BICIKLILOPÁS

Tegnap feltörték a pincét, és elvitték a gyerekek vadi új bicaját. Amikor lementem a pincébe, hogy ránézzek a cuccokra, nem akartam hinni a szememnek. Láttam, hogy nyitva az ajtó, ami felettébb gyanús volt, de elhessegettem azokat a gondolatokat,amiket ilyenkor gondolni kéne, és arról kérdezgettem magam, hogy na de miért hagytam nyitva az ajtót. És amikor kitártam az ajtót, és a nagy büdös semmi nézett vissza rám, még akkor is azt latolgattam, hogy hova tehették a lányok a biciKliket, ha nem ide. Egyszerűen nem akartam tudomásul venni, hogy betörtek, ellopták,megrövidítettek, büncselekmény áldozatává tettek.

Persze, ezek másodpercek voltak. Elég hamar szembesültem a ténnyel, mert mást nem tehettem,mint hogy elfogadjam:  bottal üthetjük a nyomukat. Ez már  a második eset.

Soha nem szoktam csúnyán beszélni. Kiabálni sem. Ez nem dicsőség, inkább kín. De mit tegyek, ha nem jön ki belőlem. Ezért az egyetlen reakció, amit tehettem, hogy leguggoltam, összekuporodtam, és nyüszítettem, mint a megvert kutya. Zokogtam, mint már régen.

Amikor elmondtam a barátomnak az esetet, azt válaszolta, hogy tipikus női reakció, ez a nyávogás. Na, ezt kár volt. Egy pillanat alatt lesüllyedt a szememben, olyan mélyre, hogy nagyítóval is csak légypiszoknak láttam. Olyan érzéketlen volt, annyira tapintatlan, olyan távol volt tőlem akkor, hogy arra gondoltam, te uramistan, mit keres itt mellettem ez a pasi.

Neki tudnia kellett volna, hogy siratom a szegénységemet, és az egész félresiklott életemet.Siratom a kicsi lányaim bánatát, és a tehetlenségemet. Siratom azt a pár évet, ami egy pocsék házasságban telt, és azokat a korábbiakat, amik gyermekként kísértek. Siratok mindent, ami siratható, ami az enyém volt, és amiből én nem akartam. Ami kéretlenül szakadt a nyakamba, és amit cipelnem kell egy életen át. Sirattam őt is, az elfuserált próbálkozásunkat, amivel reménykedve tapogatóztunk egymás irányába.

Te szerencsétlen flótás, hát nem tudod, hogy ebben minden benne volt?