Egyik kicsi, másik pici

Szerző: kicsipici

A BLOG LEÍRÁSA

Két kisemberrel (és egy naggyal) az élet csodálatos, néha persze igen küzdelmes, de olyan még nem volt, hogy valahogyan ne lett volna.

Látogatás: 328133 alkalommal

A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

Gáz van

2009.01.07.

Új munkahelyemen félve olvastam a belső levelezőrendszeren a körlevelet, miszerint ha életbe lépnek a szankciók, a fűtés lesz, amit először megszüntetnek. Öröm az ürömben, hogy szombaton mégsem kell dolgozni. Lehet, hogy szívesebben mennénk?

Mit nem adnék, ha már új hajlékunkban lennénk, ahol a kandalló mint alternatív hőforrás szóba jöhet. Egyébként mai hír, hogy a bontási határozatot visszavonták, sőt, egy füst alatt talán még a használatbavételi engedély is elindul. Ja, csak aztán nehogy bombát kapjunk keletről és ne legyen hova beköltözni.

Nem vagyok valami nagy politológus, a nagyhatalmak torzsalkodásaiba pedig az átlagember úgysem lát bele, csak ilyen gázos (mily stílusos szóhasználat) helyzetekben az embernek automatikusan születnek a fejében a vésztervek, és nem lát mást maga előtt, csak a gyermekei jövőjét. Emellett bízik, hogy azok az emberek, akik kezében embermilliók sorsa van, képesek annyira felelősen gondolkozni, hogy saját torzsalkodásuk miatt nem taszítják szakadékba a többieket, hacsak nem ez a cél.

De talán evezzünk derűsebb vizekre s hagyjuk a szenzációhajhász félelemkeltést a kereskedelmi televíziókra és a bulvársajtóra, ők olyan jók ebben. Mindenesetre holnap reggel beszerzek pár friss újságot (konkrétan napilapot, hiszen a kedvenc női magazinjaim ritkább kiadásuk miatt még a globális pénzügyi válságnál vannak elmaradva), majd várom a péntek reggel megjelenő kedvenc heti gazdaságpolitikai lapunkat (ez itt nem a reklám helye, de előfizetőként már csütörtökön megkaptuk - a dolog újra megfontolandó). A televízióban nem látok rendkívüli híradásokat, ez azt jelzi, hogy a baj egyelőre nem olyan nagy, mint ahogy azt kétgyermekes anyaként az ember gondolja.

Na, a derűsebb vizek.

Ma reggel a HR-eseket is megkérdeztem, mi a helyzet a GYTÁP-pal (gyermekápolási táppénz) kapcsolatban. A válasz teljesen megnyugtató: ha beteg a gyerek, akkor beteg, és én vagyok az anyukájuk, nekem van mellettük a helyem, ez csak természetes. Nyugodtan beszéljek erről nyíltan a főnökömmel. Én ugyan továbbra is tartom magam ahhoz, hogy ez nem az első munkahét témája, és ami jól hangzik, és biztosan nem is hangozhat másként, az esetleg nem lehet a teljes igazság.

Tévedtem. Rendkívüli hírek jönnek. A hír lövöldözéssel kapcsolatos (mily megkönnyebbülés…). Globális szempontból megnyugtatóbb, mintha további orosz-ukrán vitákról hallanánk.

De vissza a derűsebb vizekre.

Ha minden igaz (bár én építtetőnknek már lassan akkor sem hiszek, ha kérdez), pár hónap múlva költözhetünk. Amennyiben persze az úrnak van tőkéje befejezni a házakat, szerencsére már nem sok van hátra.

Rendkívüli hírek vége. Gázról nincs szó. Huhhh…

Derűsebb vizek.

Nagyon jó lenne már a nyarat ott kezdeni. Talán elkezdhetünk végre a falak színén gondolkozni? Kék és rózsaszín, zöld és sárga. Pasztellben, világos plafonnal, hadd nyíljon az a tér. Újra kezdődhet a gyűjtés így karácsony után. Persze februárban már emelt fizetést kapok (juhuhuhúú). (Most majdnem megengedtem magamnak a viccet, hogy talán gázszámlát sem kell fizetni, de élve a gyanúval, hogy a morbid humor prognosztikai értékű, jó magyar babonás szokás szerint inkább tartózkodom a viccesnek szánt, ám mégsem vicces megjegyzéstől. Nincs min nevetni.)

Maradjunk a gyűjtésnél. Új családi takarékossági programot kell indítanunk, amelynek kidolgozása minden jel szerint rám vár. Csak a koncepció lenne már meg… Jöjjön a varázsige, mely egyik kedvenc szabadidős olvasmányomból van: keress többet vagy költs kevesebbet. Jól hangzik.

De legalább már értem, miért nem bírta mostanában a kazánunk megszüntetni a hideget. Talán mert a fűtőérték már régebb óta nem az igazi? Én meg szegény kazánra gyanakodtam. De idővel minden kiderül.

Most viszont ideje nyugovóra térni, az óra reggel korán jelez, ráadásul a férjem ma is éjszakás, így reggel egyedül indítom el kicsinyeinket, akik már nyugodtan alszanak ágyacskáikban. Jó lesz egy kis alvás, majd alvás után friss ébredés.

Minden kezdet kezdet

2009.01.05.

Boldog Új Életet! Családi életünk új felvonásának első napján vagyunk túl. Íme.

5:45 Brrr-brrr-brrr.

Duplán. Egyrészt brrr, mivel ébresztőórára már időtlen idők óta nem ébredtünk. Másrészt brrr, mert a kinti levegő olyannyira hideg volt, hogy a kazánunk nem bírta az iramot és elég kellemetlen volt korán reggel a hideg lakásban kiszállni a jó meleg ágyból.

Kávé, kakaó, fürdőszoba, smink, öltözés. Gyerekek, ébresztő, fél hét van!

Hétkor öltözés kezdődik, negyed 8-kor lépünk ki az ajtón. Hó. Ha hamarabb kinézek az ablakon, rájöttem volna. Így fejszámolás, hogy vajon mennyit is jelent időben, hogy csak 20-szal lehet menni, úgy is korcsolyázunk az aszfalton.

Gyerekek turbó leadása a bölcsiben, kissé tétova mindkettő, így a két hetes szünet után. Náluk már csak én lennék tétovább, ha lenne rá időm. Első munkanapom pontos érkezése igencsak veszélyben forog. Végül a kezdési idő utolsó pillanata előtti másodpercekben sikerül chipkártyámat lehúzni, és már belül is vagyok a forgóajtón. Egek, ez meleg volt.

Az üzemorvos alkalmasnak talál. Aláírom, hogy nem titkoltam el semmit. Így nincs más hátra, irány a HR osztály. Miután mindent elintézünk, rövid 10 perces séta a munkavédelmi oktatás helyszínére, ahol csütörtök reggel kell megjelennem. Alighanem egy hivatalból halálosan unalmas másfél órás program vár rám.

Új főnököm, akivel már a szakmai interjún volt alkalmam megismerkedni, bizony pont olyan, mint amilyennek gondoltam. Igazán kedves, aranyos, ugyanakkor határozott, munkakörében sokat tapasztalt, nyugdíj előtt álló ember, aki igazi tyúkanyó (elnézést, tyúkapó) típusnak tűnik. Egyetlen, általam eddig felismert esetlegesen gyenge pontja, hogy imád beszélni, eltérni a tárgytól, majd mikor azt hiszem, hogy már maga sem tudja, hová akart kilyukadni, egyszer csak váratlanul visszakanyarodik oda, ahonnan elindultunk.

A munkatársak kedvesek, és meglepetésemre, sok köztük a fiatal. Az úriember, aki be fog tanítani (egyszer majd) szimpatikus, nyugodt, megfontolt kolléga. Miután meglátogatott a szobában, ahol egy üres asztalnál helyet kaptam a tanuláshoz, igen hamar felismerte, hogy tiszta crazy vagyok a gyerekek miatt. Az övéi 10 és 14 évesek. Megnyugtatott, hogy a munkaköröm megengedi, hogy a beteg gyermekeimmel otthon maradjak táppénzen, a cég filozófiája pedig ezt ugyanúgy támogatja. Akár már holnap elmehetnék, ha úgy alakulna. Azért erre én nem vennék mérget, és nem hiszem, hogy erre kellene gyúrni, gyerekek, maradjatok csak egészségesek.

Az ebéd nagyon finom volt.

Ennyi jó után van-e, ami nem jó? Jelenleg nincs. Hacsak az nem, hogy az elkövetkezendő egy hónapot a négy fal közt fogom tölteni egyedül egy szobában, amelynek ablakai alumíniumfóliával borított csövekre néznek, így a reluxa le van húzva. A jó hír, hogy ez csak ideiglenes, egy hónap múlva, mikor igazi betanításom elkezdődik, új helyre költözöm, már említett kétgyermekes kollégám mellé. Igazából most még nem tudnak nekem munkát adni, ám mivel egy bizonyos idő után az anyavállalat megszünteti a megüresedett státuszokat, a helyet be kellett tölteni. Be is töltötték, szerencsére, velem. Szuper!

Ám ez a hét nem ígér sok izgalmat. Minden hétre kapok majd sok tanulnivalót, ám a mostani anyag túl elméleti. Ráadásul a napi sok órás csend és nyugalom olyannyira szokatlan mostanában, hogy az már egyenesen megterhelő. Hiába, a magyar az csak magyar marad, akinek soha semmi nem jó, és mindig az kellene, ami nincsen.

Bár, szerintem ez többé-kevésbé mindenkire jellemző. Végeredményben ez visz minket előre.

Ahhoz még kell egy kis idő, hogy elfogadjam, ennek így kell lennie. Az emberek dolgoznak, a gyermekek közösségbe járnak. És igen, talán naivitás volt azt hinni, hogy dolgozó nőként illatozó süteménnyel és tiszta házzal várom munkából hazatérő uramat úgy, hogy a gyermekeket már rég elhoztam a bölcsiből. Vagy az a naivitás, hogy elhiszem, ennek így kell lennie. De a lehetőség kihagyhatatlan volt, és pont a szerződésem lejárta után, míg a GYED is járt, és ráadásul a karácsonyi készülődésre is volt idő? Túl sok véletlen egybeesés, ennek talán TÉNYLEG ÍGY KELLETT LENNIE. Bízom benne, hogy ez minden kisgyermekes, GYES-ről visszatérő anyukának akkora probléma, azaz álprobléma, mint nekem. A férjem szerint csak nehezítem az életem, és tudom, hogy igaza is van, de el kell jönnie annak a pillanatnak, amikor tényleg teljesen megnyugszom.

Jó úton vagyok, és eben a gyerekek segítettek. Mikor negyed ötre értük mentem, mindketten igen jókedvűen, a szünet utáni első naphoz és az első későbbi eljövetelhez képest meglepően vidáman vártak. Egy nagy kő leesett, vagyis ma már a második. Menni fog ez. Olyan ügyes gyerekek!

18:30. Induljunk fürödni.

Bobóval kellett párszor beszélgetni, nagyfiunk félős korszakba ért. ?Anya, nem jön ide a pipi mag a kakas?? ?Nem jönnek ide.? ?Nem jön ide a flamingó meg a gólya és nem esz meg engem?? ?Nem, nem jönnek. És itt van Apa és Anya, aki megvéd.? Zsifi mindeközben szépen, nyugodtan alszik a másik szobában.

20:00. Mindketten alszanak. A két dolgos szülő is csak laposan pislog. Jó éjt mindenkinek.

 

Tisztelegj

2009.01.03.

Igen katonás fegyelmezetlenség volt nálunk ma délután. Én játszottam az őrmestert, a gyerekek a katonákat. Illetve mégsem, hiszen a seregben a parancs az parancs, ellenkezésnek helye nincs. A főnök tiszteletet érdemel, de legalábbis óhajainak teljesítése kötelező. Ezzel szemben itthon…

Se tekintély, se együttműködés, csak móka és kacagás. Az apróknak. Nekem a szívroham.

Történt, hogy régi, máig legjobb barátnőm látogatott meg minket a húgával, akivel gyermekeim még nem találkoztak. Illetve Bobó már igen, csak ő akkor még olyan kicsi volt, hogy a találkozásra biztosan nem emlékezhet. Az új ember pedig nagy produkciót érdemel, gondolhatták gyermekeim, akik aztán így is tettek. Másztak, szaladgáltak, doboltak, hangoskodtak, kacarásztak, kiáltoztak, stb. Az egész szoba egy nagy kerek forgataggá változott, hogy csak úgy porzott a föld (képletesen persze, ami azt illeti, tegnap kétszer is porszívóztunk, igaz, ennek mára semmi nyoma nem maradt).

Szóval, vendégeink szórakoztatásán fáradozott mindkét gyermekem, Ahogy lettek egyre fáradtabbak, úgy lett nevetésük egyre gömbölyűbb, erősebb, a jókedvű egyensúly egyre törékenyebb. A zabolázásra egyre nagyobb szükség volt, ami természetesen növekvő ellenállásba ütközött, kellő sértődöttséget gerjesztve Bobónál, hisztit Zsifinél. Ez volt az a fajta „őrjöngés”, aminek bármely percben nagy sírás szakíthat véget. Erre is sor került: egy óvatlan pillanatban Zsifi felmászott kis ülőalkalmatosságuk tetejére, és zsupsz! - le is esett. Ez előre borítékolható volt. Kis esés – nagy sírás, krokodilkönnyes megnyugvás. Sok-sok utószipogás.

Éppen itt volt az ideje a lefekvésnek. Valamiért tegnap éjjel nagyon rosszul aludtunk, Zsifi óránként sírt fel, és ezen az éjjelen én aludtam éberebben, így én keltem hozzá. Így az éjszaka nem sikerült túl pihentetőre, az ok még nem derült ki. Elő is hozakodtunk az örök klasszikussal: biztosan jön a foga, elvégre még csak hat van neki. Ami igaz, a jobb felső szemfogának megfelelő helyen igen duzzadt kicsi angyalkánk ínye, így akár még tényleg lehet a fogzás is ludas a zaklatott éjszaka miatt. Majd csak kiderül…

Bobó nagyon jó úton halad a szobatisztaság felé. A napokban elkezdte jelezni, ha pisilnie kell, két napja nappalra már nem adunk rá pelenkát, csak ha megyünk valahová, de azok is szárazak maradnak. Ma reggel ugyan sikerült a nappaliban lévő szőnyegünk közepére pisilnie, de ezek az apró balesetek már nem zaklatják fel lelki nyugalmunkat.

Most pedig kis ágyaikban alszanak. Még mindketten kiságyban vannak, Zsifi rácsokkal, Bobó anélkül. De ha költözünk (egyszer talán ez is eljön), nagyobb ágyat kapnak, igazi heverőt, 90x200-ast. Kettőt. Vagyis egyet-egyet. Ez a nagy terv.

   

Négy fal között

2009.01.02.

Az újév második napja hasonlóan köszöntött ránk, mint az első. Hideg van, ami nem kedvez csemetéink jóérzésének, mivel nem nagyon tudunk kimenni és így a napi mozgásmennyiség jócskán alatta marad annak, amit gyermekeink igényelnének. Jócskán-jócskán-jócskán.

Ilyenkor nagyon lassan tudnak telni az órák, de néha még a percek is. Mindannyian alig várjuk, hogy kicsit enyhüljön az idő, és végre kimehessünk levegőzni a szabadba. S amit még várunk, az az óraátállítás. Szerintem a téli időszámítás kezdete minden kisgyermekes család számára maga a sorscsapás. Addig akár késő délutánig van annyi természetes fény, hogy az apróságok az udvaron (a játszótéren, a parkban, etc.) játsszanak, és aztán hipp-hopp egy nap alatt beköszönt a sötétség. Bölcsi után irány haza, pedig addig többnyire rövid séta vagy játszótéri program következett.

Így várjuk a napsütést. Igaz, mostanában megelégednénk pár fokkal nulla feletti hőmérsékletnek is. Nem mintha bajunk lenne a hideggel, de a mínusz 8 fok kicsit elriaszt minket. Ugyanakkor bízunk benne, hogy a bacikat és vírusokat is elriasztja. Hétfőn kezdődik a munka és a bölcsi. Most keresünk éppen valakit, aki esetleg itthon tud maradni az apróságokkal, ha megbetegszenek. Az én távollétem teljesen kizárt, mivel új munkahelyen kezdek, és bár a férjem már szólt, hogy ő lesz itthon, ő sem maradhat el sokáig. A családban van egy néni, aki szívesen vállalta volna, de az utolsó pillanatban visszamondta. Most pedig fejvesztve keressük a megoldást, ami, reméljük, hamarosan meg is mutatja magát végre. Nagy kő ez, ami jó lenne, ha leeshetne végre.

Persze, az idei év első napjai egyéb köveket is tartogatnak, melyek szabad levegő és mozgás hiányában egyre csak fel- és feltolulnak, a tiszta fej nélkülözése miatt súlyos kardokként lógnak fejünk fölött. (Igaz, mindenre van megoldás, és a kövek nem is lennének oly nagyok és vészjóslók, ha az időjárás nem tüntetné fel őket olyan színben, mint ahogy feltünteti.) Milyen lesz az új munkahely? Milyen lesz az új napirend? És legfőképpen: milyen lesz mindez a gyerekeknek? Lesz-e idén saját házunk? Pontosabban a kérdés inkább úgy hangzik: az lesz-e, aminek építésében félig benne vagyunk? És a többi, és a többi…

Hol van az a jó idő? Ó, csak jönne már...

  

BÚÉK

2008.12.31.

Ez is eljött. Szilveszter.

Kisgyermekesek, nézzünk magunkba, és gondoljuk át, vajon gyermekünk, gyermekeink születése óta nem csökkent-e ennek a napnak a jelentősége? Nálunk igen.

Az csak az első lépcső volt, még elsőszülöttünk érkezése előtt, hogy rájöttünk: szuper szilveszteri party nem létezik. Minden évben valami különlegeset vártunk tőle, aztán minden évben csak a csalódás, ami maradt a nagy nap után. Hiába vártuk, hogy majd akkor éjjel egy hatalmas, nagy, csúcsszuper buli közepén találjuk magunkat, ez rendszerint nem jött be. Ha visszagondolok, igazinak másodikos gimnazista koromban éreztem a szilvesztert. A megoldás valószínűleg a szórakozás kuriózum jellegében keresendő: akkor még elvétve jártunk el a barátnőimmel szórakozni, s ha mentünk is, csak este 10-ig. Így a kivételes alkalmak mindig valóban kivételesnek számítottak, nem is beszélve a szilveszteri későbbi hazatérésről. Később, az egyetemi évek alatt, mikor minden héten legalább egy buliban vettünk részt, a szórakozás eme válfajai már nem számítottak igazán különlegesnek. Minden év végi ünneplésnek úgy vágtunk neki, hogy majd az különlegesebb lesz, mint a hét közben szervezett esték, aztán persze mégsem.

Mióta pedig kisgyermek van a családban? Ha azt is hozzávesszük, hogy már negyedik vagy ötödik éve a férjem minden álló szilveszter éjjel dolgozik, nem nehéz belátni, hogy a szilveszter éjjel mint olyan, megszűnt ünnepélynek lenni kis, ám évről évre gyarapodó családunkban. Jelenlegi lakhelyünkön minden évben riadt találgatások előzik meg, vajon a szomszédaink rendeznek-e alpári zajos-füstös összejövetelt, vagy sem. Idén nem bíztuk a véletlenre, előálltunk a merész kérdéssel.

- Á, mióta a szomszédék ránk hívták a kommandósokat, nem tervezünk hasonlókat ? jött a megnyugtató válasz. A nagy kő legördült s bizonyítást nyert, hogy nem a mi ingerküszöbünk van túl alacsonyra kalibrálva.

Most pedig, gyermekei édes álmát óvó harcos fiatal anyukához méltóan kirohanok, és agyoncsapok mindenkit, aki az ablak alatt petárdázik. Nincsenek ezzel másképp szomszédaink sem, akiknél két, egyébként kertben lakó kutya ugat veszettül a házban, feltételezem, valahol a fürdőkád legeldugottabb odvában.

Igen, ha a házibulit megúsztuk (az egész környéken néma csend, a petárdák és tűzijátékok fel-felcsattanó hangzavarát leszámítva), már csak a különböző pirotechnikai csodák adta fantasztikus élményekkel kell megküzdenünk. Ha imáink meghallgattatnak, gyermekeink nyugodtan alszanak, és nem rémülnek halálra a durrogtatásnak köszönhetően.

Szóval, a szilveszter este ugyanolyan, mint bármely másik, csak a stresszforrások száma több. Nem beszélve az újévi fogadalmakról. Ilyenek nálam nem léteznek. Minek, amikor minden olyan bizonytalan s egy-egy új helyzet az egészet semmissé nyilváníthatja? Vagy mindez csak önáltatás s félünk kitűzni a célokat, nehogy aztán kiderüljön, nem vagyunk képesek azt elérni? Nem hinném.

Tapasztalataim szerint (nézzék el nekem, még 27 éves sem vagyok)az újévi fogadalmak mind leginkább egyszerű (vagy bonyolultabb) dolgok köré csoportosulnak, úgymint nem cigizek többé (ez a buli hevében nem tart tovább tíz percnél), nem káromkodok többé (legfeljebb húsz perc), reggeltől nem iszom több alkoholt, persze a mai este kivétel, hiszen szilveszter van (ez tartható legtovább: egészen addig, míg az újévi súlyos macskajaj emléke elevenen él a buliról hazakecmergőkben), mostantól mindent megtanulok (ez több, mint képtelenség, ilyet senki sem fogadhat meg), nem szidom többé a főnököm (no comment), mostantól következetes és tökéletes szülő leszek?

Ez utóbbinál muszáj kicsit elidőzni. Legfőképpen magam megnyugtatására, de bevallottan is őszintén hiszem, hogy tökéletes szülő nincsen. A tökéletes szülő avatója az idő, ahogyan az elkövetett hibák a múlt ködébe vesznek. Mindemellett igyekszünk, hogy gyermekeinknek mindent megadjunk, ami csak erőnkből telik, de úgy vélem, ez nem a spanyol viasz esete, hiszen ? bízva bízvást ? minden szülő erre törekszik. S mi az a minden? Nem elsősorban a játékok garmadája (bár ezt sem lehet elkerülni) s a felhalmozott javak tömkelege. Hanem tartalmas idő, amely közös szórakozással és tanulással telik. Mindez elég furcsán hangzik, tekintve, hogy pár napon belül napi 8 órában állok be dolgozni, de mindenki jobban jár egy kiegyensúlyozott anyukával, mint egy frusztrált, idegbajos némberrel, akinek hiányzik a alkotómunka (habár a gyermeknevelés is az). De a számlák befizetése nem ambíció kérdése, és a tapasztalatok szerint a gyermekeinknek nagyon jó helyük van a bölcsiben. (Ó, mikor lett a mindent sutba vágni készülő családjának élő anyából félfeminista harcos amazon?) A többi, hogy nem vagyunk olyan csapnivaló szülők, mint néha érezzük magunkat, csak remény kérdése, az igazság 30 éven belül kiderül. És addig előttünk áll 30 csodás év, mely alatt láthatjuk apróságainkat felcseperedni.

S hogy mit adott nekünk 2008?

Egy ma tizenhat hónapos, és egy 1 hónap híján három éves apróságot, akik nagyon édesek, a világ legszebb és legokosabb gyermekei (természetesen az összes olvasó közvetlen környezetébe tartozó gyermekek mind kivételt képeznek?), akik napról-napra rohamosan fejlődnek. Az egyik lassan elkezd beszélni, a másik lassan elhagyja a pelenkát. Nagy lépések ezek.

Stabil családot, mely a világon a legnagyobb kincs.

Számos állásinterjú eredményeként egy új munkahelyet, a férjemnek egy biztosnak tűnő régit.

Egy házat, mely talán tényleg a miénk lesz vagy mindent visz ? 2009 megmondja.

Egy-két autós eseményt, melyekből sajnálatos módon másik autó kerekedett vagy néhány kalapácsütés és új alkatrész.

Sok-sok boldog órát és sok-sok súlyos pillanatot, melyek összességében mint hullámvasút követték egymást s az egyszer fent, egyszer lent érzés is csak azt igazolja, hogy amiben élünk, az maga a valóság és szerencsére nem csak egy álom.

S hogy mit várunk 2009-től? A lista hosszú, a célokhoz vezető utak göröngyösek. Jövő ilyenkor elmondom, mi teljesült, és mi nem.

Boldog Új Évet kívánok mindenkinek!

 

Pihenés

2008.12.31.

Nincs is ennél jobb. Vagyis van, de mindig minden a maga idejében a legjobb. Ez volt most nekünk egy kis pihenés.

Tudván, hogy a gyerekek nagyon jó helyen, a szüleimnél vannak, nyugodtan utaztunk el, hogy két napig mást se csináljunk, csak aludjunk, együnk, fürödjünk és szaunázzunk. Igazán nagyszerű volt, de ennyi idő éppen elég is volt a gyerekek nélkül. Persze nagyon jó volt reggel fél kilenckor ébredni, és komótosan lesétálni a terülj-terülj asztalkához, majd mindmegenni, amit csak szeretnénk. Persze, a habzsoló mentalitással máig nem sikerült azonosulnunk.

Szóval, jó volt egy kis kikapcsolódás. Feszültség, rohanás, sírás, balesetveszély nélkül. Egyáltalán, jó volt, hogy a 24 órás készültséget kicsit lejjebb lehetett adni. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a telefonok ne lettek volna bekapcsolva a nap minden órájában…

Kiskarácsony, nagykarácsony

2008.12.26.

Nálunk a Karácsony, mióta eszemet tudom, mindig nagy ajándéközönbe torkollik. Sorolhatnánk a fogyasztói társadalom átkai közé, ám fölösleges lenne egy ma jól hangzó, divatos kifejezés mögé bújni s azzal takarózni, hogy micsoda világban élünk. Egyszerűen csak adni, kapni jó. Ki-ki mit részesít előnyben. Kétségtelenül el kell telnie pár évnek, mikor az ajándékozott státuszánál jobban esik az ajándékozó szerepébe bújni. Ám mivel két egészen kiskorú is van a családunkban, bizony a karácsonyfa alatt ültek olyanok is, akik a saját ajándékuk bontogatását végezték legnagyobb örömmel. A nagyobbak pedig kíváncsian, boldogan és büszke örömmel figyelték, ahogyan a többiek kicsomagolják a nekik szánt ajándékokat s azt találgatták, vajon tetszik-e az a megajándékozottnak.

Tavaly a férjemmel 23-án este díszítettük fel a fenyőfát, és mikor másnap reggel lehoztuk a gyerekeket (egy fő kisgyermeket és egy darab csecsemőt), volt nagy ámuldozás, akkor még csak Bobó részéről. Zsifi még nem volt négy hónapos, Bobó még nem volt két éves. Most viszont Bobó alig több mint egy hónap múlva három éves lesz (el sem hiszem, hogy ősszel óvodába megy), Zsifi pedig 31-én válik tizenhat hónapossá (kerek szám?).

Így a fenyőfa feldíszítése családi program lett. Zsifivel madzagokat kötözgettünk az új díszekre, Apa és Bobó a fenyőre aggatták őket. Apa akasztotta, Bobó közben parancsolgatott (?nem Apa, nem oda tedd, az ott nem jó). A madzagozás abból állt, hogy én kötöztem, Zsifi dobálta a díszeket és jókedvűen labdának használta azokat. Előrelátásom tanúbizonyságát mi sem igazolta jobban, mint hogy az idei karácsonyfadísz-beszerzés kizárólag műanyag gömbökre fókuszált. Vagyis: a legtöbb darab törhetetlen, gyermekálló (na persze csak bizonyos fokig).

A Karácsony eddig károk nélkül telt: nincs törött dísz, felgyulladt karácsonyfa, leégett ház. Már-már mániákusan ügyelünk arra, hogy mindig minden le legyen kapcsolva, mikor elmegyünk itthonról: a világítás, az égősor, a dekoráció, a fűtése, a kávé- és teafőző, stb. Ha kell, kétszer megyek vissza. Biztos ami biztos (remélem, ezzel mások is így vannak, leginkább a szomszédaink ? az ő füstjüket is szívesen nélkülözzük).

Szóval, 24-én reggel feldíszítettük a fát, ami türelmetlen Bobónknak köszönhetően már reggel fél 9-re teljes díszben pompázott. Apa vitte fel őket az emeletre, és ott próbálta féken tartani a csapatot, amíg én behordtam a fa alá az ajándékokat. Mivel a családunk (vagyis anyaági) összes ajándéka az én lelkemen szárad (értsd ötletek, beszerzés, csomagolás, logisztika), nem kis bravúr volt kiválogatni, hogy melyik melyik fenyőfa (a miénk vagy a Nagyanyóéké) aljába való, arról nem is beszélve, hogy melyik kié lesz. Ez utóbbit csak magamnak köszönhetem, mivel idén úgy gondoltam, legyen vicces az ünnep. Ki-ki bontogasson, hogy aztán csak a végén derüljön ki, hogy amit kibontott, az őt illeti-e. Vagyis nem írtam neveket a csomagolásra (végül a sok éves rutin eltörölte a téves bontogatásokat, mindenki azt kapta, amit szántunk neki).

Egy valamit viszont szem előtt tartottam: a férjem zokniit és a harisnyáimat egy dobozba csomagoltam, nehogy a végén ő hordja az enyémeket?

Igen, nálunk ez hagyományosnak mondható: mindenki kap zoknit és/vagy harisnyát (is). Zokni nélkül nem karácsony a karácsony.

S hogy a gyerekeknek tetszett-e az ünnep? Nagyon. Sok-sok ajándékot kaptak, de ami a legfontosabb: végre napokig együtt volt a család (papa-mama-gyerekek), 24-én Nagyapóéknál is ünnepeltünk (anyai nagyszülők, nagybácsi), 25-én pedig az apai nagyszülőkkel, nagynénikkel-nagybácsikkal, kis unokatestvérrel (ő hat hónapos) töltöttük a napot. Bobó és Apa bejárták Nagypapáék lovasát, Bobó szőrén megülte a lovacskát, akinek feltörte hátát a nyereg. Mindenhol mindenkinek ment a hangosan nevetős produkció, volt hancúrozás, táncikálás, és egyéni műsorszámok, úgymint ágyon-fotelben ugrálás, bohóckodás, fejrázás, és sok-sok csokievés.

Ma reggel másfél órán át gyurmáztak az ajándékba kapott, első igazi gyurmaszettjükkel. Leginkább Bobó és apukája élvezték, Zsifit korlátozta az alkotásban, hogy minduntalan kivettük kis szájából a rikító színekben pompázó gyurmát. Még jó, hogy ilyen erős a színük, ha vajsárga vagy piszkos fehér lenne, az nem tűnne olyan riasztónak, lehet, hogy kevésbé lennénk résen. A gyurma az első igazi olyan játék, amibe a férjem is szemmel láthatóan bele tud feledkezni. Elérkezett kis családunk nőtagjainak kirekesztése? Vagy mi rekesztjük ki a pasikat? Ezt még át kell gondolnom, de majd megosztom, mire jutottam.

Holnap a férjemmel elutazunk. Nem megyünk messze, csak a közeli gyógyvizekben gazdag fürdővárosba, egy kis pihenés céljából. Az idő nem lesz hosszú, két éjszakát leszünk távol, összesen nem egészen 48 órát. Bobót nem fogja megviselni (bár lehet, hogy sértődött lesz kicsit, mikor megérkezünk) valószínűleg, ám hogy Zsifire milyen hatással lesz, hogy két napig nem leszünk mellette, az kérdéses. Remélem, jól fogja viselni. Nagyanyó és Nagyapó lesz velük, akiket nagyon szeretnek. Nagyon édesek, mindketten harsány visongásban s egyéb örömkinyilvánításban törnek ki, ha meglátják őket.

Így szorongás nélkül utazhatunk el egy rövid időre, tudván, hogy gyermekeink a legjobb kezekben vannak. Persze a hiányérzetet nem hagyhatjuk itthon. Így itt az ideje megnézni, hogyan alszanak kis ágyaikban.

Boldog Karácsonyt mindenkinek!

Háztűznéző

2008.12.19.

Még mielőtt Bobó rendbe jöhetett volna, Zsifit is itthon tartotta a hőemelkedése. Egy napot mindketten itthon voltak, tegnap már csak Zsifi. Ma pedig újra közösségi életet élhettek, végre egészségesen. Volt is nagy öröm reggel.

Holnap van az utolsó nap, amit zavartalanul a karácsonyi előkészületekkel tölthetünk. Még holnap kicsit az aprók bölcsibe mennek, aztán kitör a téli vakáció. Apa, Anya, gyerekek itthon. Még fenyőfánk nincsen, ennek beszerzése a fiúk feladata lesz.

Sok még a munka. Karácsonyi menü sehol, ideje lenne kitalálni. Ajándékok csomagolása sehol. Becsületemre legyen mondva, elkezdtem ma. Lehoztam a ragasztószalagot az emeletről - azóta nem találom. Reméltem, hogy a gyerekek majd előkerítik valahonnan, de nem így lett. Holnapi listára felírni, ragasztószalagot tessék venni.

Ma ugyanis háztűznézőben voltam. A megfelelő férj keresését nem lehet elég korán kezdeni. Persze nem magamnak - én már megtaláltam - hanem Zsifinek. A jelölt jól vizsgázott, jöhet. Igaz, Zsifinél pár, egészen pontosan 7 hónappal fiatalabb, de ez a semmiség ne álljon a nász útjába. Amúgy is, ebben a mai világban már az sem baj, ha a pasi a fiatalabb. Az sem baj, ha húsz évvel. Egyenes út a címlapokra. Ó, az a csodálatos bulvár...

Majd igyekszem rendes anyós lenni, ezt meg is ígértem a fiatalembernek. Anyukája utolsó előtti éves volt az egyetemen, mikor a picur megszületett. Most tart a vizsgái felénél. Csak sok-sok kitartást tudok kívánni, együttérzek (bár nekem már csak két nagy szigorlatom volt hátra akkoriban, mikor Bobó megszületett).

Múlt héten leendő munkahelyemen jártam üzemorvosi vizsgálaton. Beszélgetésbe elegyedtem egy fura kinézetű pasival (a feminin jegyek túlsúlya egy pillanatra még meg is tévesztett), tök jó, végre egy hasonló fiatal az új munkahelyről, dolgozzon bármennyire távol. Addig-addig áradozott a nagyszabású céges buliról, míg egészen elhittem, hogy a kerítés is kolbászból van. Nagy erőkkel próbált rábírni, hogy mindenképpen menjek el, hiába mondtam, hogy még nem álltam munkába.

- Mikor voltál interjún? Egy hónapja? És csak januártól dolgozol? Jó sokáig várattak...

- Nem bánom, két gyermekkel ajándék a szabad december.

- ? Neked van két gyermeked? - Ó, mily borzalmas...

Hát, nincs mit tenni. Ami van, az van. Újdonsült ismerősömnek (hogy is hívták, aha, tudom már) hirtelen sürgős dolga támadt.

Mort kezdjem bizonygatni, milyen jó fiatalon szülni és milyen kár, hogy ma már nem ez az általános? Kezdjük összevetni az előnyöket a hátrányokkal? Ugyan minek. Mindenkinek a könyökén jön ki.

Összegezve, és ezzel mai vendéglátóim, értsd Zsifi kisasszonykánk leendő férjecskéjének (persze csak ha ők is úgy akarják, elvégre Európában elünk) szülei is messzemenőkig egyetértenek. Minden úgy jó, ahogy van. Persze az élet nem fenékig tejfel (ó, közhelyek tobzódása - mily izgalmas), de később sem lesz az.

Úgyhogy szépen nevelgetjük csemetéinket, büszkén mutogatjuk képeiket. Persze kellő kritikával, én és a férjem nem igazán favorizáljuk a közösségi oldalakat: a legszükségesebb név, város, iskolák és munkahely feltüntetésén kívül mást nem teszünk fel; aki akar megtalál, de azt nem szeretném, ha az életünk részleteibe is bárki bepillanthatna. Még akkor sem, ha ezeket a részleteket mi cenzúrázhatjuk. Lehet, hogy maradiak vagyunk, de ez van.

Szóval, Zsifi férje már megvan. Bobónak is rendeltem feleséget, és meg is egyeztünk, hogy a következő gyermekük kislány lesz, akit majd Bobó vesz feleségül.

Így a mai program a gyermekek kiházasítása volt. A nap további részében pedig egy nagy, kényelmes ágy a főszereplő.

Szép álmokat mindenkinek, már csak ötöt kell aludni karácsonyig.

Karácsony előtti láz

2008.12.16.

Újra beteg volt valaki. Most a változatosság kedvéért Bobó.

Leginkább az foglalkoztat, hogy januártól hogyan oldjuk mg, ha valamelyik apróság megbetegszik. Hiszen mindenki dolgozni fog s a próbaidő alatt táppénzt kérni…

Vasárnap reggel Bobónak volt egy kis hőemelkedése, nem jelentős. El is mentünk a férjemmel karácsonyi ajándékokat beszerezni, a gyermekeket a nagyszülőknél hagytuk. Két óra múlva már 39 fokos láza volt, ami utána kb. 24 óráig nem is nagyon akart lemenni. Vagyis volt, hogy csökkent, de akkor egy fél óra múlva újra magas láza lett. A tegnapi csúcs 40,4 fok volt, amit több gyógyszer és a hűtőfürdő kombinációjával sikerült csak csökkenteni. Délután pedig, szinte egyik pillanatról a másikra megszűnt a láza, és azóta még csak hőemelkedése sincs. Nagyon jókedvű, bár kicsit még le van lassulva, gyenge, de ahogy látom, percről percre tér vissza az ereje. Ki is mentünk kicsit a levegőre, kb. 15 fok van kint és gyönyörű napsütés.

Most épp a szobájában dudorászik. Már nincsenek illúzióim, hogy esetleg el is alszik, de hátha mégis. Igaz, nála az itthoni délutáni alvás manapság ismeretlen fogalom, és Zsifi is kezd leszokni róla. Hol vannak már azok a békeidők, amikor ebéd után másfél-két órát szundítottak a szülők pedig még egy filmet is megnézhettek, ha akartak? Volt-e ilyen valaha?

A Jézuskánk serényen dolgozik, csak beszerez és beszerez. Igaz, mindez nem egyszerű egy-egy beteg gyermek mellett, de nem lehetetlen. Bár a dolgot nehezíti, hogy például Bobó nem bírja elviselni a kedvenc üzleteimet, és mindannyiszor, mikor csak megközelítjük, „érdekes helyre akarok menni Anya”. Zsifi pedig megunja a babakocsit vagy a bébitaxit, és olyankor miután kiveszem, célul tűzi ki az üzletek árukészletének minél teljesebb megsemmisítését (ez eddig még egyszer sem sikerült neki szerencsére).

Az eladók eltérően viselkednek velünk. Van, aki már azt sem nézi jó szemmel, hogy egyáltalán 100 cm alattiakkal közelítünk az üzlet felé (még akkor is, ha történetesen nem egy agyonzsúfolt parfümériáról van szó), másokat az sem zavar, ha a gyerekek a futópadot vagy a mini steppert próbálgatják

Beszámoló

2008.12.10.

Az elmúlt napok történései dióhéjban.

Zsifi meggyógyult, Bobó nem beteg (rajtuk kívül szinte az egész bölcsi az, így az átmeneti nyugalom törékeny egyensúlyi állapot lehet), reggel szépen elmennek, délután értük megyek. Zsifi nagyon boldogan megy és jön, mintha egyenesen hiányoztak volna nekik a babák. Minden reggel hangos babázásba kezd, mikor öltözni kezdünk.

Rajtuk kívül én is nagyon örülök, hogy van egy kis szabadidőm (ez túlzás, mert a régi munkahelyemről ki kell körözni, az újra be kell körözni, emellett otthoni munkáim is vannak nem is kevesen, hogy a határidősekről még ne is beszéljek). A karácsonyi bevásárlás egyelőre a jövő projektje, hogy mikor fog teljesülni…

Pénteken jött a telefon, hogy megvan a munka. Köszönöm, köszönöm, köszönöm a HR osztálynak (is), micsoda boldogság!!! A Télapó hozta a hírt, ami akkora öröm, hogy még a Jézuskának is elég lesz, de talán még a jövő évinek is. Hétfőn hivatalosan is munkanélkülivé tettem magam, így egy hónap passzív GYED után január 5-én kezdhetek az új munkahelyemen.

Természetesen, a jó családi örökségnek köszönhetően (miszerint, Anyukám után szabadon, mindig van min parázni) a péntek éjjel álmatlan forgolódással telt. Hogy fogjuk megoldani, ha betegek a kicsik? Próbaidő alatt táppénzre menni nem túl szerencsés (ha lehetséges egyáltalán, nos, ezt nem tudom). Mi lesz, ha nagyon sokat kell majd utaznom? Stb… Ha épp nincs probléma, generáljunk párat.

Az építkezéssel kapcsolatban fennmaradási engedélyre várunk, a másodfok eredményét várjuk. (Ti. a háromlakásos egység szélső lakására bontási határozatot rendeltek el, még a használatbavételi engedély előtt.) Nagy a baj, mert ha azt nem kapja meg a ház, mehetünk pereskedni. Ami évekig tart, a pénzünket nagy eséllyel soha nem kapjuk vissza. Minden reményünk pár jogi frázis és a döntéshozók esetleges szociális érzékenysége (az elutasítással négy család életét teszik tönkre). Talán erről ne is beszéljünk többet, maradjunk csak a tehetetlenek nyugalmánál. Pillanatnyilag ugyanis nem tehetünk semmit, csak várunk. És nincs más hátra, mint előre.

Végre együtt a család. A férjem hazatért külhonból, vasárnap este. Azóta ugyan hétfőn megint 24 órázott, de most úgy néz ki, végre lesz pár napunk együtt (persze munka mellett). Aztán jön a Karácsony, két ünnep közt szabadság, három nap gyógyfürdő. Jó lesz nagyon… Addig az apróságok Nagyanyózni-Nagyapózni fognak.

Bobót a nagyapja vasárnap vonatozni vitte. Egészen Hajdúszoboszlóig utaztak (Debrecenből). Majd vissza. Intercityvel. Jött is nagyfiam az új szóval: szántóföld. Nagyon élvezte, leszámítva a várótermi félórás várakozást a szembejárat érkezéséig-indulásáig. Mindenáron a peronon szeretett volna várni, ám az időjárás nem volt túl kedvező (lefordítva köd és csontvakaró hideg - brrr).

Ezalatt Zsifi igazi kishőgyhöz (öcsém szavaival élve, és Bobóéval is, aki simán kishőgyezi Zsifit a nagybátyja bölcs tanításának köszönhetően) méltóan költötte a pénzt. Biztonsági rácsot vásároltunk ugyanis. Bobó már rács nélkül alszik, és a lépcsőre új védőrácsot kellett vennünk, mert a régi olyan rozoga volt, hogy egy kicsit erősebb Zsifikezecske is ki tudta dönteni helyéből. Az új szigorúan csavarokkal rögzül, az előző ragasztott megoldásai helyett. Zsifi és Bobó legyen a talpán, aki ezt kifordítja a helyéből.

Bobónak nagyon tetszik az új ágya, vagyis a régi, csak rács nélkül. Igaz, már kétszer esett le. Amíg a leesésgátló nem volt rögzítve az ágyrácshoz, hiába a matrac alá becsúsztatott talpak,a leesésgátló leesett (tényleg így volt, nem szóvicc), utána nagyfiam. Fel sem ébredt, pedig egyszer fel is ült. Felnyaláboltam, visszatettem az ágyába. Azóta a leesésgátló rögzítve van. Az alvás immár biztonságos.