Testvérek

Mikor az ember már úgy érzi, hogy tényleg a teljes káosz veszi körül, akkor hirtelen nem csak úgy érzi, hanem tényleg a teljes káosz veszi körül. Szerencsére ez nem a gyerekek miatt van.

A gyerekek közösségi pályafutása nagyszerűen alakul – Bobó továbbra is nagyon jól érzi magát, Zsifi szintén. Egyre jobban. Tegnap volt az első nap, mikor először egész napos volt, és bár az ikrek nem lesznek a héten, igen jól érezte magát. Egy új kisfiú szokik be a héten, aki Zsifinél mindössze öt nappal idősebb – egy újabb kis totyi. Zsifink itthon és az ismerős helyeken nagyon bátran lépeget már, többet közlekedik két lábon, mint négykézláb. A bölcsiben egyelőre nem. Itthon is, ha valahová nagyon hipp-hopp el szeretne érni, inkább mászik még. Ilyenkor lehajtja a fejét, aminek következtében nem lát előre, és legtöbbször nekimegy a falnak – igen, ez fájni szokott. Sírás, vigasztalás, majd minden mehet tovább.

Bobó komisz időszakát éli. „Kakaót kérek! Áááá! Neem kéjek kakajóót! De kéjek!” Saját magával is képes ellentmondásba kerülni, átlagosan másfél gondolatonként. Nagyon sokat építünk, aminek mindig ordítás és nyávogás lesz a vége, mert Zsifi jön, lát, borít.

Egyre többet játszanak és nevetgélnek együtt. Nagyon édesek, képesek minden különösebb indok nélkül is csak kacarászni egymásnak. Szóval, elég vidáman tel(né)nek a napjaink.

Az apapresztízst viszont növelni kellene. A férjem öt körül jön haza, olyankor mi már egy órája otthon vagyunk. Zsifi nagy örömben tör ki, ám Bobó gyakorta elutasítja Apát, amit nem értünk. A sok távollét? Vagy ez is életkori sajátosság? Gyermekpszichológusnak kellett volna mennem. Még nem késő…

A káosz szerencsére nem a gyerekek miatt alakul, ők ebből nem éreznek semmit. Csak azt, mikor beleszaladunk az előttünk lévő autóba. Itt tetőzik a káosz.

De az már egy másik lap.