TÖK MINDEGY

Mostmár biztos, hogy doki lesz a vége. Nem akartam, húztam, halasztottam, de már a dugi-piruláim is elfogytak, a türelmem meg végképp. Ez a őrült évvégi láz nem fog menni segítég nélkül.

Holnap bejelentkezek, szükégem van valami dilibogyóra, mert pánikolásom kezd nagyon fárasztó lenni. Amúgy is húzósabb a december, annyi minden összesűrűsödik a munkában, a magánéletben egyaránt.

Amikor már álmomban sem találok menedéket, akkor meg kell húzni a vészféket. Három egymást követő éjszakán végignézhettem saját kis házisorozatomat, amitől pedig rettegtem. Minden esta úgy feküdtem le, hogy jaj, csak nehogy ugyanoda menjek vissza. Nappal igyekeztem mindent elfelejteni,betakarni egy csomó lényegtelen gondolattal, a felejtés mámorító gyógyírjával,de nem ment. Előfurakodott  az önbecsapás  legvastagbbnak hitt szemétrétege alól is. Minden este ott találtam magam, a rettegés kellős közepén, totális magáramaradottságban, félelmeim horrorjában.

Nem tudtam menekülni, mert nem volt hova. Most ébredjek fel? Az mennyivel lesz jobb? Vagy vigyem végig álmomat? Tök mindegy. Két pokol, rémségek egyetlen kicsi boltja.