A ROSSZ BEFŐTT
Azt hiszem, hogy az egész csak egy rossz kondícionálás. Tartósítom a félelemeim. Beföttet csinálok belőlük, mint más a nyár gyümölcseiből.
Persze, ha belegondolok, ez egy nagyon félresikerült hasonlat. Mert van itt mindenféle íz, de hogy édes lenne, mint a cseresznyebefőtt, azt azért nem lehet mondani. Az íz, ami ezt az állapotot kíséri, mindenhez jobban hasonlítható, mint az édeshez. Savanyú, csípős, olykor keserű.És fémes, mint a félelem tipikus ízérzete.Csak az eltevés stimmel.
Érdekes, hogy soha nincs semmi bajom, ha kocsit vezetek, ha beteg valamelyik gyerek, ha valami különleges alkalomra készülök, ha valami váratlan vagy meglepő dolog történik velem, valami nagyon jó, mert ilyen is akad,vagyis minden olyan szituációban, amikor megfeledkezek magamról, amikor az adott helyzet egyszerűen felülírja az egyébként permanensen meglevő szorongásomat, amikor valami kaliberében nagyobb dolog történik velem, mint maga a betegség.
Mert mi a probléma? Az, hogy az első rosszulléttől kezdve csak arra fókuszálok, istenem, csak ne legyek rosszul megint, jaj, mi lesz velem, ha mégis,ó, csak ne itt és ne akkor. Először csak a rosszulléttől félek, aztán az ehhez kötődő félelmeimtől.
Jó kis circus vitiosus! Félek, hogy rosszul leszek, amitől persze rosszul leszek. A félelem és a rosszullét egymás táplálják és falják fel, mint az imádkozó sáska a hím párját.
Ma egészen jól voltam. Csak néha kapott el egy-egy gyenge szédülési érzet, amit szinte már észre sem veszek, annyira természetes kísérőjévé vált mindennapjaimnak. Talán már hiányoznának is, ha egyszer, egy csoda folytán elmaradnának?