MÉLYPONTRÓL A GYŐZELEM FELÉ
Az utóbbi időben tényleg jobban vagyok, de nem akarom elkiabálni. Viszont nekem is voltak iszonyatos mélypontjaim, akkor például, amikor az oldalamat kellett szorítani az ágyhoz, hogy érezzem magam, hogy tudjam, hogy vagyok, élek.
Vagy akkor, amikor éjszaka felébredtem és fogalmam sem voltam,hol vagyok. Szerettem volna WC-re menni, egy kijáratot keresni a szobán, de csak rámtoluló falakat láttam, amik menthetetlenül rámzuhantak.
Vagy akkor, amikor csak kóvályogtam nap közben is, és alig tudtam elkülöníteni a valóságot attól, ami nem valóág, mert hallucinációim, kezdtek eluralkodni értelmemen.
Ezek az abszolút mélypontok voltak, amik tudom, a gyógyszer következményei voltak, mert egy időben kontroll nélkül szedtem, össze-vissza, amikor csak éreztem valami kis szorítást, akkor fogtam és bekaptam egyet.Már azt sem tudtam, hol tartok, mennyit tömtem magamba.
Szerencsére, hogy ebben a nagy kábaságban is voltak teljesen tiszta pillanataim, amikor rájöttem, hogy baj van, hogy össze kell szedni magam.
Azzal ugyanis a kezdetektől fogva tisztában voltam és vagyok, hogy csakis és kizárólag magam tudom rendbe tenni magam. Ahogy démonjaimat is magam teremtettem, úgy megölni - de legalábbis kordában tartani- is én tudom csak azokat. A doki, a család, a barátok kellemes csatlósai ennek a küzdelemnek, de az ő összes tudásuk, empátiájuk és szeretetük sem ér semmit, ha bennem nincs meg az akarat a harchoz, és a remény a győzelemhez.