AMIKOR ÉN MÉG KISLÁNY VOLTAM

Kezdek megint egyre rosszabbul lenni. Én nem tudom, miért kötődik ez nekem mindig az év végéhez.Talán azért, mert a végsőkig húzom a kitartás,az össze-nem-csuklás gyeplőjét, az utolsó leheletemig.

Mostanában gyakran jut eszembe egy gyerekkori emlék. Alsó tagozatos voltam. Nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy a tanító néni évzárón összegyűjtött virághalmazát hazavigyem. Egyrészt azért mert "jó" kislány voltam, derék kisdobos, másrészt az ésszerűség is így diktálta, tekintve, hogy történetesen a mellettünk levő lépcsőházban lakott Marika néni.

Szóval emlékszem, milyen hősiesen birkóztam azzal a hatalmas kazallal, amit a lezembe nyomtak. Azt hiszem, túl becsülték képességeimet. Alig láttam az utat, nem tudtam szemmel követni a lépteimet sem. A virágok folyamatosan csúszkoráltak a kezemben, mintha bármelyik pillanatban kész lennének a földre huppani. Egész úton azon imádkoztam, jaj, csak el ne ejtsem, jaj, csak el ne ejtsem.

Annyira akartam,hogy sikerült is az el-nem-ejtés. Becsöngettünk az ajtajukon. Kijött magas, barna férje. Na, akkor zsupsz, az egész rakomány a földre.Oda a lábtörlőrre, a férje lábai elé.Szégyenkeztem, de örültem, hogy nem az utcán történt ugyanez.

Aztán egyszer,jóval később, de még egészen fiatal koromban, amikor még mertem kocsiba ülni, egészen fantasztikus bravúrra vetemedtem. Vállaltam egy kétszáz kilométeres utat, amikor pedig utáltam vezetni és féltem mindentől. Pancsernak éreztem magam, de valószínűleg az is voltam.Ennek ellenére sikerült. Elértem a célom. De beállni már nem tudtam. A ház előtt egy nagyott rántott a kocsi, lefulladtam és úgy maradtam. A rokonomnak kellett beparkolni.

Ezek annyira jellemző történetek. Óhatatlan analógiákat szülnek. A természetemre. az eshetőségeimre. Ez a gőzerővel való kitartás, görcsös próbálkozások a normalitásra, ami megy is egy darabig, szinte gond nélkül, de egyszer csak, és éppen a cél előtt kész, fuccs, vége. Teljes megsemmisülés.