A GYEREKEKNEK TABU

Munkából jövet gyakran hallgatok rádiót. Figyelemelterelésre kiváló eszköz. Amikor rosszabb állapotban vagyok, akkor csak zenét tudok befogadni, abból is a pörgősebbet, ha viszont kicsit jobban érzem magam, akkor bármire vevő vagyok.

Így volt szerencsém délután hallgatni egy riportot egy humoristáról, aki mániás depressziós. Nagyon érdekes volt, kár, hogy csak a beszélgetés közepén kapcsolódtam be. Arról  mesélt, hogy sokszor mély depresszióban írja a humoreszkjeit, ami kissé paradox dolog, ha jól belegondolunk. Azt is mondta, hogy ez a betegség gyógyíthatatlan, főleg, ha -ahogy ő is- későn, ötven körül "kapja" az ember. Állítólag addig nem volt különösebb tünete, viszont tény, hogy genetikailag hajlamosított volt, tekintve, hogy az egész család küzdött valami komoly pszichés problémával.

Talán a pánikbetegség esetén is sokkal nagyobb szerepe van a genetikai kódnak, mint gondolnánk, vagy mint amilyen figyelmet kap ez mostanság. Ahogy rólam sem tudják a gyerekeim és a volt férjem sem, hogy milyen betegségben szenvedek, úgy akár az én anyám, vagy bármelyik felmenőm is végigjárhatta a pokol jól ismert bugyrait.

Az, hogy néha rosszul vagyok , felfogható és eladható valamilyen női nyavalyának, gyengeségnek, energiahiánynak, általános fáradtságnak, stb. Legalábbis én így szoktam. Nem akarom, hogy a lányaim akár halljanak is a dolog létezéséről. Ilyen szempontból steril környezetben tartom őket, mert nem szeretném, ha a gondolatnak akár a csírája is beköltözne fejükbe, és ezen agyalnának egy percig is.

Én aztán tudom, hogy a gondolatnak teremtő ereje van. Nem akarom, hogy megteremjen bennük a pánik képe. Azt meg pláne nem,hogy gyökeret verjen és terebélyesedjen. Hogy analizálni kezdjék önmagukat. Méricskélni reakcióikat, testük jelzéseit.

Nem, erről szó sem lehet. Úgy hogy ebben igazán következetes maradok mindvégig: fáj a fejem, elfáradtam, kicsikém, rossz napom volt, drágám, mondom nekik, amikor a pánikcsatáktól kifulva hazaérkezem és lerogyok az ágyra.