REGGELI MEGLEPETÉS

Ma fura reggelre ébredtem. Virradt már, világos volt, de még nagyon a hajnal kezdete, amikor az ablakon beszűrődött egy hang. Kinéztem, a jászótéren egy lány ringatta magát a hintán, és énekelt. Szépen, tisztán, hangosan. A reggel csendje csak felerősítette a hangokat, és különlegessé is tette az egész jelenetet. Ki lehetett ez a lány? Honnan pottyant oda? MIlyen bánatokat cipelt magával?

Annyira különös volt ez a látvány, hogy megzakkantotta a szokásos reggeli menetet is. Szinte elfelejtettem félni. Ugyanis a reggel az egyik legzűrösebb napszakom. Abban a pillanatban, ahogy kinyitom a szemem, mellémindázik a félelem is, és csendes szorításában azon morfondírozok, hogy fogom kibírni ezt a napot. Ami más normális embernek automatikus és természetes, az nekem gyomorszorító.

Olyan vagyok, mint a színészek. Ők gyakran vallanak arról, hogy több évtizednyi rutin után sem szűnik meg lámpalázuk, de mihelyst kilépnek a világot jelentő deszkákra, megszűnik minden félelmük, meggyógyulnak betegségeikből és elfelejtenek mindent, ami zavaró lehet.

Bár az én fellépéseim nem ennyire sikeresek, az azért tény, hogy legrosszabb a reggel. Ahogy kilépek a "színpadra", ahogy haladok a napban és a teendőimben, úgy múlik a félelmem, örülök, ha valamit elintéztem, ha valamin túl vagyok és megúsztam.Amikor pedig este bezárom magam mögött az ajtót, otthon vagyok, a magam kis vackában, akkor minden oké.

Ez egy kicsit durva. Abból álljak, hogy pipálgassam az óráimat, amik történetesen megkíméltek egy rosszulléttől? Nem túl nagy perspektíva!