PÁNIKSÁGOM HISTÓRIÁJA

Azzal a bizonyos könyvvel kéne kezdeni, amiről a múltkor írtam, hogy nekem minden nyavalyás feltételem adott volt ahhoz, hogy megfertőzödjem ezzel a betegséggel. Alapvetően szorongó, parázó alkat voltam, mindenféle frusztráltsággal és kóros önbizalomhiánnyal. Voltak légzési betegségeim, asztmám, köhögési rohamaim, fulladásaim, szénanáthám. Voltak műtéteim, gerinc-és visszér műtét, voltam a halál közelében, tehát szinte minden adott volt, ami a kialakulásához szükségeltetik.

S mindez meg lett spékelve egy rossz házasággal, ahol a földbe döngöltek ("csak" képletesen értendő), ahol durvaság, egzecíroztatás, kötözködés voltak a leggyakoribb megnyilvánulások.

Megvert a férjed?-kérdezte egyszer valaki. Nem,nem vert meg.Egy legyintés volt a válasz, ami arról szólt, hogy akkor mit akarok én, nem tudom, mi az a szenvedés, mi az igazi  terror. Ha még csak meg sem vert, akkor smafu az egész.

Én nem így éreztem. Úgy gondolom, pánik betegségem elmélyüléséhez ez a"smafu" házasság nagy mértékben hozzájárult.

Átéltem mély pontokat, amikor például már csak úgy tudtam közlekedni, hogy a fal volt a sorvezetőm. Éreznem kellett a beton közelségét, tudni, hogy ha egy picit kinyújtom az ujjam,már megérinthetem a falat, mert ha nem, el vagyok veszve. Nyűszíteni tudtam volna a félelemtől, amikor egy olyan utcaszakaszhoz érkeztem, ahol nem voltak az oltalomra kiszemelt házfalak. Ez alapján terveztem meg a napi tennivalóim,lehetőség szerint arra mentem, amerre házak kísérhettek utamon, és akkor kerültem pánikba, amikor rájöttem, hogy bizonyos szakaszokat viszont kénytelen leszek házak nélkül kell megtenni.

Meg az a bizonyos húsvét is mélypont volt. Csak a kocsiban éreztem magam biztonságban, ott se mindig, de amikor ki kellett szállni, vagy pláne menni néhány lépést, akkor megfeneklettem. Persze, csak belülről, mert aligha hiszem, hogy két drága kislányom vagy a férjem bármit észre vett volna ebből a gyötrelemből. Emlékszem, hogy mennyire vártam, hozzák már ki azt a kurva ebédet, mert nem bírom tovább. Hogy küzdöttem az idővel, és az erőimmel,mint egy megsebzett vadállat az arénában. Minden összeszedett erőmet az utolsónak hittem, de szerencsére,mindig jött egy tartalék erő valahonnan a semmiségből. Vagy az istentől? És akkor, mire hazaértünk, arra is képtelen voltam már, hogy a sarkon levő kis üzletbe leugorjak. Nem mertem egy tapodtat sem mozdulni,mert már kimozdulás nélkül is remegtem, szédültem, és gombócok torlaszolták el az összes kimenetelem.

Jaj, dokikám, nem fog ez menni. Túl mély ez a kút. Feneketlen. Túl sok minden történt, és túl szűkek az írás adta lehetőségek. Annyi mindent kellene elmondani, és olyan kevés foglalható szavakba.