MINT A FRONTVONAL KATONÁI

Utálom a közösségi programokat. Ezért egy évzáró vagy évnyitó a halálom. Egyrészt azért, mert az álldogálás, várakozás eleve az a tevékenység, ami melegágya a pánikos megnyilvánulásoknak.

Másrészt az alapból és aktívan meglevő agorafóbiának sem kedveznek az ilyen esetek. Nem is lenne baj ezzel. A számomra kritikus helyzeteket egyszerűen kiiktatom, legfeljebb szegényebb leszek egy koncerttel, egy tüzijátékkal, egy fevonulással. Annyi baj legyen.

Szerencsére a mozit és a színházat egészen jól tudom tolerálni. Talán a ránk boruló jótékony sötétség, vagy a hely varázsa teszi, nem tudom, de nincs különösebb problémám. Persze, csak némi akklimatizálódás után. Minél jobb az előadás, annál gyorsabban történik a belefelejtkezés.

Ez a fordított arányosan működő pszichikai műszer a világ legolcsóbb színvonal-mérője. Rajtam könnyedén tesztelhető, hogy remek-e egy előadás vagy sem.

Szóval,csak azt akarom mondani, hogy az agorafóbia egy bizonyos fajtájával könnyedén elbánok. Igen ám, de sajnálatos módon maradnak még az életben olyan terek, amikkel való naponkénti találkozás viszont elkerülhetetlen és igen küzdelmes. A piaci, a bevásárlások, a tömegközlekedés, az egyik célpontból a másikba való eljutás, vagy épp az évzárón-évnyitón való részvétel nem kis erőfeszítést igényel. Olyan adrenalin szinttel indulok csatába nap mint nap, mint a frontvonal  katonái az első éles bevetésre.