pánikcsata

Szerző: hilda

A BLOG LEÍRÁSA

Manapság "divatos" lett a pánikbetegség.Sokkal többen szenvednek tőle, mint amennyien beszélnek róla. A kibeszélés, a sorstárskeresés viszonylag egyszerű alternatívája a terápiának.

Látogatás: 241671 alkalommal

A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

118=1

2009.01.31.

Amikor az ember már végképp nem ért semmit, akkor próbál értelmet, vagy magyarázatot találni valami másban. Jeleket keres, szimbólumokat boncolgat, válaszokat mindenben, ami túl van a ráción.

Így tettem én is, amikor mindenféle számításokkal hozakodtam elő. Azt mondtam magamnak, hogy a legutolsó beírásom a 117-es volt, ami számmisztikailag a kitűnő 9-es szám. Ez jó.A dzsapa-mala 108 szemből áll, az is kilenc.A keletiek 108-szor mormolják el imájukat, míg a szent hely felé igyekeznek.Ez is kilenc. Ilyen szempontból tehát tökéletes helyzetben vagyok, a 9-es vonzásában.

Kár, hogy csak számmisztikailag. Mert az életben nem igazán. Anyám agyvérzést kapott. Muszáj hazamennem, nincs mese.Amíg jobbat ne találunk ki, nekem kell ápolni. Nem szól most az a szája, ami elátkozott engem egy párszor. A fakanállal hajkurászó keze sem engedelmeskedik. Aligha tudok vele majd beszélni. Kénytelen leszünk az érzésekre szorítkozni,azzal kommunikálni,amiben eddig nem sok részünk volt. Felborult minden. A lányokat ki kell vennem és átiratnom az ottani iskolába. Mindenki sír-jajong most itthon. A lányok azért, mert el kell menni, a kedvesem azért, mert itt hagyom, én meg azért, mert nem tudom, mi vár rám.

Ez a 118. bejegyzés. Az pont egyes. A kezdés száma. Lehet,hogy jó ómen? Valamiben kell bíznom. Nem maradt más, csak ez az árva egyes. Egyébként azon a bizonyos keleti imagyöngyön is van egy 109. szem. Amikor imádkozás során ahhoz érnek, megállnak a meditációban, és köszöntetet mondanak a mestereiknek. Az is egyes szám tehát. Mint az én kis egyesem.Akkor én is köszönetet mondok az eddigiekért. Alázatos leszek és megbocsátó.Köszönet minden rosszért is, ami eddig volt, és minden elkövetkezendőért.

FESZÜLTSÉG

2009.01.26.

Lopok egy kis időt a munkaidőmből. Nem szép dolog,de hasznos.Most minden idegesít, ingerültté tesz. Abban bízok, hátha a betű enyhet ad.

Feszült vagyok napok óta. Mindig abban reménykedek, hogy a következő tevékenység jobb lesz, és majd csak meghozza számomra a nyugalmat. De nem jó már semmi.

Még a kedvenc foglalatosságom, a könyvolvasás sem tudott lekötni a hétvégén. Egyszerűen nem leltem a helyem. Meredtem a lapokra, és azt vettem észre, hogy semmit sem fogok fel az olvasottakból. sziszifuszi küzdelem volt folyton visszaterelni a gondolataimat,végül feladtam.

A lányok a szobában játszottak, egyiknél ott volt a kis barátnője, a másik a számítógépen "csevegett." Gondoltam, jó, akkor nézek TV-t, de most nem találtam kedvemre valót ott sem. Pedig hányszor előfordult már, hogy mérges voltam, mert nem tudtam ezt vagy azt megnézni, most meg tessék, itt az alkalom és nem megy.

Mint a lyukas zokni, olyan az agyam.Semmi sem terem meg benne és semmi sem marad meg benne. Átcsúsznak rajta az ingerek, sehol sem tapad meg semmi.

Pihennem kéne, mint a nagynénémnek, aki most valahol a Karib -tengernél sütteti a hasát. De mit pihennék ki? A félelmekkel átvirrasztott éjszakákat? A rossz házasságomat? A nyavalyáimat? A sorskereséseim? Az identitászavaraim? Az összes levakarhatalan félelmemet? Ehhez a karibi nyár kevés lenne, de lehet, hogy a föld összes vakációja is.

Az írás az mindig segít, attól mindig jobb egy kicsit. De most mégis abbahagyom. Mennem kell.

TAVASZVÁRÓ

2009.01.23.

Annyira vágyom már, hogy vége legyen a télnek. Igaz, ma egy zokszavam sem lehet, hisz süt a nap, plusz fokok vannak, semmi fagy, semmi csúszkorálás.

De még vad hajnalban, teljes sötétségben kellett mennem a piacra. Hogy ott mi volt, arról ne is beszéljünk. Elég annyi, hogy az kész horror.

Régebben, amik aprók voltak a gyerekek, mentem ninden csütörtökön, ha esett, ha fújt, toltam magam előtt a babakocsit, később még Lilit is vonszoltam. Úgy néztünk ki, mint a batyus cigányok, felpakolva, a fülünkön is csomag lógott.Akkor meg tudtam tenni, még velük is, menetrendszerűen, hetente.Mentem, mint a robot, jól be voltam programozva.

Aztán ,miután hiba csúszott a szofterbe, ezek a piacozások jelentősen megcsappantak .Kaptam is érte: "más rendes feleség piacon vásárol, hogy minél olcsóbban főzhessen a családnak." Szóval én akkor nem voltam "rendes feleség", csak egy barom beteg, és nem néztem, hol olcsóbb, csak meglegyen, ami kell, minél gyorsabban és minél problémamentesebben.

De persze, azért piac nélkül nem lehet megúszni az életet, néha rákényszerültem elmenni.A legnagyobb megpróbáltatásaim színhelye volt.A felém pirosló almák nekem nem ugyanazt jelentették, mint másnak. Az emberek többségének egy ínycsiklandozó, harapnivaló csemege, nekem ellenség, ami egy sötét, fenyegető tömeggé mosódik össze a szemem előtt, mindaddig,amíg ki nem halászom e tengerből a nekünk kellő mennyiséget, hú, ez sikerült, hurrá, és aztán gyerünk, tovább egy újabb megvívandó placc felé.

Állandóan azt mondogatom magamnak, tavasszal minden jó lesz, megváltozik minden, jóra fordul, mint a mesében. Hogy miért éppen tavasszal? Fogalmam sincs, miért ragaszkodok ehhez az időponthoz. Talán kellően messze van ahhoz, hogy reményeimet belegyömöszöljem. Úgy vagyok, mint a notórius fogyókúrázó: holnaptól nem eszek. És ezt a holnapot tologatja maga előtt az ember, addig, amíg el nem szégyelli magát önmaga előtt.

"ANYÁM KÖNNYŰ ÁLMOT ÍGÉR"

2009.01.22.

Anyám olyan kedves volt, mint még sohasem. És szép is, mint még sohasem.Jött felém egy árnyékos csapáson, mintha valahonnan egy erőből került volna elő. Tekintete derűs volt, mosolygott. Integetett felém, mint a peronon az emberek, akik hirtelen felfedezik a rájuk várakozót, és azzal biztatják, hogy itt vagyok, megtaláltuk egymást,mindjárt ott leszek. Olyan természetes volt, vonzó.

Alig vártam, hogy találkozzunk. Láttam előre, amint hozzám ér, összeölelkezünk, én beszippantom illatos hajának páráját, ő végigsimít a hátamon. Minden tiszta és világos körülöttünk: a gondolataink, az egymás iránti érzéseink, az érintéseink.

De nem ér el hozzám. Már csak pár lépés választja el tőlem, amikor egyszercsak eltűnik. Köddé vész, semmivé foszlik egy szemvillanás alatt.

Csak a hangját hallom, de azt is távolról, echózva.Valahonnan messziről kiáltja felém:Ne félj kislányom,nincs még vége az álomnak!Nincs még vége! Hallod, nincs még vége! és ezt visszhangozza egy jó ideig. Tulajdonképpen az ébredésig és azon túl is.

Van, amikor az emberben marad egy álmának nyoma, az utolsó képek vagy hangfoszlányok. Így volt ezzel is. Belecsücsült a fülembe, és egész nap hallottam, estig nem eresztettem.

Valamiért erősebb volt a lenyomata, mint az egyéb álomjeleneteknek. Nem tudom, mi értelme ennek. Pedig biztos van. De szimbólum-tudásom kevés ennek megfejtésére.

Olyan közel volt anyám, és olyan szép volt.Még ha álom is. Még ha félbeszakadt is.

BICIKLILOPÁS

2009.01.19.

Tegnap feltörték a pincét, és elvitték a gyerekek vadi új bicaját. Amikor lementem a pincébe, hogy ránézzek a cuccokra, nem akartam hinni a szememnek. Láttam, hogy nyitva az ajtó, ami felettébb gyanús volt, de elhessegettem azokat a gondolatokat,amiket ilyenkor gondolni kéne, és arról kérdezgettem magam, hogy na de miért hagytam nyitva az ajtót. És amikor kitártam az ajtót, és a nagy büdös semmi nézett vissza rám, még akkor is azt latolgattam, hogy hova tehették a lányok a biciKliket, ha nem ide. Egyszerűen nem akartam tudomásul venni, hogy betörtek, ellopták,megrövidítettek, büncselekmény áldozatává tettek.

Persze, ezek másodpercek voltak. Elég hamar szembesültem a ténnyel, mert mást nem tehettem,mint hogy elfogadjam:  bottal üthetjük a nyomukat. Ez már  a második eset.

Soha nem szoktam csúnyán beszélni. Kiabálni sem. Ez nem dicsőség, inkább kín. De mit tegyek, ha nem jön ki belőlem. Ezért az egyetlen reakció, amit tehettem, hogy leguggoltam, összekuporodtam, és nyüszítettem, mint a megvert kutya. Zokogtam, mint már régen.

Amikor elmondtam a barátomnak az esetet, azt válaszolta, hogy tipikus női reakció, ez a nyávogás. Na, ezt kár volt. Egy pillanat alatt lesüllyedt a szememben, olyan mélyre, hogy nagyítóval is csak légypiszoknak láttam. Olyan érzéketlen volt, annyira tapintatlan, olyan távol volt tőlem akkor, hogy arra gondoltam, te uramistan, mit keres itt mellettem ez a pasi.

Neki tudnia kellett volna, hogy siratom a szegénységemet, és az egész félresiklott életemet.Siratom a kicsi lányaim bánatát, és a tehetlenségemet. Siratom azt a pár évet, ami egy pocsék házasságban telt, és azokat a korábbiakat, amik gyermekként kísértek. Siratok mindent, ami siratható, ami az enyém volt, és amiből én nem akartam. Ami kéretlenül szakadt a nyakamba, és amit cipelnem kell egy életen át. Sirattam őt is, az elfuserált próbálkozásunkat, amivel reménykedve tapogatóztunk egymás irányába.

Te szerencsétlen flótás, hát nem tudod, hogy ebben minden benne volt?

ANYA HÍVOTT

2009.01.16.

Mostanában gyakrabban hívogat anyám. Volt idő, amikor hónapokig egy szót sem váltottunk egymással. Tudom, ez nem túl hízelgő rám nézve sem,de így volt.

Sokszor gondoltam arra, hogy na, mostmár fel kellene hívni, el is határoztam, hogy akkor majd este, igen, de aztán mindig közbejött valami. Valamilyen teendő. Meg a gondolat, hogy minek?Ő csak panaszkodik állandóan, sorolja sérelmeit és bántalmait, de igazából egyáltalán nem kíváncsi arra, mi van velem. Vagy mondjuk az unokákkal.

Valamelyik blogbejegyzésemben írtam arról, hogy mennyi mindent szégyellek magamban, az egész elbaltázott életemben. Hát ez is közte van. Nagyon bánt, hogy nincs jó viszonyom az anyámmal.Olyan, mintha testi fogyatékos lennék. Nem gyakorolhattam egy csomó mindent, ami a szeretettel függ össze, és ami alanyi jogon minden embernek kijárna.

Igaz, nem sokat törődött soha velem, igaz, megbántott egy párszor szóval és tettlegesen is, de valahol megértem. Egy pocsék házasságban kellett végiglavíroznia az életét, ahol első és legfontosabb életfeladat a túlélés volt, minden más eltörpült mellette. Semmi másra nem volt idő vagy lehetőség.

Halmozottan hátrányos család voltunk, minden tekintetben. Azt mondják, az élet ismétlődik. Nagyjából ugyanazt az életprogramot viszi magával és örökíti tovább az ember, amit kapott. Remélem, hogy nem így van.

Úgy érzem, mi imádjuk egymást a lányokkal, a szeretetprogramot kitaró lelkesedéssel gyakoroljuk.Ha meg is bántottuk néha egymást, az csak olyan volt, mint valami tévedés, egy elhibázott menüpont, ami szinte azonnal helyrebillenthető, mindig bocsánatos, és sohasem nyúlik át a következő napra.

Még jó, hogy ők vannak, különben azt hihetném, hogy totál defektes vagyok, képtelen bármiféle szeretet-tranzakcióra.

TAVASZRA VÁRVA

2009.01.13.

Nem akartam bevallani magamnak sem, mert van egy teljesen logikátlan nézetem a dologról. Azt gondolom magamban, hogy ha nem foglalom szavakba a tapasztalataimat, akkor nem is léteznek, vagy legalábbis szép csendben elenyésznek. Ez egyfajta struccpolitika, egy butaság, semmi értelme, mégis egy ideig, amíg lehet, szoktam alkalmazni.

Azzal akarom becsapni magam, hogy ha nem beszélek róla, akkor odébb áll. Mármint a probléma, ami aktuálisan kínoz.Ez az én egyik védekező mechanizmusom, ami már jó pár éve, vagy évtizede ?gyakorlat nálam. Nem tudom, mi éltette ilyen sokáig, pedig nem túl sok sikerélmény társult hozzá.

Előbb-utóbb úgyis feladom, mindig ez a nóta vége. Most is így történt. Tegnap mégis csak megfogalmaztam magamnak, amit pedig nem akartam tudomásul venni, hogy december óta, megint szarabbul vagyok. Volt egy rövid időszak, a gyógyszer újraszedésétől kezdve, ami reményre adott okot, aztán az egyik pillanatról a másikra megint összetört bennem valami. Azóta is sebeznek szilánkjai belülről.

Gyengülök fizikálisan és lelkileg is. Néha azt érzem, a puszta talponmaradás okoz gondot, olyan, mintha bármelyik pillanatban kész lennék összecsuklani. Néha külön izommunkákat küldök a térdem felé, hogy egybetartsa a testem.

Idegesebb, ingerlékenyebb vagyok, mint az tőlem megszokott. Sokkal nehezebben kelek fel, mint máskor. Úgy szeretnék a puha, meleg semmitevésben maradni, visszaküldeni magam álmaimba, ahol csak lebegek, és mindenféle rajtam kivülálló erőnek engedelmeskedek. Nem kell döntenem, fogni és irányítani magam, ne kell megfeszülnöm.Csak elengedem magam és lebegek az álom lágy hullámain. Felelősség nélkül és szabadon.

Azt mondja egy kolléganőm, aki depresszióval küzd, hogy neki a téli hónapok a leghúzósabbak. Talán nálam is ez van. Nem véletlenül utálom én is ezt az időszakot. Talán nekem is jobb lesz, ha kitavaszodik.

EGY SZAR NAP

2009.01.11.

Ma nagyon utáltam magam. Minden rossz volt.Mindenkivel rossz voltam.

A lányokat letoltam, hogy semmit nem segítenek. Láttam, hogy rosszul esik nekik.Tényleg igazságtalan voltam. Először is én neveltem őket így, gyorsabb, ha magam végzem a dolgokat, meg különben is, pihenjenek, amíg lehet- ez a filozófiám a házi munkákkal kapcsolatban.Szóval nem kérhetek rajtuk számon semmit. Arról meg nem is szólva, hogy segÍtenek ők, ha arról van szó, nagyon is rendesen. Mindig, ha igazán szükség van rá.

Aztán jött a párom, de minek, azzal is csak a gond volt. Nem tudtam kedves lenni vele, idegesített, arra vártam, mikor megy el már végre. Nem érdekelnek a családi ügyei, amivel folyamatosan terhel, nem tudok segíteni rajta. De az a legnagyobb baj,hogy nem tudom úgy szeretni, ahogy kéne. Szóval megint csak bennem van a hiba, egy szar alak vagyok. Amikor bezzeg nekem van szükségem rá, akkor jól jön, mi?

Elrontottam az ebédet, szinte ehetetlenül túl sóztam, a sütemény meg olyan lett, mint a csiríz.Eltörtem egy kristálypoharat és mindezek tetejébe a kedvenc ingem nyakát is leégettem vasalás közben.

Ez már este történt, és ez volt az utolsó csepp. Mindenkit megbántottam, akit csak lehetett, bármihez nyúltam, rosszul sült el, pocsék egy nap volt. A nagynéném szokta mondogatni, ha rossz napja volt, hogy ma elkísért a koboldom. Lehet, egy kisördög rakoncátlankodott nálam is. Olyan jó lenne másvalakire fogni ezt az egészet.

Sírtam egy sort, persze, kinn a WC-n, és lehetőleg hang nélkül,el lehet képzelni, mi sült ki abból.Hát, elég furcsa hangok hallattszotthattak ki az ajtó mögül. De nem akartam szegény kicsikéimet megzavarni, kaptak ma eleget.

Az biztos nem túl jó, hogy folyamatosan visszafolytom a sírásom.Annyira szemérmes vagyok, nem akarok más előtt sírni. Ez olyan  intim dolog. Csak rám tartozik. A lányokat meg nem akarom megijeszteni.Hát, többnyire ezért könnyezek befelé.

Ha olyan lennék,mint a Papírsárkány egyik alakja, már jó gazdag lehetnék. Ő gyűjtötte össze a könnyeit egy kancsóba, amelyeket aztán gyönggyé váltott be. Minél fájdalmasabb dolgok történtek vele, annál gazdagabb lett.

Egy másik könyvben meg könnykancsókba gyűjtötték a könnyeket,ez volt a családi örökség. Ha valaki emlékezni akart a keserű múltra, egyetlen kortyra kiitta a kancsót.

Ezek szép történetek, szeretm őket. Különben meg a könny is szép.

 

FILM A RÁKOS LÁNYRÓL

2009.01.09.

Tegnap láttam egy filmet. Olyan volt, ami bárkit megérint. Úgyhogy mindenki, aki tegnap végignézte, érintett volt.Nagyjából ugyanolyan érzésekkel és kérdésekkel ülhettünk a képernyő előtt.Néztük őt, de közben mindenki magára gondolt, csakis magára.

Egy lányról szólt, aki rákos volt, és meggyógyult. Eredetileg riporterkedett, így adódott, hogy riportot csinált a halállal való randevújáról is, megfilmesítette halálközeliségét, és az abból való kikászálódását.

Különleges volt több szempontból.

Egyrészt különleges volt a szépsége,a lénye, másrészt az a tény, hogy lehetősége volt végigkamerázni az egészet.

A többi ugyanaz. A rák. A szenvedés. A nekibuzdulások és reményvesztések. A fájdalmak és a gyötrődések.

Vagy átéltük már, vagy még előtte vagyunk. De mindenki végigjárja a halál felé vezető utat. Bárki, aki nézte, arra gondolhatoot, hogy de hisz ez velem is megtörténhet. És akkor el kezd az ember filózni, hogy én vajon  hogyan  viselném, nekem akkor ki segítene, mekkora erőm lenne nekem akkor? Meddig terjedne bátorságom és kitartásom határa?

Benne volt a filmben az a magány is, amit már mindenki átélhetett, ha nagy bajban volt. Vannak pillanatok az ember életében, amikor a totális egyedüllét élményét éli át, akkor is, ha egyébként, ismerősök vagy rokonok forgolódnak körülötte. Megérzi és átéli, hogy valójában, és lényegileg egyedül van, magára utalva, mintha hajótörött lenne egy lakatlan szigeten vagy inkább, mintha légypiszok  a világűrben.

Azt mondta a film operatőre, hogy szelídeb lett a lány. Keletkezett egy barátságos fény a szemében, ami eddig nem volt.Derűsebb lett.

Nagy ára volt, de valószínűleg megérte.

Engem mire tanít a betegségem? Én is jobb leszek tőle? Tanulok belőle valamit?

Valószínűleg, igen a válasz, bővebbet majd a halálom előtt.

 

 

ÉRZELMI TÉRKÉP

2009.01.08.

Hát, igen. Az "emberi faj érzelmi térképe." Kollektíven érvényes.  Egész életünket két kérdés köré szervezzük, mint egy regény százéves mellékszereplője mondta: "Mennyire szeretsz te engem? és "Ki itt a főnök?"

Lehet, hogy legalább száz évet kell megélni ahhoz, hogy ez kikristályosodjon, de hogy valahol ott dereng ez a tudatunkban, folyamatosan, genetikusan, kezdetektől fogva -az biztos.

Ha belegondolok, tényleg minden erről szól és csak erről.A szenvedéseink, a boldogságunk, a vágyaink, a céljaink, akarataink, minden-minden e köré a két kérdés köré csoportosul. Az összes könnycsepp és az összes mosoly ezeknek szól.

Egész életünkben megszállottan, hipnotikus lázzal keressük a szeretet. Embereket próbálunk találni, akikkel ez az életprogram megvalósítható, vagy állatokat, ha mással nem megy, növényeket gondozunk nagy odaadással, vagy nosztalgiázva porolgatjuk nippjeinket. Kinek mi jut.

Annyira szeretnénk szeretni, és annyira nem megy. Várjuk egy anyától, egy apától, egy gyerektől, egy pasitól, hogy beteljesüljön a csoda, amiért izzunk.De sohasem teljes a gyönyör. Valami mindig hiányzik, valami mindig bepiszkít.Alig látható, finom szemcsékkel, vagy durván, mocskosan. Így kerülnek zavaró porszemként hideg anyák, agresszív apák,nevelhetetlen gyerekek és megalázó pasik a gépezetbe.

Egy pszochológus azt a feladatot kapta, hogy konzultáljon egy csoport kambodzsai menekülttel. Félt a feladattól: ugyan, hogy tudna ő bármiben is segíteni azoknak, akik átmentek az emberi szörnyűségek teljes poklán.Népirtás, éhinség, kínzások, nemi erőszak, gyilkosságok. S mi volt az első konzultáció első kérdése? "Összejöttem egy fiúval, de az meg átkerült a másik csónakba, ahol az unokanővéremmel....és így tovább.

Mit nekünk gázproblémák, világgazdasági válságok, áremelés és kormányváltás. Csak egy gondolatba kapaszkodunk, kétségbeesve, szakadatlan kitartással. Szeressen már végre valaki. Úgy igazán. És nekem is sikerüljön ugyanez. Igazán.Ezt kívánjuk áhítattal, követeljük erőszakosan, rebegjük félelemmmel telve. Ez a mindenünk.

HALÁLOS SZERELEM

2009.01.06.

Hosszú folyosón megyek, tőlem jobbra és balra félig nyitott ajtók. Találomra bekukkantok egyikükön. Először elvakít a fény, hunyorognom kell, a kezem a szemem elé kapom védelmezőn. Aztán egyszercsak kibontakozik a ködből a szerelemem, az egyetlen, aki volt és marad nekem. A férjem előtti fiú.

Halálos szerelem volt, a szó szoros értelmében. Annyira szerettem,hogy már akkor is éreztem, ezt nem lehet hosszú távon  bírni.Lángoltunk,égtünk egymás közelében, de egymástól távol is, a vágytól, egymás akarásától.

Ez olyan szerelem volt, amit, ha filmen nézünk, csak ócsárolunk,"tiszta giccs",mondjuk szájelhúzva, vagy amin csak ironizálni, vagy csak cinikusan szórakozni tudunk, mert annyira nem valóságos. És ez mégis az volt.

Igaz, csak egy éves. Majdnem egy éves. Az évforduló bizarra sikeredett. Egy véres fényképet kaptam tőle. Ez volt a zakója zsebében, amikor hozzám igyekezett.Miért is hajtott annyira?

Amikor közölték a hírt, semmit sem hittem el belőle. Gépiesen beültem a barátja kocsijába, és a helyszíre hajtottunk. Ott találtam ezt a fotót, összetaposva, mocskosan,a leperzselt fűbe nyomva.

Álmomban ő jött tehát felém. Annyira boldog voltam. Azt mondta, ne féljek, nincs semmi baj.Mosolyogva közelített felém, meg akart simogatni.

Mielőtt a keze arcomhoz érne, mindig felébredek.Mindig, több mint tíz éve. Mindig, amikor szerelemre vágyok. 

BETEGSÉGEK

2009.01.04.

Azt írtam, hogy jól sikerült a szilveszter, ami igaz is, bár esett egy apró folt makulátlanságán. Mindannyian megbetegedtünk. Ha nincs lelki kín , legyen legalább egy kis testi-alapon.

A kisebbik lányomnak egyszerűen elment a hangja.Érdekes, mert hál'isten semmi egyéb baja,nem lázas, és semmi ilyesmi. A nagyobbik meg taknyos, köhög, szerencsére, ő is láz nélküli. Engem meg már novembertől kínoz valami, ami nem engedi, hogy levegőt kapjak. Állandóan el van dugulva az orrom, nem bírok végigaludni egy éjszakát.Ez persze meg is látszik rajtam. Iszonyúan nézek ki. Egyébként sem voltam soha valami szép nő, de most aztán rátettem egy lapáttal. Karikás a szemem, nyúzott az arcom, sápadt vagyok, szóval kész horror.

Ráadásul utálom a hideget, a telet, alig várom, hogy vége legyen. Ha tehetném, én is a Karib-tengeren süttetném a hasam, mint a nagynénémék. akik minden januárban egész hónapot töltenek valamilyen melegebb éghajlaton. De amíg azért kell izgulnom, hogy a téli fűtést ki tudjam fizetni, addig nem nagy esély van erre a fűtés nélküli, ragyógó, forró lábáztatásra.

SZILVESZTERI UGRA-BUGRA

2009.01.02.

Nem tudom, van-e olyasmi szólás, hogy amilyen az újév első napja, olyan a folytatás, vagy ahogy érzed magad szilveszter éjjelén, úgy fogod érezni magad az év folyamán is. Ilyen vagy valami hasonló, mert jó lenne ez most nekem.

Felhasználhatnám önterápiámban, és mint egy győzelmi zászlót lobogtathatnám, hogy lám, minden esélyem megvan minden jóra. Merthogy a szilveszter egész jól sikereredett. Pedig semmi kedvem nem volt elmenni, a párom ismerősei körébe. Nem azért, mintha utálnám őket, semmi bajom velük, de alig ismerek valakit. Idegen vagyok köztük.Arról nem is szólva, hogy egy-egy mélypont után többmázsás vontató tud csak kimozdítani valamilyen irányba. Ilyenkor rühellek kimozdulni sündisznóállásomból,s tényleg , egy idő után pontosan olyannná válok, mint egy sündisznó. Összekupurodok, arra törekszem, hogy senki sem vegyen észre, bevackolom magam, miközben a befelé nővő tüskéim folyamatosan sebeket ejtenek rajtam. Szóval nem vagyok egyszerű eset.

El lehet képzelni, milyen nagy erőfeszítésembe került, hogy mégis összekanalaztam magam. Egyrészt azért, mert tartoztam ezzel a páromnak, másrészt azért, mert magasabb szellemi erőknek is adósa voltam. A józan ész mindenek felett álló parancsa ugyanis szintén erre ösztönzött. Hagyjam abba végre a nyűszítést, erőltessek magamra valami emberformát, és tegyek valamit azért, hogy a többiek közé mehessek.

Erőfeszítéseim nem voltak hiábavalóak, s mint egy jó ima, meghallgatásra találtak. Rögtönzött Hóhér-istenem megjutalmazott bátorságomért. Egészen jól éreztem magam, sokat táncoltam, és fogadok, hogy az egész bagázsban az égvilágon senkinek eszébe sem juthatott, hogy az a nő, aki egyébként olyan lelkesen ugra-bugrál a szoba közepén, pár perccel azelőtt még a démonjaival folytatott vérre menő küzdelmet.

KEDVES ZANAMI

2008.12.29.

Most neked írom ezt a blogbejegyzést, mert tényleg annyira megható, hogy így figyelemmel kíséred a sorsom. Nagyon jó, hogy vannak olyan emberek, akik bíztatnak, akik figyelnek rád, ha ez nem lenne, akkor nem sok értelme lenne az egésznek.

Elsősorban és mindenek felett itt vannak a lányaim, akik ennek az egész értelmetlen kínlódásnak a végén ott állnak, és integetnek felém. Olyanok ők, mint egy beláthatatlan alagút végén álló csodalények, akik várnak,  izgulnak értem, akik nagyon akarják, hogy meggyógyuljak, hogy leküzdjem az összes elém gördülő akadályt. Pedig semmiről sem tudnak.Néha tisztán látom őket, bíztató és szemet gyönyörködtető fényben, néha alig kivehetően, pislákoló homályban, de derengenek mindig, még a legmélyebb gödrökből is láthatóan.

De mellettük még ott integet egy csomó más ember, például a doki, a barátnőm, egy kedves kolléganőm, Juli néni a szomszédból, és Te is Zanami, akik, tudom, tiszta szívből drukkolnak nekem, velem vannak, akkor is, amikor nem látom őket. Ti vagytok az én testet ötlött angyalaim, a védőszentjeim, akik kihúznak a csávából, felráncigálnak a hajamnál fogva, ha éppen arra van szükség, rámordítanak, vagy szelíden fülembe súgnak, mikor mire van szükség.

Köszönöm, hogy vagytok nekem. Köszönet mindenkinek, akiben a segítségadás nagyobb, mint a passzív ámulat.

MOST MI A FENE VAN?

2008.12.25.

Nem írtam egy ideje, aminek két oka is volt. Az egyik az, hogy tényleg nem volt rá időm. Karácsonyi készülődés, és társai.Mindenki tudja,miről beszélek.A másik az, hogy teljesen elment a kedvem.

Már az utolsó bejegyzésem estéjén éreztem, hogy valami nem stimmel. Kerülgetett valami kéjes, fojtogató szorító érzés, ami kísértetiesen hasonlított a hajdan volt pánikok előszelére. Először elhessegettem magamban a gondolatot. Ugyan már, az nem lehet, hisz én teljesen jól vagyok az utóbbi időben, jó kislány módjára szedem a gyógyszert, csupa jót tapasztaltam, szinte tünetmentes voltam. Nem, az nem lehet, hogy visszajön ez a rettenet.Nem történhet semmi baj.

Keresgéltem is rögtön magyarázatokat. Biztos, csak megfáztam, elfáradtam, lerobbantam, lemerült az elemem, kipukkadt a légzsákom, csak gyors szervíz szükségeltetik, és minden a helyére pattan azonnal.

Ez az áltatás el is ment egy darabig, éppen addig, amíg le nem taglózott egy rosszullét. Egyszerűen remegni kezdtem, olyan voltam, mint a földrengéskor asztalon felejtett pohár, rázkódtam, pánikhullámaim ütemére. Mert ilyen kézzelfoghtó tünetttel szemben hatástalan maradt az önáltatás. Először csak a testem jelzett, vad rázkódásal, de rögtön nyomában ott sompolygtak a félelmeim is. Először csak kicsi, utálatos kételyek formájában, aztán már igazi félelmekként, végül meg sírásra késztető iszonyatként. Ebben már benne volt az, hogy nem akarom, hagyjon engem békén, benne volt a menekülési kényszer,  és a tudat, hogy tehetelen vagyok. Megint visszazuhantam, mint a galacsingyúró bogárka a homokban. Nem értettem , nem akartam elhinni. Mi a fene történt most velem? Hát már megint? És éppen a szentestén?

Az ajándékozás után. A lányok, a drágáim csak lestek, hogy milyen hamar otthagyon őket, és loholok az enyhet adó ágyam felé.Elfáradt anyu, olyan sokat dolgozott, gondolhatták megértően magukban, miközben lelkesen majszolták az egyébként elég tűrhetúen sikerült karácsonyi mézes süteményt.Lehet, hogy igazuk is van, talán csak ennyi az egész: túlhajszoltam magam. Majd meglátjuk. Ma csak kába voltam, tompa, pont mint aki csatát vesztett, és bukásába fárad bele.

 

ÉNEKELTEM ÁLMOMBAN

2008.12.19.

Tegnap nagyon jó álmom volt, amin meg is lepődtem egy pillanatra, mert nem jellemző rám, hogy derűseket álmodnék. Leggyakrabban szorongásos, üldözéses álmaim vannak, amelyikekben folytonosan el akarok utazni, de sohasem sikerül, valamit mindig otthonhagyok, lekések, és sohasem keveredek vissza a kiindulási pontomhoz.

Mondom, ezekhez képest tiszta felüdülés volt ez az álom. Valamilyen jópofa cigánytársasággal énekeltem együtt, remekül. Jó hangom volt, és istenien éreztem magam, jó kis buli-hangulat volt. Kislányom szerint csak túl sokat néztem Bangó Margitot a Hal a tortán-ban. Pedig nem is.

Örültem, végre egy jó álom.Gondoltam utána nézek, mit jelent. Hát, kár volt. Álomban énekelni mindenképpen szomorúságot hoz , és ha ráadásul cigányok is belekeverednek a történetbe, akkor valami megcsalatás, kifosztás, hoppon maradás is társulhat hozzá. Legalábbis az álmoskönyvek szerint. Na, puff neki.Még az álom sem ígér semmi jót.

TŰRHETŐ HÉTVÉGE

2008.12.16.

A hétvége tűrhetően telt. Nem szép tőlem ez a megfogalmazás, nagyobb lelkesedést kéne kiváltania annak a ténynek, hogy különösebb rosszulléteim nem voltak.

Igaz, mind a két nap otthon voltunk, csak szombat reggel kellett elmennem egy rövid kis bevásárlásra. Nem mondom, hogy nem huzakodva tettem, egyáltalán nem fűlt hozzá a fogam, de végül is gond nélkül megúsztam. Attól fogva viszont csak a négy fal között voltam, s ebben a helyzetben általában kutya bajom szokott lenni, leszámítva azt a pár kivételes helyzetet, amikor már itt is pánikolni kezdtem.

 A lányokkal szombat délután szalvétáztunk, néhány ember ilyen ajándékot kap majd tőlünk karácsonyra. Imádjuk csinálni, igazán léleksimogató dolog, merő terápia. Bár azt hiszem, minden alkotó tevékenység az,szóval egyáltalán nem humbuk a művészetterápia, én aztán  tudom, hogy nagyon is hatásos.

Amikor csinálunk valamit, kicsit megáll az idő, teljes valónkkal oda koncentrálunk az alkotásra,mély elmélyülést érzünk és tiszta örömöt. Kár, hogy nagyon kevés idő van ilyesmire. Nehezen tudom beilleszteni a mindennapjaimba.

Szóval klassz volt a délután, este meg eljött a kedvesem, és négyesben kártyáztunk. Remekül telt az idő. Azt érezhettem, hogy normális vagyok, hogy nincs semmi baj, hogy szinte teljes az idill. Csak jó hatások értek ezen a napon. Ilyen is van. Isten áldja érte azt, akit megillet!

HAT A GYÓGYSZER?

2008.12.13.

Lehet, hogy tényleg hat a gyógyszer? Vagy csak ócska trükk az egész: egy jó kis placebo-hatás?

Nem tudom, nem is igazán érdekel,de az tény, hogy két egészen jó napot könyvelhetek el magam mögött. Meg tudtam vásárolni a karácsonyi ajándékokat, egész komoly forgatagokban lófráltam, sőt, még a karácsonyi kirakodóvásáron is gond nélkül végigmentem.

Hihetetlen érzés volt, maga a diadal. Lám, nem történik semmi, nincsenek szorításaim és félelmeim, csak megyek és bámészkodok a sorok között, néha még meg is állok vagy kérdezek valamit. Ezek a látszólagos hétköznapi dolgok számomra maguk voltak a csodák. Boldog voltam, áldottam magamban a dokit, magamat és az egész világmindenséget.

Nekem már megvan a karácsonyi meglepetésem. Édes istenem, csak hosszantartó legyen!

ÓCSKA MARIONETT

2008.12.10.

Voltam dokinál. Nem történt semmi különös, de legalább bespájzoltam egy időre a dilibogyókból.Beszélgettünk egy kicsit, de tényleg csak pár percet, a kinti várakozóstáb miatt ennyire futotta.

Őt is hajtotta a teljesítménykényszer, én sem tudtam volna nyugodtan diskurálni, ha a többi, bebocsátásra váró betegre gondolok.

Szóval megkérdezte, hogy mitől félek igazán. Mondtam, hogy nem szeretnék elájulni az utcán. Azt felelte, hogy engedjem el ezt a félelmem, ne gondoljak erre, engedélyezzem magamnak az ájulást. Legalább megtapasztalom, hogy nem olyan nagy ügy,semmilyen következménye nincs.

Hát, nem győzött meg teljesen. Vagyis egyáltalán nem.Én már ájultam el jó párszor életem során.Már maga a tény, a feltűnősdiség kellemetlen. De akkor még ott van a sérülés lehetősége is, és a nyomában fakadó kalamajka. Arról nem szólva, hogy könnyen hozzászokhat ehhez is az ember.

Nem megy valami? Nem akarok szembesülni valamivel? Ki akaraom vonni magam a forgalomból? Na, akkor uzsgyi, gyerünk, jól jön egy kis ájulás! Pont ezt akarom elkerülni. Nem akarom elhagyni magam. Éppen azon görcsölök, hogy tartsam rozoga vázrendszerem, hogy egybemaradjak, mert olyan vagyok, mint egy kutyafuttában összefércelt, ócska,kiszuperált marionett, amit nem kis erőfeszítésbe és művészetbe kerül egyben tartani.

MINT A LÁZAS BETEG

2008.12.07.

A hétvégén olvastam egy könyvet, amely többek között egy lázas beteg állapotát írja le. Idemásolom, mert pont ezt érzi egy pánikos is. A tünetek detto egyfomák, úgy éreztem olvasás közben, hogy nahát, ezt meg rólam írták, pont ezt tapasztalom, amikor a roham bekeríteni látszik.

"Védekezett, ahogy bírt, behúzta a rekeszizmát, igyekezett a lehetőségig helytállni.Nem szabad engednie, különben bőre egyetlen tétova remegéssé válnék,arca vízzé oldódnék, orra, szeme, füle, haja egyszerűen szétesnék, elrothadna, leválnék, mint holmi moha. És a keze, a lába is;kétségtelen, hogy azok is lehullnának róla."

TÖK MINDEGY

2008.12.04.

Mostmár biztos, hogy doki lesz a vége. Nem akartam, húztam, halasztottam, de már a dugi-piruláim is elfogytak, a türelmem meg végképp. Ez a őrült évvégi láz nem fog menni segítég nélkül.

Holnap bejelentkezek, szükégem van valami dilibogyóra, mert pánikolásom kezd nagyon fárasztó lenni. Amúgy is húzósabb a december, annyi minden összesűrűsödik a munkában, a magánéletben egyaránt.

Amikor már álmomban sem találok menedéket, akkor meg kell húzni a vészféket. Három egymást követő éjszakán végignézhettem saját kis házisorozatomat, amitől pedig rettegtem. Minden esta úgy feküdtem le, hogy jaj, csak nehogy ugyanoda menjek vissza. Nappal igyekeztem mindent elfelejteni,betakarni egy csomó lényegtelen gondolattal, a felejtés mámorító gyógyírjával,de nem ment. Előfurakodott  az önbecsapás  legvastagbbnak hitt szemétrétege alól is. Minden este ott találtam magam, a rettegés kellős közepén, totális magáramaradottságban, félelmeim horrorjában.

Nem tudtam menekülni, mert nem volt hova. Most ébredjek fel? Az mennyivel lesz jobb? Vagy vigyem végig álmomat? Tök mindegy. Két pokol, rémségek egyetlen kicsi boltja.

 

ÁTKOS KARÁCSONY

2008.12.02.

A karácsony mindig szörnyű volt  házasságunk alatt. Nem tudom, akkoriban mi vitte rá, hogy tönkretegye ezt az ünnepet. Azt észrevettem, hogy általában rühelli az olyan alkalmakat, amikor jó képet kell vágni, amikor lehet örülni valaminek, vagy amikor esetleg jól érezhetjük magunkat.

Például nem egyszer vicces, humoros, de mindenképpen könnyű műfajú színházi esték után csúcsosodtak ki a vitáink. Tudom, hogy furcsán hangzik, de mégis így volt: nem bírta elviselni, hogy a körülötte levő emberek nevetnek, és esetleg őt is "behúzták a csőbe", orvul ás aljas módon, aminek utána neki is nevetni kellett valamin, elengedni magát, jó kedvűnek lenni. Úgy hadakozott ellene, mint más a fertőző betegség ellen. Ilyen esetek után mindig begorombult, ordítozott, csapkodott, szenvedett, mint aki legalábbis a becsületét vesztette el.Mindig keresett egy jó kis ürügyet, amin mélységesen elkedvetlenedhetett, a végsőkig húzva az elviselhetőség határait. És mindig talált.

Karácsonykor rendszerint történt valami, ami nem illett az ünnepi környezetbe.Persze, sehova sem illet, legfeljebb egy diliházba. Az ünnepi asztal leráncigálása, az ajándék sarokba dobása, vagy asztali áldás helyett asztali átok: te húgyagyú, hát milyen anya vagy te, ezzel akarod megmérgezni a kölykeidet? (általában az ünnepre vett jégkrémtorták okozták a galibát)- szóval ezek mind iszonyúak voltak, bármikor is, de karácsonykor valahogy jobban fájtak.

Amióta elváltunk, megszűntek ezek a purparlék, de jöttek helyette mások. Így sincs békés ünnepünk soha, a gyerekeket idegesen rángatja a nagymamához, aztán vissza, és itthon is csak tortúra az ajándékozás. Közben pedig folyamatos, és a karácsonyi ünnepek tiszteletére felfokozott ígéretek az öngyilkossági szándék mihamarabbi beteljesítéséről.

Szóval még mindig szorongok karácsonykor. Bármi lehet.Igazából nem is kell történnie semminek ahhoz, hogy szar legyen valami, elég csak a történés lehetőségének szünet nélküli fejünk felett való lebegése is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

TESCO-LÁZ

2008.11.30.

A hétvége a bevásárlásé volt. Meg a pániké.

Minden simán indult. Légies könnyedséggel szálltam fel a buszra, megnyugtatóan kevés ember karéjába. Nahát, milyen remekül érzem magam, nem lesz itt semmi gond. Volt tér, nem kellett levegő után kapkodnom.

Magamhoz képest hatalmas lazasággal bántam a kocsival, tologattam jobbra-balra, nézelődtem, pakolgattam a dolgokat. Elég sok minden volt a vásárlólistán, egyrészt mert kifogytunk mindenből, másrészt mert készülök már az ünnepre.

Azonban hirtelen, egy szempillantás alatt azt vettem észre, hogy besűrűsödik körülöttem a tömeg. Manőverezni kellett a kocsival, alig fértünk el egymás mellett, nem tudtam haladni.

Hujjuj, itt baj lesz, gondoltam. Ez már sok nekem.A gyomrom forogni kezdett, a jó öreg, megszokott módján. Ebben a förgetegben nem kaja és nem nedvek kavarognak, hanem valamilyen nevesincs gőz, ami kígyóként kúszik a nyelőcsövem felé, rátekeredik a nyakamra és aztán folytatja az útját az agyam felé, valahova az egyensúly központ tájára.

Gyorsan kerestem egy pénztárt, ami viszonylag közel volt a kijárathoz, elvégre egy menekülőnek jól meg kell szervezni a menekülési útvonalat.

És akkor észrevettem az előző vásárló kosarában a papírzsebkendőt. Úristen, nekem még muszáj venni papírdolgokat, semmi sincs otthon. Most mit csináljak, menjek vissza, és haljak meg, majd maradjak, a gyorsabb megúszás reményében?

Győzött a kötelességérzet, visszafordultam. Az idő kiesett. Tényleg nem tudok elszámolni vele. Akkor találkoztam újból magammal, amikor megint ott bújtam valaki mögött, a pénztár szörnyűséges sorában, és azt néztem, vajon látni-e rajtam a vérem lüktetését, ami szétrobbantja ereim, átüt a ruhámon, keresztül a kabáton is, lüktet fülsértő sikollyal és mindent elgázoló erővel.

 

AMIKOR ÉN MÉG KISLÁNY VOLTAM

2008.11.27.

Kezdek megint egyre rosszabbul lenni. Én nem tudom, miért kötődik ez nekem mindig az év végéhez.Talán azért, mert a végsőkig húzom a kitartás,az össze-nem-csuklás gyeplőjét, az utolsó leheletemig.

Mostanában gyakran jut eszembe egy gyerekkori emlék. Alsó tagozatos voltam. Nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy a tanító néni évzárón összegyűjtött virághalmazát hazavigyem. Egyrészt azért mert "jó" kislány voltam, derék kisdobos, másrészt az ésszerűség is így diktálta, tekintve, hogy történetesen a mellettünk levő lépcsőházban lakott Marika néni.

Szóval emlékszem, milyen hősiesen birkóztam azzal a hatalmas kazallal, amit a lezembe nyomtak. Azt hiszem, túl becsülték képességeimet. Alig láttam az utat, nem tudtam szemmel követni a lépteimet sem. A virágok folyamatosan csúszkoráltak a kezemben, mintha bármelyik pillanatban kész lennének a földre huppani. Egész úton azon imádkoztam, jaj, csak el ne ejtsem, jaj, csak el ne ejtsem.

Annyira akartam,hogy sikerült is az el-nem-ejtés. Becsöngettünk az ajtajukon. Kijött magas, barna férje. Na, akkor zsupsz, az egész rakomány a földre.Oda a lábtörlőrre, a férje lábai elé.Szégyenkeztem, de örültem, hogy nem az utcán történt ugyanez.

Aztán egyszer,jóval később, de még egészen fiatal koromban, amikor még mertem kocsiba ülni, egészen fantasztikus bravúrra vetemedtem. Vállaltam egy kétszáz kilométeres utat, amikor pedig utáltam vezetni és féltem mindentől. Pancsernak éreztem magam, de valószínűleg az is voltam.Ennek ellenére sikerült. Elértem a célom. De beállni már nem tudtam. A ház előtt egy nagyott rántott a kocsi, lefulladtam és úgy maradtam. A rokonomnak kellett beparkolni.

Ezek annyira jellemző történetek. Óhatatlan analógiákat szülnek. A természetemre. az eshetőségeimre. Ez a gőzerővel való kitartás, görcsös próbálkozások a normalitásra, ami megy is egy darabig, szinte gond nélkül, de egyszer csak, és éppen a cél előtt kész, fuccs, vége. Teljes megsemmisülés.

AZT NEM!

2008.11.26.

A párom időnként pedzegeti az együttélés lehetőségét. Hát, ezt biztosan nem hozná szóba, ha tudná, mennyire elrémiszt engem.

Nekem  a mostani  felállás tökéletes, mondhatnám, ideális.Néha találkozunk, kétszer maximum háromszor egy héten, eltöltünk pár kellemes órát, aztán kalap.Mindenki megy, amerre lát. A saját otthonába.

Nem szeretnék ennél szorosabb köteléket. A hátam borsózik a gondolatra, hogy megint együttéljek  valakivel,aki csak az életemet nehezíti meg, fájdalmat okoz, és növeli azt a problémahalmazt, ami egyébként is adott az életünkben.

Arról nem szólva, hogy így is tele vagyok lelkiismeretfurdalással a lányok miatt. Mindig bántott, hogy olyan keveset lehetek velük. Most meg, ez a randizgatás, megint csak tőlük vesz el.

Szóval, nem hogy összeköltözés, de épp az ellenkezője fordul meg néha a fejemben: talán értelmesebb  lenne a saját szórakozásom helyett a kislányok érdekeit nézni.

Úgyhogy mondtam neki, amikor felvetette az összecuccolás lehetőségét, hogy ne ijesztgessen, magamban pedig azt gondoltam, hogy na, azt már nem!

BOGÁR A FÉNYFOLYOSÓN

2008.11.24.

Mindig utáltam a sötétet. Kisgyerek koromban sokáig csak úgy tudtam elaludni, ha anyu égve hagyta a sarokban rogyadozó állólámpát. Sokszor még ma is ez az első kép, amikor becsukom a szemem, vagy aludni készülök. Gyakran jön elő az a tétova, imbolygó fény, amit a kis piros lámpa akkoriban árasztott magából.

Van, amikor szándékosan élesztem fel magamban a képét. Amikor nagyon magam alatt vagyok, vagy nagyon vágyok biztonságra. (Mikor nem?) Szóval ilyenkor képes vagyok előhozni magamban, majdnem olyan sikerrel, mint amilyennel a  nyálelválasztást beindító citrom-kép jár.

Ahogy bejöttek a sötét novemberi délutánok, megzavarodtam. Olyan lettem, mint a bogár, akit megtévesztenek az esti fények. Kerestem a saját helyem, a fényfolyosóm, amin közlekedhetek, amin oda érek el, ahova mennem kell.

Nehezen megy az idő kontrollálása, a tájékozódás. A múltkor meg is ijedtem ettől egy kicsit. Egész egyszerűen nem tudtam, hol vagyok, percekbe telt, míg azonosítottam magamban, hogy jé, hát ez az a park, ahol egyébként minden nap keresztül megyek.

Ciki volt. Ez a pillanatnyi időnkívüliség. Semmit sem ismertem fel. Minden idegen volt.

Ugye, ez nem egy új nyavalya? Csak képzeletem gonosz kis játéka.Csak  pillanatnyi elmezevar, múlandó, káros mellékhatások nélküli.

 

LÁBTÖRLŐ-HISTÓRIA

2008.11.23.

Az SMS óta megint gyanakvó vagyok. Az utóbbi időben elültek  kapcsolatunk hullámai, most megint fodrozódni látszanak. Talán az a baj, hogy lett egy barátom? Ezt nem tudja elviselni? Vagy megint felgyűltek benne szenvedése hulladékai? Vagy egyszerűen csak rossz passzban van, ahogy elvárható ez november végefelé egy depresszióstól.

Nem tudom, csak azt, hogy nyugtalan vagyok miatta. Ma reggel a lépcsőházban össze volt kuszálva az alsó két szomszéd lábtörlője. Csak nem ő járt itt éjszaka?

Annak idején, házasságunk alatt is voltak rossz napok. Egyszer hazamentem anyuékhoz úgy, hogy ő nem engedte. Másnap arra keltünk otthon, hogy eltűnt a lábtörlőnk. Fejjel lefelé lógott a fenti szomszéd balkonjáról. Képes volt 300 kilométert levezetni ezért.

Később vallotta be, hogy ő így áll bosszút azokon, akiket nem szeret. Anyuékat nagyon nem szerette akkor.

Hát ezért félek. Megint útnak indult benne a gyűlölet?

MINT A KUTYA

2008.11.20.

Vannak érzékenyebb napjaim, amikor sokkal sebezhetőbb vagyok, mint a sok évi átlag. Közel van hozzám a sírás birodalma,bármi felnyithatja a könnyzsilipet. Ilyenkor a magam és a világ fájdalmaira is intenzívebben reagálok.

Biztos, megvan ennek az oka, ha nagyon akarnám, pontosan, lépésről lépésre össze tudnám szedni, hogy milyen momentumok vezettek ide, milyen sérelmek növekedtek bennem idáig.

Ilyenkor elég egy rossz mondat, egy apró bántás, sőt, akár egy kósza, elvétett gondolat is, hogy összeszoruljon a torkom.

Aztán lerázom magam, mint a kutya, ha eső után hazaér. Ez után egy darabig megint stabilabb leszek, jobban bírom a gyűrődést.

Nem nehéz kitalálni, hogy most éppen melyik korszakom élem.

SMS EGY ÖNGYILKOS-JELÖLTTŐL

2008.11.18.

A volt férjem időnként megörvendeztet egy-egy szívhez szóló üzenettel. Mikor már azt hiszem, minden oké nála, de legalábbis el kezdett egy normális mederben folyni az élete, akkor jön egy hívatlan és váratlan "életjel" tőle.

Azt írta, elég volt nyomorúságos tengődéséből, most és azonnal véget vet neki. Ennyi. Ezek után folytasd csak nyugodtan az életedet. Ejtőzz a Tv előtt, nevetgélj a gyerekekkel, főzz finom vacsorát.

Nem attól félek, hogy megteszi. Arra már lett volna módja az elmúlt hat év alatt. Nagyjából ennyi idő óta bombáz a fenyegetéseivel.

Attól félek, hogy pancsel módon fog végrehajtani valami látványos, teátrális trükköt, amibe történetesen bele is hal.

Az üzenetet mindenesetre gyorsan kitöröltem, isten ments, hogy a lányok is meglássák.

AZ OTTHAGYOTT RIZS

2008.11.17.

Na, itt vagyok. Túléltem. Megint túléltem.Meglepő, igaz?

Végigcsatáztam egy hétvégét, ami nem is volt igazi csata, inkább csak görcsös koncentráció, aminek a tárgya a tartás volt. Hogy össze ne omoljak a már említett szilánkdarabokra, hogy egészben maradjak, hogy ne rogyjak össze, mint egy bábfigura, amit az előadás végén lehúznak a kézről és hanyagul a sarokba dobnak a következő fellépésig.

Egyetlen egy pillanat volt, amikor azt hittem, átlépem az önkontroll maszívan őrzött határait. Ebédkor hullámzott felém egy rosszullét, megsuhintott, de nem tepert le. Iszonyú hányingerem támadt és remegni kezdtem. De még mielőtt a villa hangos virtustáncot lejtett volna a kezemben, udvariasan megköszöntem az ebédet, és félrevonultan. Minden mozdulatra nagyon vigyázva, óvatosan, mint a lassított felvételeken.

Csak nehogy észre vegyenek valamit! Na, de miért nem eszed meg azt a kis rizsát? Nem ízlett? Túl sósnak találod? Dehogy, jól laktam, de tudod, a fogyókúra. Tisztára öszeszűkült a gyomrom.

Ez bejött, ezt megértették. Ez hihető volt. Mégiscsak jobb kifogás, mint az igazi:Bocs, egy roham ólálkodott körülöttem, az ment a gyomromra, de már legyűrtem.

 

HURRÁ, UTAZUNK!

2008.11.13.

"Óriási" feladat előtt állok. A hétvégén fel kell mennem Pestre, a gyerekekkel, rokonlátogatóba. Ami másnak egy jó kis szórakozás, vagy kikapcsolódás, az nekem..., na, de tudjuk,és hagyjuk is, olyan unalmas már ez a nyüglődés.

Már a jegyvásárlás is kész kabaré volt. Leizzadtam, mint egy csataló, hiába, sok volt nekem a tíz perces sorbanállás.

A legjobban egyébként a metrótól tartok. Ez már komoly fóbia. Irtózok a látványától, a szagától,  de főleg persze a zsúfoltságától. Terekhez szokott vidéki lelkemnek ez maga a pokol. Az ott portyázó légáramok  rám nem frissitően hatnak, ahogy kellene, hanem épp ellenkezőleg. Úgy érzem, körbeburkol, a torkomnak esik és megfojt.

Na, most már kellőképpen felsrófoltam magam az élményre. Hurrá, utazunk!

PÁNIKANALIZIS

2008.11.12.

Olvasgatom, hogy ki hogyan éli meg a pánikságot. Próbáltam én is analizálni magam, mostmár ezredjére,mit is érzek,  amikor rám tör a frász.

De nem olyan könnyű ez. A pánikroham alatt aligha tudok  a folyamatokra figyelni. Inkább egy utólagos rekonstrukció során szedegetem össze, kétes emlékfoszlányaimból, hogy mi is történt tulajdonképpen.

Nincs halálfélelmem, ahogy ezt a szakirodalom pedig "előírja". Csak attól félek, hogy épp az utcán leszek rosszul, kiszolgáltatottá válok, eseménnyé, hogy bajt, felfordulást okozok,amiktől pedig irtózom. És attól félek, hogy darabjaimra hullok szét, ripityára török, mint a földre ejtett tükör, apró, sebző szilánkokká.

S annyira félek ettől, hogy egy idő után valóságosan, köznapi Pygmalion-effektusként, tényleg érezni kezdem testem széthullásást, a kontroll elvesztését. Annak riadalmát, hogy már nem tudom irányítani magam. Átveszi a hatalmat fölöttem valami,aminek semmi köze hozzám, ami vad, idegen, és taszító, valahonnan mélyről, pokoli mélyről. 

PÁNIKVILÁG

2008.11.10.

Lehet, hogy csak az én szemüvegemen keresztül tűnik így, de úgy látom, hogy kis-és nagy méretekben egyaránt pánikol a világ. Személy szerint több tucat ismerőst tudok felsorolni, aki a pánikbetegség különféle fokozataiban szenved. Van közöttük szomszédasszony, munkatárs, barátnő, barát, különféle ismerős és ismerősők ismerőse. Egy csomóan gyógyszerrel próbálják karban tartani magukat, mások az alkoholt tartják üdvözítőbbnek, olyat is ismerek, aki nem nyúl semmi pótszerhez, csak vacog, egyre intenzívebben, befelé,  fokozatosan összezsugorodva. S ők azok, akik bevallják bajukat.

De gondolom, szép számmal vannak olyanok is, akik a világon senkinek sem beszélnek róla. Lehet, hogy ez az én statisztikám, de az is lehet, hogy amit én tapasztalok, az általában is igaz.

Nem mintha az én problémámom ez segítene. Attól még nem könnyebb nekem sem, hogy nem vagyok egyedül.De egyfajta magyarázat. Például arra, hogy egyáltalán nem véletlen, ami velem(velünk) történik,hogy egy korjelenség, ami  kevés, agyonpáncélozott embert kímél csak meg.

JÓ KIS ANYUKA

2008.11.08.

Tegnap odahívott a főnököm, és aggódva megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben? Az első pillanatban fel sem fogtam a kérdését, nem tudtam, hova akar kilyukadni. De azért nem kellett sokáig gondolkoznom, hogy rájöjjek. Éppen leesett a tantusz, amikor ő maga is megerősített felismerésemben:Fáradtnak látszol,és az utóbbi időben több tévedésed is volt. Ugye, nincs semmi komoly?

Na, még csak ez hiányzott! Ha már ő szól, mégha ilyen diszkréten is, az már azért elég gáz. Mert ha lefejtem a mondandójáról az udvariasság kötelező mázát, akkor elég lehangoló a maradvány: Pocsékul nézel ki, folyamatosan hülyeségeket csinálsz, jobb lesz, ha összeszeded magad, mielőtt még kint találod maga az utcán.

Hát, ettől még egy "normális" is bepánikol, nemhogy én. Iszonyat volt kibírni azt a pár órát, ami még hátra volt a munkaidőmből. A hazautat már inkább  nem is részletezem. Elég annyi, hogy megint visítva nyomultam a falhoz, úgy araszolgattam hazafelé, mint egy rossz alkoholista.

Itthon csak annyit mondtam a kis drágáimnak, hogy most nagyon fáj a fejem, képtelen vagyok főzőcskézni. Rendeltünk hát egy pizzát, én meg ledöglöttem. Reggel fél nyolcig állítólag meg sem moccantam.

Megint a gyerek takarta be az anyukát. Nem így kéne. Össze fogom szedni magam.

MINDEN OKÉ(?)

2008.11.05.

Komolyan mondom, hogy néha idegeimre megyek saját magamnak. Hogy is várhatom, hogy más elviseljen engem, sőt, hogy rajongjon értem, ha magam számára is fárasztó vagyok olykor.

Örülnöm kéne, hogy jól mennek a dolgaim. Minden nap elmondom magamnak, mert úgy látszik, nem elég, hogy megélem. Jól vannak a gyerekeim, nem betegek, szépen haladnak az iskolában, elég kiegyensúlyozottnak tűnnek, normális emberi kapcsolataik vannak. A munkahelyemen nemrég "léptettek elő", ami talán túl fellengzős kifejzés a  történtekhez képest, de mindenesetre annyi kijelenthető, hogy ott sincs különösebb baj. És még egy szerelem-féle is bejött a képbe. Nem tudom, persze, mit tartogat még, (na, már megint ez az értelmetlen, önnyirbáló, nevetséges aggodalmaskodás!)de egyelőre keresve sem találnék semmi rosszat benne.

 És tessék, mindez nem elég, mégis bizonytalankodom, félek, pánikolok.Egyre rosszabbak az éjszakáim, az egyik kolléganőm jóindúlatúan meg is jegyezte, hogy olyan nyúzott vagyok  mostanában. "Csak nincs valami baj?"-tette hozzá pletkyaéhes reménykedéssel. Ha lenne, sem kötném éppen az ő orrára.

De nincs, tényleg nincs. És mégis van. Nem értem, miért viselkedik így a szerveztem, amikor látszólag minden oké körülöttem. Miért kapcsol vészhelyzetbe, amikor valójában semmi nem indokolja. Mitől félek? Milyen előszelek fodrozzák bennem egy közelgő vihar rémképét? Vagy csak vak képzelődés az egész?Miért nem nyugszok már meg végre?

NEM DEPRESSZIÓ

2008.11.03.

Azt nem hiszem, hogy -mint ahogy egy kedves hozzászóló felvetette-depressziós lennék. Persze éreztem már magamat szomorúnak, lataglózottnak, kifosztottnak, vámpírizáltnak és minden egyébnek, ami ebben a műfajban lehetséges, de depressziósnak sohasem.

Mindig nagyon könnyen kelek, nem kell viaskodnom magammal reggelente, mint ahogy a D.-ok szoktak. Sőt, kifejezetten alkalmatlan vagyok még az elnyújtott szundikálásra is, idegesít a tétlenség. Még akkor sem sikerül sokáig altatnom magam, amikor pedig szeretném. Ez már gyerekkoromtól így van: sajnálom az időt, amit heverészéssel töltenék, annyi minden mást lehet csinálni.

Mindig nagyon sok terv és tennivaló van a fejemben, talán túl sok is, ami igazán nem kedvez az amúgy is dekoncentrált agyamnak.

Nagyon könnyen sírok, az igaz, de sohasem indokolatlanul. Egy érzelmes  filmen például azonnal sírni tudok. Vagy akkor is elérzékenyülök, ha valaki élete megalázó, gyötrelmes, siralmas történeteiből mesél. Ha kiabálnak velem vagy bántanak, akkor is hamar eltörik a mécses. De sohasem sírdogálok "csak úgy", ahogy például egykori munkatársam tette. Volt úgy, hogy egyszer csak könnyezni kezdett és amikor megkérdeztem, hogy mi baja, azt mondta, ő sem tudja, de néha "csak úgy" rájön a sírhatnék. Vagy szegény keresztanyám, aki egy ideje tök egyedül él, mesélte, hogy sokszor ő is leül a heverőre, és azt veszi észre, hogy záporoznak a könnyei, neki is "csak úgy."

Szóval, nem, depressziós nem vagyok. "Csak" pánikbeteg, de az tutira.

A LÉLEK SEBEI

2008.11.02.

Mivel túl sok olyan csoportosulás is zászlajára tűzi ezt, amik világnézetileg elfogadhatatlanok számomra,nem szívesen hangoztatom, de mégis el kell ismernem, mert számtalanszor szembesülök vele, hogy (na végre, hogy ideértem mondandómhoz):  a magyar nyelv tényleg csodálatos. Ez a tény persze tudományosan is alátámasztott, állítólag a legérzékenyebb nyelvek közé tartozik. Vagyis rém plasztikusan képes kifejezni fogalmakat, történéseket.

Azt mondjuk például, ugye, hogy "felfakadnak lelki sebeink." És igen, pontosan ahogy a "rendes" sebek nyílnak meg. Egy varrasodás valamilyen vérző sérülés fölött keletkezik. Eltakarja ugyan az alatta levőket, rárakódik azokra, sőt egyre vastagabb réteget borít rájuk, egy védőburkot, de elég egy apró kis vágás, a felszín véletlenszerű megkarcolása, hogy újra kibuggyanjon a vér és újból fájdalmat éljük át, esetleg az eredetinél sokkallta mélyebbet is. Hát nem dettó így működik a lélek is?

Egy csomó szart belegyömöszölünk lelkünk különféle bugyraiba, rálapátolunk több mázsa homokot, betemetjük,  és még jól be is döngöljük, mert azt hisszük,hogy így, elrejtve, betaposva ártalmatlanná válnak. Még akkor is tartjuk magunkat ehhez a jól eső önáltatáshoz, ha jó párszor szembesülünk vele, hogy mennyire nem így van, Elég egy picike sérelem, hogy feltörjön mindaz a szemét, amit egyébként gondosan és tiszta jószándékkal eltemettünk magunkban.

Ebből a litániából már bizonyára kiderült, hogy tegnap nekem is felszakadt. Attól kerültem ilyen filozófikus hangulatba. Legalább volt egy kis változatosság.Olyan uncsi már ez az örökös pánikolás. Milyen jó, hogy lelki sebek is színezhetik a pánikság egyhangú szürkeségét!

HALÁL

2008.10.30.

Érdekes dolog, hogy a világon szinte mindentől félek, de a haláltól nem. Pedig ez jobb esetben éppen fordítva szokott lenni. Persze én is, mint mindenki más,arra kérem magamban a párkáimat, hogy kíméljenek meg engem és a családomat a szenvedéstől, a megalázó helyzetektől, a kiszolgáltatottságtól.Azt is tudom, hogy életem bármely szakában halnék meg, sajnálnám a lányok miattt.

Most még csak arra gondolok, hogy ,jaj, csak megérjem a férjhezmenetelüket. De aztán valószínűleg jönnének az újabb kívánságok, jaj, csak egy unoka, jaj, csak hogy iskolába megy, jaj, csak hogy leérettségzik és így tovább, a végtelenségig.

Mégis, mindezekkel együtt is úgy gondolom, hogy a haláltól nem félek.Sőt, kíváncsian várom.Mert ha igazak az ezoterikus tanítások, akkor nincs vége, és egy elég mozgalmas út előtt állunk. Ha viszont semmi sem igaz a tanaiból, és a teljes megsemmisülés és tudatlanság vár "odaát", akkor meg pláne nincs értelme cidrizni miatta.Arról nem is szólva, hogy kis halálokat számtalanszor átélünk életünk folyamán, úgyhogy tulajdonképpen edzettek vagyunk ezen a téren.

Nem kell félni, nincs semmiféle szuiciditás bennem, nem akarok meghalni, vagy önkezemmel véget venni életemnek. Soha nem tenném.

Csak azért jutott eszembe, mert a minap láttam egy stúdióbeszélgetést erről a témáról.

ÁLOMDÉDELGETÉS

2008.10.26.

Az ünnepek alatt még arra is futotta, hogy olvassak. Nekem igazán jól jött ez a pár nap lélegzet.

A főhős arról elmélkedik, hogy mindenki egy álmot dédelget magában, ami arról szól, hogy megváltoztatja maga körül a világot. Aztán egy napon rájön,hogy nem lett belőle semmi, de már nem is lehet, mert olyan hájréteg telepedett élete köré, ami ezt nem engedi. Ez a hájréteg az elszalasztott lehetőségek, az elviharzott vonatok, a soha vissza nem térő lehetőségek tömegéből áll.

Én nagyon gyakran álmodom, hogy nem sikerül felszállnom egy vonatra vagy buszra, amire pedig szeretnék. Mindig megakadályozza valami fatális véletlen, észreveszem, hogy mezitláb vagyok, nincs nálam pénz, otthon hagytam a csomagom, és hasonlók.

Nem tudom, hogy én dédelgettem-e a főhőshöz hasonló álmokat. Azt hiszem, semmi különöset nem dédelgettem. S talán ez volt a baj. Ha pontosabban körvonalazom, mit akarok az élettől, többet taglalom, akkor talán többet is kaptam volna.

Persze, így is van az életemben SOK, csak nem abból, amiből kéne. Például szép számú nyavalyával látott el, tengernyi sirámmal, és özönnyi rettegéssel.

A tegnapi napra nem panaszkodhatok, kellemEs volt, fuldoklásoktól mentes. Csak éjszaka, a TV-nézés közen volt egy pillanatnyi áramzavarom. A koponyám hátsó részén, alul, a tarkó felett ijesztŐ bizsergés fogott el. Nem tartott sokáig. Egyelőre nem akart többet.

VACSORACSODA

2008.10.24.

Tegnap este nagy nap volt. Elhívtam a kedvesem hozzánk, a lányok most találkoztak vele először. Nem volt egy csoda, de azért egész tűrhető vacsorát rittyentettem,aztán leültünk mindnyájan az asztal köré, mint hajdan az ünnepi alkalmakkor. Mert egyébként mi nem igazán  használjuk az asztalt. Étkezésre pláne nem. Mindenki ott és akkor eszik, ahol és amikor kedve és éhsége diktálja. Rendszerint a Tv előtt vagy olvasás közben.

Hát, el lehet képzelni, milyen "remekül" sikerült a dolog. Ha azt mondom, hogy kissé feszélyezett volt mindenki, akkor nem mondtam semmit. Én annyira izgultam, mint az érettségin, de szerintem ebből senki semmit nem látott. Istenien tudom kordában tartani a testemet, a reakcióimat, és a megnyilvánulásaimat. Erre nevelt engem a jó öreg pánikságom.

De amint egyedül maradtam, kitört rajtam a frász. Mikor elment a kedves, és már a lányok is lefeküdtek, akkor tört ki rajtam igazán a pánik. Remegett kezem-lábam, a torkomban dobogott  a gyomrom, émelyegtem, és szédültem, mint a legnagyobb rosszullétek idején.Na, lenyomtam gyorsan egy pirulát, és tudom, hogy bevallani sem szabad, nemhogy megcsinálni, de leküldtem utána egy pohár bikavért, ami még ott várakozott valamelyik üveg alján. Mégsem önthettem a csapba, és nekem is jól esett. Legalábbis beteljesítette, amit elvártam tőle: fél óra múlva édesdeden aludtam. Hogy hogyan ébredtem, arról most ne beszéljünk.

ÁLOMKÓR

2008.10.23.

Tegnap nyolckor ledőltem az ágyra, hogy megnézzek valamit a TV-ben. Két perc múlva mély álomba zuhantam, és úgy is maradtam reggel kilencig. Akkor is csak azért keltem fel, mert hallottam az utcai forgalomból, hogy már jócskán túl vagyunk azon az időszakon, amikor illik felébredni. Úgy voltam, otthoni ruhában, de mosdás, fogmosás nélkül. Valamelyik drágám takart be, nem volt szívük felkelteni, pedig megtehették volna.

Ilyen még sohasem történt velem. Igaz, mindig is küzdöttem a fáradtsággal, de azt alkatomnak, személyiségemnek tudtam be. Az az állandó szorongás, ami jellemzi egész életemet, nem kis energiákat emészt fel, így természetes velejárónak könyveltem el. De ez azért már sok. Éreztem, hogy képes lennék akár az egész napot végigszunyálni, egyik állomástól a másikig szép lassan ringatva magam.

A STRESSZBEN TANULT DOLGOK

2008.10.20.

Ma láttam egy érdekes dokunmentumfilmet az agyműködésről és ehhez hasonlókról. Ebben mondták, hogy a stressz alatt tanult dolgok, új ismeretek sokkal tartósabban maradnak meg az emberben, konkrétan egy életre. Talán ezért van, hogy -így mondják-  aki egyszer megtanul autót vezetni, sohasem fogja elfelejteni. Hisz kell-e stresszesebb helyzet, mint először kimenni a forgalomba, akármilyen nagylegények is vagyunk?

S lehet, hogy a pánikbetegséggel is ez a helyzet. Egy abszolút stresszesnek mondott helyzetben szembesül a szervezetünk egy új állapottal, amit aztán természetéből adódóan meg is őriz magában, örökre, kitörölhetetlenül. Talán ez az oka annak a folytonos "hadikészültségnek", ami annyira kordában tartja az embert, mert állandóan ott van figyelmeztetően a háttérben vagy nagyon is észrevehetően , tombolva, pusztítva legelől.

ORVTAMÁSKA

2008.10.18.

Mostanában gyakran tör rám az az alamuszi érzület, amit magamban orvtamáskának hívok. Ezt úgy kell elképzelni, hogy éppen jól vagyok, de legalábbis kielégítően mennek a dolgok. Úgy tűnik, mintha minden rendben lenne. Úgy működök, mint az átlag. S akkor egyszercsak bezsibong az agyam, megszédít egy pillanatra, bizonytalanná tesz. Megingok testileg és lelkileg egyaránt. Nem hosszasan, nem ez a lényege, de nagyon mélyen és intenzíven. A hirtelenségével hat, a váratlanságával, a döbbenetével.Fogvicsorgatóan vészjósló tud lenni.

Az ember nem tudja, honnan jön, miért gyötör, mibe fordul. Milyen az ereje, mi rejlik benne. Egy nagy, utálatos rejtély,aminek legfőbb tulajdonsága a szorongatni-tudás.

Így volt ez ma is, mikor a Tesco-ban voltam. Igaz, egy magára valamit is adó pánikbeteg nem járogat a Tescoba, és hasonló nyilvános helyekre, ha mégis, hát magára vessen. Mert egy ilyen zsúfolt, tömött,idegesítően forgatagos helyen tuti, hogy előjön a nyavalyája. Itt még egy egészséges ember is ingerültté válhat. Nem hogy egy olyan mimóza lélek, mint én vagyok. Bár én nem ingerült leszek, hanem félénk. Veszélyben érzem magam, meg is szólal bennem rendre egy kis vészcsengő, vigyázz, kapcsolj készenlétre, bármelyik pillanatban bármi történhet. És jön a szédülés, a gyomorforgás, a hányinger, a görcsös kapaszkodás.

Közben pedig keresem a tárgyat, vagy az embert, amibe, akibe kapaszkodhatok, aki alkalmas arra, hogy elterelje figyelmem magamról. Nem mondom, hogy mindig sikerül. Ezért inkább a kivárás technikáját alkalmazom. Kivárom, hogy elmúljon. Mert tudom, úgyis elmegy. Csak legyen időm kivárni.

CSATALÓ

2008.10.13.

Azért az túlzás lenne, ha már klímaxolnék. Pedig tisztára olyan tüneteket produkálok. Éjszakánként gyakran leizzadok, anélkül, hogy ezt bármilyen fizikai állapot is indokolná. Nincs meleg a szobában, nem álmodok rosszakat, nem forgolódok sokat. Mégis, gyakran ébredek csatakosan, tényleg szinte csavani lehet a pizsomámból a vizet, a hajam nedvesen kócolódik. Sohasem hittem volna, hogy ilyen erős tüneteket produkálok valaha.

Vagy ez is pánikságom kedves kis meglepetése? Egy új megnyilvánulási forma? Hát, ez is könnyen lehet.

Attól tartok, még sok minden megfordulhat egy ilyen, a pánikharcokban veteránnak számító csatalóval.

LEHÚZOM MAGAM A WC-N

2008.10.11.

Szóval hiába van körülöttem valaki, a pánikságomat nem enyhíti. Sőt, valami őrült paradoxon folytán még fel is erősíti. Mostanában a párom ecsetelgetni kezdte a közös jövőnket,én meg ahelyett, hogy örültem volna neki, és bekapcsolódtam volna a tervezgetésbe, bepánikoltam. Arra gondolok, kell-e ez nekem egyáltalán. Már egészen követhető ritmusban folyt az életem, kialakítottam magam körül egy viszonylag nyugodt milliőt, és akkor jön egy új kapcsolat, aminek legalább annyi buktatója van, mint amennyi esetleges előnye.

Javíthatatlan vagyok, idegesítő. Csak görcsölni tudok,előre cidrizni legalább huszonöt évre, ahelyett, hogy maximálisan kiélvezném az adott pillanat minden élvezhető percét.

Menjél, húzd le magad a WC-n, szokta mondogatni egy kolléganőm, ha már megelégeli valakinek a nyafogását. Azt hiszem, most számomra is itt van a pillanat.

FOGOLYSTÁTUSZ

2008.10.08.

Már jó ideje nem járok dokihoz, csak a gyógyszereimet feliratni. Még nem mertem teljesen elhagyni, bár fokozatosan csökkentem az adagom. Reggel és délben még bekapom a megfelezett kis bogyómat.

Lehet, hogy kutya bajom sem lenne, ha abbahagynám, de az is lehet, hogy tévedek. És ez az "az is lehet" tart vissza olyan nagy hőstettektől, mint a gyógyszer végleges letevése. Vannak napok, amikor nagyon bátornak és erősnek érzem magam, már szinte ott tartok, hogy véglegesen búcsút intek gyógyszerfüggőségemnek, de mindig közbejön valami, ami eltántorít. Egy rosszul sikerült mozdulat, tántorgás, félelem,hasonlók.

Úgyhogy egyelőre még maradok fogolystátuszban.

TUALJDONSÁG-VÁLTÁS

2008.10.06.

Juhász Ferenc mondta apja halála kapcsán: "halált megsejtő tulajdonságváltása" volt. Szerinte ugyanis biztos jele  a közelgő halálnak az, ha valami szembetűnő új szokást vesz fel az illető. Olyat csinál, amit addig nem jellemzően.

Juhász Ferenc például onnan tudta, hogy az apja órái meg vannak számolva, amikor el tudta vele olvastatni a József és testvéreit.Egyébként soha nem szerette a könyveket. Most meg egy ilyen vastag, nehéz művet, szép csendben végigolvasott.

Lehet, hogy van ebben valami. Mert ha belegondolok, a körülöttem meghalóknál is találok hasonló dolgokat. A szomszédunk halála előtti időkben csendes lett, szinte kedves, ami gyökeres ellentéte volt az addig megélt és mutatott énjének. Apám ki nem álhatta az édességet, halála előtt meg nem győzte anyám a lekváros buktákat dagasztani neki. És Albert Györgyi is: a barátnője, akivel halála előtt fél órával beszélt telefonon, azt mondta, depresssziós barátnőjét már rég hallotta ennyire jókedvűnek.

Na, de elég volt a halálból! Én még élek! És élni is akarok jó sokáig. Még szeretnék látni sok mindent. Főleg a lányok boldogulását. Meg azt,ahogy búcsút intek pánikságomnak.

NEMAKAROM VASÁRNAPI PROGRAM

2008.10.06.

Tegnap pocsékul voltam.Nem a pániktól, hanem csak úgy. Arra ébredtem, hogy iszonyatosan fáj a jobb fülem, száraz a torkom, rossz ízű a leheletem. Éreztem, ahogy ólálkodik körülöttem  láz, kitörésre készen, de inkább csak riogatva, mint tényleg-támadva.

Ha nincs pánik, van más.Olyan vagyok, mint az Eötvös cirkusz bohóca:"van másik!". Csak ez nem olyan vicces. Az én humorérzékem legalábbis kevés hozzá. Rossz kedvű leszek tőle.

 Nem lehetne egy baj-mentes nap? Édes Istenem, de szívesen egyezkednék veled! Csak egy napocska, amikor nincs semmi! Amikor csak vagyok, anélkül, hogy siránkoznom kéne, vagy fájlalnom valamit.

Szegény Lili látta kárát, akit el kellett volna kísérnem egy barátnéjához. De képtelen voltam felkelni. Sajgott mindenem,jártányi erőm sem volt. És akkor még nem beszéltem a pánikról, ami igaz, hogy otthon nagylelkűen megkímél, de amint kilépnék az utcára, és pláne így elanyátlanodva, azonnal lecsapna.

ALBERT GYÖRGYI

2008.10.04.

Én sajnálom Albert Györgyit. Jó riporternek tartottam. Szerintem okos volt, és értette a szakmáját.Viszont tipikus példája volt annak, hogyan tehetjük tönkre önkezűleg, házilag magunkat. Ő tényleg rengeteg lehetőséget kapott a sorstól. Indiai gyerekkort, perfekt angolt, a média berkeibe való befészkelődést,és mindent, ami ezekkel járt.Mégis, az összes sikerét és tehetségét dühösen hátra hajította, és ugyanezzel a tűzzel koncentrált kizárólag a sikertelenségeire. Csak arra fókuszált, ami nem jött össze, ami fájdalmat okozott. Mintha szándékosan, szisztematikusan szította volna magában az elégedetlenséget. Tipikus önsorsrontó volt.

Kicsit olyan, mint mi, pánikosok. Én azért erősebbnek érzem magam Albert Györgyinél. Én  folyamatosan  megküzdök azért, hogy a lehető legjobbat csiholjam ki az adott napból. Ő meg mindennap a legrosszabbakat akarta kihozni belőle.

Megint szegényebbek lettünk.Nyugodjék békében.

A BOLDOGSÁG ELLENÉRE

2008.10.04.

Hihetetlen, milyen barom vagyok. Egyszerűen logikátlan, nincs rá semmi észerű vagy elfogadható magyarázat.

Az elmúlt két hónap igazán életem felívelő szakaszának mondható, ami persze sajátos értelmezést kap nálam. Mert nem úgy kell elképzelni, hogy most aztán csúcsokat döngetek, fantasztikus magaslatokra török, hanem úgy, hogy a mélyből, ahol sötét, zabolátlan erők kavarognak, szóval hogy ebből a lehúzó mocsárból valahogy felverekedtem magam. Most vagyok azon a szinten, amin a "normál többség" általában leledzik.

Ez alatt a két hónap alatt "feljebb léptem a ranglétrán."Ez valóságban annyit tesz, hogy átkerültem egy levegőtlenebb, büdösebb helyiségbe, de több lett a fizetésem és magasabb a tisztem. Aztán meg, ami még ennél is fontosabb, megismerkedtem valakivel, aki az első pasas elválásunk óta. Azért nem írtam eddig róla, mert "nem akartam elkiabálni. "De most már kéthavi boldogság birtokában felfedem őt is. A lányokkal sincs különösebb probléma, szépen tanulnak, nagyon segítőkész angyalkák, és attól a kis betegségtől eltekintve, ami a múltkor történt velük, semmi gond.

És mégis. Fosok. A szó szoros értelmében. Még mindig bajaim vannak a gyomrommal, vagyis igazából nem is azzal. Pont ez a baj ezzel.Mert szinte kitapinthatóan érzem a cidrizést, a szorongást, ami fojtogatja minden testrészem, az agyam, a torkom, a beleim. Az már csak egy kínos és ronda manifesztálódása a jelenségnek, hogy feltartóztathatan ingerekben nyilvánul meg.

Szóval csak azt akarom ezzel kinyögni, hogy szinte minden rendben nálam, körülöttem és mégis görcsölök. Mi lesz, ha megint ér valami nagyobb megrázkódtatás? A mostaninál sokkal jobb körülményekre már nem számíthatok. Az állapotom mégsem javul.

Tovább már nem is viszem a gondolatot, mert semmi jó nem sülhet ki belőle. 

BULI, DE "JÓ"

2008.09.28.

A hétvégére mindenki úgy ahogy rendbejött Köhécseltek még a lányok, de a nehezén már túl voltak. Szerencsére, hisz tartottunk egy kis bulit Kata tiszteletére. A szülinapjára hívtunk meg néhány osztálytársát.

Csúnya ilyet mondani, de én nem igazán élveztem a dolgot, valójában alig vártam, hogy elmenjenek. Hatalmas zsivajjal voltak és óriási rumlit csináltak. Szépen megterítettem nekik az asztalt, ami különösebben nem hatott rájuk. A méregdrága Eszterházi tortát szétgányolták, dobhattam a szemétbe a megkezdett és hanyagul otthagyott darabokat. A pogácsát szétszórták a lakásban, néhányat beletapostak a nagy szoba frissen takarított szőnyegébe. Jól mutatott a kicseppentett kóla mellett. Rohangáltak a lakás helyiségeiben, fel s alá.

Látszólag jól el voltak, szemben a vendéglátóval. Magam ugyanis nagyon szenvedtem. Nem volt egy olyan zug a lakásban, ahol lepihenhettem volna. Tényleg csak Kata kedvéért szerveztem a bulit, ha rajtam múlott volna, nagy ívben elkerülöm. 

Megfigyeltem már, hogy ha olyan dolgot csinálok, amihez nem fűlik a fogam, akkor sokkal gyorsabban tudok rosszul lenni, mint egyébként. Mintha így menekülnék a nem kívánt helyzet elől. Most is már az első órában kezdem szédelegni, a második óra végén még hányingerem is támadt. Azt hittem, feladom, kiállok a kis kompánia elé, és azt mondom, menjenek a fenébe, elegem van belőlük, csendet akarok. Még jó, hogy győzött a jóneveltségem és  Kata iránti szeretetem. Ez segített át a krízisen.

Kibírtam. Kiböjtöltem. Csak elmentek pár óra után, s igaz, hogy egy csatateret hagytak maguk mögött, de leglább csönd támadt távozásuk nyomán.

Mérges voltam magamra, milyen utálatos vagyok, vén boszorka, akit zavarnak a gyerekek, de ez az igazság, be kellett látnom. Amikor becsuktam mögöttük az ajtót, gyorsan lerogytam a legközelebbi fotelba.Mély levegőt vettem, aztán el keztem összepakolni. Zúgott a fejem és rogyazodott a lábam, de a végére értem.

MÉG MINDIG BETEGEN

2008.09.24.

A kisebbik tűrhető állapotban van, köhécsel, ettől elfárad, de nincs láza, úgyhogy ment suliba. A nagyobbik viszont otthon maradt. Sokkal jobban megviselik a betegségek, gyengébb az immunrendszere.Talán attól, hogy kiskorában nagy adagokban kapta az antibiotikumokat. Állandóan veszekedtünk e miatt (is) a férjemmel, ne adjon neki orrba-szájba gyógyszereket,de nem hallgatott rám, csak nyomta szegénybe, ha már köhintett egyet.

Nagyon rossz így, megesz a fene, hogy nem lehetek mellette. Annyit tehettem, hogy elkéredzkedtem, a kislányom betegségére hivatkozva,egy órával hamarabb mehetek haza. Ez is valami, örülhetnék neki. Persze, hogy nem örülök. Egész nap csak ő volt a fejemben, eltörtem egy fiolát,kétszer jól megszédültem és iszonyúan fájt a fejem.

Most fekszik otthon, és a szemben lakó néni két óránként rácsönget, ennyit tudtam elintézni. Bébiszittert vagy ápolónőt nem fogadhatok, nekem meg dolgozni kell. Már alig várom, hogy hétvége legyen. Csak a holnapot kell még kihúznom, aztán pénteken szabadnapos leszek.

Szegény kicsikém, meg van áldva egy ilyen anyával. Ő otthon betegen, és is betegen, de a munkahelyen. Szépen vagyunk.

BETEGSÉGEK GŐZERŐVEL

2008.09.23.

Most egy kicsit össszetorlódtak a dolgok. Mindkettő kislányom megbetegedett. Egyelőre még nem annyira vészes, de mindegyik fájlalja a torkát, gyenge. Latolgattuk, hogy menjenek-e iskolába vagy sem, ami már maga egy krízis közeli helyzet. Mi lesz a munkahellyel? Hogyan fogom megoldani, ha itthon kell maradniuk?

Az egyik legutálatosabb konfliktusok egyike ez: amikor a munkahely és a gyerekek között kell lavíroznom úgy, hogy a lehető legjobban jöjjön ki belőle mindenki. Természetesen a gyerekek mellett szeretnék lenni, teljes erőbedobással, de ott a kötelesség, és a munkaféltés.Voltam már egy párszor ebben a satuban, utálom. Minden porcikámmal a gyerekek után vágyom ilyenkor.

Ráadásul a nagyobbnak most lesz a szülinapja, hétvégén. Már mindenfélét elrendeztem, megrendeltem, torták, lufik, miegyebek. Megőrülök, ha nem jön össze, pláne, ha betegség miatt.

Csak hogy teljes legyen a káosz, a volt férjem is beteg lett. Egy ócska albérletben lakik, egy nénivel, akinek három macskája és egy, de nagy nikotinfüggősége van. Állítólag állandóan spórolni próbál a fűtésen, és amikor csak teheti, leveszi a gázt. Ezenkívül a külső ablak törött, amin keresztül szabadon kószál a kellemesnek semmiképp sem mondható szeptemberi szél.Állítólag ez volt a fő oka férjem  lerobbanásának, na meg az állandó lelkizés,amivel kitartóan gyötri magát és a környezetét. (főleg pedig engem)Mivel a bátyjához nem szól már három éve, és mivel a szüleivel sem felhőtlen a kapcsolata, kénytelen vagyok én vinni neki valamilyen gyógyszert, meg egy kis vitamin. Hogy mikor és hogyan, arról még gőzöm sincs.

Most elsők a gyerekek, meglátjuk, hogy alakulnak az állapotok délutánra. Ha őket lerendeztem, akkor legfeljebb elszaladok az exhez.

FÉLELEM BÓNUSZOK

2008.09.21.

Rájöttem valamire. Bármilyen félelemérzet képes felnagyítani és megerősíteni az alapjáraton folyamatosan meglevő szorongást. Ha bármi történik velem, amitől hirtelen megijedek, vagy tartósan félni kezdek, akkor az a pánikbetegségre még csak rárak egy jókora lapáttal.

Így volt ez akkor is, amikor a sarkon, a munkahelyemtől pár lépésnyire baleset történt. Annyira kilendített az elviselhető szintre feltornázott állapotomból, hogy alig tudtam hazamenni. Pedig nem volt annyira szörnyűséges látvány, két autó koccant, és valaki beütötte a fejét.De a körülötte zajló felhajtás, a mentőautó, a felfordulás, a suzukis nő zokogása teljesen kikészített.

Aztán pénteken injekcióra kellett mennem. Ez csak egy kis rutin-szuri, időnként kapok egy Ditrophoszt az asztmámra és az allergiámra.Nem a szúrástól féltem, az meg se kottyan. Viszont rettenetesen szorongani kezdtem arra a gondolatra, hogy nem bírom majd az injekciót, hogy elájulok tőle, hogy felborítja az egyensúlyom, és ehhez hasonlók. Már láttam magam összerogyva, eszméletlenül. Annyira kiszíneztem a látványt, hogy már szinte elő is idéztem. Megint csak a klasszikus felállás: a félelemtől féltem. Ez aztán annyira feltuningolta az amúgy is meglevő pánikságom, hogy teljesen, igaziból rosszul lettem. Lefordultam a székről,úgy kellett fellocsolni.

Ezek után pedig még haza kellett vergődnöm valahogy. Na, erre a helyzetre szokás mondani, hogy az ellenségemnek sem kivánnám. Egyfolytában imádkoztam, lehet, hogy hangosan is, orrom alatt mormolva a segélykérő szavakat. Olyan lucskosan érkeztem meg, mintha a marathont futottam volna le kétszer, negyven fokban.

 

VÁRATLAN CSAPÁSOK

2008.09.18.

Vannak teljesen váratlan, robbanásszerű rosszullétek is. Amire tulajdonképpen nem számít az ember és a meglepetés erejével hatnak. A kezdeti csodálkozást nyomban követi egy nyomasztó félelemérzet.

Tegnap kávészünetben ültünk a kolléganőmmel a társalgóban,s meglepő: társalogtunk. Beszélgettünk erről-arról. Én teljesen gyanútlanul kortyolgattam a kis capuccinómat, amikor hirtelen olyan zúgás keletkezett a fejemben, olyan nagy fokú nyomással, hogy azt hittem, most (már megint!) itt a vég. Összesek, agyvérszést kapok, elvesztem az eszméletem. Szerencsére ültem, és persze próbáltam uralkodni kitörni készülő pánikomon.

Természetesen, ahogy lenni szokott, a külvilág semmit nem érzékelt ebből a drámából. Csak bennem zajlott le hangosan, csörömpölve, kintre semmi zaja vagy jele nem szűrődött.

EGY ROSSZ NAP JÓ VÉGE

2008.09.16.

Ma kifejezetten rossz napom volt. Olyan szédüléssel keltem, hogy alig tudtam elindulni. Arra koncentráltam, hogy viszonylag egyenesben maradjak. Mércének a szembejövő embereket használtam, arra gondoltam, hogy ha túl gáz a menésem, úgyis rögtön tükröződni fog a szemükben.

Aztán felhívtam a volt férjemet, és amikor harmadszorra sem vette fel, el kezdtem pánikolni. Kb. 10 éve öngyilkossággal fenyegetőzik, és ugyan sokszor elengedem a fülem mellett, de tegnap olyan furcsa volt a hangja, annyira normális,nem monologizált,nemn hangoskodott, csak röviden elmondta, amit akart és ennyi. Nem ehhez vagyok szokva. Lelkizéshez, önmarcangoláshoz, hosszú, véget nem érő sirámokhoz.Két éve váltunk el, de még mindig telefonálgat. Akkor mindig, ha nagyon maqa alatt van.Na, szóval féltem, hogy most tényleg megtette. De hál'isten nem.

Aztán telefonáltak a suliból, hogy a kicsi rosszul érzi magát, menjek érte. Ott hagytam csapot-papot, és rohantam érte a suliban. A hátsó padban ült, sápadtan, és remegve, mint a nyárfalevél. Olyan kiszolgáltatott volt, és olyan szeretni való

Akkorra már én is remegtem, alig találtam a zárba a kulcsot. Most már itthon vagyunk, biztonságban. Megmértem a kicsi lázát, szerencsére, csak hőemelkedés, azt hiszem, csak a gyomrával voltak gondok. Remélem, nem lesz semmi baj.

Minden rosszban van valami jó. Most, hogy hamarabb értem haza, mindenre volt időm.Hamar ágyba fogok bújni. A kicsi mellé. Legalább melegít ezekben a jéghideg órákban. Meg energiákat is kapok tóle.

HASMENÉSSEL "GAZDAGODVA"

2008.09.15.

Na, hát azt nem lehet mondani, hogy egyhangú lenne ez a nyavalya. Különféle formákban jelenik meg, mindig társul hozzá egy  újdonság.

Ami állandó,az a félelem. De hogy milyen formákban mutatkozik meg, az igazán  áltozatos. A múltkor még attól szenvedtem, hogy beteges álmosság tört rám. Mostanában viszont egy sokkal rosszabb kísérő szegődött a pánikságom mellé. Ha valami szorongatott helyzetben kerülök,azonnal a gyomromra megy, görcsölni kezdek, és ha nem találok a közelben WC-t, akkor nekem annyi. Olyan fokú hasmenés jön rám, ami egyszerűen szabályozhatatlan, visszatarthatatlan , vulkanikus.

Szerencsére, eddig nem maradtam pácban. Egy párszor a munkahelyemen kellett szaladni a mellékhelyiségbe, kétszer meg az utcán jött rám, de akkor  elértem a Plázáig. Most ettől is görcsölhetek. A görcsöktől. Várhatom, hogy mikor támadnak rám, orvul vagy esetleg megoldhatatlanul.

Néha tényleg annyira elegem van magamból. Utálom a nyavalygást, a problémás embereket, de lassan rá kell jönnöm, hogy én vagyok a legproblémásabb a világon. Állandóan van valami kínom, mindig magammal kell foglalkoznom, és ez nagyon fárasztó és idegesítő dolog.

ÁLOMKÓR

2008.09.10.

Az utóbbi időben egy nagyon furcsa jelenség társult az eddigiekhez. Bizonyos napokon olyan fokú álmosság vesz erőt rajtam, amit eddig még nem tapAsztaltam, és ami lassan a mindennApi tevékenységeimet veszélyezteti.

Persze, eddig is voltak fáradt, álmos időszakaim, de nem ilyen mértékben. Mindig megvolt a maguk jó oka,főképp estére korlátozódott vagy valami lelki sokkal voltak összefüggésben,szóval természetesek voltak.

A mostani viszont teljesen természetellenes.Már felkeléstől, és attól fogva folyamatosan olyan ólmos súllyal nehezedik rám az álomkór, hogy komoly erőfeszítések árán tudom csak nyitva tartani a szemem. Gyengének érzem magam, olyan vagyok, mint az őszi légy. Vonszolom magam, az össze energiám arra megy el, hogy talpon maradjak, hogy tartsam valahogy magam. E mellé aztán semmiféle egyéb szellemi vagy fizikai teljesítmény nem fér be.

Remélem, csak átmeneti ez az állapot, valamiféle futó rosszullét, egy tévedés, egy pszichometerológiai unikum, ami hamar és nyomtalanul elszáll, olyan sebeséggel, ahogyan jött.

SZÉGYENEK

2008.09.09.

Ahogy a múltkor írtam arról, hogy szégyenkeztem gyerekkoromban, eszembe jutott, hogy tulajdonképpen ez egész életemre igaz. Valamiért mindig szégyenkeztem.

A suliban szégyelltem vézna kis testem, meg azt, hogy buta vagyok. Csillagnyi távolságokra éreztem magam a többiektől. Mindenki szebb, okosabb, gazdagabb volt nálam. Ha visszaemlékszek gyűrt harisnyás, ócska ruhás énemre, ahogy állok az osztályteremben vagy lézengek magányosan a folyosón, tényleg elfog a szánalom az iránt a kis szerencsétlenság iránt, aki én voltam valamikor.

Nem mintha most sokkal jobb lenne a helyzet, de azért javult a dolog. Idóközben rájöttem ugyanis, hogy annyira nem is különbözök a többiektől, hogy az értékek sokkal mélyebb és bonyolultabb dolgok, semhogy egy menő cuccban vagy látványos udvartartásban mérni lehetne.

Szóval most jobban érzem magam a bórömben, mint húsz évvel ezelőtt, de szégyenek azért maradtak.A gyengeségeimet, a hozzá nem értésemet szoktam restellni. Vagy azt, ha nem segítettem valakin, akin pedig tudtam volna. Az is szégyenérzettel töltött el, amikor a férjem cirkuszolt, különösen akkor, ha ezt az utcán tette, mindenki füle-szeme hallatára.

RÉGI "SZÉP" EMLÉKEK

2008.09.06.

Amikor kicsi voltam, és hallottam, hogy a szüleim balhéznak,mindig bezárkóztam a szobámba. Szerintem ők nem is tudták, hogy van hozzá kulcsom, és nem csak egyszerűen behúzom az ajtót, hanem szabályosan ráfordítom a kulcsot is, kétszer, ahogy kell. Azt meg már végképp nem sejthették, hogy odatoltam az olvasó fotelt is az ajtó elé, biztos, ami biztos.

A nagyon necces helyzetekben a kicsi szoba legtávolabbi zugába húzódtam, teletömtem a fülem vizes vattával, mert valahol azt olvastam, hogy az tuti tipp, ha nem akarjuk a külvilág zajait beengedni. Hát vagy félrevezettek vagy csak én csináltam valamit rosszul, de az biztos, hogy mindent hallottam tisztán így is, sőt, nekem az volt az érzésem, mintha direkt felhangosítva, sztereóba jönnének el hozzám a hangok.

Volt egy-két durva jelenet. Apám beivott, ilyenkor nem ismert sem istent, sem embert, a kákán is csomót keresett, bármibe és bárkibe képes volt belekötni, ebben nagy volt. Viszont anyám sem hagyta magát, visszakiabált, csapkodott, úgyhogy zengett a ház.

Egyáltalán nem törődtek velem, ezért nem volt halvány gőzük sem arról, hogy én milyen módon védekezek patáliáik során vagy hogyan zárkózok be.

Nagyon szégyelltem magam, arra gondoltam, ezt most mindenki hallja, az egész ház, még talán Jucika néni is az emeleten, aki pedig nagyon öreg volt, és erősen nagyot is hallott.

 Arra is gondoltam, hogy nézek én ezek után a többiek szemébe. Ezt a dillemámat aztán megoldottam úgy, hogy nem néztem senkire. Ha esetleg mégis összefutottam egy lakóval a lépcsőházban, akkor csak elslisszoltam mellette, valamit motyogtam köszönés gyanánt vagy azt sem. Egyszer vissza is hallottam, amikor azt mondák, milyen neveletlen fruska vagyok, még köszönni sem tudok.

PÁNIK SORREND

2008.09.01.

Az eredeti állapot, az érintetlen még paradicsomi. Akkor még persze nem tudjuk,hogy az, csak visszatekintve nyer ilyen értelmezést. Akkor csak vagyunk, nyavalygunk, rosszkedveskedünk, pedig nincs is miért. De ez csak később derül ki számunkra.

Szóval van ez az őseredeti állapot, amikor ugyanúgy élünk,mint mindenki más. Nincsenek félelmek, vagy ha igen, azok reálisak. Mondjuk megijedünk, amikor csikorogva fékez előttünk két centire egy autó vagy amikor ránk csapódik a troliajtó. Jogos félelmek, kézzel fogható okokkal.

Aztán egyszer csak váratlanul történik valami. S ez a lényeg: a váratlanság, a hirtelenség, a viharszerűség. Valami iszonyatos rosszullét, amire nem számítottunk, ami nem volt bekalkulálva, ami jön hívatlanul, és teljeséggel letaglózva az embert. Értetlenül bámuljuk: mi a fene ez? Miért  most és miért velem? Honnan és minek?

Aztán kezdődik az a stádium, amikor figyelgetjük magunkat. Éberek akarunk maradni, hogy elcsípjuk azt a pillanatot, amikor újból beszemtelenkedik életünkbe. A feszült figyelem pedig szép fokozatosan folyamatos rettegéssé alakul: hisz bármikor rám törhet megint! Semmi sem véd meg! Totálisan kiszolgáltatott vagyok!

Először csak akkor félünk, amikor az első alkalomhoz hasonló szituációban vagyunk: ugyanazon a helyen, ugyanabban a ruhában vagy ugyanazzal a személlyel.Otthon még biztonságban érezzük magunkat, ott nem érhet veszedelem, az tuti hely, ott jól vagyunk, ott ledőlhetünk, ha úgy hozza a helyzet.

Eljön azonban az a pillanat is,amikor mindegy hol és kivel vagyunk, rettegünk.Amikor már a lakásunk négy flának menedéke sem menedék tovább. Összeszorítanak azok is, csak börtönné tudnak válni, nem szanatóriummá.Nem leljük helyünket, hiába ülünk át egyik fotelből a másikba, hiába matatunk kezeinkkel valami átlátszó áltevékenységben, hiába morzsolgatunk ujjaink között apróságokat- a félelmet nem tudjuk elűzni, az már ránk tapadt, mint cipőnk talpára az utca mocskos rágógumija.

Ilyenkor már este, ahogy hazaérünk, kezdünk rettegni attól, hogy mi lesz másnap. Már jó előre végigzongorázzuk azokat a veszélyeket, amik másnap leselkedhetnek ránk.

Innen fogva nincs megállás, egy folytonos aggodalom lesz az életünk.Félünk az utcára lépéstől, a levegővételtől, és az előttünk végtelenül kanyarodó beláthatatlan távolságoktól és feladatoktól.Annak a bizonyos "félünk a félelemtől" címkéjű cella foglyai lettünk. Innentől egy kialvatlan gázláng leszünk, ami pislákol vagy lángol, de sohassem alszik ki és bármikor készen áll a robbanásra.

A PIACON

2008.08.31.

Nincs más választásom, mint megpróbálni leutánozni az életet.Úgy tenni, mint mindenki más. Bevásárolni, házimunkázni, dolgozni. És menni, menni. Az egyik legnehezebb dolog.

A legváratlanabb pillanatokban torpanok meg. Tegnap például egészen jól indult a reggelem. Igaz, volt bennem némi szorongás, de egészen elviselhető szinten, alacsony apmlitudóval rezgett bennem, csak azért, hogy egy "alaphangulatot" megadjon. Úgy gondoltam, nem lesz különesebb gondom a piaccal.

Arra persze nem számítottam, hogy szombat van, a legforgalmasabb időszak. Rendesen ugyanis hétköznap járok piacra, amikor nagyon muszáj, pontosan azért, hogy kikerüljem a csúcsforgalmat.

Szóval egészen tűrhető módon eljutottam a piacra. Fújt egy kicsit a szél, amit nagyon szeretek, a segítőmnek tartom, ami lendít megtorpanó testemnek, és levegővel telíti szomjas tüdőm. Mindig jobban mennek a dolgaim, ha szél kíséri.

Aznap jól is aludtam, kipihentnek éreztem magam. Minden "majdnem oké" volt, ami nálam azért elég kivételes, a legjobb állapot.

Igen ám, de ahogy beértem a csarnokba, már el is fogott  valami bizonytalanság. Kell ez nekem? Minek vagyok itt? Ó, az  a rengeteg ember!

És már szorongatta is a torkom egy láthatatlan kéz, egy pillanat alatt leizzadtam,és zúgni kezdett a fejem. Attól fogva csak a kétségbesett imáimba kapszkodtam: jaj, csak kibírjam, csak ne történjen semmi.

Nem is néztem körül, mindent egy helyen megvettem. Az aprópénz összecsörrent remegős tenyeremben. Láttam, ahogy az eladó szánakozva rám néz, valami olyasmit gondolva magában, hogy szegény szerencsétlen, ez is idegbeteg. Biztatásként rám mosolygott és azt mondta, ma nagyon szép napunk lesz. Kedves ez a piaci empátia, de rajtam nem sokat segített.

Úgy menekültem a csarnokból, mint akit üldöznek. Nagy igyekezetemben jól nekivágtam a vállam a kijárati ajtónak. Mit bántam én, csak ki innen, minél hamarabb. Ott már mellém szegődött a jótékony keleti szél, s ahogy ez lenni szokott, egyre enyhülő szorongással haladtam haza felé. Minél közelebb vagyok az otthonomhoz, annál könnyebbek a lépteim.

Amikor tudom, hogy még kilométerek vannak hátra, bármi megtörténhet, de ha márnhéhány belátható métert kell leküzdenem, szabadabb vagyok, "majd csak megleszek valahogy" érzésével.

ÉJJELI KÉRDÉSEK

2008.08.25.

Arra ébredtem, hogy nyílik a szomszéd bejárati ajtaja. Na, de ő nyaral valahol. Vagy rosszul tudom? Esetleg éppen éjfélkor érkezett meg? És ilyen meglepő gyorsasággal be is pakolt? Sehol egy csomag? Csak beslisszan és kész?

Aztán, már teljesen éber tudatállapotban koppanásokat észleltem, fentről, amelyek hamarosan értelmezhető hangjelenséggé rendeződtek. Egy golyó huppan ilyen hanggal a földre, egyre ritkuló és halkuló pattanással. Na, de nincs is otthon senki a fenti lakásban, egész nyárra kiköltöztek a telekre.De ha mégis tévedek:ki golyózna éjjeli egy órakor a fenti lakásban? S ha golyózik is: hogyan kopoghat a padlószőnyegen?

Aztán a többi hang: recsegések, nyikorgások, súrlódások, a bútorok és a TV hangos kattanása. Fizikához értők magyarázzák, hogy persze,hát a hőtágulás. De csak éjszaka él a hőtágulás jelensége? Miért nem halljuk nappal? Amikor például hirtelen átvált az idő melegről hidegre?

Miért hallok meg minden hangot? Miért olyan hangos az éjszaka? Van közöm nekem ezekhez a neszekhez? Ezek nem egy másik dimenzió hangeffektusai, amiben csak kéretlen betolakodó vagyok, és a világon semmi közöm hozzá?

Vagy csak szeretném, ha semmi közöm lenne hozzá? Ha békén hagynának? Ha engednének végre egy normális éjszakát?

Ezekhez a hangokhoz képest az oldalszomszéd szexuális életének egyébként idegesítő ágycsikorgása zene füleimnek. Pedig mikor erre ébredek vagy amikor belemuzsikál kedvenc filmembe, akkor rendesen átkozódok: miért most csinálják? miért ilyen gyakran?miért nem vesznek maguknak egy rendes ágyat?miért nem frissítik fel szerelmi életüket végre egy új pozitúrával vagy más helyszínnel?

GYÓGYSZEREK (?)

2008.08.24.

Augusztus huszadikán egy mini osztálytalálkozót rögtönöztünk. Aki elérhető és mozdítható volt, azt oda csődítettük a főtérre. Persze, nem sokan jöttünk össze, eleve kevés embert találtunk meg, és a megtaláltak felének már volt egyéb dolga arra az időre.

Így történt, hogy  nagy nehezen heten összeverbuválódtunk a régi csapatból. Nem tudom mennyire jellemző, és nem is akarok rajta különösebben filozni, de tény, hogy csak lányok jöttek el.

Érdekes dolgok sültek ki. A hét emberből öt mesélt olyan betegségről, amely folytán valamilyen dilibogyót kellett szednie. Volt olyan, akinek vérnyomáscsökkentés mellékszereként írtak fel egy erős nyugtatót, volt, aki autóbalesete folyományaként szedte a pirulákat, egy másik csak klasszikusan,  menedzser-léte kísérőjeként.

Arra gondoltam, ez elég pocsék statisztika. Ilyen fiatalon ennyi szart beszedni. Mert persze mindegyik beszámolt a gyógyszerek okozta bajokról, hallucinációkról, függőségről. A társaságban két lány is volt, aki saját erőből kikászálódott ördögi köréből. Mindketten olyan kálváriát jártak és olyan mélyen megtapasztalták a dilibogyók kellemetlenségeit, hogy valósággal megrémültek tőle, és azt mondták, inkább az eredeti tünetek, mint ezek itt. Attól fogva kihajították gyógyszereiket, és megpróbáltak önfegyelemmel, önszuggesztióval hatni idegállapotukra.

Nem tudom, mennyire reprezentatív ez  kis felmérés, és mennyire a véletlen műve. Ha  természetes, hogy egy harmincas társaság több, mint fele nyugtatókra kényszerül, az azért nem valami felemelő érzés. Ahelyett, hogy örültem volna:nem vagyok egyedül, nem vagyok kivétel, inkább bosszankodtam, és dühöt éreztem: hát micsoda világ ez,(vagy inkább micsoda lelkek?) hogy csak lenyugtatózva vagyunk képesek elviselni?

 

AUTÓBAN

2008.08.15.

Augusztus huszadikának köszönhetően fogtuk a sátorfánkat és eljöttünk a nagyszülőkhöz. Szerencsére a sógoromnak éppen dolga akadt Pesten, így bekéredzkedtünk a kocsijába.

Sokan nyaggatnak azzal, hogy én miért nem vezetek. Hát először is ott egy alapvető gát: nem tudnánk fenntartani egy autót. Aztán ott a másik gát is, ami súlyát tekintve egy fikarcnyit sem különbözik az elsőtől.Sőt, ez tekinthető a fő főnek. Nevezetesen ez a fránya pánikbetegség.

Miközben suhantunk a sztrádán, és oda-oda pislantottam sógorom öntudatos kezeire, ahogy lazán érintette vagy gesztikulálás közben akár el is engedte a kormányt, különféle emlékek törtek fel belőlem. Eszembe jutott egykori jómagam, aki ugyanilyen lazasággal kezelte a kocsit és mindenféle forgalmi helyzetet. Nem volt görcs, ismeretlen volt a félelem, csak a jelen volt, a pillanat.Némi keserédes nosztalgiával idéztem fel azokat a régi szép időket, amikor magam is vezettem.

Meg egy kicsit hitetlenkedve is. Mintha nem is a saját múltamban kotorásznék. Hol van már az a magabiztos lány,aki nem morfondírozott a dolgokon és a félelmet is csak hírből ismerte? Mintha két személyt néznék. Valakit a távoli időkből, aki határozottan közlekedett léte szilárd talaján. És egy másik szerencsétlent, aki csak imbolyog köddé foszlott élete ingoványain.

Még hogy autót vezetni! Ez a teljesítmény jelenleg legalább olyan lehetetlen számomra, mint mondjuk lefutni az olimpiai marathont. Nevetséges maga a feltételezés is. Jó, ha az egyik saroktól a másikig elbotorkálok, gyalog, széttaposott sarumban, nemhogy kerekeken száguldani rémséges és ismeretlen utakon.

ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN ÚJRA...

2008.08.11.

Újra együtt a kis család. Tegnap épségben hazaszállította a tesóm a nagyobbik lányomat. Örülnöm kellene, hogy minden rendben ment, hogy jól érezte magát,hogy együtt vagyunk újra,hogy van még pár kellemesnek ígérkező nap a nyárból.

Erre már megint érzem magamban a görcsöket, amelyek különféle értelmetlen kérdés formájában  fojtogatják a torkomat, és lehetetlenné teszik, hogy időben és normálisan elaludjak. Már most azon morfondírozok, hogy hamarosan menni kell majd "nagybevásároln" . Az iskolára való rákészülés egy csomó szorongató kérdéssel jár együtt.

Hogyan fogom kibírni a nagy tömeget? A vásárlás kínzóan hosszúra nyúló tortúráját? Hogyan fogom elviselni a pénztár előtt kígyózó sorok idegesítően lassan fogyó alakzatát?És persze egyáltalán nem  utolsó sorban, hogyan fogom győzni anyagilag?

Hová fejlesszem még színészi képességeimet, hogy az én kis drágáim továbbra sem vegyenek észre semmit? Hogy amíg órákban mérhető alapossággal válogatják a sulis cuccaikat, gyerekes izgalommal, és vegyes örömökkel-addig én úgy nézzek ki, mint akit csak az érdekel, hogy milyen színű lesz a borító és milyen mintázatú a füzet, mint aki boldog, hogy együtt vásárolhat a lurkókkal, és mint aki alapjában remekül érzi magát.

Az pedig legyen az én világba kürtölt titkom, hogy közben az izzadásig küzdök azzal, hogy ne essek össze, hogy kibírjam hazáig.Hogy olyan húsba vájóan markolom a bevásárló kosarat, mint a vízbe fúló a hajódarabot.Hogy amikor hazaérünk, akkor már csak egy halk fohászra marad energiám, magamban mormolva, utolsó erőfeszítéssel: köszönöm, istenem, hogy ez is sikerült, és köszönöm, hogy még itt vagyok.

MEGSZOKÁSOK MEGSÉRTÉSE

2008.08.07.

Nekem a nyár mindig egy kicsit felüdülés, egy lehetőség az újrakezdésre. Ilyenkor sokkal kevesebbet stresszelek, és ilyenkor vagyok képes hinni abban, hogy helyre jöhetek.

A számtalan újrakezdésem is erre az időszakra esett. Nyaranta hagytam abba a gyógyszereket, akkor tettem talonba a dokit, és akkor éltem meg magamhoz képest szokatlanul felszabadult perceket. Még olyan is volt, amikor elfelejtettem, hogy félnem kell.

Persze a viszonylagos és átmeneti stabilitásból bármi kizökkenthet. Olyan vagyok, mint Lengyel Nagy Anna egyik riportalanya, aki annyira ragaszkodott a megszokotthoz, hogy a lakás átfestésekor a korábbi repedéseket is vissza kellett varázsolni neki valahogy a falra. Ha ugyanis ez a kislány nem találta helyén a fal repedéseit, akkor iszonyú pánikba esett és hatalmas hisztit csapott.

Én ugyan hisztizni nem szoktam, de ha belegondolok, tényleg pánikolok a megszokottak megsértésekor.Ha például valamilyen okból mást útirányba kényszerülök, mint a naponta megtett útvonal. Ha valami miatt le kell térnem erről a csapásról, ideges leszek. Vagy ha nem találom ott a dolgaimat, ahova emlékezetem szerint tettem. Ilyenkor mindig az az elsó gondolatom: megbolondultam? Nem létezik,hogy ne legyen itt vagy ott, mikor itt vagy ott van a helye.

Vagy ha új kollégákkal, emberekkel kell érintkeznem, olyanokkal kezdeményeznem beszélgetést, akiket nem ismerek.

Vagy ha nem azt a programot viszem véghez, amit előre eltervezek magamban, ha valaki vagy valami miatt hirtelen váltásra kényszerülök.

MIndenben és mindenkiben az ismerthez ragaszkodom.Mint a kisgyerek a kedvenc babáját, úgy hordozom én is magammal ezt az öngyártotta privilégiumot.

MÁS PÁNIKOSOK

2008.08.04.

Színészektől szokták megkérdezni, hogy megnézik-e kollégájuk előadását, amire legtöbbször nemleges válasz születik. Nem  tudom, hogy van a többi pánik-blogos:elovassák-e egymás alkotásait, vagy sem. Én azok közé tartozom, akik szívesen  belenéznek mások naplójába is.

Egyrészt azért, mert érdekel, ki hogyan jutott el ennek a zűrös állapotnak a területére, másrészt azért, mert abban reménykedek, hátha találok valami megoldási lehetőséget.

Volt olyan, aki azt írta, hogy hülyeség ezzel túl sokat foglalkozni, nincs értelme  a boncolgatásnak és az elemezgetésnek, mert csak rosszabb lesz. Ez az illető azt mondta, hogy az ő állapota sokat romlott, miután olvasgatni kezdte az ilyen jellegű oldalakat.

Ez is olyan, mint a gyógyszer, vagy bármilyen egyéb kezelés. Kinek ez, kinek az felel meg.Mindenkinek magának kell megtalálni a saját személyiségének megfelelő terápiákat. Ez az útkeresés ritkán kellemes, tele van buktatókkal, utálatos leckékkel, jó nagy hasraesésekkel. De aki hosszú távon pánikbeteg, nem is tehet mást, már csak a puszta önvédelem okán is, minthogy folyamatosan kivéd és közben megkeresi személyes elhárító mechanizmusait.

És aki tényleg élni akar, aki össze akar fogni egy családot, aki azt akarja, hogy hasznára legyen másoknak, annak egyszerúen nincs más választása. Csak a küzdelem, a harc, a megoldások lázas keresése.

Mert el lehet dobni fúlünket, farkunkat, felemelt kezekkel a pánik elé állni, és azt mondani: itt vagyok, a tiéd vagyok, csinál jvelem, amit akarsz, én már belefáradtam az örökös küzdelembe.Ezek azok, akik élő halottként vegetálnak valahol a négy fal között az otthonukban, vagy agyongyógyszerezve kábulnak egy kórházban.Idáig nem szabad eljutni. Mert minél mélyebbre fúrunk a pánikbetegség bányájában, annál nehezebb visszatalálni a felszínre.

Ezek a blogok szerintem (többek között) arra hívnak fel, hogy ne add fel, hogy légy erős, hogy kutasd kitartóan a menekülési útvonalat. És igen: egyedül vagy ebben a csatározásban, kizárólag magadra számíthatsz, de adjon erőt a tudat, hogy veled párhuzamosan több ezer ember vívja napi küzdelmetit a pánikkal, és egyáltalán nem sikertelenül.

VIHAR UTÁN

2008.07.31.

Volt két vagy három rettenetes éjszakám. Lehet, hogy elkiabálom, de a mostani istenire sikeredett, pláne, ha az előzökhöz hasonlítom.Sikerült mély és nyugodt alvást produkálnom, és amikor még derengeni is kezdett a valóság, akkor is nyugodt maradtam, mert nem voltak ijesztgető hangok körülöttem, béke és hála telepedett rám. Bárcsak meg tudnám tartani ezt az állapotot!Legalább az éjszakáim maradjanak érintetlenek, ha már a nappalokkal gond van.

Most egyébként csak kettesben vagyunk a kisebbik lányommal, a nagyobbik elment a nagynénjével nyaralni, Horvátországba.Természetesen féltem, ezer veszélynek van kitéve, de igyekszek nem erre gondolni, hanem arra, hogy érezze jól magát és térjen vissza kellemes élményekkel.

Úgyhogy most vele alszok, a kicsivel. Olyan gondtalan békességben vagyunk, csend és harmónia vesz körül minket. Csak annyi a probléma, hogy keveset vagyunk együtt, éppúgy, mint az iskolaév alatt.

Ő napközis táborban tölti ezt a pár napot, délután megvár a busznál, és együtt jövünk haza. Az utóbbi napokban annyira kikészített az éjszakák borzalma, hogy szinte eltörpült mellette a nappaloké. Csak a közlekedéssel akadt némi gondom, egyébként alig pánikolok.

RÉMÁLOM

2008.07.29.

Egész életemben szorongó alkat voltam, mindig akadt valami, amit izgulásra érdemesnek találtam. Ebbe a  felállásba jól belevág az estétől, sötéttől félő ember képe is.

De azért eddig nem volt ezzel különösebb bajom. Ha esténként elmentem valahova, úgy szerveztem, hogy "biztonságos" legyen a hazautam, vagy inkább el se mentem. Igaz, hogy itthon figyeltem a zajokra, a neszekre, hallottam, hogy vannak beazonosíthatatlan zörejek, de igyekeztem nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani nekik. Ennek köszönhetően egészen jól elvoltam, már a válásunk után is, amikor pedig egyedül maradtam az estékkel.

Viszont a balatoni incidens óta iszonyú éjszakáim vannak. Hallok, és nagyon intenzíven hangokat, és persze félek is tőlük. Nem a képzeletem szülöttei, mert egyik este fel  vettem őket diktonfonra, hogy másnap, tiszta fejjel, a nappal kijózanító oltalmában meghallgassam.

A legszörnyőbb az volt, amikor valamelyik éjszaka ajtónyikorgást hallottam. Na, ez már tényleg sok volt. A szívem a torkomban dobogott,alig kaptam levegőt.Nem akarok szellemekkel együtt élni! Mi a fene van? Magamammal hoztam őket a Balcsiról? Vagy csak képzelgek, "pánikságom tudatosult súlya alatt"? Vagy a szellemvilág olyan, mint a betegség,és azokat támadja meg, akik sebezhetők, legyengültek, ijesztgethetők?

Nem tudom, de kezd elegem lenni belőle. Egész éjszaka csak imádkoztam, mert úgy tudom, ez hatásos eszköz a távolságtartásukra, akár valódiak, akár csak az én torz agyszüleményeim.

Ennek köszönhetően egy csatakos, de végigbóbiskolt éjszakám volt, ami ugyan pocsék, de még az elviselhető kategória lett volna, ha nem jön a rémálom.

Szerencsére, nem túl gyakran, de előfordult már velem, hogy démonok szegődnek mellém az álmaimban. Erről már talán írtam is ezeken a lapokon.Most megint ez történt. Borzasztó volt, tényleg vérfagyasztó.

Határozottan  hallottam a kislányom mobiljának a csöngőhangját. Arra gondoltam, hogy reggel majd megkérdezem tőle, miért hagyta kinn a konyhában, ha maga mellett lenne, akkor lenyomhatná, így meg hallgathatjuk. El kezdtem szólongatni, háromszor vagy négyszer hangoztattam a nevét, úgy gondoltam, hogy egyre éberebbé váló félálomban. Egyszercsak érzem, hogy valaki hozzámfurakodik, nyom befelé, mintha helyet követelne az ágyban magának. S akkor  éreztem és láttam,de lehet, hogy csak TUDTAM, mert ezen a tájon egyértelműen gondolatolvasás zajlik, ismeri ezt mindenki, aki már álmodott- szóval tisztában voltam vele, hogy ő a gonosz. És azt a rettenetet, ami ezt a felismerést kíséri, nem lehet leírni. Ez megint csak annak mond valamit, akinek voltak hasonló álmaik. Akiknek nem, az csak legyint rá, és mindenféle csúnyát gondol magában, ami olyasmiről szól, hogy ez a nő nem teljesen komplett, hanyagoljuk egy időre.

Azonnal felriasztottam magam, ahogy ezt kellő tudatosággal szoktam ilyen jellegű álmok idején. Hiszen csak álom, gyerünk a valóságba! Felnyitottam a szemem, és kitisztuló elmémmel, ösztönszerűen folytattam azt a hallgatózást, amivel álomba gyötörtem magam.

Na, jól nézünk ki, csöbörból vödörbe! Az álomba menekülök. az utóbbi esték egyre görcsösebb igyekezetével a hangok elől. Álmomban meg sanyargat egy démon, amit csak felébredéssel tudok elűzni. Ez aztán az ördögi kör! Még hozzá a szó szoros értelmében.

Nem tudom, mit tegyek, valahogy próbálom lerázni ezeket a szellemeket, elég nekem a nappali démonjaimmal viaskodnom, egyáltalán nem hiányoznak az éjszakai hívatlan betolakodók.

JAJ, CSAK ENNI NEM!

2008.07.27.

Ahogy tegnap felemlegettem azokat a régi csúfos időket, amikor féltem bemenni a munkahelyemre, eszembe jutott még valami. Ezek a dolgok nagyjából egy időben jelentkeztek nálam.

Rettegtem attól, hogy mások előtt egyek. Ez nagyon bajos dolog volt, mert közös étkezdébe jártak a többiek, mindenki az osztályon, nekem is csatlakoznom kellett volna. Azt hazudtam, hogy egy speciális diétán vagyok, és saját, otthonról hozott kajákon élek.

Kicsit sandán pillantottak rám, aztán visszajutott a fülembe az egyik kollégám reakciója, aki megmondta a többieknek a tutit: Hilda csak kitalálta ezt a mesét a kajával, valójában nincs pénze befizetni az ebédre valót, ezzel is spórol.

Tulajdonképpen ez a megközelítés sem állt távol a valóságtól, tényleg nagyon szegények voltunk akkor (is), de nem ez volt az oka a kivonulásomnak. Sokkal lelkisebb magyarázata volt.

Egyszerűen a gondolatra, hogy mások előtt egyek, összeszorult a gyomrom, olyan lehetelennek éreztem ennek a feladatnak a végrehajtását, mint más az oroszlánketrecbe való belépést.

Láttam magam, amint kiesik minden a kezemből, szétfröcskölök mindent,leeszem magam, nevetség tárgya leszek, egy szerencsétlen flótás, aki idióta módjára képtelen a legalapvetőbb emberi funkciók ellátására is.

Bár, ha belegonolok, ennek is voltak csírái az életemben. Az esküvőmön például elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy vállaljak egy olyan embertpróbáló mutatványt, mint a pezsgős pohár felemelése és kiürítése. Nem is volt semmi fakszni. Csak ami feltétlenül muszáj.

A kézremegés egész életemet végigkísérte. Nem tudom, hogy én emlékszem-e erre, vagy csak anyukám elbeszélései kelnek életre bennem, de előttem van a "háziorvosunk", a bájos doki az emeletről, aki karbantartott minket gyerekkorunkban. Ő mondta egyszer kezeit idegesen tördelő anyámnak,miután többször indokolatlanul elájultam a játszótéren, hogy csak egy kis vegetatív ideggyengeség, nem kell tőle megijedni.

A munkahelytől és az evéstől való félelmek az utóbbi két évben nem jelentkeztek, csak nyomokban maradtak meg. Sokszor fog el szorongás, amikor útrakelek, és nagy társaságban manapság sem esik jól az étel. Viszont nem sírok reggelente, és enni is hajlandó vagyok másokkal, ha úgy hozza a helyzet.

ÓDA A MUNKÁHOZ

2008.07.26.

A hétvégeket szeretem. Ilyenkor nyugodtan maradhatok a négy fal oltalmában, nem muszáj elhagynom menedékem, kicsit kiereszthetek, mint a diák vizsga után.

Amikor magamra csukom az ajtót, én is olyanná válok, mint a többi, a normálisok. Néha fordul csak elő bizonytalanság, egy-egy kis múló rosszulllét, amik csak arra jók, hogy figyelmeztessenek: még megvannak, nem hagytak még el, még rabjuk vagyok, csak egy körömfeketényi szabadságot adnak.(Ez a körömfeketényi Szilágyi Domokosról jutott eszembe, akit tegnap olvasgattam, és akit imádok.Ő képes egy kis alázatra körömfeketényi szabadságért, és ő szerinte mocskolják be az abszolút valóságot  relatív igazságocskák, és ő hazudott akkor, amikor a remény a látóhatár alá bukott.)

Szóval ilyenkor nem pánikolok, a betegségem elfújja egy lágy szellő, igaz, hétfőn orkánszerű viharral tér vissza hozzám. Ez különösen a kezdeteknél fordult elő velem. Olyan rettenetesen féltem, ha be kellett mennem dolgozni. Minden reggel sírtam, mint a gyerek, aki nem akar óvodába menni. Nem az a hasszorító félelem volt, ami nagy riadalmak idején gyötri az embert, nem is az a torokszorító, ami  az éjszaka ismeretlen neszeire támad fel. Ez a félelem az agyamban volt, valahol hátul, a tarkó táján, ha már mindenképpen lokalizálni akarom.De valójában nehezen található meg a fészke, mert univerzális, inkább egy burkot képez körülöttem, ami jótékonynak semmiképp sem mondható. Inkább egy áthatolhatatlan, könyörtelen, utálatos masszának.

Akkor azt kívántam, bárcsak hazaküldenének, azt mondanák, még sincs magára szükség, felvettünk Ön helyett mást, betöltötték posztját. Valami ilyesmit. Vártam valami nagy kataklizmára is, felrobban a munkahelyem, terrortámadás éri, valamilyen katasztrófa elpusztítja. Ezek persze legalább  olyan irreális vágyak voltak, mint maga a betegségem, hisz én lettem volna a legjobban megsértve, ha tényleg elküldenek, és a legjobban megijedve, ha tényleg elsöprik a föld színéről. A munka egyébként is létszükségletem, a szó teljes értelmében. Ezzel tartom fenn szegényes kis életünket, a lányok megélhetését, és tulajdonképpen a magam életét is.

A munka olyan nekem, mint kanyon felett a függőhíd. Annak imbolygó kötelébe kapaszkodok. Alattam a tátongó mélység, felettem a végtelen égbolt. A semmi közepén botorkálok, recsegő deszkalapokon lavírozva. Markolva a kötelet, ami az egyetlen fogodzó ebben a labilis mindenségben.

ILYEN IS VAN

2008.07.24.

Egyik barátnőm egy nagyvárosban él. Nem írom le, hogy pontosan hol, nehogy magára ismerjen, akit kifecsegek. Még a végén személyiségi jogokat sértenék! Márpedig én törvénytisztelő állampolgár vagyok!

Szóval ez a barátném jópár éve pánikbeteg, s mint ilyen, végigjárt már minden stációt, ami a betegség megnyilvánulásait, és azok orvoslási metódusát illeti. Ivott csodateákat, részt vett homeopátiás kezelésen, felkeresett kinezológust és pszichiáternél is csücsült. Tényleg mindent kipróbált, ami ebben a műfajban kipróbálható.

Minden próba elején tele volt lelkesedéssel és hittel. Mindig azt hitte, na,ez biztos fog segíteni. S ment is a dolog ideig-óráig, amíg az öncsiholta hitből futotta, aztán mindegyik zátonyra futott.Minden módszer halála egy új, reményteljes lehetőséget vetett előre.

Az autogén tréning sem volt ismeretlen számára, olvasott és hallott róla eleget ahhoz, hogy optimistán közelítsen a dologhoz. Egy újságban látta meg a hirdetést, és nem is késlekedett sokáig a tetteket illetően. Felhívta a számot, boldog volt, hogy időpontot is kapott.

A rendelőnek inkább volt ezoterikus, mint orvosi jellege, de ebből még nem szűrt le messzemenő következtetéseket.Roppant kedves és bájosan csevegő hölgy fogadta, aki a miheztartás végett azonnal vázolta is a perspektívát. Az autoszuggesztió ára 10 ezer forint alkalmakként, de a "biztos hatás érdekében" minimum 10 alkalomra szólt a javaslat. Aztán állapottól függően "majd meglátják".

Nem kevés pénz,de az egészség nem mérhető patikamérlegen.  Ági belement. Az első alkalmat még nem kísérte kirobbanó siker, de a barátnőm álhatatos volt, és elhamarkodó véleményt sem akart tenni. Magában kereste a hibát, amiért nem érzett javulást  a pszichéjében. Aztán azzal is vigasztalta magát, hogy mindenhez idő kell.

Már az ötödik szeánsznál járt, amikor beütött a krach. Áginak minden alkalommal le kellett feküdnie, behunynia a szemét, és koncentrálni a terapeuta szavaira. Azon az estén végképp nem sikerült a figyelés, totálisan dekoncentrált volt, sőt, az intelmek ellenére a szemét is kinyitotta.

Kár volt. Amit látott, nem tettte zsebre, a "doktor nő" sem.Miközben őt "etette" a hipnózissal, mélyértelmű és sokat sejtető instrukciókat adva, a sminkjével foglalatoskodott. Éppen száján húzott egyet,még egy apró tükörrel is besegítve a folyamatot, amikor tekintetük találkozott. Nem tudom, melyikük döbbenete volt a nagyobb.

Az áldokié. aki enyhén szólva lebukott, vagy a barátnőmé, aki a szó szoros értelmében összement egy pillanatra. Hát, ennyit a tudományról, az együttműködésről, az odaadásról, a terápiáról.

Mondanom sem kell, hogy a terápia eddig tartott, félidőben kényszerűen abbamaradt.Szegény nézhet újabb alternatívák után. Egyébként a különféle lehetőségeket váltogatva és párosítva egész jó elevickél, lassan már húsz éve.

HANGOK VONZÁSA

2008.07.22.

A jóga a szerint is megkülönböztet embertípusokat, hogy mely érzékszerveik dominánsak. Nos, nálam teljesen egyértelmű két érzékszerv túlműködése is. Az egyik az ízlelés. Az a fajta evési kényszer, ami engem jellemez, csakis lelki eredetű lehet, valamilyen kompenzálási törekvés félresikerült megnyilvánulása.

A másik pedig a hallás. A fülem egyszerre legalább háromfelé hallgatózik. Ez a tulajdonság éjszaka van elemében persze, amikor valójában minden csöndes, vagy csöndesre predesztinált. Így alig van olyan hang, amit ebben a sajátos hangtemetőben meg ne hallanék. Sokszor már magam sem tudom, hogy tényleg hallottam-e azt a bizonyos hangot, vagy csak a képzeletem játéka volt. Valamelyik este például felébredtem egy hangra, ami a falból, a fejem fölül indult, és egyre határozottabban és karakteresebben sistergett végig, be, a sarokig. Felkapcsoltam a villanyt, és kerestem a forrást. Olyan volt, mintha apró kis rágcsáló motozna, vagy papírgalacsin készülne összegyűrődni és leesni valahonnan, mintha egy nagy rovar kapirgálná a falat. Semmit nem láttam, csak a hang erősödését észleltem. Aztán az is megszűnt.

Ez is a túlfokozott érzékenységem hozománya? Vagy egyszerűen hülyeség? Egy beteges fantázia szüleménye?

Szerencsére vannak rejtélyes hangok, amiket másokkal, tanúkkal együtt észlelek. Ilyenkor legalább megnyugtathatom magam: mégsem vagyok totálzizis.

EGYEDÜL

2008.07.21.

Érezted már, hogy totálisan egyedül vagy a világban? A nagy bánatok és a nagy örömök idején mindenképp. A körülöttünk levő emberek, akik a családot, a gyerekeket, a baráti kört jelentik, csak egy díszlet részei, valójában teljesen egyedül vagy, magad kell döntened az élet egészen jelentéktelen és nagyon is fontos eseményeiben, magad kell megtenned a lépéseket és elviselned minden botlásodat.Senkinek és sehogyan sem tudod elmondani, mi van benned, hogyan működsz. Ha van némi önismereted, akkor is csak pedzegeted a dolgokat, hogy tudod is, az már túl merész állítás lenne.

Teljesen egyedül vagyok a félelmeimmel, senki nem tud és különösebben nem is akar segítni ebben. Ez a dolgok természetes rendje.

Olyan piszok tehetetlen és magányos voltam,  amikor a családi zűrök zajlottak nálunk, annyira kiszolgáltatott, hogy az már szinte fájt. És most is, amikor nincs hova fordulnom,nincs egy problémamegoldó hivatal, ahova beadhatom kérelmemet, tessék már végre helyre tenni az életemet, adjon már valaki tanácsot, és útmutatót, mit kell elvégeznem, megcsinálnom, eladnom, feladnom, befizetnem...hogy helyrebillenjen az egyensúlyom. Hogy megszabaduljak egyszer és mindenkorra a félelmeimtől, ami a jövővel, a volt férjemmel, a betegségekkel kapcsolatos.

KÍSÉRTETHÁZ

2008.07.18.

Nem mondom, hogy azonnal, de elég hamar, a harmadik próbálkozásra találtunk egy megfelelő helyet. Közel volt a parthoz, elfogadható volt az ára- ennyivel be is értük. Elfoglaltuk. Egy három emeletes, húsz éves épület volt, hetvenes évekbeli bútorokkal.Kifizettük két éjszakára a tarifánkat, attól kezdve nem találkoztunk a tulajjal, majd csak az utolsó nap reggelén.

A tulajdonos, mint egy plussz előnyt említette meg, hogy most csak mi vagyunk itt, nincs jelenleg más vendége, majd a hétvégén számít nagyobb dömpingre. Hát, ennek nem nagyon örültem, jobban szerettem volna, ha mások is vannak a lakásban, de akkor, kora délután ez nem tűnt olyan rettenetes problémának.

Lesétáltunk a partra, inkább csak megmártóztunk a vízben, fürdésre nem volt elég jó idő. Visszafelé is tettünk egy nagy körútat, úgyhogy kellően elfáradtunk. Ehhez képest elég rossz volt az éjszakánk. Nyugtalanul aludtak a gyerekek, én pedig egyáltalán ne húnytam le a szemem, egészen pirkadatig, amikor már világosság szűrődött a szobába. Mindenféle hangokat hallottam éjszaka. Az első olyan volt, mintha valaki belebotlott volna valami tárgyba. Egy csomó olyan hangfoszlány hallatszott, ami lakókra vallott, pedig a néni azt mondta, nem lesznek szomszédaink. Az ember próbál értelmes és logikus magyarázatot találni a nem várt zajokra, de amíg ez nem sikerül, elég frusztráltnak érzi magát. Amikor határozottan hallottam a szobánkhoz vezető falépcsőkön lépkedő neszeket, akkor felpattantam az ágyon, füleltem tovább, de miután nem volt folytatás, meggyártottam a józan ész számára elfogadható következtetést: biztos a néni nézett  szét   a  házban.

A következő nap este, amikor jöttünk haza a partról, világított a porta, mellette nyitva a hátsó részbe vezető ajtó, beköszöntem, gondoltam,végre megkérdezhetem a nénit az éjszakai zajokról. Sehol senki, és semmi. Viszont egyszercsak előbotorkált  valahonnan egy óriási német juhász kutya. Nos, ehhez azt kell tudni, hogy halálosan félek a kutyáktól. Gimis koromban ugyan áldozata voltam egy kutyatámadásnak, de azt hiszem, a félelmem mégsem innen datálóik, sokkal régebbi, valahonnan az idők előtti korszakokból hordozom magammal ezt a szorongást. Aki hasonló cipőben jár, tudja, hogy mit érezhettem. Próbáltam úgy tenni, mintha semmi baj nem lenne, miközben vadul kalapált a szívem. A gyerekek a lépcső tetején figyeltek, ők is féltek, jaj, csak nehogy kiáltozzanak, vagy megrémüljenek, mert akkor végünk. A gazdának se híre, se hamva, mi meg itt vagyunk összezárva egy "vadállattal." A kutya nem ugatott és hagyta, hogy felmenjünk a szobánkba. Gyorsan bezárkóztunk, és attól kezdve nem mertünk még kiszagolni sem, pedig a lányok esti csokija a lenti hűtőben várt rendeltetésére.

Másnap reggel végre összefutottam a nénivel. Megemlítettem neki a furcsa zajokat. Azt mondta, ő is tudja, szokta hallani, de nem tud magyarázatot adni rá. Szerinte hallgassunk mindketten ezoterikus barátnőjére, aki úgy kommentálta a dolgot, hogy "a szellemekkel jó barátságban kell lenni, nem kell őket háborgatni, akkor ők sem háborgatnak minket." Szóval jól megnyugtatott. Ha tehát ezek után hallom az éjszakai parádét , ne aggódjak egy cseppet sem, jusson eszembe, hogy ó, azok csak szellemek, és aludjak tovább békésen.

Hát, el lehet képzelni, milyen görcsökkel vártam az utolsó éjszakánkat. Azzal biztattam magam, hogy ezt majd csak kibírom valahogy, aztán irány a biztonságot adó otthon.

Hát, ebben a halvány kis reményemben is csalatkoztam. TV-t néztünk, az jó elnyomja a hangokat. De nem mindent. Mert hirtelen szívet tépő, és ideget szaggató jajgatás hallatszott a földszintről. Olyan hangos volt, hogy még a kisebbik lányom is felugrott az ágyból, aki pedig akkorra már elszenderedett. Rögtön ezután szirénázó mentő hangját hallottuk. Kikandikáltunk a függöny résein keresztül, hát, épp ott állt meg a mentő, az ablakunk alatt.

Azt tudtuk, hogy van a néninek egy férje, mert első nap, a bejelentkezéskor szóba került. Ő beteg most, kivizsgálásra kell vinni minden nap. Na,ezekből az információkból, és a többi mozaikból összeraktuk a történteket. Nem fért kétség ahhoz, hogy az öreg haldoklik. Vagy már meg is halt.

A gyerekek sírtak, maguk sem tudták, hogy miért.Finom kis antennáikkal inkább csak érezték a szituáció szörnyűségét.Úgy éreztem, képtelen vagyok akár csak egyetlen percet is maradni ebben a házban. Nem érdekel, hogy késő van, hogy nincs hova mennünk, mindez nem számít, csak ki innen, el, jó messzire.

Szerencsére,szinte teljesen össze voltunk csomagolva, mert a másnapi korai indulásra már felkészültünk. Úgyhogy gyorsan felöltöztünk, és kimentünk az utcára.

Mint az ázott verebek, olyanok voltunk, kiszolgáltatottak és kétségbeesettek, de mégis megkönnyebbültek. Örültünk, hogy kinn vagyunk a friss levegőn, a szellemektől és halottaktól távol.

Egy taxi elvitt minket a közeli szállodába. Anyagilag jól ráfizettünk erre a kis szállás-mizériára, és lelkileg sem jöttünk ki belőle túl  jól. Azért biztos volt valami értelme. Még nem tudom, miért kellett ezt  kis tortúrát elszenvednünk, de biztos ennek is van oka.

Persze remegett kezem-lábam. De nem a pánikos remegéssel. Az odébb állt erre az időre, udvariasan átadta a helyét ennek az igazi, reális félelemnek. Hát így küldtem egy kurta szabadságra hűséges pánikságom. Ez se jobb, mint az ál-cidri.

Nehéz lenne választani a kettő közül. Egy valódi zűrös helyzet vagy egy irreális szorongás? Nem lehetne inkább nélkülük?  

NEM KALKULÁLTAM MINDENNEL

2008.07.17.

Valaki azt mondta a barátnőmnek, hogy csak lenne egyszer  igazi nagy bajban, akkor aztán megszűnne mindenféle pániknyavalyája. Nos, lehet, hogy ebben tényleg van valami.

Mert azt nem mondtam, hogy Pécsett csak másfél napot töltöttünk, utána a gyerekek javaslatára a Balcsi felé vettük az irányt. Azt mondták, mindenképpen szeretnének fürödni egyet kedvenc tengerükben, mielőtt hazajönnénk.

Sajnos, a fürdésből nem sok minden lett, mert elromlott az idő, és még esett is. De akkor még nem tudtuk, hogy jön ennél rosszabb is.

Elöljáróban csak annyit, hogy szállásra volt égető szükségünk. A körülményekre való tekintettel nem voltak nagy igényeink, a lényeg az volt, hogy minél hamarabb elfoglalhassuk a  helyet, aztán irány a víz. Arra gondoltam, hogy ez könnyen megvalósítható,  a Balcsin minden második ház kiadó. Ebbeli reményeimben nem is nagyon csalódtam.

Nem kalkuláltam azonban mindennel.

NAGY HARCOK, KIS GYŐZELMEK

2008.07.12.

Egy pánikos ember olyan, mint egy újonc kötéltáncos, aki minden lépését feszült figyelemmel kíséri, akinek minden mozdulatában  ott van a végzetes félrelépés lehetősége,akinek minden mozdulatát mérnöki precizitással kell kiszámítania, mert ha csak egy lélegzetnyit is máshova lép, mint ahova kellene, akkor vége a mutatványnak. Egy pánikos folyton egy határmezsgyény szorong, aminek az útvonala szigorúan szabályozott, arról letérni nem lehet, mert akkor ott a baj. Kis fenevadjait pedig szűk ketrecbe zárva hordozza magával, mint egy  elfuserált kabalát, és az ő őrizetüket is legalább olyan görcsös igyekezettel hajtja végre, mint egész kordában tartott életét.

Ezt csak azért írtam le, hogy érzékeltessem, milyen volt ez a néhány nap, amiben számomra csak mellékes vonulatként szerepeltek az olyan programok, mint a város- vagy nevezetességvadászat, valójában saját kis démonjaimmal küzdöttem végig. Hogy ki ne szabaduljanak  palackból, hogy megőrizhessem a normailtás látszatát. Voltak nehezebb, és voltak könnyebb órák. A legmélyebbre a Vasarely múzeumban süllyedtem, ahova a délutáni órákban érkeztünk, amikor már elég fáradt voltam fizikálisan is, tekintve, hogy egész nap róttuk a város utcáit, miközben én nemcsak a szemtelenkedő legyeket, hanem a kitörni készülő rosszulléteimet is hessegettem. A Zebrák-at bámulva értem el fizikia teljesítőképességem legalsó szintjére. Akkor éreztem azt, hogy, na, most vége, ennyi volt, megadom magam, nem vagyok képes többet viaskodni, legyen, aminek lennie kell,elég volt. S valóban el kezdett zúgni a fülem, dobogni a fejem, és vad remegésbe fogott minden végtagom.

De akkor mégis csak jött egy utolsó erőfeszítés, egy öntudatlan ellenállás, ami mellém állt, ahhoz az akaratomhoz, ami nem  engedi a gyengeség eluralkodását magamon. És most is mi győztünk, mi ketten. A jobbik felem és ez a segítőerő. Nem estem össze, életben maradtam, és csak a szemem alatt tovább barnuló árkok árulkodtak arról, hogy egy újabb csatát nyertem. Ez viszont csak egy ártatlan üzenet a külvilágnak: itt egy fáradt, csúnyácska nő, mély árkokkal a szeme alatt. Arról, hogy egy "hős" bújik meg a lövészárkokban, csak én tudok.

KRITIKÁRA BEMUTATKOZOM

2008.07.10.

Egy barátnőm, aki tud arról, hogy blogot írok, és rendszeresen olvassa is azt, megkritizált a minap. Azt mondta, alig írok magamról, nem derül ki semmi rólam.

Erre a következőket válaszoltam. Szerintem egy ilyen jellegű naplónak egyáltalán nem az a célja, hogy magáról írjon az ember, itt a téma a lényeges. Senki sem azért kattint ide, mert rám kíváncsi, hisz nem is ismer, hanem azért, mert valamilyen szempontból érintett a témában. Vagy ő, vagy valamelyik rokona, ismerőse küzd hasonló problémákkal, és azt szeretné megtudni, másnál hogy van ez, és nem azt, hogy ki vagyok én.

Másrészt hiába blogot ír az ember, ezt az ultramodern, világgá kürtölő műfajt, sohasem erre gondol írás közben. Fogva tartják még a hagyományok és az emlékek. Amikor leülök írni, az pont olyan, mint húsz évvel ezelőtt, amikor naplót vezettem, csak az eszköz változott meg. Nem gondolok arra, hogy ezt ország-világ olvassa, emberek ezrei, mert ha így lenne, talán sok mindent le sem írnék, de legalábbis nagyon erős szűrón engedném csak át. Az ember nem mutatkozik be naplójának, vagy csak nagyon ritkán, nem másnak, hanem magának ír.

Ebből aztán persze egy meglehetósen hibrid megoldás születik, az a bizonyos  karinthys "nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" tudat.

Mégis írok most magamról, hátha a barátnőm kifogása másokban is megfogalmazódott. Bepótolom ezt a hiányt.

Krisztusi korban vagyok, a magam harminchárom évével. Két kislányom van. Az egyik tíz, a másik nyolc éves.Egy klinikán dolgozok, laborban. Két éve elváltam.A férjemmel kilenc évig húztuk.Ő úgy emlékszik, hogy remek volt a házasságunk, én úgy, hogy borzalmas.Fogalmazzunk úgy, hogy "a valóság szubjektív percepciója szignifikáns oppozíciót mutat". Ez elég tudományos ahhoz,hogy eltávolítson attól a pokoltól, ami emlékeimben megmaradt róla. Nem szakadtunk még el egymástól, folyamatosan az öngyilkosságot helyezi kilátásba, ha "nem jön meg az eszem."

Hogy mitől lettem pánikos, azt már többször próbáltam megfejteni, többek között ezeken az oldalokon is.Nyilván minden adottságom megvolt hozzá. Más színészi vagy művészi adottságokkal születik, nekem meg ez jutott. Ezoterikus tanulmányaim után már tudom, hogy semmi sem véletlen, nem lázongok sorsom ellen, még akkor sem, ha most még nem látom az  összefüggéseket. Olyan testi és lelki kondiciókkal rendelkeztem, és aztán olyan sorsom is volt, ami éppen predesztinálhatott erre.

Na, de ennyi elég is, így is túlléptem azokat az íratlan szabályokat, amit egy illedemes blogkészítőnek nem ártana betartani.Túl hosszú lettem, úgyhogy mára "le is tészem a lantot."

 

PÁNIKOS ISMERŐSÖK

2008.07.09.

Végigtekintettem azokon az ismerőseimen, akik pánikbetegek lettek életük folyamán. Mindegyik egy külön kis történet, a maguk különcségeivel. Mindegyik egy külön kis világ, kevés közös vonással. Ha nagyon párhuzamot akarok vonni közöttük, akkor a hyper-érzékenységüket emelném ki, egy olyan archetipikus magányérzetet, ami akkor is ott munkál körülöttük, amikor történetesen társsal együtt vannak, egy nagyon gazdag, olykor bosch-i lelkivilágot.

Az egyik egy okos, szexis nő. Tíz évi remek együttélés után összeházasodott párjával. A házasság fél évig tartott, a nyomában fellépő pánikbetegség még ma is. A másik egy születetten depresszív személyiség, Állítása szerint már gyerekként is hajlott a komor hangulatokra, sokszor foglalkozott a halál gondolatával, fiatal korában, húszévesen randevúzott is vele. Mindig könnyen sírt. Sokszor fogalma sem volt, miért, csak azt vette észre, eleredtek a könnyei. A harmadik egy sikeresnek mondható újságíró. Érzékeny, ahogy erre foglalkozása predesztinálja is. De minden gond nélkül élt addig, amíg egyik karácsonykor el nem hagyta imádott felesége. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, rengeteg fájdalom és tortúra után újból  együtt vannak, mostmár négyen: ők ketten és a pánikbetegségük. Esténként figyelmezetetik egymást: bevetted drágám a xanaxot?

S hányan vannak még! Ők csak a legközvetlenebbek. Az biztos, hogy a gyerekek vagy az elmebetegek között nincs pánikos beteg. Ebből az következik,talán téves logikával,hogy öntudatra ébredés kell hozzá. Aztán, ha az öntudattal való találkozás hiányoktól, komplikációktól terhes,ha kialakul a manapság fénykorát élő kognitív disszonancia-akkor megkezdődhetnek a bajok.

IDŐJÁRÁSOK

2008.07.08.

Már csak ez a hét, és jön  HAWAII! - helyett Pécs, egy kis pihenés. Szerintem mindenképpen jó lesz, még akkor is, ha küzdelmes. Kell egy kis elhajlás a mindennapoktól, valami más, ami a monotenitást megszakítja.

A munkahelyen is jól érzékelhetó, hogy itt a nyár, egy kis pangás van.Kevesebb a munkatárs, de szerencsére a munka is. Mintha a betegek is figyelembe vennék,hogy most a  lazítás ideje van, kevesebben fordulnak orvoshoz, van jobb dolguk is.

Pedig én nem bánom, ha sok munka van. Nem  marad anni idó magamra, meg  az önfigyelgetésre.

Ma egyébként kedvemre való idő van. Nem túl meleg a levegő, friss szél fúj, lehet levegót kapni. Kibírnám az egész nyarat így. Érdekes, a kislányom meg a viharos időket szereti, amikor sötét van, és zuhog az eső, villámlik és mennydörög. Hát, ilyen furcsán van ő bekötve.

 

DÉRY A FÁJDALOMRÓL

2008.07.07.

Nem szeretem különösebben Déryt,de ezt muszáj leírni, annyira szép. S persze közeli. A lelkemhez közeli. Én is ilyen cserebogár pondró vagyok, ahogy vergődök reménytelen helyzetemben, és én is így rázom le fájdalmaim, ha éppen engedékeny formáját éli ügyeletes sorsom.

További szócséplés helyett Hilda á la Déry:

"Ha valaki látott már cserebogár pondrót feldobva a föld felszínére, az megérti azt a vaksi riadalmat, amely a fény láttán kitör a a sötétséghez szokott emberen...Fájdalmaimat úgy vetettem ki magamból, mint hínárját ősszel a Velencei-tó."

A VIDÁMPARKBAN NEM TÚL VIDÁMAN

2008.07.07.

Ma kaptam egy szabadnapot, amit végre a kislányokkal tölthettem. Utálom, hogy olyan gyorsan szaladnak a napok, és utálom ,hogy nagy részük a sebeim nyalogatásával telik, ahelyett, hogy azzal foglalkoznék többet, ami igazán legfontosabb az életemben: a lányaimmal.

Szóval ma fölkerekedtünk, hogy beteljesítsük azt a vágyukat, amivel már olyan régen nyúznak. Elindultunk a Vidámparkba. Hát, számomra nem volt valami vidám. Az utazás még csak hagyján, viszonylag problémamentesen eltelt. De amint beléptünk a kapun, máris kezdett sok lenni a tülekedés és az emberforgatag. Megbénított az a bizonyos jól ismert érzés, ami valahonnan a gyomor tájékáról indázik elő, és betölti az egész bensőmet. Ettől kezdve nem nagyon emlékszem az eseményekre, mert csak abból álltam ki, hogy nyugtatgattam magam: hé, nincs semmi baj, ne pánikolj.

A görcsös akarás azonban, ahogy ez már lenni szokott, épp a visszájára fordult. Hiába próbáltam bevetni az életmentő fortélyokat: a szódavizet és ez erős cukorkát, csak nem akart enyhülni a félelem. Kénytelen voltam leülni egy kicsit. Ugye, milyen meleg van, anyuci? Persze, kincsem, ez a ronda meleg kikészít, válaszoltam nekik. Mit is mondhattam volna, úgysem értenének semmit, de minek is kéne nekik megérteni ezt a baromságot.

Néztem, ahogy sikongatva próbálgatják az egyik forgó kütyüt a másik után. Istenem, meghalnék, ha rájuk kéne ülnöm. Aztán eszembe jutott, hogy valaha, gyerekkoromban én is megszállottan oda voltam  a hullámvasútért, sőt, még egyetemista koromban is ráültem a ciklonra.

Hol van már a tavalyi hó?Ma már csak a rá való gondolás is szédüléssel tölt el. Nem tudom, van-e olyan kincse a földnek, amiért ráülnék ilyen szörnyűséges kecerékre. Azt hiszem nincs.

AZ ÍRÁSRÓL

2008.07.06.

Ma már teljesen jól vagyok, szerencsére csak átfutott rajtam valami. Úgy tűnik, életben maradok. Ma reggel már főzni is képes voltam, végre rendeset ehetnek a gyerekek.

Érdekes azért ennek a pánikbaromságnak a természetrajza. Sohasem jelentkezik, ha valami nagyobb baj, érzés, történés van az életemben. Legalábbis nálam így működik. Például a tegnapi rövid ívű betegségem alatt sem éreztem semmi rendelleneset, nem küzdöttem szédüléssel, bizonytalanságokkal, egyebekkel. Az egész szervezetem egy nagy célra összpontosított, a betegség legyőzésére. Ez került fókuszba, eltűnt mellőle minden zavaró mellékzönge.

Na, de nem élhetek úgy, hogy állandóan valami szélsőséges helyzetnek vagy veszélyek tegyem ki magam. Akárhogy szervezem az életem, a hétköznapok kerülnek túlsúlyba.

Amíg vártam, hogy megfőjön a krumpli, belelapoztam egy könyvbe, ahol Hamvas Béla beszélt az írásról. Azt panaszolta, hogy észrevette: sohasem azt írja le, amit akar, mindig valami idegen erő veszi kezébe az irányítást, s ő csak egy passzív médiummá válik az írásfolyamatban. Nem mintha bármilyen szempontból is párhuzamot vonhatnék Hamvas Bélával, de kétségtelen tény, hogy a dolog tényleg így működik.

Én sem azt írom le, amit akarok. Valami kijön az ujjam alól, aminek ugyan van némi köze a bennem rejtőzködő világhoz, de sohasem ugyanaz. Más, vértelenebb, színtelenebb, lényegtelenebb.

Amikor leülök írni, annyira tele vagyok mondandóval. A megszületett írásproduktum viszont mindig csak szánalmas variánsa ennek.

MÉG LÁZASAN IS

2008.07.05.

Olyan vagyok, mint a jó diák. Kényszert érzek arra, hogy minden nap írjak a blogomba, még akkor is, ha nehézségekbe ütközik. valahogy úgy érzem, cserben hagynám,elárulnám, ha nem látogatnám meg minden nap.

Ilyen voltam gyerekkoromban is. Akkor is írtam naplót, minden áldott nap,pedig akkor már nem volt nagy divat. Én élveztem. Két-három évig jegyezgettem nagy fehér lapjaira kusza életem. Aztán anyukám egy tavaszi nagytakarítás alkalmával elégette.

Ez talán maradandóbb lesz. Amerikában egyébként külön blog-tanfolyamokat is indítanak. Mi a fenének? Írni csak mindenki tud. Pláne meg magáról.

Na, de nem is ezt akartam, csak közölni, hogy ma bizony nehézségekbe ütközött összehozni a randevút a blogommal. Reggelre ugyanis belázasodtam, 38 fokos lázzal bajlódtam egész nap. Csak feküdtem, és aludtam, minden másra képtelen voltam. Azt hittem, felkelni sem tudok majd.

Most egy kicsit jobban vagyok,talán a Rubofentől, de igazán csak vizszintesben érzem magam jól. A lányok édesek voltak, ápoltak, mint egy jó anyuka. A drágáim pizzát ebédeltek, jobb híján, amit maguk rendeltek meg az Interneten.

EGY KIS SPIRITIZMUS

2008.07.04.

Tulajdonképpen szeretek álmodni. Szívesen nézem az "előadásokat", és néha kifejezetten bosszant, hogy fel kell kelnem, és lemaradok a darab végéről. A megszakított álmot folytatni, ki tudja miért, kizárólag a rémálmok esetén tudom, a többi történet elsüllyed a semmibe, ha egyszer magára hagyom. Nincs beléjük visszaút.

Néha igazi démonokkal is összehoznak esti elszárnyalásaim, a gonosz megtestesítőjével. Kíváncsi vagyok, vannak-e másnak is ilyen álmai. Ezek olyan  teremtmények, amiknek formája, megjelenése másodlagos, a lényegük a félelmetességükben rejlik. Mindent magukban foglalnak, ami a szennyel, a rosszal, a félelemmel, a sötét erőkkel kapcsolatos. A velük való találkozás végződik mindig csatakos  vagy felordítós ébredéssel.

Ha imádkozol, elszelelnek, mint hajnalban a szellemek.

A doki azt mondta egyszer, mit is mondhatott volna mást, hogy ezek csak az ébrenléti állapotban megjelenő félelmeim transzformációi, megtestesülései.

Az ezotéria másképp tálalja a dolgot. Szerinte ezek létezó entitások, amik időnként megkörnyékezik az embert, igyekszenek megkaparintani lelkét. Azokat támadják meg, akik mentálisan vagy fizikálisan védtelenek, legyengültek, ellenállásra képtelenek. De akkor is támadásba lendülnek, ha valaki elindul egy tiszta spirituális úton.Aki alkoholista lett, drogos, gyilkos, az már mind a démonok foglya.A spirituális keresők jobban felszereltek védekezéssel, nekik nagyobb esélyük van kicsúszni a sötét erők karmai közül.

Annyira okos nem vagyok, hogy megítéljem, minek van igaza: a tudománynak vagy az ezoterikának.Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy léteznek, működnek, megtapasztalhatóak, még ha fogalmi szinten is.

Lehet, hogy ez a pániknyavalya is valahol az ő művük?Ez a lehetőség még nagyobb ellenállásra késztet.Eszem ágában sincs megadni magam nekik.Olyan elszántan fogok küzdeni, mint  szabadságharcosok.

REGGELI MEGLEPETÉS

2008.07.03.

Ma fura reggelre ébredtem. Virradt már, világos volt, de még nagyon a hajnal kezdete, amikor az ablakon beszűrődött egy hang. Kinéztem, a jászótéren egy lány ringatta magát a hintán, és énekelt. Szépen, tisztán, hangosan. A reggel csendje csak felerősítette a hangokat, és különlegessé is tette az egész jelenetet. Ki lehetett ez a lány? Honnan pottyant oda? MIlyen bánatokat cipelt magával?

Annyira különös volt ez a látvány, hogy megzakkantotta a szokásos reggeli menetet is. Szinte elfelejtettem félni. Ugyanis a reggel az egyik legzűrösebb napszakom. Abban a pillanatban, ahogy kinyitom a szemem, mellémindázik a félelem is, és csendes szorításában azon morfondírozok, hogy fogom kibírni ezt a napot. Ami más normális embernek automatikus és természetes, az nekem gyomorszorító.

Olyan vagyok, mint a színészek. Ők gyakran vallanak arról, hogy több évtizednyi rutin után sem szűnik meg lámpalázuk, de mihelyst kilépnek a világot jelentő deszkákra, megszűnik minden félelmük, meggyógyulnak betegségeikből és elfelejtenek mindent, ami zavaró lehet.

Bár az én fellépéseim nem ennyire sikeresek, az azért tény, hogy legrosszabb a reggel. Ahogy kilépek a "színpadra", ahogy haladok a napban és a teendőimben, úgy múlik a félelmem, örülök, ha valamit elintéztem, ha valamin túl vagyok és megúsztam.Amikor pedig este bezárom magam mögött az ajtót, otthon vagyok, a magam kis vackában, akkor minden oké.

Ez egy kicsit durva. Abból álljak, hogy pipálgassam az óráimat, amik történetesen megkíméltek egy rosszulléttől? Nem túl nagy perspektíva!

VAKÁCIÓ PÁNIK MÓDRA

2008.07.02.

Amióta elváltunk, a kislányaimmal el-elmegyünk néhány napra valahova a nyári vakáció alatt. Sok időre sem pénzünk, sem lehetőségünk, de ez se rossz.Sőt, titkon arra gondolok, még jó, hogy nem futja hosszabb kiruccanásokra, úgyis csak a baj lenne belőle.

Ezek a kirándulások ugyanis pánik-állapot szempontjából meglehetősen kétes vállalkozások. Iszonyú ingatagsággal, változékonysággal, kiszámíthatatlansággal. Ha éppen kielégító az állapotom, akkor ott kísért a háttérben folyamatosan a démon, ami bármely váratlan pillanatban kész kitörni. Az amúgy is rossz passzban levőséget meg nem kell különösebben ecsetelni.

Voltak egészen kellemes nyaralások, de emlékszem olyanra is,ami maga volt a pokol. Fogalmam sincs, hogy a város, amit néztünk, milyen. Az egész kőszegi kirándulásból csak a lázas és verejtékes küzdelem maradt meg, az állapotok, amikkel viaskodtam. Ahogy elevickéltem egyik utcasaroktól a másikig, vagy egyik kiállítási tárgytól a másikig, azon parázva állandóan, hogy jaj, csak kibírjam, és hogy, istenem, mennyi van még hátra. Úgy hagytam magam mögött a teljesített távokat és a megúszott perceket, mint az üldözött vad támadóit.

Most nagy bennem a remény, hogy ez a nyarunk a jobbik fajtából fog kikerülni. Már ez is valami, a hit nagy úr. Azt hiszem, Pécsre megyünk. Majd beszámolok a fejleményekről.

NYÁRI MEGSZABADULÁSOK

2008.07.01.

Minden nyár az újrakezdések ideje évtizedes kálváriámban. Mindig ekkor érzek erőt és lehetőséget arra, hogy eldobjam a gyógyszert.Így volt ez akkor is, kilenc évvel ezelőtt, amikor először voltam képes letenni a xanaxot. Akkor azt hittem, hogy örökre.

Azóta tudom, hogy az "örök" az én szótáramban szánalmasan új értelmezést kap.Olyan vagyok, mint a drogosok,akik irtózatos erőfeszítések árán válnak "tisztává", de csak ideig-óráig. Idő kérdése, hogy meddig.MIndegyikük visszazuhan előbb-utóbb.Vagy csak arról van szó, hogy pont akiket én ismerek, pont azok a notórius visszazuhanók, valójában van egy csomó véglegesen megtért? Na, jó, adjunk esélyt a reménynek! Ezért cizelláltabban fogalmazom meg: akikről én tudok, azok egytől egyig visszaestek a nihilbe.

Amikor tehát először éreztem magamban elég erőt a talpon maradáshoz, akkor még együtt volt a család, éppen soros balatoni nyaralásunkat töltöttük. Arra gondoltam, ha most nem teszem meg, sohasem. Itt a nyár, a napfény, a gond nélküliség, a kikapcsolódás.

Ment is a dolog, egészen az első kis megpróbáltatásig. Szeptemberben anyukám súlyosan megbetegedett, a szó szoros értelmében élet és halál között lengedezett. Minden bizonytalanná vált, minden megkérdójeleződött. Félelmeim díszes hada úgy érezte, itt az ideje kitörni ideiglenes rejtekéből.

Kisebb-nagyobb támadásokkal be is vették romladozó váram, énem normális felét. Nem volt nagy kunszt!

Aztán persze megint irány a mentsváram. A doki. Meg a gyógyszer.

EGY KIÚT

2008.06.30.

Olvastam egy annyira jót. Levitől, egy orosz pszichiátertől, akinek isteni stílusa és remek ötletei vannak. Egy felismerés, amin érdemes elgondolkozni nekünk, pánikosoknak. Talán ebben rejlik a megoldás, a kiút felszabadító kulcsa.

Annyira jó, hogy ide másolom. Hátha segítséget nyújt egyikünknek.

"Az önszuggesztió a pszichikum szabadságterében működő erő. Nem a semmiből varázsol elő valamit, hanem csupán megnöveli az egyik lehetséges állapot valószínűségét a többinek a rovására. A dolgok belső jelentőségének átrendezőséséről van szó. Így választjuk meg önmagunkat!"

Ha ez így van, és csak választás kérdése az egész, akkor kész a cél. A következő választásokat a bennem rejlő építő erőknek kell megnyernie a most tomboló pusztító erőkkel szemben.

VASÁRNAPI ÖNGYILKOSSÁG

2008.06.29.

A tegnapi estét sikeresen megúsztam. Igazából kétszer kerültem krízis közeli helyzetbe. Egyszer, amikor még várakoztunk az ifjú párra, a házasságkötő terem előtt. Egyszerűen nem bírom a várakozást. Akkor éreztem, hogy kezdődik a kötélszakadás, bevetettem  mindent, amit évtizedes gyakorlatom alatt megtanultam.Végül már nem is a rohamtól remegtem, hanem az erőfeszítéstől.

Másodszorra meg a kaja alatt éreztem egy jelentős lezuhanást. Ez is gyakran megtörténik velem. Az egyik pillanatról a másikra émelyegni kezdek, megemészthetetlenek tűnik az éppen számban csócsált falat. Ilyenkor nincs mit tenni, abba kell hagyni az evést. Legalább ettől a vacsorától nem híztam. Ez is valami.

Ma viszont a volt férjem örvendeztetett meg. Két éve folyamatosan öngyilkosággal fenyeget,ha nem veszem vissza. Erre tett ígéretet most is. Ez jó hír így vasárnap délelőttre. És ne legyek pánikos?

SZOMBATI ESKÜVŐ

2008.06.28.

A szombatokat szeretem. Akkor jótékonyan körülölel az otthon biztonsága. Ilyenkor nem kell sehova sem menni, sehova sem  sietni.A kislányok békésen játszanak a kis szobában, én meg főzőcskézek, vagy másképp házimunkálkodok.

Csak ritkán szakítja meg ezt a (látszólagos) idillt egy-egy kis megszédülés, elbizonytalanodás, néha szívszorítás. Igazából nem komolyak, csak arra jók, hogy figyelmeztessenek, itt vannak, nem hagynak menekülni, csak egy kis szabadságot engedélyeztek nagy kegyesen. Arra jók, hogy tudatosítsam: még most sem vagyok 100 %-os, és ne  is reménykedjek, hogy az leszek.

A mai nap mégsem szokványos, mert egy esküvőre vagyunk hivatalosak. Ez kissé feszültté tesz,e miatt oda a szombatok hagyományos nyugalma. Tartok attól, hogyan állom ki ezt a próbát.

Sok ember lesz, sok ismeretlen és sok ismeretlen helyzet. Ez számomra olyan veszélyforrásnak tűnik, mint a kaszkadőrnek egy tűzjelenet.

Megteszem a saját kis óvintézkedéseimet. Mindenképpen bekészítem a cukorkákat, és plussz xanaxot is beteszek.

A ZSIGEREK GONOSZKODÁSA

2008.06.27.

Én nem tudom, hogy van ez, de ma is összetalálkoztam egy régi osztálytársammal, akivel -mit ad isten-megint a pánikbetegséget érintettünk. Nekem néha az az érzésem, hogy az egész világ pánikos, hogy minden második vagy legalábbis minden második valakije az.Vagy csak én fókuszálok túlzottan erre a témára? Ennyire működik nálam a koktélparti-effektus?

Fogalmam sincs, de az biztos, hogy három beszélgetésből kettő mindig ide lyukad ki. Szóval ez a csaj mesélni kezdett egy unokahúgáról, aki az idegeire megy a "kényeskedésével", a "látványrosszulléteivel, ahogy ő mondta. Szerint az ég adta világon semmi baja nincs a huginak, túl jól megy neki a dolga, az ártott meg neki, és a szédülgetése, meg at utcától való irtózások csak az ő exhibicionizmusának a megnyilvánulásai-legalábbis a volt osztálytársam interpretálásában.

Azaz ő is azoknak a táborát gazdagította, akik úri humbuknak tartják ezt a dolgot, semmiképp sem betegségnek. Az a baj, kedves kételkedők, hogy annak, aki nem hiszi, aki nemtapasztalja, annak nem is tudom bebizonyítani, hogy márpedig ez egy létező, élő és lüktető dolog.

Jó lenne, ha egy parancs-vagy vezényszóra egy csapásra megváltozna minden, és úgy működne a testünk, ahogy azt mi akarjuk.

De én bizony hiába adom ki az ukászt a kezemnek, hogy ne remegjen, a szívemnek, hogy ne kalapáljon annyira, a gyomromnak, hogy ne szűküljön össze, a zsigerek és a sejtek azt teszik, amire be vannak programozva és fittyet hánynak az olyan észérvekre, hogy dehát nincs semmi baj, nem vagy veszélyben, nyugi.

MIBEN EGYEZÜNK?

2008.06.26.

Érdekes lenne összeterelni a világ össze pánikbetegét, és alaposan kifaggatni az életükről. Vajon hány közös vonás lenne bennük? Lenne-e olyan momentum, ami mindegyiknél, kivétel nélkül meglenne? Ami mindenkiben közös?

Valószínű, nincs ilyen. Mint ahogy elég nagy variabilitást mutatnak a betegség megnyilatkozásai, úgy a hozzá vezető út is elég sokszínű lehet.

"Csak" egy rossz élet, egy örökös egzisztenciális pánikolás nem alapja a pánikbetegségnek. Hisz ott van a rengeteg sztár a művészvilágból, akiknek ilyen jellegű gondjaik nincsenek, mégis bevallottan húzzak ugyanazt az igát, mint sok pénztelen sorstársuk.

A fizikai betegségek megléte sem vezet törvényszerűen  a pánikbetegséghez, hisz egy csomó komoly traumán átesett ember van, aki még csak hírből sem ismeri ezt a nyavalyát.

Én mindig úgy gondoltam erre, mint valami járványra, ami az adott kor velejárója. Ahogy a pestis volt a középkorban vagy a spanyolnátha a század elején. A gyengébbeket, az alultápláltakat, az immunhiányosakat (mind konkrét, mind szimbolikus értelmében)bekebelezi a kór. Erről egyébként a doki szavai jutnak eszembe, aki azt mondta(talán Popper Pétert idézve), hogy az emberek két út közül választhatnak: vagy depisek lesznek vagy hülyék maradnak.

Mostanában egyébként más bajok is "gazdagítják" repertoáromat. Gyakran ébredek zsibbadásra, az egyik lábam már totál káros, és a szemem is könnyezik napok óta. Ezek csak habok azon a tortán, amitől csak öklendezni tudok, finomnak érezni sohasem.

MINT A FRONTVONAL KATONÁI

2008.06.25.

Utálom a közösségi programokat. Ezért egy évzáró vagy évnyitó a halálom. Egyrészt azért, mert az álldogálás, várakozás eleve az a tevékenység, ami melegágya a pánikos megnyilvánulásoknak.

Másrészt az alapból és aktívan meglevő agorafóbiának sem kedveznek az ilyen esetek. Nem is lenne baj ezzel. A számomra kritikus helyzeteket egyszerűen kiiktatom, legfeljebb szegényebb leszek egy koncerttel, egy tüzijátékkal, egy fevonulással. Annyi baj legyen.

Szerencsére a mozit és a színházat egészen jól tudom tolerálni. Talán a ránk boruló jótékony sötétség, vagy a hely varázsa teszi, nem tudom, de nincs különösebb problémám. Persze, csak némi akklimatizálódás után. Minél jobb az előadás, annál gyorsabban történik a belefelejtkezés.

Ez a fordított arányosan működő pszichikai műszer a világ legolcsóbb színvonal-mérője. Rajtam könnyedén tesztelhető, hogy remek-e egy előadás vagy sem.

Szóval,csak azt akarom mondani, hogy az agorafóbia egy bizonyos fajtájával könnyedén elbánok. Igen ám, de sajnálatos módon maradnak még az életben olyan terek, amikkel való naponkénti találkozás viszont elkerülhetetlen és igen küzdelmes. A piaci, a bevásárlások, a tömegközlekedés, az egyik célpontból a másikba való eljutás, vagy épp az évzárón-évnyitón való részvétel nem kis erőfeszítést igényel. Olyan adrenalin szinttel indulok csatába nap mint nap, mint a frontvonal  katonái az első éles bevetésre.

A GYEREKEKNEK TABU

2008.06.24.

Munkából jövet gyakran hallgatok rádiót. Figyelemelterelésre kiváló eszköz. Amikor rosszabb állapotban vagyok, akkor csak zenét tudok befogadni, abból is a pörgősebbet, ha viszont kicsit jobban érzem magam, akkor bármire vevő vagyok.

Így volt szerencsém délután hallgatni egy riportot egy humoristáról, aki mániás depressziós. Nagyon érdekes volt, kár, hogy csak a beszélgetés közepén kapcsolódtam be. Arról  mesélt, hogy sokszor mély depresszióban írja a humoreszkjeit, ami kissé paradox dolog, ha jól belegondolunk. Azt is mondta, hogy ez a betegség gyógyíthatatlan, főleg, ha -ahogy ő is- későn, ötven körül "kapja" az ember. Állítólag addig nem volt különösebb tünete, viszont tény, hogy genetikailag hajlamosított volt, tekintve, hogy az egész család küzdött valami komoly pszichés problémával.

Talán a pánikbetegség esetén is sokkal nagyobb szerepe van a genetikai kódnak, mint gondolnánk, vagy mint amilyen figyelmet kap ez mostanság. Ahogy rólam sem tudják a gyerekeim és a volt férjem sem, hogy milyen betegségben szenvedek, úgy akár az én anyám, vagy bármelyik felmenőm is végigjárhatta a pokol jól ismert bugyrait.

Az, hogy néha rosszul vagyok , felfogható és eladható valamilyen női nyavalyának, gyengeségnek, energiahiánynak, általános fáradtságnak, stb. Legalábbis én így szoktam. Nem akarom, hogy a lányaim akár halljanak is a dolog létezéséről. Ilyen szempontból steril környezetben tartom őket, mert nem szeretném, ha a gondolatnak akár a csírája is beköltözne fejükbe, és ezen agyalnának egy percig is.

Én aztán tudom, hogy a gondolatnak teremtő ereje van. Nem akarom, hogy megteremjen bennük a pánik képe. Azt meg pláne nem,hogy gyökeret verjen és terebélyesedjen. Hogy analizálni kezdjék önmagukat. Méricskélni reakcióikat, testük jelzéseit.

Nem, erről szó sem lehet. Úgy hogy ebben igazán következetes maradok mindvégig: fáj a fejem, elfáradtam, kicsikém, rossz napom volt, drágám, mondom nekik, amikor a pánikcsatáktól kifulva hazaérkezem és lerogyok az ágyra.

 

KÁNIKULÁBAN

2008.06.23.

Azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Mármint a meleghez való gyötrő viszonyommal. A pánikbetegek népes társadalmában szignifikánsan többségben lehetnek azok, akik szenvednek ettől.

A hőségben különös előszerettel burjánzanak a pánik rejtett csírái is. Az az ember, aki a mindennapi életben is gyakrabban van rosszul, mint egy normális embertársa- nem számíthat semmi jóra a nyári kánikula idején. Ha csak nem tengerparta vagy más hűsítő vízpartra veti jó sorsa.Mert a betonban szinte tutira vehető a csatározások ugrásszerű megnövekedése.

Nem elég, hogy amúgy is, alapból szédeleg az ember, jön egy ilyen őrült nyár, amit legalábbis rebesgetnek a meterológusok. Igaz, én nem panaszkodhatok, mert mind a lakásunk, mind a dolgozónk jó klímájú, nincs szükség semmiféle készülékre ahhoz, hogy elviselhető hőmérsékletet varázsoljunk.

Úgyhogy azt a fél-fél órát kell valahogy kibírnom, ami a lakás és a munkahely között adódik minden áldott nap, oda és vissza.

Minden eshetőségre felkészülve tartok magamnál vizet, amit vagy magamba locsolok időnként, vagy a fejtetőmre. Ez egy roppant hatásos és kellemes mutatvány, hátránya, hogy csak olyan helyen alkalmazhatom, ahol nem vagyok szem előtt, mert attól tartok, kicsit feltűnő jelenség lennék ezzel a sajátos  perfomance-szal.

Nem mindegy ugyanis, hogy teszed. Nem a nyakadba kell zúdítani a vizet (bár adott esetben az se lenne rossz), hanem finoman, az ujjbegyeidre kell csöpögtetni néhány vízcseppet, amit aztán komótosan továbbítasz a fejed búbjára, az egykori kutacsok helyére. Ha még arra is van közben alkalom, hogy behúnyd a szemed, és átadd magad a frissülés tudatának, akkor még jobb a helyzet

MEGTANULTAM PÁNIKUL

2008.06.22.

Megtanultam pánikul. Azt hiszem, ez a leghelyesebb és legegyszerűbb kifejezése ennek az állapotnak. Az ember olyan sokszor gyakorolja a pánikos lét különféle megnyilvánulásait, hogy rutinná válik számára, bármikor képes előidézni és alkalmazni.

Mint a jó diák az iskolában, aki addig bifláz egy szöveget, amíg sajátjává nem válik, és ettől a pillanattól kezdve képes bármikor felidézni, ha akarja: órán, szünetben, két tanulás között. Sőt, egy idő után akkor is előindázhat ez a bizonyos jól bevésett idézet, amikor nem is hívja: egyszercsak megcsendül benne, amikor a buszon utazik, vagy várakozik valamire.

S ha ez így van, akkor mégiscsak igaza van annak a barátomnak, akinek a véleményét legutóbb még hárítottam és semmiképp sem akartam elismerni, hogy ti. aki egyszer már "belekóstolt" a pánikbetegségbe, az ízlelgeti  egészen a haláláig, és csak a reménye marad meg ebben a nagy nihilben, egy ócska kis szalmaszálként. Ebbe aztán úgy kapaszkodhat, ahogy aktuális kiszolgáltatottsága megkívánja, mert ez a remény arról szól, hogy lehet rossz, lehet rosszabb, sőt akár jobb is, de jó és tökéletes soha.

Most azért  viszonyulok ilyen lemondóan a témához, mert nem volt jó napom. Mármint ami a rosszuléteket illeti.Folyamatosan úgy lengedezek a remény és a reményvesztettség között, mint egy tollpihe a liftaknában. Attól függően, hogy milyen paraméterekkel megyek neki a napnak, változik a megítélésem. Néha elbizakodottan azt hiszem, hogy le tudtam győzni minden rosszat magamban, néha viszont még a "leglájtosabb " harchoz is gyenge vagyok.

Ma komoly megterhelésre állt elő a szédülés. Mosogatás közben. Ez gyakran előfordul. Ez az egyik kedvenc szituációm. Már szinte várom. Hát persze, hogy eljön. Hiszen olyan remekül megtanultam.

Pedig nem panaszkodhatok erre a napra. Nyugis volt. Mindenki itthon volt és mindenki egészséges volt. A gyerekekkel játszottam. Néztem tévét. Még olvastam is.

Honnan a fenéből jön akkor ez a félelem? Miért?

Ha igaz a teóriám, akkor csak egy jó kis amnézia kéne. Elfelejteni mindent, minden megtanultat, és akkor végre útjára indíthatnám az én tabula rasá-m.

EGY FECSKE ÜRÜGYÉN

2008.06.21.

Tegnap a labor ajtaján berepült egy fecske. Egy földszintes épületben vagyunk, nagy melegek idején nyitott ajtóval. Az eresz alatt gyakran fészkelnek nálunk fecskék, ami jó jel. Nem csak azért, mert úgy általában kellemes látni és hallani őket, hanem azért is, mert állítólag olyan helyeken telepednek meg ezek a kis madárkák, ahol kedvezőek a térerők és nincs káros sugárzás.

Szóval egy kis fecske megint betévedt, és az istennek sem talált vissza. Folyton neki lendült a fénynek, ami történetesen egy hatalmas teraszablakon áramlott be.Neki a fénynek. És neki az ablaknak.Teljes gőzzel. Aztán megijedt a történtektől. Nem értette mi van, hova került ő tulajdonképpen, és miért nem talál vissza az övéihez. Szánandóan riadt volt és végtelenül magányos. Aztán még próbálkozott vagy kétszer. Az utolsó nekifutásnál már meg is szédült, még tanácstalanabbá vált, mint annak előtte.

Naná, hogy rögtön analógiát gyártottam. Ez már sport nálam. Azonnal párhuzamokat vonok, ha embert, állatot látok kiszolgáltatottan .

Nem nehéz kitalálni, mire gondoltam. Természetesen én voltam a fecske. A labor meg az életem. És igen, én is ilyen véletlen(?)  szárnycsapás eredményeként kerültem fogságba,és én is épp ilyen reménytelenül és kétségbeesve vergődök, és én is nekiszaladok a fénynek,de visszacsapódom folyton. S talán engem is néz valaki kivülről és azt gondolja: milyen buta ez a kis ember, hogy mindig arra indul, amerre nem lenne szabad, hogy nem leli a kijáratot, hogy csak tétovázik a két fal között, ahelyett, hogy meglátná a helyes utat vagy legalább ráérezne arra.

Aztán az egyik munkatársamnak támadt egy zseniális ötlete: rakjuk dobozba az eltévedt madarat! Így is tettünk. Beraktuk egy kartondobozba és ki az udvarra. Ott villám sebesen szárnyra kelt.Végre szabad volt. Boldognak látszott.

Vajon mi lesz az én dobozom? Lesz, aki bele rak?

EGY SZKEPTIKUS ISMERŐS

2008.06.20.

Tegnap, amikor hazafelé baktattam, összetalálkoztam egy ismerősömmel. Régen találkoztunk már, pár éve együtt jártunk egy tanfolyamra. Valahogy szóba kerültek a betegségek és ennek kapcsán teljesen véletlenül a pánikbetegség. Ő természetesen nem tud az én mizériámról, s arról sem, hogy blogot írok ezzel kapcsolatban.

MInden esetre hosszasan beszélt arról, hogy nem tudja megérteni az ilyen embereket, el nem tudja képzelni, hogy lehet valaki "csak úgy " rosszul.Akkor nem válaszoltam neki, hagytam, hogy kifejtse véleményét, és továbbálltam.

Aztán arra gondoltam, hogy talán nem is várható el senkitől, aki nem járt még hasonló cipőben, hogy bármiféle empátiát is tanúsítson ebben az irányban.

Ez olyan, mint a családon belüli erőszak. Amikor megemlítem valakinek, hogy nálunk voltak cirkuszok, akkor pontosan tudom a reakciókból, hogy az illető melyik csoporthoz tartozik. Azok az emberek ugyanis, akiket szerencsés csillaga megóvott az efféle atrocitásoktól, azok olyan bárgyúsággal vagy közhellyel válaszolnak,  amiből  egy szempillantás alatt kiderül, hogy semmit sem tudnak a dologról.

Azok viszont, akik hasonló gondokkal küzdöttek valaha is, pontosan tudják, miről beszélek. Elég csak a cirkusz szót kiejteni, és az illető fejében már meg is jelennek azok a kedvesnek éppen nem mondható  emlékek, ami az ő életét zihálták darabokra.Szinte látom a szemükben, ahogy bevillannak nekik a saját családi történetecskéik.

A pánikbetegeket is csak az értheti meg, aki legalább egyszer volt már váratlanul rosszul. Aki soha életében nem volt még beteg, kicsattan az egészségtől és szervezete úgy működik, mint  egy svájci óra, annak még a leghalványabb fogalma sem lehet erről.

Ahhoz,hogy némi affinitást érezzen az ember a témával kapcsolatban, kell egy kis labilitás, némi szenvedés, egy kevés rosszul levés, szívkalapálás, ájulás és egyéb nyalánkságok."Aki  egyszer megégeti a kezét."..tipikus esete ez.

HA JÖNNE AZ ARANYHAL

2008.06.19.

Nem tudom eldönteni, hogy azért vagyok-e pánikbeteg, mert mindenért szorongok, vagy azért szorongok mindenért, mert pánikbeteg vagyok. Ez a tyúk-tojás probléma persze igazából nem is számít, a tény az tény marad.

Néha az idegeimre megyek saját magamnak is. Ha kifognék egy aranyhalat az Óperenciás tengerből, és megkérdezné, hogy a mi a három kívánságom. nem sokáig haboznék. Azonnal rávágnám, hogy szüntesse meg az összes félelmemet, érezzem végre, mi az, hogy bátorság, és mi az: könnyedén csinálni dolgokat.

Ameddig azonban nem jelentkezik ez a mesés kívánságteljesítőm, addig be kell érnem a magam kreálta  szegényes vigaszokkal. A vicc az, hogy pontosan tudja az ember, hogy mit kéne másképp csinálni, hogy milyennek kéne lennie, tisztában van vele, hogy milyen nagy baromság ez az egész félelem-mizéria, de nem tud tenni ellene.

Az ész kontrollál, a szervezet meg reagál a maga kifacsart módján. Hiába magyarázom meg magamnak nap mint nap, hogy semmi veszély nincs az utcán, hogy nem fogok összeesni (csak ha nagyon igyekszem), hogy a dolgok belső túldimenzionálása, egy csalóka és ördögi délibáb az egész jelenség. Fittyet hánynak  az összes jól felépített logikus érvre a zsigereim,és teszik rutinos dolgukat: rémszitgetenek folyamatosan.

VAN, AMIT SZERETEK

2008.06.18.

A mostani szorongásom legalább igazi. Meg tudok őrülni arra a gondolatra, hogy beteg a kislányom , és én nem lehetek mellette. Muszáj bejönni dolgozni, nincs mese. Ez az örörkös kettőség, ez a mindenhol megfelelni kötelezőség az agyamra megy.

Ráadásul szörnyú öszvérmegoldások születnek az őrizetére. Mára a szomszéd nénit kértem meg, de ő csak délig vállalta. Most vagy ott hagyom a kicsi hugára, vagy elkéredzkedek.

Ennyi idegeskedés elég is mára. Inkább valami szépre gondolok. A doki annak idején gyakran mondogatta, hogy próbáljam összeírni vagy legalább összegondolni, hogy mik okoznak örömet az életemben. Azért ilyen rengeteg van, számtalan kis apróság.

Például azok az édes kis drótvirágok, amik a kisebbik lányom önálló szerzeményei, és amik annyira bájosak és szivet melengetőek tudnak lenni a maguk egyszerűségében. Ilyeneket gyártott a drágám a finom kis kezeivel, mire hazaértem.

És van egy csomó dolog, amit még szeretek, nem is tudnám felsorolni őket. Például a délutáni szoba szivárványgömbjeit, amit a párkányra tett tükör varázsol oda, vagy a tulipán mécseseket, a rendet és a békét, az egészség állapotát, azt, ha tele a hűtő mindenféle finomsággal, megrakott a gyümölcstál , az asztalon friss mezei virág van és úgy általában minden a helyén van.De legeslegjobban azt szeretem, ha az ilyen napok estéjén bemegyek a lányok szobájába, és ránézek álomba simult kis arcukra.

Most vissza kell szállnom  földre, mert ezt a bejegyzést történetesen a munkahelyemen írtam, abban a kevés kis szünetben, ami nagy kegyesen néha adódik számomra.

 

A POKOL JÓLNEVELTJEI

2008.06.17.

Ma két effektus is megjelent az életemben. Az egyik az "elkiabálási", a másik a "falbarúgási."

Az egyik azt az évszázados népi bölcsességet emeli gyakorlattá, ami úgy szól: "nem szabad elkiabálni semmit!" Nos, én tegnap le mertem írni, hogy egészen jól vagyok. Ez kár volt, mert ma lesújtott a végzetem, néhány rosszullét formájában. "Csak ne bízd el annyira magad!"-figyelmeztetett a maga erőszakos és utálatos módján.

Többször elszédültem, és azt hiszem, csak az erre kiképzett járásmódom  mentett meg a teljes eszméletvesztéstől. Olyan erővel kapaszkodtam lábujjaimmal a talajba, mintha attól függne az életem. Igaz, ilyenkor tényleg el is hiszi az ember, hogy ettől függ az élete.

Válságosabb időszakjaimban több kínai cipőt is elfogyasztottam, mert a földbe görcsösen kapaszkodó lábujjaim könnyedén lekoptatták az ócska papírpapucsok belsejét.

Alig vártam hogy hazaérjek, hogy magam mögött hagyjam ezt a kudarcos napot, amikor is itthon kaptam a nyakamba a falbarúgás effektust. Aki nem ismerné, az valahogy úgy szól, hogy ha fejed fáj, rúgj egy hatalmasat a falba: garantáltan megszűnik a migréned.

Az én személyes kis nyűglődésem is végetért egy szempillantás alatt, amikor hazaérve kicsi lányom lázlángokkal tűzdelt kis arcára pillantottam. Rögtön láttam, hogy komoly a baj, persze várható is volt, tekintve, hogy tegnap már köhécselt. Mára már pocsékul érezte magát, s a láza is felszökött 39 fokra. Most azon vagyok, hogy jobb legyen egy kicsit neki. Adtam neki lázcsillapítót, és betekertem a végtagjait hideg vízes ronggyal.

Érdekes, hogy ilyenkor eltűnnek a démonjaim! A pokol jólnevelt teremtményei ők, akik olyan diszkréten húzódnak meg a háttérben nagy bajok idején, mint a legkiképzettebb angyalok. 

Ez azért több, mint elgondolkodtató.Lehet, hogy mindig túl kéne licitálni az aktuális rosszulétecskéimet? Lehet, hogy ilyen pofon egyszerű a megoldás?

MÉLYPONTRÓL A GYŐZELEM FELÉ

2008.06.16.

Az utóbbi időben tényleg jobban vagyok, de nem akarom elkiabálni. Viszont nekem is voltak iszonyatos mélypontjaim, akkor például, amikor az oldalamat kellett szorítani az ágyhoz, hogy érezzem magam, hogy tudjam, hogy vagyok, élek.

Vagy akkor, amikor éjszaka felébredtem és fogalmam sem voltam,hol vagyok. Szerettem volna WC-re menni, egy kijáratot keresni a szobán, de csak rámtoluló falakat láttam, amik menthetetlenül rámzuhantak.

Vagy akkor, amikor csak kóvályogtam nap közben is, és alig tudtam elkülöníteni a valóságot attól, ami nem valóág, mert hallucinációim, kezdtek eluralkodni értelmemen.

Ezek az abszolút mélypontok voltak, amik tudom, a gyógyszer következményei voltak, mert egy időben kontroll nélkül szedtem, össze-vissza, amikor csak éreztem valami kis szorítást, akkor fogtam és bekaptam egyet.Már azt sem tudtam, hol tartok, mennyit tömtem magamba.

Szerencsére, hogy ebben a nagy kábaságban is voltak teljesen tiszta pillanataim, amikor rájöttem, hogy baj van, hogy össze kell szedni magam.

Azzal ugyanis a kezdetektől fogva tisztában voltam és vagyok, hogy csakis és kizárólag magam tudom rendbe tenni magam. Ahogy démonjaimat is magam teremtettem, úgy megölni - de legalábbis kordában tartani- is én tudom csak azokat. A doki, a család, a barátok kellemes csatlósai ennek a küzdelemnek, de az ő összes tudásuk, empátiájuk és szeretetük sem ér semmit, ha bennem nincs meg az akarat a harchoz, és a remény a győzelemhez.

 

APRÓSÁGOK, AMIK SEGÍTENEK

2008.06.15.

Aki egy kicsit is megperzselődött a pánikbetegséggel, az már biztosan tartogat a tarsolyában egy-két fortélyt is, amik a "túlélését" biztosítják.

Ezekhez vagy olvasmányai révén jutott hozzá, vagy elég volt a személyes tapasztalat. Esetleg az orvosa adott néhány használható gyakorlati tanácsot.

Minden második ezzel foglalkozó irodalom a légzést ajánlja, vagyis ennek kontrollálását. Nos, a tudatos légzés tényleg nagyon jó dolog,például a jógában. De erre az esetre alkalmatlanok. Legalábbis én így voltam velük. Volt, hogy reggelente papírzacskóba fújással kezdtem a napot, vagy az utcán haladva igyekeztem rettenetesen odafigyelni a légzésemre, ha jött a rosszullét.

Egyik alkalommal sem jártam sikerrel,sőt, sokkal rosszabb volt minden. A túlzott koncentrálás (vagy rossz koncentrálás?) oda vezetett, hogy  végképp nem kaptam levegőt, és ha lehet, még inkább fulladoztam, mint a dolgok kezdetén.

Szóval ilyen formában a légzésre való odafigyelés nem hat. Viszont tényleg nagyon jó egyébként, a rosszullétek szüneteiben edzeni ezt a képességet.

Ugyanakkor hasznosak azok az eljárások, amelyeket gyorsan elsajátít a (pánikos) ember. Például az erős, csípős cukorkák szopogatása, az esernyő támaszként való hordása, a zenehallgatás menet közben, a gondolatok gyors elterelése, a zár képzése a hasban.Sokaknak segít, ha háziállatot tartanak, kutyát vagy macskát. Az is hatásos, ha olyan sportot talál ki maga számára az ember, amiben jól megizzad. A tenyér masszírozása is lehet gyorssegély.(A mutató és hüvelykujj közötti érzékeny pont)Egy másik blogon azt olvastam hogy valaki állandóan a tarkóját masszírozta, amíg a buszra várt. Ebből is látni, hogy egyéni módszerek tucatjai létezhetnek, mindenki megtalálhatja a maga számára legmegfelelőbb figyelemelterelési technikát.

ELSŐ SZÁMÚ SEGÍTSÉGEK

2008.06.14.

Vannak olyan ismerőseim, akik azt mondják, rajtam nem is látszik, hogy pánikbeteg vagyok. De mitől látszana? Ami a pánikkal kapcsolataos testi tünet, az mind olyasmi,ami szemmel nem  látható. A szédülés, a gombócok,a feszülések, a görcsök nem nyilatkoznak meg külsőleg.

De azért ezek folyamatosan jelen vannak, és csak abban van különbség, hogy milyen intenzitással. Én is voltam olyan mélyponton, mint sok sorstársam, amikor már sehol sem volt jó, még a lakás egyébként megszokott oltalma sem jelentett már semmit, a falak rámomlottak, és szorítottak. Sírnivalóan összeszorított voltam benn, és szorongnivalóan kitágult, támasz nélküli kinn. Mindenhonnan menekültem, leginkábbb magam elől, amikor már nem is én voltam, csak valami nagy félelem-massza.

Nekem is naponta meg kell küzdenem a pánikjaimmal, csatázom minden nap, csak hol egy könnyű vágta az egész, hol nehéztüzérségű véres küzdelem.

Vannak benne nagy segítők és vannak apróságok is.Leírom ezeket, hátha segítséget adok másoknak, bár azt hiszem, aki ezzel a kórral küzd, az már profi abban, hogy alkalomtól függően mikor, melyik segítségért nyúl.

Az első számú hatalmas erő a gyermekeim megléte.Nélkülük nem tudom meddig süllyedtem volna, miattuk, általuk viszont Münchausként addig rácigálom fefelé magam, amíg használható állapotba nem kerülök.Nekik szükségük van rám, a terelésemre, a háztártásvezetésemre, az ölelésemre és így tovább.

A másik erő maga az élet. Az élet sarkall arra, hogy élni tudjam. Hogy elindulhassak a napi teendőmet, munkámat elvégezni, megcsinálni mindazt, amit a mindennapok gyakorlati feladatokként elémzúdítanak.

A harmadik pedig egy belső vágy: szeretném már végre azt a hatalmas energiahalmazt, amit eddig a betegség folyamatos legyőzésére hasznosítottam, valami másra, értelmesebbre fordítani. Micsoda energiák vesztek kárba! A magam pragmatista módján szinte fizikai fájdalomat érzek, ha a veszteségekre gondolok.

Tehát az a három fő ok, ami cselekvésre késztet. Ha ezekre, vagy ezek valamelyikére gondolok, akkor már motiváltnak érzem magam arra, hogy változtassak. A többi kicsi segítségével, aminek folyt. köv.

 

 

VAN, AKI NEM FÉL

2008.06.13.

Ma beszélgettem egy kedves munkatársammal, aki szintén keresztül ment egy kálvárián, minek következtében neki is voltak olyan lelki bajai, ami hasonlít a pánikbetegséggel jelölt szörnyűségre. Neki azt volt nehéz megemészteni,hogy otthagyta a férje egy fiatalabb nő miatt. Az "emésztés"  a lelkét támadta meg. Csak a négy fal között volt hajlandó lenni, ha mégis menni kellett valamerre, akkor futott oda és vissza, hogy minél előbb az otthonában tudhassa magát.

Azon nem lepődtem meg, hogy egy szerelmi csalódás ilyen lelki csatákat eredményez. Az viszont csodálkozással töltött el, hogy elmondása szerint ő sohasem fél semmitől.

Hogy van ez? Lehet félelem nélkül is valaki pánikbeteg? És egyáltalán: hogy lehet az, hogy ő nem fél. Hát ilyen is van?

Úgy tekintettünk egymásra, mint két csodabogárra. Ő azt gondolhatta magában, szegény szerencsétlen(hogy csak a legszalonképesebb gondolatokat idézzem), hogy lehet valaki ilyen barom, hogy fél a bezárt lakásában, vagy az utcán késő este. Az meg egyenesen kacajra fakasztotta, hogy este még kocsikázni sem merek, pláne meg lemenni a kocsihoz.

Én meg azon ámultam, hogy ő tök nyugalommal sétáltatja a kutyáját akár éjfélkor is, és úgy kerózik az autósorok között, hogy eszébe sem jut veszélyekre gondolni.

A ROSSZ BEFŐTT

2008.06.12.

Azt hiszem, hogy az egész csak egy rossz kondícionálás. Tartósítom a félelemeim. Beföttet csinálok belőlük, mint más a nyár gyümölcseiből.

Persze, ha belegondolok, ez egy nagyon félresikerült hasonlat. Mert van itt mindenféle íz, de hogy édes lenne, mint a cseresznyebefőtt, azt azért nem lehet mondani. Az íz, ami ezt az állapotot kíséri, mindenhez jobban hasonlítható, mint az édeshez. Savanyú, csípős, olykor keserű.És fémes, mint a félelem tipikus ízérzete.Csak az eltevés stimmel.

Érdekes, hogy soha nincs semmi bajom, ha kocsit vezetek, ha beteg valamelyik gyerek, ha valami különleges alkalomra készülök, ha valami váratlan vagy meglepő dolog történik velem, valami nagyon jó, mert ilyen is akad,vagyis minden olyan szituációban, amikor megfeledkezek magamról, amikor az adott helyzet egyszerűen felülírja az egyébként permanensen meglevő szorongásomat, amikor valami kaliberében nagyobb dolog történik velem, mint maga a betegség.

Mert mi a probléma? Az, hogy az első rosszulléttől kezdve csak arra fókuszálok, istenem, csak ne legyek rosszul megint, jaj, mi lesz velem, ha mégis,ó, csak ne itt és ne akkor. Először csak a rosszulléttől félek, aztán az ehhez kötődő félelmeimtől.

Jó kis circus vitiosus! Félek, hogy rosszul leszek, amitől persze rosszul leszek. A félelem és a rosszullét egymás táplálják és falják fel, mint az imádkozó sáska  a hím párját.

Ma egészen jól voltam. Csak néha kapott el egy-egy gyenge szédülési érzet, amit szinte már észre sem veszek, annyira természetes kísérőjévé vált mindennapjaimnak. Talán már hiányoznának is, ha egyszer,  egy csoda folytán elmaradnának?

 

 

AZ ÉN DÉVA-VÁRAM

2008.06.11.

Elképesztő, ahogy packázik velem ez a nyavalya. Néha egészen jól vagyok. Úgy érzem, minden oké. Váratlanul tör rám a "jóllét", zavarba ejtően,  nem is tudok vele mit kezdeni, mert azért folyamatosan gyanakvó vagyok, várom, mikor csap le rám az újabb roham. Olyan is megtörtént már, hogy elbíztam magam, azt gondoltam, nekem már kutya bajom, amikor aztán mégis csak beüt a krach, egy váratlan tornádó formájában, és elsodor minden addigra felépített reményt. Az "én déva-váram", így nevezem a jelenséget. Fölépítek valami támaszt, valami használhatónak vélt erődítményt magamban, már-már odáig is elérek, hogy elhiszem, és akkor összedől minden, egy durva, erőszakos támadás következtében. Ripityára törik az egész. Az egész addig felépített váram darabjaira hullik szét. Épp mint a balladában:amit rakok délig, lehullik estére, amit rakok este, lehullik reggelre. 

Így volt ez ma is. Egészen prímán éreztem magam. Örültem a napnak, annak, hogy jó bizonyítványa lesz a lányoknak, annak, hogy hamarosam mehetünk nyaralni és ehhe hasonlók. Egy ezoterikus boltban voltam, a ruhák között válogattam és szinte már olyan voltam,  mint a többi normális ember, amikor rám tört a rosszullét. El kezdett zúgni a fülem, olyan erős properrel forgott az agyamban, hogy beleszédültem, és csak nagyfokú koncentrációmnak köszönhettem, hogy nem estem össze.

Majdnem mindig tartok magamnál erős cukrot, vizet,rágót, ezek sokat segítenek, de most pechemre a dolgozóban hagytam a táskám, csak kiugrottam a közeli butikba.Így hát semmi segédeszközöm nem volt, csak a tudatom. Az összpontosítás képessége. Arra, hogy egybe maradjak, hogy ne húzzon magával az az örvény, ami olyan vészterhes sebességgel kavargott alattam.

VÁLÁS UTÁN

2008.06.10.

Amikor először kaptam xanax-ot, próbáltam elrejteni mindenféle helyre. Ennek az lett a vége, hogy vagy nem tudtam hirtelen, hogy hova is dugtam legutóbb, vagy olyan lehetetlen helyet találtam számára, aminek a megközelítése kész tortúrával járt.

Rettegtem attól a lehetőségtől, hogy valaki a családomból felfedezi, nem akartam senkinek sem elmondani a "titkot". Amikor éppen el kellett számolni az időmmel,akkor mindig azt hazudtam, hogy a fogorvoshoz megyek. Szerintem nem létezik annyi lyukas fog, amennyit én betömettem abban az időszakban, de hál'isten, senki sem fogott gyanút.

A volt férjem még most sem tud a kálváriámról. Igazából még nem is váltunk el.Csak elszeparálódtunk egymástól. Ami azért már egy fokkal jobb, mint a hajdani összezártság. Amikor a "vagyont" szétosztottuk (ami kissé nagyképű kifejezés, tekintve, hogy azt az egy szem lakásunkat takarja, amit nagy nehézségek árán tudtunk csak eladni), kétfelé mentünk. Sikerült tizenkét millióért kiárusítani otthonunkat. Én kaptam belőle hét milliót, ő ötöt. Mi elköltöztünk egy kisebb alapterületű és rezsijű lakásba, a különbözetre kölcsönt felvéve. Ő viszont az albérletet választotta, mondván, hogy ennyi pénzből csak egy kutyaólra futná.

Szóval két helyen lakunk, de ő minden nap beszélget a lányokkal, hétvégenként pedig felhívom ebédelni, hogy emberi módon tarthassuk a kapcsolatot. Meg sajnálom is egy kicsit. De van egy fő ok, amiért nem szakítottam meg vele minden kapcsolatot. Félek a kiborulásaitól, attól, hogy rosszul hat a lányokra. Hogy tovább sebződnek. Vagyis afféle preventív jelleggel ebédeltetem hétvégenként.

PÁNIKSÁGOM HISTÓRIÁJA

2008.06.09.

Azzal a bizonyos könyvvel kéne kezdeni, amiről a múltkor írtam, hogy nekem minden nyavalyás feltételem adott volt ahhoz, hogy megfertőzödjem ezzel a betegséggel. Alapvetően szorongó, parázó alkat voltam, mindenféle frusztráltsággal és kóros önbizalomhiánnyal. Voltak légzési betegségeim, asztmám, köhögési rohamaim, fulladásaim, szénanáthám. Voltak műtéteim, gerinc-és visszér műtét, voltam a halál közelében, tehát szinte minden adott volt, ami a kialakulásához szükségeltetik.

S mindez meg lett spékelve egy rossz házasággal, ahol a földbe döngöltek ("csak" képletesen értendő), ahol durvaság, egzecíroztatás, kötözködés voltak a leggyakoribb megnyilvánulások.

Megvert a férjed?-kérdezte egyszer valaki. Nem,nem vert meg.Egy legyintés volt a válasz, ami arról szólt, hogy akkor mit akarok én, nem tudom, mi az a szenvedés, mi az igazi  terror. Ha még csak meg sem vert, akkor smafu az egész.

Én nem így éreztem. Úgy gondolom, pánik betegségem elmélyüléséhez ez a"smafu" házasság nagy mértékben hozzájárult.

Átéltem mély pontokat, amikor például már csak úgy tudtam közlekedni, hogy a fal volt a sorvezetőm. Éreznem kellett a beton közelségét, tudni, hogy ha egy picit kinyújtom az ujjam,már megérinthetem a falat, mert ha nem, el vagyok veszve. Nyűszíteni tudtam volna a félelemtől, amikor egy olyan utcaszakaszhoz érkeztem, ahol nem voltak az oltalomra kiszemelt házfalak. Ez alapján terveztem meg a napi tennivalóim,lehetőség szerint arra mentem, amerre házak kísérhettek utamon, és akkor kerültem pánikba, amikor rájöttem, hogy bizonyos szakaszokat viszont kénytelen leszek házak nélkül kell megtenni.

Meg az a bizonyos húsvét is mélypont volt. Csak a kocsiban éreztem magam biztonságban, ott se mindig, de amikor ki kellett szállni, vagy pláne menni néhány lépést, akkor megfeneklettem. Persze, csak belülről, mert aligha hiszem, hogy két drága kislányom vagy a férjem bármit észre vett volna ebből a gyötrelemből. Emlékszem, hogy mennyire vártam, hozzák már ki azt a kurva ebédet, mert nem bírom tovább. Hogy küzdöttem az idővel, és az erőimmel,mint egy megsebzett vadállat az arénában. Minden összeszedett erőmet az utolsónak hittem, de szerencsére,mindig jött egy tartalék erő valahonnan a semmiségből. Vagy az istentől? És akkor, mire hazaértünk, arra is képtelen voltam már, hogy a sarkon levő kis üzletbe leugorjak. Nem mertem egy tapodtat sem mozdulni,mert már kimozdulás nélkül is remegtem, szédültem, és gombócok torlaszolták el az összes kimenetelem.

Jaj, dokikám, nem fog ez menni. Túl mély ez a kút. Feneketlen. Túl sok minden történt, és túl szűkek az írás adta lehetőségek. Annyi mindent kellene elmondani, és olyan kevés foglalható szavakba.

SZEMBE KELL NÉZNI

2008.06.09.

Ma arra kért a doki, hogy menjünk végig a betegségemen, próbáljam elmesélni az egyes állomásokat,a főbb gócpontokat. Próbáljam úgy nézni a saját történetemet, mint egy filmet,kivülről és tárgyilagosan, és ragadjam ki belőle azokat az epizódokat, amelyek szerintem fontosak lehetnek.

Mondtam neki, hogy ez nem fpg menni, mert erre egy hét sem lenne elég, nem hogy ez a fél óra, ami a rendelkezésünkre áll. Semmi baj, válaszolta, akkor írjam le ezeket.

Nem tudom, hogy menni fog-e, hosszú oldalakat igényelne, sok-sok időt, és koncentrációt. Abban sem vagyok biztos, hogy szívesen emlékszem vissza, válaszoltam neki.

Erre azt felelte,hogy ezzel ne törődjek, ha fáj, vagy kellemetlen, akkor is idézzem fel, sőt, ez a legjobb, amit tehetek: szembenézni a szörnyeimmel, hisz az egyik legalapvetőbb  kivédési mechanizmus  a szembesülés. A fóbiák nagy részét ezzel a módszerrel győzik le.Deszenzitizálásnak nevezik azt az eljárást, amikor először elképzeltetik a beteggel azt, amitől fél, aztán szembesítik is vele.

Na, ezzel is okosabb lettem.

PÁNIKOS BARÁTOK

2008.06.08.

Van egy pár barátom, aki szintén pánikbeteg. Nem tudom, nekem úgy tűnik, hogy a fél világ az. Vagy csak én mozgok olyan körökben, ahol ez elterjedt dolog?

Sokat beszélgetek velük erről az egészről. Nagyon sok hasonló vonás van közöttünk. Mindannyian ugyanúgy kezdtük. Valami szorongásfélével, aminek nem volt tárgya. Csak úgy jött, szinte a semmiből, szinte a derült égből.

Persze volt mindenkinek "háttere": Egy rossz párkapcsolat, egy őrjöngő férj, egy feleség, aki megcsalta az urát, egy adóssághalmaz, ami rátelepedett tulajdonosára. Na, de ez másoknak is megadatik. Mégsem paráznak be tőle ennyire.

Szóval azt a bizonyos kezdeti szorongást aztán mindenféle testi tünet kíséri. Mások azt mondják, csak beképzelés. Pedig nem. Tényleg csorog rólunk a veríték, tényleg remeg a kezünk, tényleg nagyokat lök a szívünk a tenyerünkön,ha ilyenkor, roham idején ráfektetjük azt bal oldalunkra.

Azt mondta egyszer a barátnőm, hogy azt hiszi, ettől már sohasem fogunk megszabadulni. Én meg azt hiszem, minden csak beprogramozás dolga. Én most azon vagyok, hogy átprogramozzam a szoftveremet. Akarom hinni, hogy kitörölhetem fejemből a félelmeket.De legalábbis idomíthatóvá szelidíthetem őket.

A doki is segíteni fog ebben. Holnap megyek hozzá.

MI KELL A PÁNIKBETEGSÉG MEGSZERZÉSÉHEZ?

2008.06.07.

Pár éve kezembe akadt egy könyv. Akkor már én is átéltem néhány rohamot, kompetens lettem a dologban.

A könyv felsorolt egy tucat  tényezőt, amely erősítheti, determinálhatja a rohamot. Be kellett látnom, hogy klasszikus eset vagyok. Annyira, hogy azon még magam is elcsodálkoztam.

Mi szükségeltetik ahhoz, hogy valaki egy jó kis pánikbetegséget szerezzen? Jó, ha alapvetően szorongó alkat. Oké, ez stimmel.

Ígéretes jel, ha olyan betegségekben szenved, amiben a légszomj megélése minden napos (asztma, szénanátha, szívbetegség, ilyesmi.)Ez is adott.

Növeli az esélyeket, ha az illető átesett már egy-két komoly fizikai fájdalmon (műtét,törés, zúzódás). Nyert.

Sokat nyom a latban néhány lelki trauma, haláleset, rossz párkapcsolat, munkahelyi problémák. Kinek ne lenne ilyen?

És még felsorolt a könyv pár kelléket, én meg csak pipáltam. Tíz tételből legalább kilencet mondhattam magaménak.Ha így ikszelhettem volna a lottószelvényeket, akkor már milliárdos lennék.

Szóval a tudomány mai állása szerint semmi csodálkozni való nincs azon, hogy idejutottam. Bele van kódolva az életembe. Ehhez az életsorshoz ez dukál, mint egy extra bónus. Fogd, és vidd! Birkózz meg vele! Fütyülj rá! Dögölj bele! -ki-ki  választhat, melyik perspektíva szimpatikusabb számára. Csak az egyénisége, karmája, ereje, segítőapparátusa és ki tudja még mije szabhat határokat.

A DOKINÁL

2008.06.06.

A dokihoz járás és a gyógyszerszedés is elég sporadikus nálam. Szeretnék mind a kettőtől megszabadulni, ezért néha megpróbálkozok az elhagyásukkal, de aztán mindig belekerülök egy olyan kátyúba, ahonnan csak a segítségükkel tudok kikászálódni.

Így van az, hogy hol felbukkanok a doki várótermében, hirtelen és váratlanul, hol hanyagolom őt egy időre. Persze mindig megkapom érte a fejmosást.

Az ideggyógyászat váróterme is megér egy külön misét. Az ember gyanakodva figyeli a másikat, és próbálja megállapítani, hogy vajon az ott üldögélők lelki tusáik mely fázisaiban vannak, csendes őrültek vagy "csak" pánikosok, mint én vagyok. Általában nem szólunk egymáshoz,sőt, a pillantásainkat is kordában tartjuk, nehogy véletlenül összetalálkozzon tekintetünk a másikéval.Félünk azoktól a kis üzenetektől, amik a másik szeméből tükröződve a mieinkre hangolódnának.

Lassan megy az idő, ólomlábakon, pedig így is sokkal kevesebb ideig tartózkodik benn egy-egy beteg, mint amennyire szüksége lenne. Engem zavar, hogy odakinn százan várakoznak a sorukra. Igyekszem hamar túl lenni a dolgon, keveset beszélek, azt is harapófogóval húzza ki belőlem a doki. Valószínűleg nem én vagyok a legizgalmasabb betege.

MINT A PAPÍRHAJÓ

2008.06.05.

A reggel a legrosszabb. Össze kell szednem magam, valósággal erőt gyűjtenem, hogy elindulhassak otthonról. Úgy készülök rá, mint más egy ejtőernyős ugrásra. Egy depressziós ismerősöm mesélte, hogy ő minden nap "felépíti" magát. Valami ilyesmiről van szó nálam is.

Sokat segítenek a gyerekek. Az a tény, hogy "menni kell, tenni kell." Nincs mese, el kell öket kísérni az iskolába, vásárolni kell, ügyeket intézni. Sokszor arra gondolok, ha ők nem lennének, talán ki sem mozdulnék a négy fal közül.

Az első rosszullét után még sokáig húztam. Nem mentem orvoshoz. Bíztam valamiben, vártam a csodára. Meg hát a szokásos gőg:"nem vagyok én bolond!" Aztán, amikor odáig fokozódott a bajom, hogy  a fal mellett, lapulva tudtam csak közlekedni, folyamatosan csatázva az ájulásingerekkel, akkor feladtam magam.

Ennek is már két éve. A Xanax-ba kapaszkodtam, ezt dobta utánam a doki mentőövnek. Annak tényleg jó volt. Mentőövnek.

Azóta is úgy úszkálok  a rosszullétek óceánján, mint a papírhajó.Egyszer méteres hullámok dobálnak, csapkodnak könyörtelenül, máskor meg egészen kellemes szélcsendet is engedélyez jó sorsom.

PANELCIRKUSZ

2008.06.04.

Tegnap este panelcirkusz volt nálunk megint. Ezek családi veszekedések, a keményebbik fajtából. Aki panelházban él, az tudja,miről beszélek.

Ilyenkor veszedelmes hangok szabadulnak el,állati ordítások, vészterhes csapkodások és betondöngetések. Nem is muszáj hallani a szavakat, elég a hangsúlyt és a szitkozódások ütemét.

Nagyon nehezen viselem. Pláne, ha gyerekhang is belesikít. Úgy fülelek, mint a félősek az éjszakai neszekre, azonnal észreveszem és meghallom, ha csetepaté van valahol a falakon túl.

Rosszul vagyok tőle. Nem akarom hallani. Felhangosítom a rádiót vagy befogom a fülem. Félek.

Vajon más is így van ezzel? Vagy én vagyok csak ilyen idegesítően hiperszenzitív? Vagy azért émelygek,mert a saját zűrjeimet idézi?

Már nincs is kedvem írni.Holnap pozitívabb leszek.

EMLÉKSZEM

2008.06.03.

Emlékszem, amikor anyósom kijelentette egyszer, hogy milyen marhaság a gyermekágyi depresszió, hogy olyan nem létezik,ő már csak tudja,nyafogás az egész. De arra is emlékszem,hogy én meg arra gondoltam, az a marhaság, amit ő mond. Biztos voltam benne, hogy van ilyen betegség, noha ez engem elkerült, hál'istennek.Talán már akkor érzékenységem volt a lelki nyavalyákra.

Pedig az időtájt nem is sejtettem, hogy velem is történhet valami hasonló. Mégis utolért. Pontosan tudom a kezdetét, helyét és idejét egyszerre.

Akkor már megvolt mind a két gyerek. A klinikán dolgoztam, két műszakban. Fáradt voltam mindig. Tulajdonképpen attól a pillanattól kezdve, hogy munkába léptem, rám telepedett egy ólmos fáradtságérzet, ami soha többé nem enyhült. Rossz házasságban éltem.Ennyi volt a háttér.

Át kellett mennem egyik épültből a másikba. Szép környezetben, gyönyörű időben. Nem emlékszem semmi konkrét problémára vagy bajra. Csak arra, hogy hirtelen elfogott valami félelem-féle. Mint a gyerek, amikor rosszat álmodik. S valóban olyan voltam, mint egy kis gyerek. Gyámoltalan, pátyolgatásra szoruló, elveszett. Verejtékezni kezdtem,a testem remegett, és rettenetesen féltem.

Azt nem tudom, meddig tarthatott ez az állapot. Lehet, hogy percek teltek el,lehet,hogy csak pár másodperc. Az is előfordulhat, hogy egy tapodtat sem mozdult az óra mutatója. De attól még megtörtént. Bennem, velem.

Utána elkerültem azt a helyet. Ha mégis arra vitt rossz sorsom, akkor szorongtam. nyűszítettem magamban.

A doki rögtön  a gyerekkoromban kezdett vájkálni. De semmi rosszat nem tudtam mondani. Ettől aztán kölcsönösen elégedetlenek voltunk egymással. Nem is tartóztatott sokáig. Utamra engedett egy jó adag kis Xanax-al. Meg azt mondta, írjak naplót.