FILM A RÁKOS LÁNYRÓL

Tegnap láttam egy filmet. Olyan volt, ami bárkit megérint. Úgyhogy mindenki, aki tegnap végignézte, érintett volt.Nagyjából ugyanolyan érzésekkel és kérdésekkel ülhettünk a képernyő előtt.Néztük őt, de közben mindenki magára gondolt, csakis magára.

Egy lányról szólt, aki rákos volt, és meggyógyult. Eredetileg riporterkedett, így adódott, hogy riportot csinált a halállal való randevújáról is, megfilmesítette halálközeliségét, és az abból való kikászálódását.

Különleges volt több szempontból.

Egyrészt különleges volt a szépsége,a lénye, másrészt az a tény, hogy lehetősége volt végigkamerázni az egészet.

A többi ugyanaz. A rák. A szenvedés. A nekibuzdulások és reményvesztések. A fájdalmak és a gyötrődések.

Vagy átéltük már, vagy még előtte vagyunk. De mindenki végigjárja a halál felé vezető utat. Bárki, aki nézte, arra gondolhatoot, hogy de hisz ez velem is megtörténhet. És akkor el kezd az ember filózni, hogy én vajon  hogyan  viselném, nekem akkor ki segítene, mekkora erőm lenne nekem akkor? Meddig terjedne bátorságom és kitartásom határa?

Benne volt a filmben az a magány is, amit már mindenki átélhetett, ha nagy bajban volt. Vannak pillanatok az ember életében, amikor a totális egyedüllét élményét éli át, akkor is, ha egyébként, ismerősök vagy rokonok forgolódnak körülötte. Megérzi és átéli, hogy valójában, és lényegileg egyedül van, magára utalva, mintha hajótörött lenne egy lakatlan szigeten vagy inkább, mintha légypiszok  a világűrben.

Azt mondta a film operatőre, hogy szelídeb lett a lány. Keletkezett egy barátságos fény a szemében, ami eddig nem volt.Derűsebb lett.

Nagy ára volt, de valószínűleg megérte.

Engem mire tanít a betegségem? Én is jobb leszek tőle? Tanulok belőle valamit?

Valószínűleg, igen a válasz, bővebbet majd a halálom előtt.