Amikor már az örökbefogadás sem lehetséges: élet a szülővé válás lehetősége nélkül
megjelent:
A meddőségi kezelések sora és az örökbefogadás hosszú, érzelmileg is kimerítő út lehet. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor mindezek a lehetőségek lezárulnak, és azzal kell szembesülni, hogy a szülőség sem biológiai, sem más úton nem lehetséges.
Amikor egy pár hosszú vizsgálatokon, kezeléseken van túl – meddőségvizsgálatokon, hormonkezelésen, akár in‑vitro megtermékenyítés (IVF) vagy más asszisztált reprodukciós módszereken –, és végül mégsem sikerül gyermeket vállalniuk, vagy olyan egészségügyi státusz áll fenn, amely miatt a gyermek vállalása nem lehetséges, vagy nagyon nagy rizikóval járna, akkor az nem pusztán orvosi tény. Ez az állapot nemcsak testi, hanem mélyen lelki kérdés is: a gyermektelenség ilyenkor nem választás, hanem veszteség. Következményesen identitásváltozással is együttjáró állapot. A feldolgozás folyamata időt, empátiát és önmagunk felé forduló szeretetet igényel, hiszen nemcsak egy vágy, hanem egy lehetséges életút búcsúzik el, főleg ha már az örökbefogadás sem lehetséges.
Ebben a cikkben a végleges gyermektelenség témáját járjuk körül, a sikertelen reprodukciós eljárások, illetve az örökbefogadás ellehetetlenülése szempontjából is. Célja, hogy megértést hozzon, és empatikusabban közelítsük meg ezt a témát a közbeszédben, illetve hogy az érintettek is érezzék, nincsenek egyedül, és lehetséges megküzdésekről is olvashassanak.
Az érzelmi vetületek
Reprodukciós eljárás során a vizsgálatok, kezelések hosszadalmasak, és sok energiát, reményt, időt, pénzt emésztenek fel. Sikertelenségét szinte mindenki veszteségként éli meg.
Megjelenhet: a szomorúság, düh, a tehetetlenség érzése, akár bűntudat („miért nem sikerült?”) vagy önértékelési válság („nem vagyok teljes”, „mi lesz velem így?”).
A társadalmi és kulturális elvárások is „nyomásként” jelenhetnek meg: sokakban célként él az a kép, hogy „szülni akarok” vagy „családot akarok”, és amikor ez nem történik meg, akkor azonosulhatnak a „lemaradtam” érzéssel.
Hosszan tartó feldolgozatlan állapotban előfordulhat, hogy az illető társas kapcsolataiban, akár a párkapcsolatában is megjelennek kihívások. Továbbá a gyermekkel rendelkező ismerősök, családtagok által generált visszajelzések vagy meggondolatlan kérdések is fájdalmat okozhatnak.
Mikor véglegesnek látjuk az állapotot
Nem feltétlenül átlátható vagy kézzelfogható veszteség az, amikor a pár vagy az egyén eljut oda, hogy nem folytatható tovább a gyermekvállalásra tett próbálkozás. A kontrollvesztettség érzése, és az elveszett jövőkép miatti gyász nagyon is valós. Ez különösen nehéz lehet akkor, ha valaki nagyon vágyott a gyermekre, vagy akkor is, ha a párkapcsolat időközben kiüresedett.
Amikor „későn jött” a lehetőség
Ha valaki azért nem válik szülővé, vagy azért nem vállal gyermekeket, mert az idő, a körülmények, a párkapcsolati történet vagy az erőforrások miatt már nem volt reális ez az út – akkor is ugyanezek az érzések jelenhetnek meg. Ez a helyzet ugyanúgy megérdemli, hogy empatikusan, toleránsan beszéljünk róla. Például valaki későn találta meg a párját, vagy későn szembesült azzal, hogy „most már nincs elég idő és energia” a gyermekvállalásra, vagy esetleg idővel olyan genetikai/egészségügyi kockázatok jelentkeztek, amelyek miatt a gyermekvállalás már nem volt javasolt. Ebben a helyzetben a „mi lett volna ha” típusú gondolatok gyakrabban jelenhetnek meg: pl. „Ha korábban…”, „Ha másképp…”. Feléjük a társas környezetből ráadásul kevesebb támogatás érkezik, pedig nem feltétlenül tudatos választásról volt szó.
Itt is fontos az érzéseket valódi veszteségként kezelni, nem bagatellizálni („hátha még később…”), hanem tudatosan, tisztelettel bánni velük.
Hogyan lehet elkezdeni a feldolgozást?
Feldolgozásnak nevezhetjük azt a belső munkát, amely abban segít, hogy a „nem lehet, vagy a nem sikerült” tényét, és vele az érzéseket, fájdalmat, hiányt valamilyen módon integráljuk az életünkbe, és ne csak egy folyamatosan fájó hiányt jelentsen. Néhány lépés, amely segíthet:
1. Az érzelmek megengedése, a gyász elismerése:
Ne próbáljuk „pozitív gondolkodással” elnyomni a fájdalmat. Ez veszteség. Érzékelni, elismerni és megsiratni természetes.
Engedjük meg magunknak, hogy érezzük azt, ami éppen jön: szomorúságot, dühöt, csalódást, félelmet, akár azt is, hogy ezek a „kellemetlen” érzések jelen vannak.
Fontos a bűntudat elengedése. Nem „mi rontottuk el”! A meddőség, a genetikai okok, a kor vagy a sorsfordulatok nem befolyásolható erkölcsi kérdések, hanem az élet kiszámíthatatlanságának részei.
A kutatások szerint az ilyen helyzetekben gyakori a depresszió, szorongás, az alacsony önértékelés. Az első lépés, hogy ne nyomjuk el az érzéseket azzal, hogy „pedig minden rendben” vagy hogy: „másoknak még rosszabb”. Merjünk segítséget kérni szakembertől, főleg, ha a rossz gondolatok és a szorongás a nap nagy részében eluralkodik rajtunk, és a korábbi életminőséget is jelentősen rontja. Ismerjük fel és nevezzük meg, ez a helyzet valóban egy olyan veszteség, ami feldolgozást igényel.
2. Kommunikáció a párkapcsolatban és/vagy családdal, barátokkal
Ha párban érinti ez a helyzet, akkor fontos, hogy a partnerrel közösen teremtsünk lehetőséget az erről való beszélgetésre: hogyan éljük meg, mit jelent ez az egyén és a közös élet szintjén. A feltárás segíthet abban, hogy ne maradjon „szótlan a fájdalom”. Sokat segíthet ilyenkor a párterápia. Mivel a veszteség közös, a feldolgozás is könnyebb közösen, mint egy egyéni folyamatban.
Fontos a támogató környezet – a barátok, család, tágabb közösség is –, bár sokaknál ez tabukérdés marad. A szakirodalom viszont rámutat arra, hogy a mentális támogatás hiánya a tágabb környezetünkből tovább növelheti a distresszt.
3. Új értelmezések keresése – az önazonosság újraépítése
A szülőség gondolata sok ember önazonosságának része. Ha ez a lehetőség végleg elvész, akkor az identitás is átrendeződik. Az, hogy nem válik valaki szülővé, nem jelenti azt, hogy az élete értéktelen vagy cél nélküli lenne. A kihívás: új „énképet” találni. „Ki vagyok így, ha nem vagyok szülő?” – ez egy olyan mély kérdés, amit idővel érdemes feltérképezni. A szakirodalom szerint azok, akik sikeresen tudnak új identitást kialakítani, kevésbé szenvednek hosszú távon a gyermektelenségtől. Ehhez az egyéni terápia megfelelő segítséget tud nyújtani. A terápiás tapasztalatok szerint az egyik legfontosabb lépés ebben az időszakban az, hogy az élet értelmét új alapokra helyezzük, újfajta gondoskodás irányába mozdítsuk: pl. kisállatok, rokonság, mentorált fiatalok, közösségi önkéntesség, kreatív, szakmai vagy spirituális projektek, kapcsolatmélyítés a partnerrel, önismereti munka, meditáció, terápiás írás stb.
Az „anyaság” vagy „apaság” energiája nem tűnik el, de átalakítható. Ez a transzformáció az, ami sokaknál végül belső békéhez vezet.
4. Segítségkérés – pszichológus, támogató csoport
Egyéni terápia, csoportos támogató közeg, sorstársi közösségek – mind segíthetnek abban, hogy ne érezzük magunkat egyedül, és hogy az érzelmi feldolgozás ne legyen magányos út.
Segítséget kérni nem „gyengeséget” jelez, hanem éppen annak a felismerését, hogy ez egy komoly érzelmi folyamat. Vannak olyan szakemberek, akik kifejezetten az ilyen témában tudnak támogatást nyújtani. Magyarországon meddőségi, reprodukciós és örökbefogadási szaktanácsadók, vagy a témában járatos pszichológusok, pszichoterapeuták.
5. Megbékélés – döntés arról, hogyan legyen tovább
Az elfogadás nem egy pont, hanem egy folyamat. A cél az, hogy ne a hiány határozza meg többé az életünk egészét.
A megbékélés lehet egy tudatos döntés arról, hogy innentől más módon építem az életem, más fókuszokkal: hivatás, közösség, örökbefogadás (amennyiben még szóba jön), tanítás vagy mentor szerepek, stb. A megbékélés segíthet abban, hogy a fájdalom ne legyen állandó seb, hanem inkább része az élettörténetnek. Sokan beszámolnak arról, hogy amikor a gyermektelenség tényét feldolgozták, valami másfajta életminőség bontakozott ki: több idő jutott önmagára, párjára, új célokra: pl. utazásra, tanulásra, belső növekedésre.
Amikor már az örökbefogadás sem jöhet szóba
Amikor valaki eljut odáig, hogy az orvosi lehetőségek, mint a mesterséges megtermékenyítés, inszemináció, lombikprogram már nem elérhetők, és az örökbefogadás sem reális út, akkor ez nemcsak egy döntés vége, hanem egy mély, egzisztenciális határvonal is. Sokan ezt a pontot nevezik „a végső lezárásnak”: annak az állapotnak, amikor a remény helyét lassan átveszi a gyász, a csend, és talán idővel az elfogadás.
Miért nem jöhet szóba az örökbefogadás?
Sokféle ok állhat a háttérben:
Egészségi állapot: krónikus betegség, vagy az örökbefogadást kizáró diagnózis, örökbefogadásra alkalmatlan pszichiológiai vélemény.
Életkor: a jogszabályok meghatározzák a szülő és a gyermek közötti maximális korkülönbséget, ami sokakat automatikusan kizár.
Párkapcsolati helyzet: egyedülállóként is lehetséges örökbefogadás, de a gyakorlatban nehezebb, és a várakozási idő is hosszabb.
Pénzügyi, lakhatási vagy adminisztratív akadályok: a rendszer szigorú, a biztonságra és a stabilitásra épít.
Személyes döntés: előfordul, hogy az érintettek már nem érzik magukat képesnek arra, hogy újra belevágjanak egy bizonytalan, hosszú, érzelmileg kimerítő folyamatba.
Ezek az okok bár különbözőek, de egy ponton találkoznak: abban a mély emberi tapasztalatban, hogy el kell engedni valamit, amire valaki szívből vágyott.
A „második gyász”: amikor a remény is elfogy
A legtöbben, akik végigmennek a meddőségi kezeléseken, egyfajta érzelmi hullámvasúton ülnek: remény – csalódás – újabb remény – újabb fájdalom.
Amikor azonban az örökbefogadás lehetősége is lezárul, az egy második gyász: már nemcsak a biológiai szülőség lehetőségét, hanem a „szülővé válás” teljes vágyát kell elengedniük.
Ezt a pszichológiai folyamatot gyakran a komplex gyász kategóriájába sorolják. A fájdalom gyakran a külvilágnak láthatatlan, mégis mély.
Az érzések között megjelenhet az értelmetlenségérzés („akkor most mi marad nekem?”), düh („miért pont velem történik ez?”), üresség vagy lelassulás, társas visszahúzódás, és a jövővel kapcsolatos kilátástalanság. Ezek nem patológiás reakciók, hanem az emberi lélek gyászmunkájának természetes fázisai.
Társas nehézségek: a „gyermektelenség” stigma
A társadalom még mindig hajlamos „hiányként” kezelni a gyermektelenséget. A „nincs gyerekem” mondat sokszor együtt jár kellemetlen kérdésekkel, szánakozással vagy tanácsokkal („még örökbe fogadhatsz”, „még előtted az élet”). Ezek a mondatok – bármennyire jóindulatúak, de mély sebeket okozhatnak, mert azt sugallják: az ember csak gyerekkel „teljes”. Fontos, hogy megtanuljuk önmagunkban újradefiniálni a teljesség fogalmát. Az élet nem veszít az értékéből attól, hogy nem a szülőség útját járjuk be. Lehetünk teljes értékű, szeretetre képes, másokat támogató emberek gyermek nélkül is.
Mit ne tegyünk barátként, családtagként
Ne bagatellizáljuk a helyzetet („másoknak még rosszabb” mondásokkal) – ez nem segít a fájdalom feldolgozásában.
Ne sietessük az „elfogadást”: az érzelmeknek időt kell adni.
Ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy sokszor biológiai, orvosi, társadalmi tényezők játszanak közre a gyermektelenségben: ez a helyzet nem az egyén „hibája” vagy „gyengesége”.
Kerüljük az olyan „jóakaratú”, de fájdalmas mondatokat, hogy „úgyis lesz más út”, „az élet így is teljes”, különösen akkor, ha az illető még az érzelmi veszteséggel küzd. Ezek a mondatok sokszor a „nem értik, min megyek keresztül” üzenetként csapódnak le.
Ha most érzi ezt a veszteséget...
Tudja, hogy nincs egyedül!
Vannak, akik pontosan ugyanezen az úton jártak, és ma már békében élnek vele.
A fájdalom nem tűnik el egyik napról a másikra – de átalakulhat.
A szeretet, amit egy gyermeknek adott volna, ma is önben van. És ez az értékes energia – bármilyen formában is – de képes életet adni: másoknak, a kapcsolatainak, a világnak.
Összefoglalás
Ha valaki párként vagy önállóan szembesül azzal, hogy nem lehet gyermeke (vagy bármilyen okból nem tud gyermeket vállalni), az egy mély, sokszor fájdalmas élmény. Ugyanakkor: ez nem jelenti azt, hogy a jövőbeli és az identitással kapcsolatos lehetőségek kimerültek. Ebből az állapotból kiindulva lehet tovább építkezni: új életcélokat, új örömöket, új identitást felépíteni. A gyermektelenség végleges elfogadása nem azt jelenti, hogy a szeretet vagy a gondoskodás vágya eltűnik. Sokkal inkább annak felismerését, hogy ezek az érzések más formában is kifejeződhetnek – kapcsolatokban, hivatásban, állattartásban, alkotásban vagy önmagunk gyógyításában. A veszteség fájdalma idővel átalakulhat: abból a csendből, amelyben egykor a hiány lakott, lassan újfajta teljesség születhet: egy élet, amely nem úgy alakult, ahogy terveztük, mégis értékes, szerethető és teljes. A kulcs a veszteség felismerése, az érzések megengedése, a pszichés támogatás kérése, és a döntés arról, mit viszek tovább az életemben, minek adok új célt és értelmet.
Forrás: WEBBeteg
Orvos szerzőnk: Dr. Szabó Zsuzsanna, háziorvos, pszichoterapeuta szakorvos
Felhasznált irodalom:
