HA JÖNNE AZ ARANYHAL

Nem tudom eldönteni, hogy azért vagyok-e pánikbeteg, mert mindenért szorongok, vagy azért szorongok mindenért, mert pánikbeteg vagyok. Ez a tyúk-tojás probléma persze igazából nem is számít, a tény az tény marad.

Néha az idegeimre megyek saját magamnak is. Ha kifognék egy aranyhalat az Óperenciás tengerből, és megkérdezné, hogy a mi a három kívánságom. nem sokáig haboznék. Azonnal rávágnám, hogy szüntesse meg az összes félelmemet, érezzem végre, mi az, hogy bátorság, és mi az: könnyedén csinálni dolgokat.

Ameddig azonban nem jelentkezik ez a mesés kívánságteljesítőm, addig be kell érnem a magam kreálta  szegényes vigaszokkal. A vicc az, hogy pontosan tudja az ember, hogy mit kéne másképp csinálni, hogy milyennek kéne lennie, tisztában van vele, hogy milyen nagy baromság ez az egész félelem-mizéria, de nem tud tenni ellene.

Az ész kontrollál, a szervezet meg reagál a maga kifacsart módján. Hiába magyarázom meg magamnak nap mint nap, hogy semmi veszély nincs az utcán, hogy nem fogok összeesni (csak ha nagyon igyekszem), hogy a dolgok belső túldimenzionálása, egy csalóka és ördögi délibáb az egész jelenség. Fittyet hánynak  az összes jól felépített logikus érvre a zsigereim,és teszik rutinos dolgukat: rémszitgetenek folyamatosan.