön. Ezért marad az együttérzés. (ilyenkor, és még van egy jó pár helyzet, mikor úgy érzem, hogy három gyermekem van!)

A szirup elfogyott, Tomcsi meggyógyult, Ágica még kicsit köhög, és szörtyög. Alig várom, hogy ő is túl legyen rajta. Inkább én legyek százszor beteg, mint ők! Ezt lelkileg megélni, éppen elég!