Egyik kicsi, másik pici

Ha a pelyhes éppen ? még ? nem is hull, a Télapó mindenesetre megérkezett. Bobóhoz kétszer is, kishúgához egyszer. Egyelőre.

13 óra.

Zsifi már harmadik napja lázas. Hétfő este óta 38,5 és 39oC közt ingadozik. Kedd reggel óta kap antibiotikumot, ennek (vagy a betegségnek?) köszönhetően ma reggelre a hasmenés is megjelent.

Kuc-kuc. A kórokozók újra támadásban.

Pénteken a délutáni alvás idején jött a telefon, hogy Zsifit haza kellene hozni, mert nagyon folyik az orra és csúnyán köhög.

Fura. Idő. Azt hiszem, ha egy nap negyven órából állna, akkor sem lenne elég. Talán az ötven sem. De talán jobb is így. Elég ennyi rémség egy napra, már ha az ember elbírja.

Minden a legnagyobb rendben van. A gyerekek nagyon szeretnek bölcsibe járni - Zsifi egybből hatalmas szövegbe kezd, amint meglátja, hogy befordulunk a bölcsőde felé vezető ajtón. fogak száma hat vagy hét, és Angyibangyi ügyes totyogó lett. Eljött hát a harisnyás-kisruhás időszak, nagyon gyönyörű kislány. Bobó továbbra is ugyanolyan jól érzi magát, mint eddig. igaz, komiszkodik mostanában, itt az ideje a nevelésnek. Már azt tervezem, milyen karácsonyi díszbe öltöztetjük együtt a lakást, hiszen már nagy fiú (nemsokára három éves), ideje megadni a módját.

A munkám olyan, mint volt. Ezen a héten kezdtem. Az elmúlt két hetet többnyire a fővárosban töltöttem, tanfolyamon. Este voltak a foglalkozások, a férjem jött értem autóval és éjfélre haza is értünk. Közben lefekvés után az ő testvéréék vizsázták gyermekeink álmát. Szombaton lesz a vizsga, tanulnom kell(ene).

Jelenlegi életünk nem kis szervezést igényel. És ahhoz, hogy ne érezzük magunkat egy süllyedő hajó közepén, nem kevés humorérzék szükségeltetik. Utólag már az is több, mint vicces, ahogy az elmúlt napok valamelyikén kétségbeesve álltam az út szélén, a kocsi motorháza füstölt, előttünk pedig egy hasonlóan halálra vált nő ült az autójában, aki – bár már öt perce belementem a hátuljába – még mindig nem szállt ki.

Mikor az ember már úgy érzi, hogy tényleg a teljes káosz veszi körül, akkor hirtelen nem csak úgy érzi, hanem tényleg a teljes káosz veszi körül. Szerencsére ez nem a gyerekek miatt van.

A gyerekek közösségi pályafutása nagyszerűen alakul – Bobó továbbra is nagyon jól érzi magát, Zsifi szintén. Egyre jobban. Tegnap volt az első nap, mikor először egész napos volt, és bár az ikrek nem lesznek a héten, igen jól érezte magát. Egy új kisfiú szokik be a héten, aki Zsifinél mindössze öt nappal idősebb – egy újabb kis totyi. Zsifink itthon és az ismerős helyeken nagyon bátran lépeget már, többet közlekedik két lábon, mint négykézláb. A bölcsiben egyelőre nem. Itthon is, ha valahová nagyon hipp-hopp el szeretne érni, inkább mászik még. Ilyenkor lehajtja a fejét, aminek következtében nem lát előre, és legtöbbször nekimegy a falnak – igen, ez fájni szokott. Sírás, vigasztalás, majd minden mehet tovább.

Ha nagy leszek és gazdag, első és legfontosabb dolgom lesz egy saját pénzügyi- és jogtanácsadó felfogadása. Olyané, aki óvodások számára is érthető módon szépen lépésről lépésre elmagyaráz nekünk mindent, ami aktuálisan éppen érintheti a családunk pénzügyi helyzetét, illetve jogi formuláit.

A mai nap káoszra hajaz, legalábbis ami a reggelt illeti. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy közel álltam a megőrüléshez (sőt, lehet hogy meg is őrültem, csak még nem találkoztam azóta senkivel, aki ezzel szembesítsen).

A gyermekek, mint két kis ördög. Zsifi egész idő alatt nyafogott, semmi nem volt jó, Bobót minduntalan arrébb lökte, ha éppen meséltem neki vagy csak vele foglalkoztam (bölcsis hatás lenne?). Erre válaszul nagyfiam élő kívánságműsort rögtönzött (bár nehéz lenne megmondani, mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás?), azzal a különbséggel, hogy az átlagos szokásoktól eltérően nem csak egy kívánsága volt, de még csak nem is a mesékből ismert három. Legyen inkább harminchárom, sőt, ha jobban belegondolok, leginkább háromszázharminchárom. Mindez természetesen szinkron. Ha valami nem teljesült időben (semmi nem teljesült időben, mert a kakaót ugye meg kell melegíteni, a kiválasztott mesét tartalmazó könyvet le kell venni a polcról, az éppen felkérezkedő Zsifit is arrébb kell helyezni, aki mindezt őrült ordítással hálálta meg), kitört a botrány és onnantól kezdve legalább tíz percig két elégedetlen kis gombóccal küzdöttem. Persze én maradtam alul, teljesen kinyúlva hagytam ott őket a bölcsiben illetve kisoviban.

Az első bölcsis alvás napja van. Még nem tudok semmit, csak annyit, hogy Zsifi elaludt. Hogy előtte volt-e sírás, és lesz-e ha megérkezek, nem tudom. De reggel a négy napos szünet ellenére is jókedvűen, örömmel maradt ott. Az ikrek megbetegedtek, így ma egyedül lesz a kisasszony. Kíváncsi vagyok, hogy érzi ma magát.

Tegnap teljesen kikészültek mindketten, látogatóban voltunk az apai nagyszülőknél: Nagypapánál, Nagymamánál. Bobó egész nap nem aludt, de még csak le sem nagyon ült. Órákon keresztül dacolt a hideggel kint a Lovasban. Kenyérrel etette a halacskákat, fűvel a lovacskákat, csonttal a kutyácskákat, répával a nyuszikákat. Sok-sok kát etetett. S bár most elmaradt a lovaglás, cserébe a nagyszülők megajándékozták őket egy-egy játék lovacskával: egy kicsivel és egy picivel, kinek-kinek egyet-egyet. Hazafelé az úton nagyfiunk szorongatta mindkettőt a kezében, s alig tíz kilóméterre jártunk Debrecentől, mikor nagy egyetértésben, csendesen szövegelős egyórányi utazás után oldalra csuklott a fejük, és álomba merültek. A fürdetés ennek megfelelően nagyon nyűgös volt, sok-sok sírással – nem esett nekik jól, hogy a kényelmes kisülésükből a hidegbe kivettük őket, majd a fűtetlen házba érkeztünk. Ez nem tartott sokáig, mire ágyba kerültek már jó meleget csináltunk. Hipp-hopp álomba merültek.