pánikcsata

"Óriási" feladat előtt állok. A hétvégén fel kell mennem Pestre, a gyerekekkel, rokonlátogatóba. Ami másnak egy jó kis szórakozás, vagy kikapcsolódás, az nekem..., na, de tudjuk,és hagyjuk is, olyan unalmas már ez a nyüglődés.

Már a jegyvásárlás is kész kabaré volt. Leizzadtam, mint egy csataló, hiába, sok volt nekem a tíz perces sorbanállás.

A legjobban egyébként a metrótól tartok. Ez már komoly fóbia. Irtózok a látványától, a szagától,  de főleg persze a zsúfoltságától. Terekhez szokott vidéki lelkemnek ez maga a pokol. Az ott portyázó légáramok  rám nem frissitően hatnak, ahogy kellene, hanem épp ellenkezőleg. Úgy érzem, körbeburkol, a torkomnak esik és megfojt.

Olvasgatom, hogy ki hogyan éli meg a pánikságot. Próbáltam én is analizálni magam, mostmár ezredjére,mit is érzek,  amikor rám tör a frász.

De nem olyan könnyű ez. A pánikroham alatt aligha tudok  a folyamatokra figyelni. Inkább egy utólagos rekonstrukció során szedegetem össze, kétes emlékfoszlányaimból, hogy mi is történt tulajdonképpen.

Nincs halálfélelmem, ahogy ezt a szakirodalom pedig "előírja". Csak attól félek, hogy épp az utcán leszek rosszul, kiszolgáltatottá válok, eseménnyé, hogy bajt, felfordulást okozok,amiktől pedig irtózom. És attól félek, hogy darabjaimra hullok szét, ripityára török, mint a földre ejtett tükör, apró, sebző szilánkokká.

Lehet, hogy csak az én szemüvegemen keresztül tűnik így, de úgy látom, hogy kis-és nagy méretekben egyaránt pánikol a világ. Személy szerint több tucat ismerőst tudok felsorolni, aki a pánikbetegség különféle fokozataiban szenved. Van közöttük szomszédasszony, munkatárs, barátnő, barát, különféle ismerős és ismerősők ismerőse. Egy csomóan gyógyszerrel próbálják karban tartani magukat, mások az alkoholt tartják üdvözítőbbnek, olyat is ismerek, aki nem nyúl semmi pótszerhez, csak vacog, egyre intenzívebben, befelé,  fokozatosan összezsugorodva. S ők azok, akik bevallják bajukat.

De gondolom, szép számmal vannak olyanok is, akik a világon senkinek sem beszélnek róla. Lehet, hogy ez az én statisztikám, de az is lehet, hogy amit én tapasztalok, az általában is igaz.

Tegnap odahívott a főnököm, és aggódva megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben? Az első pillanatban fel sem fogtam a kérdését, nem tudtam, hova akar kilyukadni. De azért nem kellett sokáig gondolkoznom, hogy rájöjjek. Éppen leesett a tantusz, amikor ő maga is megerősített felismerésemben:Fáradtnak látszol,és az utóbbi időben több tévedésed is volt. Ugye, nincs semmi komoly?

Na, még csak ez hiányzott! Ha már ő szól, mégha ilyen diszkréten is, az már azért elég gáz. Mert ha lefejtem a mondandójáról az udvariasság kötelező mázát, akkor elég lehangoló a maradvány: Pocsékul nézel ki, folyamatosan hülyeségeket csinálsz, jobb lesz, ha összeszeded magad, mielőtt még kint találod maga az utcán.

Hát, ettől még egy "normális" is bepánikol, nemhogy én. Iszonyat volt kibírni azt a pár órát, ami még hátra volt a munkaidőmből. A hazautat már inkább  nem is részletezem. Elég annyi, hogy megint visítva nyomultam a falhoz, úgy araszolgattam hazafelé, mint egy rossz alkoholista.

Komolyan mondom, hogy néha idegeimre megyek saját magamnak. Hogy is várhatom, hogy más elviseljen engem, sőt, hogy rajongjon értem, ha magam számára is fárasztó vagyok olykor.

Örülnöm kéne, hogy jól mennek a dolgaim. Minden nap elmondom magamnak, mert úgy látszik, nem elég, hogy megélem. Jól vannak a gyerekeim, nem betegek, szépen haladnak az iskolában, elég kiegyensúlyozottnak tűnnek, normális emberi kapcsolataik vannak. A munkahelyemen nemrég "léptettek elő", ami talán túl fellengzős kifejzés a  történtekhez képest, de mindenesetre annyi kijelenthető, hogy ott sincs különösebb baj. És még egy szerelem-féle is bejött a képbe. Nem tudom, persze, mit tartogat még, (na, már megint ez az értelmetlen, önnyirbáló, nevetséges aggodalmaskodás!)de egyelőre keresve sem találnék semmi rosszat benne.

 És tessék, mindez nem elég, mégis bizonytalankodom, félek, pánikolok.Egyre rosszabbak az éjszakáim, az egyik kolléganőm jóindúlatúan meg is jegyezte, hogy olyan nyúzott vagyok  mostanában. "Csak nincs valami baj?"-tette hozzá pletkyaéhes reménykedéssel. Ha lenne, sem kötném éppen az ő orrára.

Azt nem hiszem, hogy -mint ahogy egy kedves hozzászóló felvetette-depressziós lennék. Persze éreztem már magamat szomorúnak, lataglózottnak, kifosztottnak, vámpírizáltnak és minden egyébnek, ami ebben a műfajban lehetséges, de depressziósnak sohasem.

Mindig nagyon könnyen kelek, nem kell viaskodnom magammal reggelente, mint ahogy a D.-ok szoktak. Sőt, kifejezetten alkalmatlan vagyok még az elnyújtott szundikálásra is, idegesít a tétlenség. Még akkor sem sikerül sokáig altatnom magam, amikor pedig szeretném. Ez már gyerekkoromtól így van: sajnálom az időt, amit heverészéssel töltenék, annyi minden mást lehet csinálni.

Mindig nagyon sok terv és tennivaló van a fejemben, talán túl sok is, ami igazán nem kedvez az amúgy is dekoncentrált agyamnak.

Mivel túl sok olyan csoportosulás is zászlajára tűzi ezt, amik világnézetileg elfogadhatatlanok számomra,nem szívesen hangoztatom, de mégis el kell ismernem, mert számtalanszor szembesülök vele, hogy (na végre, hogy ideértem mondandómhoz):  a magyar nyelv tényleg csodálatos. Ez a tény persze tudományosan is alátámasztott, állítólag a legérzékenyebb nyelvek közé tartozik. Vagyis rém plasztikusan képes kifejezni fogalmakat, történéseket.

Azt mondjuk például, ugye, hogy "felfakadnak lelki sebeink." És igen, pontosan ahogy a "rendes" sebek nyílnak meg. Egy varrasodás valamilyen vérző sérülés fölött keletkezik. Eltakarja ugyan az alatta levőket, rárakódik azokra, sőt egyre vastagabb réteget borít rájuk, egy védőburkot, de elég egy apró kis vágás, a felszín véletlenszerű megkarcolása, hogy újra kibuggyanjon a vér és újból fájdalmat éljük át, esetleg az eredetinél sokkallta mélyebbet is. Hát nem dettó így működik a lélek is?

Egy csomó szart belegyömöszölünk lelkünk különféle bugyraiba, rálapátolunk több mázsa homokot, betemetjük,  és még jól be is döngöljük, mert azt hisszük,hogy így, elrejtve, betaposva ártalmatlanná válnak. Még akkor is tartjuk magunkat ehhez a jól eső önáltatáshoz, ha jó párszor szembesülünk vele, hogy mennyire nem így van, Elég egy picike sérelem, hogy feltörjön mindaz a szemét, amit egyébként gondosan és tiszta jószándékkal eltemettünk magunkban.

Érdekes dolog, hogy a világon szinte mindentől félek, de a haláltól nem. Pedig ez jobb esetben éppen fordítva szokott lenni. Persze én is, mint mindenki más,arra kérem magamban a párkáimat, hogy kíméljenek meg engem és a családomat a szenvedéstől, a megalázó helyzetektől, a kiszolgáltatottságtól.Azt is tudom, hogy életem bármely szakában halnék meg, sajnálnám a lányok miattt.

Most még csak arra gondolok, hogy ,jaj, csak megérjem a férjhezmenetelüket. De aztán valószínűleg jönnének az újabb kívánságok, jaj, csak egy unoka, jaj, csak hogy iskolába megy, jaj, csak hogy leérettségzik és így tovább, a végtelenségig.

Mégis, mindezekkel együtt is úgy gondolom, hogy a haláltól nem félek.Sőt, kíváncsian várom.Mert ha igazak az ezoterikus tanítások, akkor nincs vége, és egy elég mozgalmas út előtt állunk. Ha viszont semmi sem igaz a tanaiból, és a teljes megsemmisülés és tudatlanság vár "odaát", akkor meg pláne nincs értelme cidrizni miatta.Arról nem is szólva, hogy kis halálokat számtalanszor átélünk életünk folyamán, úgyhogy tulajdonképpen edzettek vagyunk ezen a téren.

Az ünnepek alatt még arra is futotta, hogy olvassak. Nekem igazán jól jött ez a pár nap lélegzet.

A főhős arról elmélkedik, hogy mindenki egy álmot dédelget magában, ami arról szól, hogy megváltoztatja maga körül a világot. Aztán egy napon rájön,hogy nem lett belőle semmi, de már nem is lehet, mert olyan hájréteg telepedett élete köré, ami ezt nem engedi. Ez a hájréteg az elszalasztott lehetőségek, az elviharzott vonatok, a soha vissza nem térő lehetőségek tömegéből áll.

Én nagyon gyakran álmodom, hogy nem sikerül felszállnom egy vonatra vagy buszra, amire pedig szeretnék. Mindig megakadályozza valami fatális véletlen, észreveszem, hogy mezitláb vagyok, nincs nálam pénz, otthon hagytam a csomagom, és hasonlók.

Tegnap este nagy nap volt. Elhívtam a kedvesem hozzánk, a lányok most találkoztak vele először. Nem volt egy csoda, de azért egész tűrhető vacsorát rittyentettem,aztán leültünk mindnyájan az asztal köré, mint hajdan az ünnepi alkalmakkor. Mert egyébként mi nem igazán  használjuk az asztalt. Étkezésre pláne nem. Mindenki ott és akkor eszik, ahol és amikor kedve és éhsége diktálja. Rendszerint a Tv előtt vagy olvasás közben.

Hát, el lehet képzelni, milyen "remekül" sikerült a dolog. Ha azt mondom, hogy kissé feszélyezett volt mindenki, akkor nem mondtam semmit. Én annyira izgultam, mint az érettségin, de szerintem ebből senki semmit nem látott. Istenien tudom kordában tartani a testemet, a reakcióimat, és a megnyilvánulásaimat. Erre nevelt engem a jó öreg pánikságom.