Pánikcsata

Tegnap nyolckor ledőltem az ágyra, hogy megnézzek valamit a TV-ben. Két perc múlva mély álomba zuhantam, és úgy is maradtam reggel kilencig. Akkor is csak azért keltem fel, mert hallottam az utcai forgalomból, hogy már jócskán túl vagyunk azon az időszakon, amikor illik felébredni. Úgy voltam, otthoni ruhában, de mosdás, fogmosás nélkül. Valamelyik drágám takart be, nem volt szívük felkelteni, pedig megtehették volna.

Ma láttam egy érdekes dokunmentumfilmet az agyműködésről és ehhez hasonlókról. Ebben mondták, hogy a stressz alatt tanult dolgok, új ismeretek sokkal tartósabban maradnak meg az emberben, konkrétan egy életre. Talán ezért van, hogy -így mondják-  aki egyszer megtanul autót vezetni, sohasem fogja elfelejteni. Hisz kell-e stresszesebb helyzet, mint először kimenni a forgalomba, akármilyen nagylegények is vagyunk?

Mostanában gyakran tör rám az az alamuszi érzület, amit magamban orvtamáskának hívok. Ezt úgy kell elképzelni, hogy éppen jól vagyok, de legalábbis kielégítően mennek a dolgok. Úgy tűnik, mintha minden rendben lenne. Úgy működök, mint az átlag. S akkor egyszercsak bezsibong az agyam, megszédít egy pillanatra, bizonytalanná tesz. Megingok testileg és lelkileg egyaránt. Nem hosszasan, nem ez a lényege, de nagyon mélyen és intenzíven. A hirtelenségével hat, a váratlanságával, a döbbenetével.Fogvicsorgatóan vészjósló tud lenni.

Az ember nem tudja, honnan jön, miért gyötör, mibe fordul. Milyen az ereje, mi rejlik benne. Egy nagy, utálatos rejtély,aminek legfőbb tulajdonsága a szorongatni-tudás.

Azért az túlzás lenne, ha már klímaxolnék. Pedig tisztára olyan tüneteket produkálok. Éjszakánként gyakran leizzadok, anélkül, hogy ezt bármilyen fizikai állapot is indokolná. Nincs meleg a szobában, nem álmodok rosszakat, nem forgolódok sokat. Mégis, gyakran ébredek csatakosan, tényleg szinte csavani lehet a pizsomámból a vizet, a hajam nedvesen kócolódik. Sohasem hittem volna, hogy ilyen erős tüneteket produkálok valaha.

Vagy ez is pánikságom kedves kis meglepetése? Egy új megnyilvánulási forma? Hát, ez is könnyen lehet.

Szóval hiába van körülöttem valaki, a pánikságomat nem enyhíti. Sőt, valami őrült paradoxon folytán még fel is erősíti. Mostanában a párom ecsetelgetni kezdte a közös jövőnket,én meg ahelyett, hogy örültem volna neki, és bekapcsolódtam volna a tervezgetésbe, bepánikoltam. Arra gondolok, kell-e ez nekem egyáltalán. Már egészen követhető ritmusban folyt az életem, kialakítottam magam körül egy viszonylag nyugodt milliőt, és akkor jön egy új kapcsolat, aminek legalább annyi buktatója van, mint amennyi esetleges előnye.

Javíthatatlan vagyok, idegesítő. Csak görcsölni tudok,előre cidrizni legalább huszonöt évre, ahelyett, hogy maximálisan kiélvezném az adott pillanat minden élvezhető percét.

Már jó ideje nem járok dokihoz, csak a gyógyszereimet feliratni. Még nem mertem teljesen elhagyni, bár fokozatosan csökkentem az adagom. Reggel és délben még bekapom a megfelezett kis bogyómat.

Lehet, hogy kutya bajom sem lenne, ha abbahagynám, de az is lehet, hogy tévedek. És ez az "az is lehet" tart vissza olyan nagy hőstettektől, mint a gyógyszer végleges letevése. Vannak napok, amikor nagyon bátornak és erősnek érzem magam, már szinte ott tartok, hogy véglegesen búcsút intek gyógyszerfüggőségemnek, de mindig közbejön valami, ami eltántorít. Egy rosszul sikerült mozdulat, tántorgás, félelem,hasonlók.

Juhász Ferenc mondta apja halála kapcsán: "halált megsejtő tulajdonságváltása" volt. Szerinte ugyanis biztos jele  a közelgő halálnak az, ha valami szembetűnő új szokást vesz fel az illető. Olyat csinál, amit addig nem jellemzően.

Juhász Ferenc például onnan tudta, hogy az apja órái meg vannak számolva, amikor el tudta vele olvastatni a József és testvéreit.Egyébként soha nem szerette a könyveket. Most meg egy ilyen vastag, nehéz művet, szép csendben végigolvasott.

Tegnap pocsékul voltam.Nem a pániktól, hanem csak úgy. Arra ébredtem, hogy iszonyatosan fáj a jobb fülem, száraz a torkom, rossz ízű a leheletem. Éreztem, ahogy ólálkodik körülöttem  láz, kitörésre készen, de inkább csak riogatva, mint tényleg-támadva.

Ha nincs pánik, van más.Olyan vagyok, mint az Eötvös cirkusz bohóca:"van másik!". Csak ez nem olyan vicces. Az én humorérzékem legalábbis kevés hozzá. Rossz kedvű leszek tőle.

Én sajnálom Albert Györgyit. Jó riporternek tartottam. Szerintem okos volt, és értette a szakmáját.Viszont tipikus példája volt annak, hogyan tehetjük tönkre önkezűleg, házilag magunkat. Ő tényleg rengeteg lehetőséget kapott a sorstól. Indiai gyerekkort, perfekt angolt, a média berkeibe való befészkelődést,és mindent, ami ezekkel járt.Mégis, az összes sikerét és tehetségét dühösen hátra hajította, és ugyanezzel a tűzzel koncentrált kizárólag a sikertelenségeire. Csak arra fókuszált, ami nem jött össze, ami fájdalmat okozott. Mintha szándékosan, szisztematikusan szította volna magában az elégedetlenséget. Tipikus önsorsrontó volt.

Kicsit olyan, mint mi, pánikosok. Én azért erősebbnek érzem magam Albert Györgyinél. Én  folyamatosan  megküzdök azért, hogy a lehető legjobbat csiholjam ki az adott napból. Ő meg mindennap a legrosszabbakat akarta kihozni belőle.

Hihetetlen, milyen barom vagyok. Egyszerűen logikátlan, nincs rá semmi észerű vagy elfogadható magyarázat.

Az elmúlt két hónap igazán életem felívelő szakaszának mondható, ami persze sajátos értelmezést kap nálam. Mert nem úgy kell elképzelni, hogy most aztán csúcsokat döngetek, fantasztikus magaslatokra török, hanem úgy, hogy a mélyből, ahol sötét, zabolátlan erők kavarognak, szóval hogy ebből a lehúzó mocsárból valahogy felverekedtem magam. Most vagyok azon a szinten, amin a "normál többség" általában leledzik.