Egyik kicsi, másik pici

Szerző: kicsipici

A BLOG LEÍRÁSA

Két kisemberrel (és egy naggyal) az élet csodálatos, néha persze igen küzdelmes, de olyan még nem volt, hogy valahogyan ne lett volna.

Látogatás: 314196 alkalommal

A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

Bárányhimlő

2009.04.04.

Ilyen az, amikor az embernek levegőt venni sincs ideje. Csapás csapás után.

 

Az, hogy a kocsiink össze-vissza törnek, és ott bírságolnak meg minket, ahol tudnak, és hogy szinte minden szabadidőnket ügyvédeknél töltjük (szerencsére nem családi ügyek miatt) csak apróság ahhoz képest, ami amúgy egymás után megtörténhet. És mikor szembesülünk vele, hogy gyermekünk pl. bárányhimlős, akkor nyernek csak igazán valódi értéket a dolgok és kerülnek a helyükre azok, amik addig nem voltak a helyükön.

 

Van, ami pótolható, és van, ami nem az. És van, ami az adott pillanatban csak lényegesnek tűnik, és van, ami valóban az. S hogy ha minden napra jut valami, akkor is tudnunk kell differenciálni a fontos, kevésbé fontos és igazából lényegtelen dolgok között.

 

Az első igazi gyermekbetegséget éljük. Csütörtökön azzal fogadtak, hogy Bobó bárányhimlős. Az említett két pötty a hátán, a meleg idő beköszöntével itthon fel sem tűnt, meg sem fordult a fejünkben, hogy jelentőséget tulajdonítsunk neki. Nem tudtuk, hogy bárányhimlős gyermekek vannak a csoportban. Azóta már tudjuk, főleg, hogy nagyfiunk is közéjük tartozik.

 

Így itthon lesznek, nem kis ideig, ahogy Bobó jelen állapotát elnézem. Egészen szerdától, az első kiütés megjelenése óta, máig nem vakarózott és nem viszketett a bőre. Ma estére már elkezdte kínozni a betegség, és egy szülőnek annál nincs rosszabb, ha a gyermeke kellemetlenségét, szenvedését látja még akkor is, ha bárányhimlőről van szó. Csak az lebeghet a szemünk előtt, hogy próbáljuk elterelni a figyelmét és minél könnyedébben túlesni a betegségen.

 

Nem kétlem, hogy ahogy meggyógyul, Zsifi következik. Mindketten itthon maradtak, mert a picur is úgyis el fogja kapni, csak idő kérdése. Egyébként is sokkal jobb nekik együtt, főleg, hogy sem én, sem a férjem nem tudunk itthon maradni hosszabb távon.

 

A pöttyök egyre csak sokasodnak. A bölcsiben mindenféle fajta előfordul, van aki már három hete nem jár, van, akin csak néhány kiütés jelent meg. Nagyfiamnak tegnap volt egy kis láza estére, ma nem volt. Igen vígan sétálgatott fel s alá, és figyelmesen érdeklődve nézegette a lovacskákat a nagyszülőknél.

 

Tegnap azt mondta a kishúgának: „Zsifi, nagyon szeretlek”. Aztán este elsorolta, hogy kiket szeret még nagyon. Családtagokat, az összeset, mindenkit fel is sorolt. Bölcsis néniket, bölcsis társakat. A dadus nénit. Hát igen, ilyenkor büszke ám az ember.

 

Zsifi egyre többet beszél. Már tudja a saját nevét, Bobót és a nagyszülőket is bőszen szólongatja. Mindenfajta állathangot ismer, még a hófajdét is. Illetve azt, amit mi annak gondoltunk, é úgy adtuk elő a gyermekeknek, hogy ez a hófajd hangja. Nem szoktuk becsapni a gyermekeinket, de a hófajd hangjáról valójában még csak elképzelésem sem volt, és Bobó annyira várta a választ a kérdésre, hogy „…És a hófajd mit mond?”, hogy ki kellett találni valamit. A hangot leírni nem tudom, de mindenki fantáziája szerint következtethet rá az apró, hegyes csőr alapján. Mi is ezt tettük. A hófajdok biztosan forgolódnak éjszakánként.

 

És még azt is mondja, hogy tea, kakaisz (irány a bili!), ga (jelentése: igen, vagy kutya, vagy tetszőlegesen bármi lehet, amire éppen kisasszonykánk gondol), neeeemmmm (jelentése: nem), jejtek (gyertek), éjísz (én is), és hasonlók. Ma reggeltől estig is nagyon sokat fejlődött, és mindent utánoz, főleg, amit Bobó csinál. Csodás időszak ez, a szülő csak ámul és bámul.

 

Mindig ugyanazzal szeretne játszani, mint Bobó. Erre azt szoktuk mondani az ordításban kitörő Bobónak, hogy ne izguljon, kishúga hamarosan megunja a játékot, és ő visszakapja. Erre ma mit mondott Zsifinek, miközben kislányunk épp a telefonnal játszott? „Zsifi, und meg!” Hát igen.

 

Szóval most folyamatos a pöttyfigyelés és árgus szemekkel nézzük, Zsifin mikor tör elő a kór. És reménykedünk, hogy mindezt gyorsan, viszonylag kevés viszketéssel, láz nélkül és minden kellemetlenséget a legjobban csökkentve fogjuk átvészelni.

Élünk-virulunk

2009.03.20.

4:55

-         Annya! Annya! Szoszóissz!

-         Anya! Anya!

Mi? Mennyi? Na ne, még lenne egy fél órám.

-         Megyek…

-         Aapa jööjjöönn..

-         Apa még alszik.

-         De AApaa jöjjjöönn…

 

Hú. De korán van még ehhez.

Mire Zsifit felöltöztetem, Bobó egyre mérgesebb lesz. Pedig éppen ennek elkerülése érdekében tegnap este megbeszéltük, hogy megengedi, hogy én öltöztessem fel. És tegnap reggel olyan jókedvű volt, már kezdtem reménykedni, hogy ez a reggeli szeszélyes nyűgösség lassan elmúlik. De nem sokkal ezután a férjem is felébredt, és közel hozzám hasonló állapotban próbált akklimatizálódni elsőszülöttünk nyafogásához. Addigra már egy gyerek-öltöztetésnyi előnyöm volt, így éppen akkor már én bírtam jobban a strapát. Aztán, ahogy az lenni szokott:

-         Apaa vigyen le…

A földszint mint egy mesebeli helyszín hamarosan elvágja a rosszkedvet és minden újra hepi. Ki érti ezt…

 

6:55

Ülünk az autóban, a férjem már valahol az országúton jár, a munkahelyére menet. Kicsinyeim jókedvűen macis chipset falatoznak. Nem túl nyerő ötlet, de minden anyuka tegye szívére kezét és szerintem egyszer-egyszer mindannyian elcsábulunk, hogy a legkisebb ellenállás irányába mozduljunk.

 

A kisoviba és a bölcsibe már szaladnak, szigorúan kézen fogva, ahogy mostanában az szokásuk. Zsifi egyenesen követeli, és igen csalódott szokott lenni, ha Bobó figyelmen kívül hagyja kishúgát. Igaz, ez nem túl gyakran fordul elő.

 

A munkahelyemen ma nem volt sok munka. Megjött tegnap az első önálló projektem leírása az anyaországból, amit rövid áttekintés után megvitattam ma a főnökkel. Aki már csak június végéig a főnökünk, utána új lesz. A régi közel 30 év után nyugdíjba megy. Mindenkinek nagy váltás lesz ez, kivéve engem, akinek nem volt ideje egy meggyökeresedett rendszerhez hozzászoknia. Jelenlegi főnököm ma is dicsért, tök jó. Az új pedig délután nyilvánította ki filozófiáját a jövőre vonatkozó elképzeléseivel kapcsolatban, ami elsőre több, mint szimpatikus, főleg, ami az elkövetkezendőkre vonatkozó terveimet illeti (ja, és nem utolsósorban a munkaidőt…).

 

Ezen felbuzdulva kicsit hamarabb el is jöttem, és rohantam a kicsinyekért. (Persze még mindig korábban érkeztem reggel, mint ahogy eljöttem délután. A múlt havi munkaidő terhére történő ügyvédi viziteket azért nem lehet büntetlenül megúszni…) Jókedvűen fogadtak, Zsifi kissé orrfolyósan, és a bölcsis nénik szóltak, hogy csipásodik is. Ezen utóbbit én itthon nem tapasztaltam, de az orrfolyás sem olyan vészes szerencsére.

 

Megy a nagy pucérkodás itthon. Zsifi egyre gyakrabban kéri a bilit vagy használja a kis WC-t. Nagyon ügyes, szerintem hamarosan elhagyhatjuk a pelust. Csakhogy néha annyira túlzásba viszi ezt a dolgot, hogy puci fenékkel rohangál fel-alá a házban, és nem hajlandó felöltözni. Ha meg kísérletet teszek arra, hogy elkapjam és rá adjam a ruháit, dührohamot kap és visítva menekül. Csakhogy tél van (ki sem merem jelenteni, hogy tavaszt írunk, ma reggelre például hó esett, úgyhogy szépen elővettem a gyerekek téli csizmáit), és nem szeretném, ha megfázna. Arról nem is beszélve, hogy a ház padlója bizony elég hideg. Szóval, megy a harc a puci fenekek eltakarásáért.

 

Egyébként nagy a hancúr itthon. Egyre látványosabban nőnek össze, és sokat játszanak együtt, persze sokat bosszantják is egymást, de nagyon jó, hogy ilyen kicsi a korkülönbség köztük. Az már most sem kérdéses, hogy Zsifi folyamatosan kísérletet tesz arra, hogy átvegye a vezetést, de Bobó is kezd egyre jobban a sarkára állni, ha a szükség úgy kívánja.

Naggyá téve

2009.03.18.

Újra beköszöntöttek a rázós éjszakák. Már több mint egy hete nem alszunk jól. Zsifi átlagosan óránként ébred, sírdogál álmában. Az okot még nem sikerült megfejtenünk, de éppen tegnap vettem észre, hogy két szemfoga bújt ki alul, így esetleg ezen a tájon kell keresgélnünk. De jó lenne már egy kis alvás. Visszagondolva Zsifi első évére, amikor minden éjjel ez ment, legtöbbször pepitában, komolyan mondom nem tudom, hogy bírtuk ki. Nyilván mindenen túl lehet lenni, és biztos az is számít, hogy azóta is csak öregszünk, de azért nagyon  örülök, hogy általában jók az éjszakáink. Most mondjuk bedagadt üveges szemekkel nézek magam elé és várom a kávé áldásos hatását.

 

Bobó változatlanul jól alszik, bár pont ma éjjel ébredt ő is, és kiabált, hogy „Anya! Anya! Megijedtem…”. Olyan nagy ijedtség nem lehetett, mert ahogy bementem hozzá és megsimogattam, már újra el is aludt. Aztán rákezdte Zsifi és őt is simogattam egy kicsit, ivott sok teát, betömte kicsi szájába a legközelebbi cumit, egy másikat a kezébe fogott, és aludt ő is szépen tovább, mintha mi sem történt volna.

 

Tegnap jelentőségteljesen besétáltam a postára, és ajánlva elsőbbségivel tértivevényesen feladtam a peresítés előtti egyetlen felszólításunkat. Már nem vagyok ideges, vagy még inkább egyre idegesebb vagyok, magam sem tudom eldönteni. Egyrészről a tehetetlenek nyugalmával dőlhetünk hátra, pontosabban azzal a tudattal, hogy az egyetlen megtehető lépést megtettük, nincs más dolgunk, mint várni. Közben pedig nézzük a lakásokat, házakat, és szintén a tehetetlenek leleményességével beletörődünk, hogy nagyobb összegű bankkölcsönt kell felvennünk, mint szerettük volna. S hogy ez a jelen helyzetben mennyire tanácsos, nem tudhatjuk, de abban bízunk, hogy az aki mer, az nyer elv érvényesül és egy nagy levegővétellel kint lehetünk a vízből. Ha ez a módja, megtesszük, elkerülve az elmerülést.

 

Hiába. Felnőttnek lenni nehéz dolog, felelősségteljes hivatás. Nincs más hátra, előre.

 

Úszkálunk, úszkálunk

2009.03.16.

Végre legalább az időjárás nekünk dolgozik egy kicsit. Miután a pénteki hózuhogás után azt hittem, ezzel lőttek is a hétvégi terveinknek, valaki mégiscsak megszánta végre a kisgyermekes családokat és megörvendeztette őket két nap szépséggel.

 

Értsd meleg volt (10 fok), napsütés és szélcsend. Ki is használtuk. Szombaton bár mindennapos dolgokat intéztünk (bevásároltunk), vasárnap hagyományteremtő szándékkal elvittük a kicsiket úszni.

 

Jó dolog ez a gyermekúszás. Szándékosan nem írtam babaúszást, mivel a mieink már kinőtték azt a kort. Babaúszás nekem onnan indul, hogy három hónap, ám a másfél évvel be is zárul. Először nagy volt a bizalmatlanság, és Bobó nem volt hajlandó belemenni a vízbe. Zsifit a férjem vitte be magával, és egy rövid sírás után nagyon hamar megbarátkozott az új környezettel. A víz kellemes, ha jól emlékszem, olyan 32-33 fokos lehet, talán. Végül Bobót is megfogtuk, kapott labdákat, és már benne is voltunk a medencében, először a kevésbé mély 70 cm-esben. A hancúr akkor kezdődött, mikor rájött, hogy itt bizony szabad csapkodni, sőt, szinte kötelező. Na, ezek után nem volt megállás. Lett nagy viháncolás, nevetgélés, rúgkapálás. Bobó jó párszor víz alá merült, de nem esett kétségbe, egy kis köhécselés után ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk. Zsifinek is nagyon tetszett, hogy labdázhat, és külön élvezte, hogy nem ér le a lába, és szabadon rúgkapálhat. Úgyhogy nagyon jól érezték magukat, remélem, ebből a vasárnap reggeli úszkálásból rendszert csinálhatunk.

 

Aztán ebéd a nagyszülőknél, és azt hittük, a jó meleg víz majd déli álomba ringatja őket. Ez volt ám a nem kis naivitás. Gyermekeink feldobottabbak voltak, mint valaha, és még Zsifnek sem volt esze ágában sem aludni. Végül nagy nehezen anyukám álomba simogatta, de Bobó nem aludt egy percet sem. Persze aztán este pillanatok alatt álomba merült, miután lefutottuk szokásos esti köreinket (mese, simogatás, teregetés, pisilés, simogatás, stb. ebben a sorrendben).

 

Tegnap délután még kimentünk a levegőre. Eredetileg az állatkertet céloztuk meg, de három után értünk oda, és úgy látszik, az állatkerti nyitvatartást nem befolyásolják az egyre nyúló nappalok, és még mindig fél négykor zárnak az állatházak, majd négy előtt az utolsó vendégeket is kiebrudalják a területről. Talán az óraátállítással nyúlik a nyitva tartás is. Mikor is lesz? Már várjuk.

 

Ma reggel először végre madárcsicsergésre keltünk. (Ez így nem teljesen igaz, mert én Zsifire keltem, körülbelül tízszer, és az utolsó fél öt után volt. Megint nagyon rosszul alszik, az okát természetesen most sem tudjuk, miért.) Sőt, már nagyon korán világosodik. Szerintem minden hasonló korú gyereket nevelő szülő számára olyanok ezek az alkalmak, mint az ünnepek.

 

Ja, igen. Ne feledjük, tegnap ünnepnap volt. Mi talán majd jövőre kezdjük a kokárdás nevelést, most még teljes egészében figyelmen kívül hagytuk. Volt helyette strand és állatkert. Ha kisgyermek fejjel kellene gondolkoznom, szerintem picinyeink érdekében nekik tetsző döntést hoztunk, már ami a programajánlatok közötti válogatásra vonatkozik?

 

Ablak a világra

2009.03.10.

Mikor azt hisszük, hogy már teljes szerencsétlenségünk közepette csücsülünk, azért mindig tud történni valami, ami bebizonyítja, hogy nem is.

 

Tegnap este kilenc után csörgött a férjem telefonja, és az egyik jóbarátja hívta kétségbeesve, hogy ugyan segítsen már neki, mert az unokatestvére két utcával mellettünk éppen az ablakban áll és készül kiugrani. Drága férjecském felöltözött, elindult, és mivel szerencsére az egész vaklármának bizonyult, hazasétált. Addigra ismerősünk már az unokatestvérével beszélgetett annak lakásán, bezárt ablakok mögött.

 

Indíték? Rövid külföldi kiruccanás, mialatt párja itthon élte életét s hamarosan idegen ágyban kötött ki. Na de egek. A megoldás erre az lenne, hogy az ember kiáll az ablakba és kiugrik? Hát állítsa ki a kedvest, és talán azt lökje ki, ha már mindenképpen ugrania kell valakinek. A legjobb persze a békesség. Se félrelépés, se nyitott ablak.

 

Szóval nehéz helyzetünkben egyéb színfoltok is vannak, melyek múlandóak bár, de mutatják, lehetne sokkal rosszabb is. Én mindig a család egészségét nézem: amíg az ép, és a gyerekek jól vannak, nagyobb baj nem lehet. Az élet sója pedig néha csíp egy kicsit, de ennél már csak jobb jöhet, reményeink szerint.

 

A férjem a változatosság kedvéért most is ügyvédnél ül, a gyerekek édesen alszanak. Tea csöpög a teafőzőből, a kazán halkan duruzsol, én meg azon gondolkodom, mivel folytassam az estét. Legjobb lenne, ha a férjem hamar hazaérne, de ha nem, akkor is van elfoglaltság bőven.

 

Holnap elutazom két napra, nem túl messze, csak a fővárosba. Kis családom egyedül marad, pontosabban hármasban. Legalább örülnek majd nekem, ha hazaérek csütörtök este. Én alig várom.

 

Zsifi beszélőkéje feltartóztathatatlanul beindult. Már szépen mondja a testvére nevét, tudja, mi kié. A cipő, a táska, a cumisüveg, a maci, a baba. Mindent tud, és egyre szebben formálja a szavakat. Jajj nekünk, ha elkezd beszélni, az biztos, hogy egész nap be nem fog majd állni a szája.

 

Bobó majd tanítgathatja neki a verseket, meséket és mondókákat. Nagyfiunk tömérdek dalocskát és versikét ismer, az elmúlt hétvégén úgy döntött, dalban mondja el, és szinte nem is beszélt mást, csak mondókákat és kis nótákat. Ma locsolóverseket tanultunk, és nagyon okos fiunk van, mi tagadás.

 

A múltkor a bölcsis nénik kisebbfajta kétségbeesését eltettek a gyerekek körében. Emlegették a húsvétot, a nyuszit, és a csokinyuszit. Ennek eredményeképpen minden gyerek csokinyuszit követelt a szüleitől, és igen nyafogós-síróssá vált a hangulat, mikor mi felkészületlen anyukák és apukák magvallottuk, hogy bizony csokinyuszi nélkül érkeztünk.

 

Persze tudjuk, hogy ami késik, nem múlik…

Nőnek, okosodnak, harciasodnak

2009.03.09.

Nem vagyunk egyedül. Kétségtelen, több szempontból sem, ám a tudat még mindig nem boldogít. Vagyis: mások is megjárták már. Nem vigasztaló egy. A szomszédok is pereskednek, velünk együtt. Nem vigasztaló kettő.

A héten készül a perirat. Titkon még mindig abban reménykedem, hogy a per valós hírére ez a majom összeszedi magát és előrukkol egy kis pénzzel. Nem hiszem el, hogy képtelen rá. Tudom, hogy ha nagyon akarná, képes lenne rá. Titkon attól félek, hogy valami csavar van az egész ügy hátterében, eleve csalásra volt berendezve, és a lényeg még csak most jön, hogy aztán se pénzünk, se házunk ne legyen. De a reményem még erősebb, mint a félelmem. Hátha, hátha. Csak nem tűnhet el az ésszerűség egy családos ember életéből úgy, ahogy van, tokkal, vonóval, mindennel.

A bölcsiben Zsifi csoportján végigsöpört a vírus, ami pénteken kisasszonykánkat is otthon tartotta csipás, könnyező szemmel. Nem volt hőemelkedés, sem orrfolyása, nem köhögött, és a szemét sem dörzsölte. Csak csipás volt és könnyezett. Abból szépen kigyógyult.

Egyelőre Bobó is egészséges, bár az ő csoportja is igen kihalt volt múlt héten. Remélem, nem lesznek betegek, olyan jó ez a nyugalom. Hogy mi? Nyugalom? Mi az?

A héten újabb két napot leszek távol kis családomtól. Nem vágyom rá. De a fővárosba szólít egy rövid továbbképzés, ami szakmailag nagyon érdekes és hasznos lesz, semmi kétség, Szívesen is megyek, csak őket ne kellene itt hagynom. De még mindig azt mondom, hogy egy állás a mai viszonyok közt megfizethetetlen.

Zsifi nevelésre szorul. Nagyon-nagyon harcias, hisztis, sértődékeny, de ami a legnagyobb baj, hogy verekszik. Bobó soha nem verekedett, csak mióta Zsifitől látja. Vagyis mindkettő verekszik. Tegnap a fürdőkádban kaptak össze, mert Zsifi nem adott oda egy edényt Bobónak, és természetesen hiába volt még ott három másik ugyanolyan, nagyfiunknak nem kellett semmi más, csak ami a kishúgánál volt. Még szép. Sajnos nem bírtuk ki nevetés nélkül, mert mindkettő annyira elszánt és sértődött arcot vágott, hogy nem lehetett megállni a vigyort.

Egyébként az a legújabb szokásuk, hogy Bobó egyik kedvenc meséje nyomán beülnek az étkezőasztal alá, amit kineveztek bunkernek, és ott eszik a földön, egy kistányérból a kukit. Máskor kézen fogva sétálnak be a bölcsibe, és ugyanígy parádéznak az utcán, a bevásárlóközpontokban. Gyönyörűségesek. A kicsi annyira élvezi ezt, hogy hangosan kacarászik.

És nagyon szeret vásárolni, csak tudnám, kitől örökölte? Múlt héten kaptak új cipőt, Zsifi új tavaszi dzsekit. Ennek úgy örült, hogy a kis papírtáskát, amibe az eladó beletette a ruhácskákat, büszkén mutogatta mindenkinek, aki csak szembe jött velünk a bevásárlóközpontban. Hangosan kacarászva mutogatta mindenkinek legújabb szerzeményét, majd miután egy svéd ruhaüzletben kinézett magának egy kistáskát, és az ár ellenőrzése (általam) után megvetette velem, átvetette a vállán, és boldogan tette bele a cumiját, hogy utána kivegye. Mondanom sem kell, a kistáska rózsaszín, és cicafej alakú?.

Bobó cipővásárlása is kivételesen minden nehézség nélkül zajlott. Miután Zsifi megkapta tavaszi sportcipőjét, Bobó elnézte, milyen boldogan flangál kishúga otthon az új topánban, és délutánra már ő is olyat akart. Csak a díszítés lett kék rózsaszín helyett. Nem volt hiszti, sírás, ellenkezés, simán bementünk a boltba, felpróbáltuk, kifizettük, hazavittük.

Már csak a tavaz várat magára? Igaz már nincs hideg, de hogy a napocska hol bújik, az rejtély. De ne legyünk telhetetlenek, egyszer csak eljön a jó idő. Pénteken újra motoroztunk, vagyis a gyerekek. Nagyon élvezték, bár a Zsifi technikája még hagy némi kívánnivalót maga után. De az is lehet, hogy kicsi neki a motor. Ki tudja. Tervbe vettük, hogy kap egy újat, ami eggyel nagyobb (mivel a legnagyobbat még Bobó használja).

És Bobó megtanult biciklizni. Szombat reggel 7-re elmentünk ügyvédhez a férjemmel (persze, hova máshova, újabban ez a kedvenc tartózkodási helyünk). Mire hazaértünk, Nagyapó a kezdetleges biciklitudásból középhaladót varázsolt.

Hiába, nőnek, mint a dudva, napról napra okosabba, szebbek, és aranyosabbak.

2009.03.07.

2009.03.08.

Tegnapi döbbenetem, hitetlenkedésem és haragom egyre csak nő, jócskán kiegészülve nagy adag szomorúsággal és bosszúvággyal. Kár, hogy mindez mit sem ér és kevés az üdvözüléshez.

Már-már megegyezni látszottunk és a valamelyik esti ajánlat irányába újra komoly megfontolás mutatkozott, de mikor kiderült, hogy a pénz banki kölcsön, akkor ? nem hazudok ? ez a barom egyszerűen fogta magát, felállt és elment. Előtte még kezet fogott a résztvevőkkel (velem nem, igazából rám se nézett, még szerencse).  ???  Van pofája?

Egyébként meg mi a fenéért hagyjuk magunkat, hogy egy ilyen semmirekellő csaló senkiházi diktáljon, és még mi kérleljük, hogy mentse a saját (nem használnék csúnya szavakat, álljon itt kifejezésként az) ülepét. Nyilván azon keresztül a miénket is, illetve végeredményben megoldásként mentsük saját magunkat. De újra kiderült, hogy az építtető említett ülepét a nyakán hordja. Nincs mit tenni.

Ez nagyon szomorú. Amíg a per le nem zárul, nem tudunk továbblépni. S nem vigasztal a tudat, hogy a három (négy) érintett fél közül mi vagyunk a legkevésbé szerencsétlen helyzetben.

Na azért volt egy alternatívája ma reggelre. (Kéretik nem hangosan kacagni, az ügy nagyobb komolyságot követel.) Lépjünk vissza a szerződéstől, és jövő év elején kifizet minket. Addig fedezetül felajánl egy kezdődő ikerházi építkezésből egy olyan opciót, hogy a telekhányadra jelzálogosként bejegyeztet minket (amúgy már most sem tehermentes az ingatlan, mert az éppen épülő, ám valószínűleg soha miénk nem lévő házunk fűtésrendszerét kialakító mesteremberek fizetség helyett széljegyet kaptak) és mi adunk neki még egy kazal pénzt, hogy oda ő, mint építtető felépítse a betervezett ikerházi lakást.

Először azt hittem, hogy csak rosszul hallok. Illetve csak azt hittem, hogy csak én hiszem, hogy rosszul hallok, utólag az ügyvédünk, a férjem és az ő keresztapja is bevallotta, hogy hirtelen úgy gondolták, valamit biztosan nagyon félreértettek. Kértük, ajánlatát ismételje meg, ám mikor másodjára is csak az jött ki belőle, hogy sokadik széljegyre feltesz minket egy telekhányadra, és még fizetünk neki, hogy egy újabb, árban mérhetetlenül alulvállalt nem kétségesen kétes kimenetelű ügybe rángasson bele minket, ekkor kezdett derengeni, hogy a probléma nem négyünk fejében keresendő. Egek ura, segíts és világítsd meg eltévedt embertársunk gondolatait.

Nem tudom, mit forgat a fejében. Csak nem megjelenik és felrobbant mindent, hogy aztán arra hivatkozhasson, hogy a merénylet vis major, és neki köze hozzá nincs, követelésünk pedig a porhalmazzá vált projekt nyomán behajthatatlan?

Mindent el tudok képzelni. De hogy valaki fejjel menjen a falnak, és tegye kockára családja (ismételten megjegyzem, felesége és egy két év körüli kislánya van, ha még nem hagyták el) boldogulását, na ez már igazán felfoghatatlan. A neurológusoknak külön szavuk van az olyan betegekre, akik józan belátásuk hiányában cselekszenek (és itt nem a cselekvőképességre vagy a beszámíthatóságra gondolok, hanem egy ennél sokkal spécibb kifejezésre, amennyiben tényleg jól gondolom), de ez minden határon túlmegy.

Jövő héten elkészül a perirat. Valószínűleg ítélkezési szünet előtt nem lesz meg az első tárgyalás. (Ezek új kifejezések, ma tanultam mindkettőt. Jobban szerettem volna a helyi jogi egyetemen levelező szakon megtanulni, de az élet sajnos így hozta.) S bekebeleznek minket a jog cápái. Még jó, hogy nem szörfdeszkán utazunk?

Ilyen nincs és mégis van

2009.03.06.

Ez kész. Hogy micsoda barom szemétládák élnek a földkerekségen, mindig is sejtettük, de ilyen közvetlen közelről a saját kárunkon megtapasztalni - hát nem ez volt minden vágyunk. Sőt, a hasonló helyzetekkel még csak köszönőviszonyba sem kívántunk kerülni. Minden jóhiszeműség és tisztesség ellenére jelen állás szerint hosszú-hosszú, nem sok eredménnyel kecsegtető pereskedésnek nézünk elébe.

 

És ez a lényeg. A jóhiszeműség és tisztesség bár erény, ma már semmit sem ér. Ki tudja, pár év múlva erény lesz-e még, vagy elmossa az életben maradásért vívott verseny szennyes mocska?

A napi ingadozó kedélyállapotom vége a mindenre elszánt felé haladt, hogy aztán ott meg is álljon.

Tényleg mindennel próbálkoztunk, de immár finishez értünk. Nem tudunk megállapodásra jutni, ezért választjuk a végső megoldást. Mindenkinek rossz lesz: az építtetőnek, a többi vevőnek, és persze nekünk is. Egyéb lehetőségek híján viszont marad az ultima ratio, utánunk a perözön.

Álljunk el a szerződéstől (vagy közös megegyezéssel bontsuk fel ? igazából nem tudom, ezek jogilag külön fogalmak, de sajnos nem értünk a joghoz, pedig most igen jó lenne), de a már befizetett pénzünket nem látjuk viszont, csak jövőre.

Ha-ha. A helyzet annyira abszurd, hogy már szinte vicces. El nem hiszem, hogy mi zavarhatta meg ennek a pasasnak az eszét. Úgy nézünk mi ki, mint akik most másztak le a falvédőről? Hihetetlen, hogy mik vannak. Ez szinte már mintha nem is igaz lenne csak valami furcsa, groteszk színjáték, s a végén legördül a függöny, a szereplők meghajolnak, a nézők pedig tapsolva törölgetik a szemüket, hogy ?milyen jó, hogy az egész csak mese volt?. Jó lenne, jó lenne. A végén pedig mindenki felállna, és átmenne a szomszédos étterembe egy jóízű vacsorára némi minőségi vörösborral, hogy aztán békés hazatérés után szép álmok, majd derűs reggelek következhessenek.

Már az is nagy szó, hogy egyáltalán hajlandók vagyunk elállni, de tele van a hócipőnk. Még jó, hiszen az építkezés kimenete kétes, ha benne maradunk, akkor sem garantált a siker. De könyörgöm, egy hónapja akarunk ennek a baromnak pénzt adni, egy csomó kényelmetlenséget felvállalva, hogy jogi státuszunk megváltoztatásával ő pénzhez jusson, befejezhesse a lakásokat, majd mindenki elégedetten dőlhessen hátra, hogy a legjobb megoldás megtalálásával áthidaltuk a problémákat, és négy család menekült meg az anyagi veszteségtől, illetve a sok-sok átszenvedett órától.

Amúgy a férjem nagyon jól menedzseli ezt a dolgot. Nem mondom, hogy el tudunk vonatkoztatni (pontosabban ő csodával határosan el tud, én vagyok kettőnk közül a gyöngébb és idegeskedésre hajlamosabb), de más családokat lehet, hogy már rég szétzilált volna egy hasonló hercehurca. Ezt a hozzáállást fogjuk fenntartani a továbbiakban is.

Ő képes a kemény hangnemre, én nem. Tehát innentől szépen kilépek, és bár ma közel egy órán keresztül beszéltem az építtetővel igen felpaprikázva telefonon próbaidősként a munkahelyemről (!), ez már rég nem asszonynak való ügy. Férfiakra kell hagyni az ilyesmit, egy nőnek kényelmesebb is és minden szempontból jobb. Nem kérdéses, engem hamar meg lehet vezetni, ellenben a férjem tökéletesen átlát a szitán és vészjósló viselkedésével képes meglepő eredményeket is elérni.

Erre a legjobb példa, hogy nálam a pasi ezzel a szöveggel próbálkozott: ?Komolyan mondom, nagyon szeretlek és kedvellek benneteket, de kiszámoltam, a devizahitelek drágulása miatt még így járok legkevésbé rosszul, ha ti kiszálltok??. Te jószagú nyavalyatörés, ezt most álmodom? Ilyen nincs. És mégis, egy pillanatra megint megsajnáltam (na jó, azért annyira nem). Még leírni is szörnyű.

Így innentől nincs más hátra, mint előre. Hacsak valami csoda folytán nem sikerül megállapodnunk.

 

 

Szemeseknek áll a világ?!

2009.03.06.

Szemeseknek vagy szemeteknek, mintha mindegy lenne. De igen nagy kár azt hinni, hogy hosszasan időt húzva el lehet kerülni azt, amit el akar. A két gyermekünket és családi boldogulásunkat szem előtt tartva ha per, hát legyen per.

Kicsit paprikás ez a reggel, és paprikásak az elmúlt napok, de hamarosan már tisztán fogunk látni, hiszen a kép egyre világosabb. Most nincs több időm és pillanatnyilag szalonképességem is a sarokban pihen, megvárom, míg a kedélyek lecsillapodnak s megpróbálkozom jelen helyzetünk objektív bemutatásával. Ami minden lesz, csak nem objektív. Az a szomorú, hogy rendes családokkal így lehet packázni.

Summa

2009.03.02.

Szóval. Elmenni, ott lenni, majd visszajönni mindig nagyon jó. Jó elmenni, ha az ember olyasmit csinálhat, amit szeret. És úgy érzem, a lehető legjobb helyen vagyok. Nyugalom van (tényleg, bár a próbaidősök betanuló szakasza azért nyilvánvalóan kisebb nyomást feltételez), az emberek nem piszkálják egymást (amennyire ilyen rövid idő távlatából ezt meg tudom ítélni), a munka szuper. Nem kétlem, hogy pár hónap múlva (amennyiben megtartanak) lassabb tempóért és a jelen nyugalmáért (kizárólag munkafronton?) fogok siránkozni, de most nem is lehetnék elégedettebb.

 

Jó, tekerjük ki. Az ember mindig lehetne elégedettebb, mert mindig a tökéletességre, az előrehaladásra törekszik, nem is vinne minket más előre, csak ez. A tökéletesség pedig soha nem fog eljönni, mert mindig lesz az életnek olyan szelete, amelyet lehetne jobban csinálni. Ami lehetne harmonikusabb, kiegyensúlyozottabb, még inkább tökéletes. Szóljon, aki elérte ezt az állapotot, és megvitatjuk, hogyan is lehetséges ez.

 

Szóval, mentem, dolgoztam, jöttem. Körülbelül 400 km távolból indultunk haza este fél 7-kor (ha rajtam múlt volna, más jóval korábban) és végül négy óra alatt sikerült hazaérnünk. Egészen végig száraz volt az út (és most nagyon hálás vagyok, hogy van autópályánk), persze lakóhelyünk külterületétől kezdve egészen hazáig szakadt a hó. Ez volt csütörtök éjjel, de szerencsére erőteljes olvadás és száradás indult, és talán egyszer végre megérkezik a tavasz. Ha már egyszer március van?

 

Ma reggel ennek megfelelően öltöztem, a gyerekeket a télben hagyva (vagyis az ő ruhájuk téli viszonyok közt is megállja helyét, még szép). Mint kiderült, újra csak a szülői értékrend mutatkozott meg (szintén még szép). Ugyanis kint még tél van. Majdnem megfagytam, mire beértem a munkahelyemre. Ezzel szemben a kicsinyeink nem fáztak, jó meleg kabátjuk megvédte őket a hidegtől.

 

A bölcsiben és a kisoviban is nagyon sok a beteg gyerek. Igazából nem érne váratlanul, ha telefonálnának, hogy valakiért érte kell menni. Bobó kissé gyanúsan viselkedett már tegnap. Nem ebédelt még annyira sem, mint szokott. Ma reggel köhécselt kicsit és a szokásosnál szótlanabb volt az autóban, bár a kisoviba már a rendszerinti szaladgálással érkeztünk ?Anya! Elkapsz?? elkaptam, mint minden reggel, mikor közösségbe megyünk. Előre szalad, én utána (éljen a magassarkúban futó nők klubja), és persze mindig megfogom. Ilyenkor lőn nagy kacagás, és jól indul a reggel.

 

Zsifi olyat produkált, mint eddig csak egyszer, mióta bölcsibe járunk: sírt, mikor beadtam. Ez lehet a múlt heti távollét eredménye akár, az észrevehető, hogy nagyon anyás az elmúlt napokban, mióta hazajöttem. Este nehezen aludt el, sírdogált, és sokat kellett ülni mellette. Igaz, lecseréltük az esti cukros tejet vízre (tudniillik ő is cumisüveggel alszik el). Mivel féltjük a fogait, itt volt az ideje a Fognyűvő Manókat inkább távol tartó víz bevezetésének. Ez egy kicsit nem tetszett neki, de minden bizonnyal megszokja majd. Az éjszakai tea egyelőre még tea, de ahogy megbarátkozik a vízzel, az is vízzé válik. Hipp-hopp.

 

A következő nagy projekt a cumisüveg likvidálása lesz. Már a pici is nagyon szépen iszik pohárból. Alig várom, hogy kihajítsuk a cumisüvegeket. Mindkettőnek van csőrös pohara is (más néven tanulópohár), jó lenne az estére is. A tejes dolgok pedig mehetnének innen bögréből. Ez nagy harc lesz, de nagyon jó lenne elkezdeni.

 

Zsifi tegnap megint bilibe pisilt. Ha jobb idő lesz, többet lesz pelus nélkül. Sokszor leveteti velünk, ráül a bilire, és bohóckodik (a mi gyerekeink a világ legnagyobb bohócai, ez nem kérdés). Szerintem hamar szobatiszta lesz. Az általánossal ellentétben nem mi erőltetjük, hanem ő szeretne a pelenkától megszabadulni. Nosza.

 

Folyt. Köv. hamarosan.

Távolság

2009.03.01.

Na. Végre. A gyerekek édesek voltak, nem rosszalkodtak a hétvégén, és a tavasz is közelít. Na. Végre.

Ja igen. A főnök behívott pénteken (vagy csütörtökön? – úgy repül az idő) és igen messziről indulva végül megértettem, hogy csak azt akarja mondani, hogy elégedett velem. Kezdhetek esetleg bízni, hogy a próbaidőből lesz rendes alkalmazotti státusz? Jól hangzik.

Az építtető kész megegyezni, bár egyelőre sem a vételár, sem a hogyan nem tisztázott. De legalább a szándék megvan, vagy legalábbis úgy tűnik, hogy megvan.

De ami a legjobb: itthon lenni. Igaz, csak két napot voltam távol is családomtól a héten (gyerekidőben számolva egész pontosan egy fürdetés, egy ébredés és sajnos még egy fürdetés, ami ha rajtam múlt volna, már nem anya nélkül zajlott volna, de hát a próbaidő az próbaidő, alkalmazkodni kell, mit tegyünk). De ez a két nap mint húsz, olyan volt. Kell néha egy kis kimozdulás, de a gyerekektől és a férjemtől távol lenni nem jó. A szállodai szoba bár nagyon kellemes volt és a vacsora is finom, és a munkát is élveztem, távol az otthontól a napsütés sem az igazi.

S hogy hogy viselték a gyerekek? Volt nagy anyázás (úgy értem, sokszor emlegettek, legalábbis ez a hír járja, amelynek forrása a férjem illetve nagyfiam is, aki bizony azt mondta, hogy hiányoztam nekik), de szerencsére jó gyerekek voltak, jó étvággyal. Bobó még az almakompótot is megette, pedig rá sem néz semmire, ami gyümölcs vagy zöldség lehet.

Fenékig tejfel

2009.02.23.

Amikor a hétvége felér öt munkanappal, az pont olyan, mint most.

A gyerekek megvesztek és olyan rosszcsontok voltak, mint még soha. Vasárnap este mint két kimerült munkásember rogytunk le a kanapéra és próbáltuk a konyhát szuggerálni, hogy a vacsora a saját lábán jöjjön be a szobába. Hát nem tette.

Hogy mit történt, nem tudjuk. Egy a tippünk, amit a téli időjárásnak köszönhetünk (kiváltképp ennek az ideinek, mikor a hőmérő higanyszála még véletlenül sem szeretne a 0 fok fölé kúszni), konkrétan hogy már hónapok óta nem volt alkalmunk hosszabb időt a szabadban tölteni. Az energia meg csak gyűlik, gyűlik, hogy a szülőkön csattanva leterítse őket a nap végén.

Szóval a hétvége a kívánságok teljesítéséről szólt, mint állandó program. Ha valami egy kicsit is nem úgy sikerült, mint azt a kis ördögfiókák elgondolták, nagy baj volt, mi hosszú ideig tartott.

Ma reggelre mindezt mintha elfújták volna: volt szótfogadás, egymás összepuszilgatása (a tegnapi összeverekedés helyében), jó kedv és vigasság.

S hogy mi történt még a hét végén? Zsifi bilibe pisilt! Jól megtapsoltuk (Bobó, Apa, anya), aminek következtében a kisasszonyka nagyon-nagyon büszke volt magára. Nagyon édes volt, ahogy a bilin ülve büszkén vigyorgott a világra. Ennek örömére ma reggel addig hisztizett, míg levettem a pelusát, ami után puci fenékkel addig-addig rohangált a lakásban, míg egy óvatlan pillanatban az étkező közepére nem pisilt. Hát, így jártunk… Sebtében gyorsan immár felöltözve, teljes harci díszbe álltam neki padlót törölni, de hát így van ez kisgyermekes házakban.

A teljes harci dísz nem igaz, mert reggel ahogy a nyakláncomat felvettem, a kisasszony már le is mutogatta rólam, és egészen indulásig páváskodott benne. Mikor megszerezte, hangosan kacagva rohant az apukájához, hogy mutassa neki legújabb zsákmányát. A férjem csak annyit mondott, hamarosan egy ékszerem sem lesz, és csak várjam ki, mire a kisasszony serdülőkorba ér… de nem bánom, kölcsönadok majd neki mindent és ő lesz a legeslegszebb kis boszorka az összes közül. Már így is ő. Hihetetlenül öltözködős. Pár nap híján másfél éves, de reggelente ő választja ki a ruháját, és hajgumit húz a kezére karkötő gyanánt. Hogy mi lesz még itt…

A farsangról sajnos lemaradt, mert az szerdán volt, és akkor még orrfolyósan otthon múlatta az időt a dadus nénivel. Ellenben Bobó Bob a mester-nek öltözött, és volt nagy buli. Zene, tánc, kaja, pia, nők. Mert van ám neki kis barátnője, akit ugyanúgy hívnak, mint Zsifit. Ki tudja, hogy ezért-e vagy nem, nagyfiam azt a kislányt csak a vezetéknevén emlegeti. Szerintem úgy is szólítja. Ez elég illetlenség, de nézzük el a háromévesnek. Ha eljön az ideje, megtanítom.

Egyetlen hel volt a két nap alatt, ami képes volt a kedélyeket megnyugtatni: a legújabb, novemberben átadott bevásárlóközpont földszintjének nagy szökőkútja. Na ezt mindketten a padon ülve megbabonázva nézték, és eltekintve a vízcsobogás okozta zajtól, percekig eszményi nyugalom volt. Aztán az öcsémnek vásároltunk ajándékot, aki tegnap megvénülve betöltötte a 25. születésnapját. A meglepetés elmaradt, mert ahogy hazaértünk, Bobó boldogan újságolta a nagy hírt, hogy vettünk neki ajándékot, és persze az sem maradt egy percig sem titokban, hogy mi az az ajándék.

De hogy ne legyen minden ennyire fenékig tejfel, közben a házunk ügye sem látszik előrébb mozdulni. Az első tárgyalásig (amit kétségtelenül az első lesz, és várhatóan nem egy követi még, aminek a végén igen csak kétes megegyezést remélek, de igen, még remélek) még mindig napok vannak hátra, és én már kezdek besokallni attól, hogy nem látom a végét. A fiúk képesek racionálisan gondolkodni, de én tyúkanyóként már nagyon vágyom arra, hogy a tető a fejünk fölött a miénk legyen. És bár tegyük félre a gpv-ot (globális pénzügyi válság) meg a politikát, ez az idő nem az, amikor félretehetjük. A szociális ellátórendszer tervezett reformja (?) és a hitelezés csökkenése a beragadni készülő pénzünkön túlmenően is csak a lehetőségeinket csökkenti, hogy valaha is kimásszunk abból a helyzetből, amiben vagyunk. És nem vigasztal a tudat, hogy sokan bedőlnek, mert mikor két gyermek ül otthon, akik az enyémek, nem érdekel a másé, és egyáltalán, hogyan vigasztalhatna más szerencsétlensége. Még a sorsközösségnek sem tudok örülni.

Mindenesetre mindent megteszünk, hogy a problémát megoldjuk és a jelenlegi, folyamatosan változó helyzethez érdemben alkalmazkodjunk. Nagy harc lesz, de egyszer csak vége lesz.

Havazás

2009.02.17.

A quadtéma megoldódott. Tegnap mire hazaértem, nagyfiam vígan masírozott fel és le a lakásban. Az eset úgy esett, hogy egyszer csak Bobó azt mondta, miközben Zsifivel éppen az egy szem ülőhelyért viaskodtak, hogy „kapcsoljuk be”. Azóta nincs megállás, akadályt csak az akkumulátor korlátozott élettartama (töltöttségi ideje) jelent.

A hétvége nagyon jól telt, bár a várva várt tavasz még várat magára. Tegnap tettem egy gyenge kísérletet a befolyásolására (tudniillik az időjáráshoz képest vékony ruhában mentem el otthonról, ám mindez a tavaszt nem hatotta meg, csak azt értem el, hogy csaknem megfagytam), ám kísérletem nem nevezhető sikeresnek (azóta egyfolytában esik a hó). Az idő kétségkívül nagyon szép és akár még barátságosnak is nevezhetnénk, mert nincs szél, szép fehér a hó, na de mindez február közepén?! Szép ez – decemberben. De nem most.

A férjem nagy nehezen jó úton halad a gyógyulás felé, a gyerekek eddig nem kapták el. Igaz, Zsifi tegnap és ma nem ment bölcsibe az orrfolyása miatt, de mindez már múlóban van és ha semmi rendkívüli nem történik, holnap vígan elfurikázom mindkettőjüket a saját kis közösségükbe.

Szombat délelőtt kimentünk a kertbe, egyenesen a hatalmas hóba. Zsifi nagyon meglepődött, hogy nem tud járni, ugyanis a hó pont olyan magas volt, mint a kis lábai. Kétségbeesve nézett rám, majd bánatosan leült, gondolván hogy úgysem halad egyről a kettőre (főleg ha meg sem próbálja). Igazából hóembert szerettünk volna építeni, de a hó minősége ezt nem tette lehetővé. Így hát felkerekedtünk és elindultunk szánkózni.

Mentünk, mentünk, mendegéltünk és egyszer csak hisztibe érkeztünk. Mai napig nem tudjuk megfejteni az okát. Minden rendben volt, a gyerekeke szépen ültek a szánkón, Zsifi a kapucnijánál fogva tartottam. Volt nagy visítozás, örömködés, nevetgélés és kurjongatás, aztán egyszer csak nagyfiam mérges lett és kezelhetetlen. „Nem akarok ráülni… Nem akarok leszállni… Nem akarok itt maradni… Nem akarok tovább menni…) Megfejthetetlen.

Így hazatértünk, majd Nagyanyóék gondjaira bíztuk a kicsiket. Na nem a hiszti miatt, hanem már előzőleg megbeszéltük, hogy kapunk egy kis Bálint-napi kimenőt. Szerettünk volna elmenni a kedvenc éttermünkbe, csak nem számoltunk a Valentin-napi sokadalommal, így asztalfoglalás hiányában sajnos nem kaptunk helyet és egy másik étteremben vacsoráztunk, ami nem nagyon tetszett nekünk. Levontuk a tanulságot: Valentin-napon vagy otthon maradunk, vagy foglalunk asztalt, még időben.

Most úgy érzem, leesek a székről. Már két napja nem alszom, mert Zsifi nagyon nyugtalan éjszaka, óránként megyek be hozzá, tegnap éjjel pedig még az is zavart, hogy ki lesz vele, ha megbetegszik. Végül ebből nem volt probléma, mert szépen sikerült megoldani, csak ezt ugye nem tudtam előre, így az aktuális para tönkretette az éjszakát teljesen. Tegnap este pedig céges vacsorán reprezentáltam, ami tovább tartott, mint szerettem volna (jóval), és a fáradtság csak egyre nő. Ám reggel (na jó, inkább tegnap reggel) óta csak egy dolgot látok magam előtt: ágyat, párnát, takarót. És sok-sok hosszú órát, melyet alvással lehet tölteni…

Influenza

2009.02.12.

Mint soha semmit, ezt sem szeretném elkiabálni, de megvan a megoldás a házprobléma legelső megoldására, kopp-kopp-kopp. Jogilag megoldható, a finanszírozás is megoldható, már csak az kérdéses, hogy megoldható-e, hogy kedves építtetőnk is belemenjen. Vagyis már „csak” a neheze van hátra, azaz hogy elmagyarázzuk neki, hogy a mindenki érdeke az ő érdeke is. Vagy kimászik minimális veszteséggel, vagy legalább öt fronton pereskedhet, további munkák nélkül. Szerintem a megoldás nem lehetne kétséges, de sajnos a szóban forgó személy agya nem éppen arra a rugóra jár, mint az összes egyéb épeszű emberé.

 

A gyerekek változatlanul közösségben (újabb kopp-kopp-kopp), bár nem tudom meddig, mert Zsifinek folydogál az orrocskája és mintha Bobó is rekedt lett volna egy kicsit reggel. A férjem nagyon beteg, tippünk szerint elkapta egy makacs fajta influenza (erőtlenség, pocsék általános állapot, magas láz, hidegrázás, köhögés, orrfolyás, izomfájdalom, fejfájás, stb, stb). Csak remélhetjük, hogy a gyerekek nem kapják el (én be vagyok oltva, persze ha ez a törzs nem az a törzs, ami ellen az oltóanyagot kifejlesztették, akkor úgyis mindegy). Szóval, így állunk.

 

Reggel nagyfiunk már megint bal lábbal ébredt, több mint fél órára volt szükség, hogy normálisan viselkedjen. Nem tudjuk miért, de néha (mostanában elég sokszor) durcásan ébred. Kihajítja a kakaóját az ágyból (mivel minden reggel ott issza meg cumisüvegben) mert meleg (értsd nem elég hideg), mert nem Apa hozta, mert nem Anya hozta (ez a ritkább, általában tőlem nem szívesen fogadja el). Van, hogy az a baj, hogy Zsifi bemegy a szobájába, van hogy az a baj, hogy nem megy be. Néha oltsuk le a villanyt, néha gyújtsuk fel, néha ezt oltsuk le és kapcsoljunk fel egy másikat. Apával akarok lemenni, máskor Anyával akarok lemenni. Öltözzünk fel, ne öltözzünk fel. Apával szeretnék öltözni, Anyával szeretnék öltözni. Szóval, a talány nagy talány, hogy büszke kis Atomantink (a hangya a meséből – ki gyönge tüstént hívja őt: Anti megküzd helyette) miért néz ferde szemmel a világra.

 

Tegnap vezényelt a kisoviban. Kiállt a szoba közepére, és ahogy a gondozó nénije szokta, sorba állította a gyerekeket és tornaórát vezényelt nekik. Állítólag hatékonyabb olt, mint a felnőttek, mindenki egyszerre csinálta, amit nagyfiam mondott. Hát igen. Volt kitől örökölni… (nem tőlem).

 

Zsifibaba (aki már nem is olyan baba, hanem igazi kis hölgy, akár azt is mondhatnám, hogy kialakult ízlésvilággal rendelkezik) enyhe orrfolyástól szenved. Szerencsére éjjel jól alszik, tehát az ügy nem túl komoly, eddig a niagara-jelenséget nem látjuk (még egy kopp-kopp-kopp). Az orrszívóval továbbra is hadilábon áll, de már kezd egészen megbarátkozni vele. Ma reggel például már próbálgatta a kis orrába becélozni, persze akkor még nem csatlakoztattuk a porszívóhoz. De Bobónál is így kezdődött annak idején, végül ő már saját magának tartotta az orrához akkor is, he működött a porszívó.

 

Új fiú

2009.02.10.

Új kisfiú érkezett a csecsemő csoportba, Zsif mellé. A gondozó néni ötödik gyermeke. Voltak az ikrek, jött Zsifi, majd egy kisfiú, és most megérkezett a harmadik fiatalember is. Nagy kihívás. Nagyon anyás, sokat sír. A másik négy is sír. Megy a harc a gondozó néni kegyeiért. Remélem, kisasszonykánk erélyesen továbbra is követelni fogja már kivívott jogait. Ha abból indulok ki, hogy otthon milyen mentalitással képviseli saját álláspontját (és véleményét még az őt nem érintő ügyekben is!), akkor nem aggódom. Elég tűzrőlpattant kis boszorka ahhoz, hogy érvényesítse az akaratát. Ha máshogy nem megy, majd visít és toporzékol. Nagyon vicces, mostanában felvette azt a szokást, hogy hiszti közben fogja a fejét, és eltakarja a szemét, mint egy sopánkodó vénasszony. Tényleg nagyon vicces.

És nagyon rosszul alszik mostanában. Ötször-hatszor ébred, sírdogál, nyugtalan. Tippünk három van (meglepők lesznek): sok-sok front, egy kibújni készülő fogacska vagy esetleg egy bújkáló kórság. Ha kívánni lehet, az első legyen? Végül is az elmúlt pár napban minden időjárást láttunk: volt tavasz, kora és késő ősz, most pedig újra tél van. Az idő ilyen felgyorsulása még a nagyokat is megterheli, hát még a kicsiket? Reményeink vannak.

Nagyfiunk nagyon jól van szerencsére. Jókedvű. Lekerült a hálózsák. Eddig nem szerettem, ha takaróval aludt, mert tíz perc után már le is rúgta magáról. De kicseleztük: ha a pokrócra tesszük a vékony paplant, úgy nem evickél ki alóla.

A quadot továbbra sem meri bekapcsolni. Lassan új stratégiát próbálunk ki, arra vonatkozóan, hogy hogyan barátkoztassuk meg vele. Nagyon élvezné, csak egyszer végre rá kellene éreznie az ízére. Ez lesz a következő napok projektje.

Jelenleg családi életünk középpontjában leendő otthonunk (?) áll. A viharfelhők egyre gyűlnek, kiszállni nem tudunk. A megoldás várat magára. S hogy mit tehetünk? De jó lenne, ha valaki végre megmondaná?

Öt a nagylány

2009.02.06.

Végre egy kis szünet. Mintha megállna az idő, és minden pont olyan lenne, mint 4 és fél évvel ezelőtt. Nem mintha vissza szeretném forgatni az időt, a mát nem adnám semmi pénzért.

Öten ültünk az asztalnál, a város egyik legfelkapottabb éttermében (persze nem ez adta meg az alaphangot), öten csajok. Régi egyetemi, vagy még annál is régibb barátságok.

Minden megváltozott és mintha semmi nem változott volna. Mindenki több lett: gyerekkel, gyűrűvel, férjjel, tapasztalattal, munkával, utazással, pasival, szilikonnal, gipsszel, boldogsággal, csalódással, ki mivel. Már egyikünk sem ugyanaz és ennek így is kell lennie, mégis mintha nem telt volna el egy perc sem. A humor maradt, a külső maradt, a belső maradt, sok minden maradt és sok minden nem maradt.

Nézegettünk fényképeket, ettünk, ittunk, felidéztünk. A 2 literes Pepsis üvegben a pálinkát, ami annyira rossz volt, hogy túlélt egy egyetemi hetet, egy egyetemi kupát, talán még egy gólyatábort is és ki tudja hány szerda esti bulit. Felidéztük a sok közös ismerőst, nem kevés kritikával illetve őket. Kapott mindenki hideget, meleget egyaránt. Na jó, jóval több hideget. Mondom, semmi nem változott. Összeült az őskritikus csapat, aki elől senki nem menekülhet. A személyes történetek, melyek kerekedtek, nagyon mások és mindenkire egyénileg jellemzők. A skatulyák idejüket múlták, ha egyáltalán valaha is hitelesek voltak. A pletykafolyam elindult majd mikor körbeért, szomorúan konstatáltuk, hogy az idő lejárt, indulni kell haza, mert vár a másnap. Volt, akit aztán egy hosszú éjszaka utáni még hosszabb másnap várt, ugyanis az örökifjúság nem kerül el mindenkit. Én rendes kislány voltam, és kötelességtudó családanyához, dolgozó nőhöz méltóan hazafelé vettem az irányt. Még jó, mert aztán reggel 5:10-kor ébredtem arra, hogy ?Anya! Kélyem a kakajómat!?

Az este véget ért, de olyan jó volt egy kicsit újra azt érezni, hogy az élet csupa pletyka. Aztán másnap azt érezni, hogy milyen jó, hogy az élet nem csupa pletyka. Felkelni, kakaót és kávét készíteni, öltözni, öltöztetni, kocsiba beszállni és beszállítani, majd bölcsibe kísérni, és munkába menni. Aztán ott leülni és egész nap az előző estén és a csajokon gondolkodni, azt a néha már-már szürreálisnak tűnő jelenetet megemészteni, hogy akár akarjuk akár nem, az élet halad előre és az idő ? szerencsére ? nem visszaforgatható. Majd a kollégáimmal ebédelni s mikor egyiküket a kislánya felhívja a suliból, hogy vigye haza, mert nagyon köhög, akkor arra gondolni, hogy milyen jó lenne, ha nekem is lenne egy forever helpdeskem, akit csak felhívok, és már ki is menekült abból a szorult helyzetből, amibe éppen akkor esetleg sikerül belemásznom. Majd inkább arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy vannak olyan kisemberek, akik számára én jelentem a helpdesket.

Nincs mit tenni, az elégedettség egyre csak felszínre tör. Mindig úgy gondolom, nem is lehetne jobb. Persze, kereshetnénk többet. Lehetne biztos kacsalábon forgó palotánk (na jó, a ház körüli cirkuszt szívesen kihagynám az életünkből) és állhatna négy csúcskategóriás autó a dupla duplagarázsban. Nem biztos, hogy boldogabbak lennénk. Nekem most elég annyi, hogy boldog családi életünk van, és ami mindennél fontosabb, a család egészséges. Kell ennél több?

Apropó, tényleg, már le is kopogom, eltelt úgy egy egész hét, hogy egyik gyereket sem kellett elhozni a bölcsiből egyszer sem. Kopp-kopp. Egyre nőnek, a hétvége cipő- és szandálvásárlással fog telni. Zsifinek is új szandálra van szüksége. Ezt észrevehettem volna két hete, mikor Bobó kapott újat, de már mindegy. És ha minden igaz, jön a tavasz, amikor is a csizmák helyett vékonyabb cipőt lehet felvenni, amit bizony a gyerekeknek még be kell szerezni. Bobó 26-os, Zsifi 20-as lábon él jelenleg. Annyira aranyosan totyognak egymás mellett! Zsifi pont abban a korban van, mikor más magabiztosan jár, és elég önfejű ahhoz, hogy ne akarjon arra menni, amerre szeretnénk, hogy menjen. Holnap az állatkertbe készülök velük (a férjem dolgozik hétvégén), biztos ami biztos, a babakocsit be fogom rakni az autóba. Arra a helyzetre, ha végképp teret nyerne az önfejűség és a kíváncsiság. És már egy gyerekjegyet kell vennem, mert nagyfiunk elérte a három éves kort, amikortól a gyerekek is belépőjegykötelesek. Megy az idő.

Életkép

2009.02.04.

Hosszú-hosszú vitának nézünk elébe. Az építtetőnk kitalálta, hogy kiszámolta, mennyi híja van még leendő (?) otthonunknak. Bruttóban pont a fele annak, mint amit én számoltam. Nettóban. Ez több mint nevetséges. Hiszen nem az a lényeg, hogy mennyiből lehetne még befejezni valahogyan, hanem hogy mennyi az az összeg, ami az adásvételi szerződés részét képező költségvetés alapján még nem került beépítésre. De jó lenne egy jó ügyvéd?

A bölcsődében azt mondták, nem is volt még olyan aranyos születésnap, mint tegnapelőtt a Bobóé. A másik szobából is besorjáztak a gyerekek, és felsorakoztak nagyfiunk mögé, aki fegyelmezetten ült a kis székén. Ezután meggyújtották a gyertyát és a tűzijátékot, ami természetesen mindenkinek nagyon tetszett.

Miközben Bobó nappal már teljesen szobatiszta, Zsifinek is megjött a kedve a bilizéshez. Tegnap este addid-addig hisztizett, míg végül rájöttünk, mit szeretne, és levettük a pelusát, hogy aztán puci fenékkel 20 percen át fel- és leszálljon a biliről. A cél, hogy nyárra ő is elhagyhassa a pelenkát. Tök jó lenne, bár mi nem vagyunk az erőltetés és teljesítménykényszer megszállottjai (a fogak száma sem azért izgalmas, hogy azt mondhassam a többi hasonló korú gyermek anyukájának, hogy a miénknek már milyen sok van, és előrébb tart, stb.). Igen meglepődtem, mikor azt hallottam, vannak, akik már hat hónapos gyereket bilire szeretnének szoktatni, mert az milyen vagány lenne. És az ő gyermekük már megáll (öt hónaposan) ha megtartják a hónaljánál, mert már megvan hozzá az ereje. Kac-kac. És a ki tud nagyobbat mondani kör el is indul.

Vannak azok a típusú emberek, akik egyszerűen mindig mindennél nagyobbat szeretnének mondani. Hogy mindig mindenkinél sokkal érdekesebbnek látszódjanak? Nem tudom. Talán. S hogy ez mennyire szokott sikerülni? Az attól függ, milyen sűrű szövésű a szita (a miénk laza szőttes, könnyen átlátni rajta).

Szóval, tegnap este nagy volt nálunk a felfordulás. Nagyon aranyosak voltak a gyerekek. Bobónál igaz megint egy óráig tartott az elalvás. Félt ettől, félt attól. Oltsuk le a lámpát. Ne oltsuk le a lámpát. Gyújtsuk fel a villanyt. Ne kapcsoljuk fel a villanyt. Zsifi szokás szerint hamar elaludt, és ma egész későn ébredt (értsd hatkor, ami mégsem öt). A kisasszony rohant be a bölcsibe, miután Bobóval összepuszilgatták egymást. Vita nem volt. Bobó enyhe megtorpanással ment be a csoportszobába, de az ellenállás egyre gyengül szerencsére.

Kíváncsi lennék, mit csinálnak a bölcsődében. Ha lehetne, beszereltetnék egy kandikamerát, hogy aztán megnézhessük otthon, gyermekeink hogy viselkednek a közösségben, mikor nem vagyunk jelen. Bobó rengeteget versel, és elmondja azokat a rímes meséket, amiket bent hall. Mostani kedvence Kleofás, a kis tojás, amit egy olyan mesekönyvből szoktunk neki olvasni, ami anno még az enyém volt. Nagyon sok jó mesekönyv volt régen, és bár ma is vannak szuperek, én nem vagyok túl elégedett. Van egy-kettő, ami nagyon tetszik és szívesen olvassuk a gyerekeknek, de sajnos nem egy mai kiadás csapnivaló. Mind nyelvtanilag, mind mondanivalóilag.

Lassan a picinek is olvasunk. Nagyon szeret képeket nézegetni, utánozza az állatokat, és a zöldség-gyümölcs pult összes terméke ?aamma?, vagyis alma. Zsifi sokmindent beszél már, próbálom összeszedni: Apa (Apa), Anya (Anya), aamma (alma), jejessze (leesett), ham-ham (cumit kérek), vava (kutya), issz (itt), ossz (ott), essz (ezt), abba (abba).. Most ennyi jutott eszembe, de hétvégén mikor mentünk a nagyszülőkhöz, Nagyanyó és Nagyapó kezdeményeket is hallottunk a kocsiban (nyanyonyonyanyonyo, nyavavavavo). Nagyon vicces, ahogy próbálja formálni a hangokat. Ilyen-olyan eszközökkel mindent el tud mondani, amit akar. Persze sokszor nem értjük meg? Ilyenkor jön a toporzékolás, ordítás, földhöz verés (mármint ő veri magát a földhöz). Ez is nagyon vicces ? amikor a más gyereke csinálja. De ha a mieinkről van szó, már kevésbé. Már csak évek kérdése, és kinövik (mert Bobó sem nélkülöz egy kis hisztit néha, bár azt kell mondani, mostanában ritkulnak az alkalmak szerencsére).

Ez volt rövid kis körkép gyermekeinkről, legközelebb jön a folytatás.

Meglepetés

2009.02.02.

Pénteken fél 10-kor csörgött a telefonom. A bölcsődéből telefonáltak. Zsifinek folyik nagyon az orra, nyűgös, nagyon kipirult az arca, valószínűleg hőemelkedése is van. Nagyon dörzsöli a szemét, ami ki van pirosodva és csúnyán váladékos. Előző nap az egyik csoporttársát elvitte az anyukája a körzeti orvoshoz, mert úgy tűnt, kötőhártyagyulladása van. Nem volt.

És szerencsére Zsifinek sem. Anyukán tudott érte menni, aki egy füst alatt Bobót is hazavitte hozzájuk. Zsifi nem nézett ki jól, egyből el is aludta az autóban. Bobó jókedvűen furikázott a kocsival.

Nagyon jól ebédeltek, aztán hatalmasat aludtak. Nagyapó váltotta fel Nagyanyót, mivel a dadus sajnos nem ért rá. Még szerencse, hogy a nagyszülők pont tudtak rájuk vigyázni!

Munka után rohantam haza egy gyors bevásárlás előtt (hétvégi feltöltés). Hazaérve nagy hancúrozás és nevetgélés fogadott, mindennemű hőemelkedés és szemgyulladás nélkül.

Szombaton köszöntöttük meg Bobót. Az illatos gyurma szaga azóta beette magát az otthoni lebegőbe: tutti-frutti, zöldalma, vanília, stb. émelyítő adagban. Eddig is egyenlőtlen harcot folytattunk a gyerekekkel az irányban, hogy ne egyék meg a gyurmát, a szagos gyurma ezt a törekvést hátulról megtorpedózva tette egy csapásra teljesen lehetetlenné. Kék és zöld nyelvektől színes a szoba. Meg néha egy kis püspöklila.

Próba szerencse alapon betettük Bobó szobájába az újonnan kapott éjjeli lámpát, amit apai nagyszülei ajándékoztak neki. Első este nagyon jó szolgálatot tett. Nagyfiam öt perc alatt olyan nyugodtan elaludt, hogy egyszer sem kellett bemeni hozzá. Sajnos tegnap este már nem volt ilyen szerencsénk, kezdődött a nyafogás elölről. Egyszer, mikor újra kísérletet tettem arra, hogy most már tényleg lemegyek vacsorázni, alighogy betettem az ajtót magam mögött, hatalmas sírásban tört ki. ?Megijjedteem a lámpától. Kapcoljuk ki.? Azért ma újra próbálkozom. Hátha mégis segítene valamit.

Nagyanyóéktól nagyfiunk egy akkumulátoros kisautót kapott, amire nem mer felülni csak akkor, ha nincs bekapcsolva, mert ? szerinte ? nagyon hangos. Ezzel szemben Zsifi mint egy kis szoknyás terminátor, úgy pattan fel az ülésre, nyomja a pedált és repeszt a szobában, persze egyenesen neki a falnak. Kint még nem volt alkalmunk kipróbálni, szerintem az utca zaja mellett nem tűnne olyan hangosnak és Bobó sem félne tőle.

A reggeli bölcsibe menetel sem volt zökkenőmentes, bár egészen addig mindkettőjüknek nagyon jó kedve volt, míg be nem mentünk az épületbe. Zsifi szokásához híven boldogan beviharzott. Bobó öltözés közben azt mondta ?Anya, nem jó nekem a kisoviban.? ?Miért? Bántott itt Téged valaki?? ?Igen.? ?Kicsoda?? ?Zsifi.? Na, jó. A kishúgával nem is találkoznak, csak kint az udvaron.

Egy nagy tortával érkeztünk, meg egy hármas számú gyertyával. A tortához tartozik egy rózsa alakú marcipánvirág, amit szívfájdalom nélkül Micimackóra cseréltem. Biztos ami biztos mellékeltem egy tűzijátékot is, bár nem tudom, a bölcsődében meg lehet-e gyújtani.

Később felhívtam a bölcsit telefonon, hogy nagyfiamnak milyen kedve van. Szerencsére remekül volt, az érkezés után kicsivel beérő gondozó néninek már büszkén mutogatta a ruháját: ?Nézd csak, mi van rajtam!? Nagy baj tehát nincs, a kis lelke rendben.

Úgyhogy Bobó 3 éves nagyfiú lett. Zsifi egy hónap múlva lesz másfél éves. És úgy gondolom, jó ez így. Most úgy érzem, nem vállalnék még egy gyereket (hangsúlyozom: MOST). Nemrég kezdtem egy nagyon jó munkahelyen, ami ha nem is olyannyira biztos, mint esetleg szeretném (bár rémhírek mindig mindenhol lesznek és akárhonnan kitehetik az embert), jelenleg nem is dolgozhatnék jobb helyen. Szerintem. És jó végre egy kis munka, még bármennyire kicsi is, mert az, amivel évek óta szeretnék foglalkozni. Sokan sokmindent megadnának az ilyen helyzetért (mármint hogy azt fogom csinálni, amit szeretnék).

Nemsokára új főnök lesz, de remélem, nem lépünk a ?Sokan ölni tudnának az állásodért? cipőjébe (bár az Prada lenne). Értsd: ?A főnöknőm egy boszorkány c. kötet ?Az ördög Pradát visel? filmadaptációval, de aki olvasta/látta, az úgyis tudta már a bekezdés elején, mire gondolok. Egyébként ez az egyik olyan könyv, ami bár természetesen olvasva szerintem sokkal jobb, mint a vásznon ? akárcsak minden más is ? mégis a filmes változatnak is van létjogosultsága. Olvasni a divatról nem olyan, mint látni azt. Még szép.

Vissza a munkához. Még mindig az elméleti tanítás idejét élem, ami nem sok mozgalmat kínál, de remélem, ez jövő héttől változni fog. Le sem merem írni, de nagyon szeretném, ha két hónap múlva megkapnám a saját projektemet. Emellett anyagilag révbe kell érnünk, be kell fejezni a házunkat ? visszatérve ahhoz, hogy a gyermekvállalási kedvem JELENLEG nem 100as. (A legjobb barátnőmnek azt kívánom, hogy másfél év múlva ugyanazt mondhassa, mint én most. Tudom, hogy így lesz.)

Apropó házépítés. Úgy néz ki, az építkezést nekünk kell befejezni. Az építtetőnknek egy lyukas garasa nincsen. A teraszt időközben leburkolta, de nincs alábetonozva. A burkolóanyag közel sem az, mint amit megbeszéltünk, mint ami be van költségelve (mindenkinek egyéni fantáziájára bízom, vajon melyik lehet a magasabb árfekvésű). Én sajnos csak kívülről láttam a házat, a férjem volt belül is. Azt mondta, szép lesz. Meg jó is lesz, ha egyszer lesz.

Megkaptuk viszont életünk első, névre szóló gázszámláját. Konkrétan a férjem nevére szól, és abban a házban keletkezett, aminek még nem vagyunk tulajdonosai, és még egy percet sem laktuk. Fűtés nem volt (ja, az alsó szint vízrendszere tényleg elfagyott), úgyhogy újabb nagy talánnyal állunk szemben. Már nem is bosszant és nevetni sem tudok még viccből sem, minden napra jut valami adalék. Kezdem hinni, hogy ennek tényleg így kell lennie, és egy építkezés mindig ennyire nehéz.

De a jó hír: a héten 15 fok lesz. Pluszban! Legalábbis a tegnap esti időjárásjelentés szerint. Nem tudom, ki hogy van vele, de én már érzem a tavaszt és nagyon remélem, megérkezik sietve, idejekorán. Éppen elég volt ennyi szürke, jó lenne egy kevés szín is végre. És akkor mehetünk is a gyerekekkel a szabadba. Zsifinek elővesszük Bobó legelső kismotorját (azt a lábbal hajtós fazont, ami minden kétéveshez jár kötelező szériatartozékként). Bobót összebarátkoztatjuk a quad-dal, és kész is a kis hadseregünk. Ha nem barátkoznak meg, jöhet a bicikli, vagyis tricikli. Illetve ideális esetben ezek keveréke, ugyanis itt az ideje nagyfiunkat megtanítani biciklizni. Ha már jön a tavasz?

Születésnap

2009.01.31.

Nagyfiunk ma töltötte be a 3 éves kort. Isten éltessen, Bobó!

Sok-sok ajándék és sok-sok köszöntés, meg sok-sok jókívánság volt a mai menü, mindkét gyermeknek. Még szép, ha egyszer ezt érdemlik?

Különbség

2009.01.29.

Tegnap angolórán (mert ilyenre is járok ám) feltették a kérdést (jó társalgási gyakorlatként), hogy mennyiben más a hétvége és a hétköznap a mi életünkben. Gyökeresen? Vagy csak kicsit? A gyökeresnél még sokkal gyökeresebben.

 

Hétközben

 

Hétvégén

5:10

5:10

 ?Anya! Hozod már a kakajóót??

?Appa-appa-appa-appa?

 ?Anya! Hozod már a kakajóót??

?Appa-appa-appa-appa?

 

 

6:30

6:30

?Tegyük be Bobot a DVD lejátszóba!?

?Tegyük be Bobot a DVD lejátszóba!?

?Mm-hmm-oááá!? Bobó elvette Zsifi játékát.

?Mm-hmm-oááá!? Bobó elvette Zsifi játékát.

 

 

7:10

Autóban ülünk, útban a bölcsőde felé, majd utána munkába.

7:10

?Nézd, Bob leaszfaltozza az utat!?

?Jeesze! Í!? Zsifi lelökte a tv távirányítóját, ami darabokra esett.

 

7:50

Gyorsan, mielőtt elkezdek dolgozni, egy nagy adag kávét, de azonnal!

7:50

Gyorsan, mielőtt szétszednek, egy nagy adag kávét, de azonnal!

?Ááááá!?

?Oáááá!?

Bobó és Zsifi éppen újra összekaptak. ?Zsifi eejvetteee!? A pici visít. De hogy tegyünk igazságot? ?Mindenki hagyja abba a visítást, gyerekek! Ki kér egy pirítóst??

?Szenki. Csokit kérünk.? Innentől nagy az összhang, kereszttűzben a szülők, az apróságok együtt követelik jogosnak tartott csokoládé fejadagjukat. Egyben, az egész napit?

 

9:30

Meeting a főnökkel az irodában.

9:30

Meeting a pingvinekkel az állatkertben.

 

11:00

Jujj de éhes vagyok. Ki jön ebédelni? Mi legyen: kínai vagy camembert?

11:00

Jujj de éhes vagyok. Gyerekek, lassan ebédelünk. Lesz finom köménymagleves pirítóssal (ezt nagyon-nagyon szeretik), aztán husi krumplival (a gyerekek körében népszerű, gyorsan elkészíthető fogás).

 

12:30

Mit nem adnék pár perc szundításért!

12:30

Mit nem adnék, ha Bobó is szundítana pár percet, nemcsak Zsifi!

 

14:00

mivel töltsem ki a munkaidőt négyig? Mi legyen a következő feladat?

14:00

Mivel töltsük ki a napot estig? Mit csináljunk?

 

16:00

Gyerünk gyorsan a gyerekekért a bölcsődébe!

16:00

Drágám, kapd el őket, mert megsemmisítik az árukészletet! Helyszín: hipermarket. Ugyanis elfogyott otthon a tej, a kenyér, és te jó ég, még jó, hogy eszembe jutott, a kakaópor is.

 

17:30

Gyertek gyerekek, vacsora!

Zsifi szépen leül, falatozni kezdi a virslit/szendvicset/levest/tejbegrízt.

Bobó: ?nem akajok vacsojáázni! Kééjek kakajót! Kakajót kéjjeek!?

?Kisfiam, tudod, hogy a sok kakaótól fájni fog a pocid.? Hasztalan hiába minden rábeszélés.

17:30

Gyertek gyerekek, vacsora!

Zsifi szépen leül, falatozni kezdi a virslit/szendvicset/levest/tejbegrízt.

Bobó: ?nem akajok vacsojáázni! Kééjek kakajót! Kakajót kéjjeek!?

?Kisfiam, tudod, hogy a sok kakaótól fájni fog a pocid.? Hasztalan hiába minden rábeszélés.

 

18:30

Pussz-pussz, cupp-cupp. Zsifi megpuszilja Bobót, Bobó megpuszilja Zsifit. ?Bajátkozunk, Anya!?

Indulás fürödni!

18:30

Pussz-pussz, cupp-cupp. Zsifi megpuszilja Bobót, Bobó megpuszilja Zsifit. ?Bajátkozunk, Anya!?

Indulás fürödni!

 

19:15

Csend és nyugalom. Zsifi édesen alszik, Bobó néhány percenkét látni akar, változatos indokokkal.

19:15

Csend és nyugalom. Zsifi édesen alszik, Bobó néhány percenkét látni akar, változatos indokokkal.

 

20:00

Szépen alszanak a gyerekek.

20:00

Szépen alszanak a gyerekek.

 

Boldog békeidők

2009.01.27.

 Boldog békeidők. Hogy mik? Olyan csak a mesében van.

A gyerekek szerencsére egészségesek, ólálkodó kórnak jele nincs. Boldogan élik közösségi életüket, immáron második napja. Azaz majdnem boldogan.

Bobónál nagyon félős időszak következett el. Éjszakánként többször felébred, sír, hív minket. Egy kis babusgatás után visszakerül az ágyába, ám csak a folyosón felgyújtott lámpa fényénél tud újra elaludni. Esténként is hosszasan kell mellette ülni, mire álomba szenderül. Tegnap óta pedig kisoviba sem szívesen megy.

Hiába gondolkozunk szerencsére, semmilyen traumát nem tudunk felidézni, ami ezeket a jeleket előidézhette volna. Ennek hiányában nagyfiunk újólagos félősségét elkönyveltük kortünetnek és mindent megteszünk, hogy valahogyan átvészeljük ezt az időszakot.

Zsifi ellenben rettenthetetlen, bár az idegenektől kissé megriad. Hétvégén bácsi jöttek hozzánk, akik egy kis kanapét vittek le az emeletről. Mindkét gyerek a nagy ülőgarnitúra közepén ülve nagy szemekkel pislogott, hogy mi történik, Zsifi közben el nem mozdult mellőlem. Nagyon aranyosak voltak.

Bobó már szobatiszta, csak az éjszakai és ? esetleges ? nappali alváshoz visel pelenkát. Zsifinél fogak száma tíz. Ha belegondolok, hogy az első foga három hónapja bújt ki!

Szóval, a gyerekek rendben vannak. A munka is rendben. De hogy ne maradjunk izgalom nélkül, aktuálisan éppen a zűrös építkezésünk körüli gondok szaporodnak. Miért is ne, nem lehet minden tökéletes?

Építkezésünk kimenetele több mint kétséges. Pontosabban minden rendben lesz ? egyszer. És a lényeg valóban ez, az időfaktor. Tegnap kapcsolatba léptem minden problémánk okozójával, akiről időközben az is kiderült, hogy rosszul álcázott ?titkosszolgálati? eszközöket vet be céljai elérése érdekében. Amúgy érdekes, telefonon mindig nagyon kedves és persze ígéri a visszahívást. Most is erre várok. Miért van az az érzésem, hogy hiába?

Arról nem is beszélve, hogy földhivatali széljegyen hat hónapig lehetünk, ami újabb hat hónapra hosszabbítható. Ez hamarosan lejár. Hogy utána mi van? Még nem tudom. Októberben kellett volna beköltöznünk. Inkább meg sem próbálok belegondolni, mikor lesz ebből valami. Ha lesz egyáltalán.

Mindig mondták, hogy az építkezés rizikó. De a vásárlás is rizikó. Honnan tudjam, hogy amit megveszek az jó-e? Lakva ismeri meg az ember. Nem csak társát, házát is (ó, mily költő lakozik itt). De ha minden rizikó, akkor hogyan kerüljük el? Sehogy.

Na mi most jól megjártuk. Folyamatosan keressük a megoldást, de hogy az mi lenne, a mai napig nem látszik. Kellene valami jól értelmezhető iránymutatás, de esély erre igen kevés van.

Bobónak szombaton lesz a harmadik születésnapja. Tervünk van az ajándékkal kapcsolatban, már csak azt nem tudjuk, mikor vásároljuk meg. Nehéz is a dolgozó szülők élete?

Mióta napi 8 órában dolgozó nő lettem, egy sor új logisztikai csavarral találkozom. Ez persze mind egyértelmű azok számára, akik dolgoznak, na de ennyi otthon töltött idő után hozzá kell ahhoz szokni, hogy mire eljön a délután, még nincs bevásárolva, nincs kimosva, a főzésről és a takarításról pedig szó se essék. Ugyanez vonatkozik a vasalásra? Értelemszerűen mióta én is dress code-nak megfelelően öltözködöm (értsd nem farmert és pólót viselek, hanem vasalást igénylő nadrágokat és ingeket ? bár a farmert sem tiltja semmi), azóta nem lehet eleget mosni és vasalni. Ehhez járul Bobó szobatisztaságra szokatása, ami sok-sok balesettel tarkított. És Zsifi most tanul pohárból inni, ez napi plusz két váltás ruha.

Karácsony előtt, mikor éppen három inget vásároltam a férjemnek az öcsémmel, csak annyit mondtam ?Minek veszek ennyi inget ? hogy legyen mit vasalni??. Erre szemfüles öcsém (25 éves lesz, csak a miheztartásvégett): ?Meglepjelek egy vasalóval?? Mire én: ?Na ne. Lepj meg inkább egy vasalónővel?? Itt az ideje ezt felróni. A vasalónőt azóta sem kaptam meg.

Itt a cipő, hol a cipő?

2009.01.25.

Az állatkertből és a nagy sétákból semmi nem lett. Mire mehettünk volna, jött a szél és a sok felhő.

És valamit már megint nem értek. Lehet, nem szerencsés ezt hangsúlyozni, de aki nem kérdez, az nem biztos, hogy tanul.

Azt nem értem, hogyha világunkat a fogyasztás (értsd újabb és újabb fizikailag érzékelhető vagy szolgáltatási javak felhalmozása ellenérték átnyújtása mellett) határozza meg és az örökös elégedetlenség viszi előre, akkor miért nem hagyják, hogy fogyasszunk? Amikor már mindent kapni lehet és minden elérhető, miért van az, hogy pont azok a praktikus és emellett nagyon is szükséges dolgok nem lelhetők fel, amire igazából szeretnénk rátalálni?

Nem kell nagyon extra dologra gondolni. Elég a bölcsibe alkalmas szandálra fókuszálni. Nem hiszem el, hogy január közepe olyan extra időpont lenne egy 26-os bőrszandál utáni kutakodásra. Elvégre a gyerekek bölcsődébe, óvodába járnak. Tehát jelen fogyasztási cikk nem tekinthető szezonálisnak. Főleg ha arra gondolunk, hogy egy ilyen korú gyermek akár három párat is kinőhet egy szezon alatt. Akárhogyan számolunk, a keresletet keresni nem kell. De hogy az ötödik üzletbe kelljen ellátogatni ahhoz, hogy egyáltalán egy párat is találjunk a szóban forgó méretből? Mintha toronyórát kerestem volna lánccal. Volt olyan üzlet, ahol egyenesen azt gondolták ? minden jel szerint ? hogy elment az eszem. Messzire és végérvényesen. Ugyanitt felvilágosítottak, hogy előre kellett volna gondolkodni és augusztusban beszerezni annyi párat, ahány várhatóan szükséges lesz a tavaszi szezonig.

Na jó. Újabb tanulság. Persze nem az, hogy további javakat halmozunk fel a ?hátha szükség lesz rá? jegyében ? bár mint kereskedői fogás nem volt rossz a javaslat ? hanem az első gyerek még mindig sodorhat olyan helyzetekbe, amikre esetleg felkészülhettem volna. Jelen esetben azzal, hogy nem vasárnap délelőtt próbálok Bobónak szandál után rohangálni, hanem vehettem volna a fáradságot és hétköznap ellátogathattunk volna egy olyan boltba, ahol ? információim szerint ? biztosan télen is kapható megfelelő benti lábbeli. Csak munka után a sötétben két gyerekkel (egy kicsivel és egy picivel) parkolóhelyet keresni, eljutni az üzletig, ott őrült tiltakozás ellenében szandált próbálni, közben a picitől megóvni az árukészletet a teljes megsemmisüléstől, ezek után fizetni, majd visszajutni az autóhoz két fáradt aprósággal, mindezt nagyjából egyedül ? nos, ez annyira nem volt vonzó. Nyáron igen, de mivel most tél van, egész héten esős idő volt (de végre eső, vagyis nem volt farkasordító hideg), valami hatalmas dolognak kellett volna történnie, hogy a fenti cselekménysorozatot meg merjem kockáztatni. Arról nem is beszélve, hogy két hete valaki (két napot nem számítva) mindig beteg volt.

Így a szandál projekt végül jól végződött, bár a kérdésre, hogy ?melyik a szép?? Bobó csak annyit felelt, hogy ?nem?, vagyis egyik sem. Próbálkoztam csellel ?melyik a csúnya??, jött a válasz ?mindegyik?. Maradt a fiúsabb lábbeli. Hazafelé menet már nem volt csúnya, és ha így haladunk, holnap reggel örömmel húzza majd a lábacskáira, miután Zsifit letettük a csecsemő csoportban. Ha a vírusok is úgy akarják.

Helyzetértékelés

2009.01.23.

Hát igen. Szóval azért dolgozom, hogy fizessek valakinek, aki azt a munkát végzi el helyettem, amit nekem kellene. Ez így nagyon szépen hangzik, csak jelen esetben nincs más mód.

Előző munkakörömben maradhattam volna, még egy évig. Nem okozna problémát, hogy otthon maradjak, ha bármelyik apróság megbetegszik. Csakhogy mi lenne az egy év után? Kereshetnénk esetleg új perspektívát, ám semmi nem garantálja, hogy találnánk is. Aztán meg mi lenne? Utánunk a vízözön. Akkor már inkább pár nehezebb hónap, de ha minden jól megy, a jövő biztosítva van, de legalábbis nagyobb részben, mintha nem váltottam volna. Az már csak hab a tortán, hogy két éve készülök erre az állásra. Nem is lehetett volna jobbkor (talán csak jövő ilyenkor, de addig marad az egy év frász, hogy mi lesz akkor). Nézzük optimistán, ennek így kellett lennie. És ezt valóban elhiszem.

Ma mindketten otthon vannak. Reggel anyukám ? Nagyanyó ? vigyázott rájuk, amíg a férjem haza nem ért az éjszakázásból. A jól megérdemelt nappali pihenés elmarad így, de azt hiszem ezt senki nem bánja. Igazából nem betegek a kicsik (helyesen a pici és a kicsi), de ha abból indulok ki, hogy Zsifi a köhögése miatt csak nagyjából négy órát aludt éjjel, az mutat valamit. Bobónak is új orrfolyása támadt reggelre, így a döntés, miszerint otthon maradnak, kézenfekvő volt. Csak végre jönnének már rendbe!

Nem mintha nem lett volna előrelátható, hogy ez lesz. Nem is tudom, miért vagyunk meglepődve. Abba meg végképp nem merek belegondolni, mi lett volna, ha a szerencse nem sodorja utunkba a dadust. Így talán hagyjuk is a ?mi lett volna ha? témát. Hiábavalóság. Hisz nem lett ha?

Nagyon örülünk az enyhe időnek. Több szempontból. Nagyon jó, hogy nem fagyunk meg. Nagyon jó, hogy reggel nem csúsznak az utak. Nem görcsöl be a hátam a didergéstől. A gyrekeket sem kell extra óvni, hogy nehogy elcsússzanak az úton. Nincs ráadás idegeskedés, hogy a férjem rendben beér-e az 50 kilóméterre lévő munkahelyére. És végre igazán süt a nap!

Ja, és tök jó, hogy mikor kilépve a munkahelyről még világos van, és mikor indulunk reggel otthonról, már világos van. Mindez szuper. Hétvégére sok szabadban töltött órát tervezünk, végre. A gyerekek szegények már alig várják, hogy kimehessenek a szabadba. Szerintem megnézzük, hogy a pingvinek hogy érzik magukat az állatkertben. És megnézzük, hogy a gólyák nem fáznak-e (persze hogy nem, mert beköltöztek az Afrika Röpdébe a flamingókhoz). Megnézzük, hogy a Főtéren lehet-e kürtős kalácsot kapni (gyanítom, hogy nem, mivel elmúlt a karácsony szezonja). Mindezt ugyanis a gyerekek nem tudják, és mivel ők még gyerekek, meg kell nekik mutatni. Reméljük, az időjárás mindehhez hozzájárul végre. Na meg a bacik és vírusok is eltűnnek, és huss! Szabad lesz a levegő.

 

Nem túl tréfás tréfa

2009.01.22.

A kisasszony már megint megviccelt minket.

Miután már kezdtem elhinni, hogy talán végre egy fél hetet eltöltenek úgy a bölcsiben, hogy mindketten egészségesek, délelőtt fél 10-kor telefonáltak, hogy Zsifinek bizony hőemelkedése van (37,8oC), folyik az orrocskája, nyűgös, levert és kipirult az arca.

Jajj, jajj. Most meg mi legyen? A férjem munkában. Én munkában, sőt, éppen a főnökömmel beszéltem, mikor eszeveszett remegésbe kezdett a telefonom. Először kinyomtam. Újra csörgött, ekkor rám szólt, hogy vegyem fel. Felvettem, húsz másodperc alatt megbeszéltem, hogy máris megy valaki, majd letettem. Biztos halálra vált voltam, mert a főnököm megkérdezte mi a baj. Miután megmondtam, annyit kérdzett, meg tudom-e oldani, vagy el kell-e mennem. Miután nem túl meggyőzően biztosítottam róla, hogy megoldom, befejezte az éppen megkezdett anekdotát.

Szóval, mi legyen? Dadust hívom, egy órára tud menni hozzánk. Ok. Addig mi legyen? Nagyapót hívom, nem veszi fel. Nagyanyót hívom, tárgyal, nem tud telefonhoz jönni. Persze kihívhattam volna, de azzal csak azt értük volna el, hogy ideges lesz és a tárgyalásnak fuccs. Öcsém munkában.

Ok. Ha fél órán belül nem tudom megoldani, lelépek.

Pár perc múlva Nagyanyó telefonál. Ok, egyig simán otthon tud lenni Zsifivel.

Kicsekkoltam, átraktuk a kisülést az ő autójába, elment Zsifiért. Aki éppen betakarva, teljesen kinyúlva feküdt a kiságyban. Hazavitte. Köszönöm, köszönöm, köszönöm!!!

Snitt.

Hazaértek. Azóta minden rendben van. Huncut kis boszorka. Nem egészen egy órával később megevett három tányér levest, meg még egy kis másodikat desszerttel. Igen jól érezte magát. Volt nagy viháncolás, élénkség, aludni nem akart. Egykor megérkezett a dadus.

Azóta is az egyetlen nem normális dolog, hogy kisasszonykánknak folyik az orra. A mai napot otthon töltötte a dadussal. Bobó nem akart reggel bölcsibe menni. Lehet, hogy ezután nem érdemes őket elválasztani: ha az egyik otthon marad, maradjon a másik is. Előbb-utóbb úgyis átadják egymásnak az átadnivalókat. Akkor inkább előbb.

Mindenesetre holnap elmennek bölcsibe mindketten. Zsifinek még csak hőemelkedése sincs, Bobó is jól van. Egy kis orrfolyás belefér. Délután nagyon aranyosak voltak, előtte Zsifi nagyon jól elvolt a Dadussal. Úgy néz ki, beválik a néni. Igaz ugyan, hogy azért dolgozom, hogy aztán kifizethessek valakit, akinek az a munkája, ami az én feladatom lenne. Ezt egy nagyon kedves barátnőm fogalmazta meg igen találóan. (Ő a napokban szülte meg harmadik gyermekét, császármetszéssel. Gratulálok!)

Milyen igaza is van?

munka

2009.01.19.

Úgy általában semmi bajom a munkával. Sőt, a jelenlegi leendő munkámat minden jel szerint nagyon fogom szeretni. Csak az addig elvezető út göröngyös egy kicsit.

Még mindig betanításom első fázisában járok. Konkrétan a jelenlegi főnök, akinek a helyére éppen most pályáztatnak, mert nyugdíjba vonul, minden héten kijelöl nekem egy anyagrészt, amit aztán az előző bejegyzésekben említett módon megbeszélünk. Csakhogy az adagok nem töltik ki az időt, és pár gondolatra kapok egy egész hetet. Így néha szörnyen unatkozom. Ma pedig még a munkatársaim sem voltak bent, vag ha bent is voltak, nem voltak beszédes kedvükben.

Ami azt illeti, én sem, hála a gyermekeink által transzferált kórnak. Mindemellett a férjem is elég rosszul van. Szóval a gyerekek szerencsére jól vannak, a napot a bölcsiben töltötték igen vígan, míg mi a munkahelyünkön kornyadoztunk. Pontosabban a férjem a délutánt alvásra tudta használni az éjszakázás után.

Én meg óránként megittam egy jó forró C-vitaminos italt, amit pezsgőtablettából nyertem. Közben, az unalmat enyhítendő, vállalati előírásokat tanulmányoztam, hogy teljen az idő. A titkárnő, miután elmeséltem neki, hogy ez mennyire nem érdekfeszítő, nemes egyszerűséggel kinevetett, és csak annyit kérdezett: - Ki mondta neked, hogy az lesz?

Hogy ki is? Hadd gondolkozzam… Igaza van. Senki.

Az a lány, aki már két éve itt dolgozik, csak most éppen az alig hat hetes gyermekével van otthon, csak annyit mondott betanulásom elején: - Fogadd részvétemet, teljesen együtt érzek. Hozz be sok vastag könyvet.

Még két hét az elméleti tréning, ami után csatlakozhatom az egyik munkatársamhoz, hogy végre kicsit a gyakorlatban is lássam, hogy valójában mivel is foglalkozunk.

Addig is szabadidőmben osztok-szorzok és próbálom a különböző büntetéseket beszorítani a családi büdzsébe. Bár kezdek rájönni, hogy talán az lenne a célszerű, ha ezeket a büntetéseket inkább leszorítanánk, és nem beszorítanánk. Hmm. Jó gondolat.

A gyerekek szerencsére jól vannak, vidáman mentek reggel bölcsibe. Bár volt egy kis megtorpanás mindkét oldalon, mikor rájöttek, hogy nem az igazi bölcsis nénik fogják őket bevenni. Mindez nem tartott sokáig, általában csak addig, míg el nem tűnök a látóterükből. Utána más mindenki boldog és felszabadult.

A másik baj ezzel a ne-csinálok-semmi-aktívat dologgal, hogy rengeteget eszek. Lehet, hogy nemsokára már csak egyszerűen begurulok a munkahelyre, é a gyerekekért is csak elgurulok, hogy aztán otthon együtt gurulhassunk ide-oda. Mert ők természetesen mindent azonnal eltanulnak, főleg, ha valami rosszaságról van szó. Ezt leginkább egymástól tanulják. Így Zsifi verekszik, Bobó rugdos. Csak azt lenne nehéz utólag megmondani, hogy ki kitől tanulta el.

Új szokás

2009.01.18.

Hogy ez milyen makacs és ragályos vírus, arról fogalmunk sincs. Az öcsém is elkapta, és most a férjemen és rajtam van a sor. A gyerekek már nagyjából rendbejöttek, bár még mindig köhécselnek.

Holnap már mennek bölcsibe. Érdekes, hogy az antibiotikum nem ütötte ki őket annyira mint máskor szerencsére, ez alatt azt értem, hogy nincs olyan hasmenésük, mint amire számítottunk. Egyáltalán nincs hasmenésük. Így holnap egy újabb munkahét kezdődhet, immár közösségi életet élő gyerekekkel. Vagyis, ha minden jól megy, az élet visszatérhet a rendes kerékvágásba.

Reggel a szokottnál hamarabb kell ébrednünk. A gyerekeknek és nekem, mivel a férjem éjszakás ma. Mostanában nem egy reggel kellett korcsolyázva közlekednünk, néha szinte szó szerint és már csak a megfelelő eszköz hiányzott az autó gumijáról. A legnagyobb sokk az első munkanapon ért, amikor először kellett tényleg időre mennem. Fel is keltünk időben, felkeltettem a gyerekeket, és el is indultunk majdnem időben, és csak a házból kilépve szembesültem a helyzettel, miszerint éjjel esett a hó. Na, ekkor ment csak gyorsan a szívem, zakat, zakat, zakat, zakat? Végül percre pontosan megérkeztem.

Megvan ám az új munkahelyre jutó tanulópénz, reményeim szerint csak ennyi lesz. Egy jó kis bírság, amit az egész napos interjú alatt szedtem össze, két héttel azelőtt, hogy megtudtam, kiválasztott vagyok. A vállalatnak tudniillik nincs elég parkolóhelye, így mindenki úgy parkol, ahogy tud. Még nem voltam kellően kiképezve, és a hossza mérlegelés urán, miszerint a tilosban álljak-e meg vagy a füves területen, rossz döntést hoztam. A tilosban parkoltam, és 18 perccel az interjú kezdete után le is fülleltek a rendőrök. Erről én mit sem tudtam, csak küldtek egy csekket, az új, emelt bruttó bérem 10 százalékára rúgó bírsággal? A pulzusom megközelítette az előzőkben részletezett eseménykori állapotot. Lassan a büntetéseket is be kell építenünk a rezsiköltségek közé, mint állandó, de változó mértékű kiadást. Remek. De ez legyen a legnagyobb bajunk.

Már szépen alszanak. Zsifihez az előbb kellett felrohannom, mert hirtelen nagyon elkezdett sírni. Mire beértem, a hálózsákjában állt az ágyban, kapaszkodott a rácsokba, és nagyon-nagyon ordított. Kivettem, megnyugtattam, a párologtatót kikapcsoltam. Azt gyanítom, hogy a párásító masina kék fényétől ijedhetett meg miután valamire felriadt. Egyszer előfordult már ez, a mi kis angyalkánk néha elég ijedős, és nincs hozzászokva az éjszakai fényekhez.

Igaz, mostanában Bobónak égve kell hagyni a lámpát, mert fél a sötétben. Sőt, újabban rám parancsol, hogy ?Anya, simogassál!? És akkor simogatni kell a kis arcát. De így ma délben itthon is el tudtam altatni, és szuper volt, mert végig tudtunk nézni egy rövid filmet ebéd utáni sziesztaidőben. Nagyon jó volt.

Nagyfiunk immár nappal szobatiszta. Zsifinél fogak száma nyolc. És nagyon szeretnek birkózni?

Rögtönzött főpróba

2009.01.15.

A főpróba nem is lehetett volna akutabb. Idő sem volt annak mérlegelésére, jó-e ez így vagy sem. A szükség szülte helyzet egyben magával hozta a megoldást és a fel nem tett kérdésekre szolgáló válaszokat.

Magyarul.

 

 

Mivel Bobó tegnapra sem lett jobban, és a férjem sem tudott maradni vele otthon, nem volt más választás, mint élesíteni a Dadust, hogy töltse együtt a napot Bobóval. Jól sikerült, abból a szempontból, hogy Bobó hamar elfogadta és jól érezte magát a nénivel. Nem történt semmi gond, azt leszámítva, hogy nem evett semmit egész nap, csak kakaót ivott egy kis kakaóval.

Gondoltuk, jó lesz ez így, a néni is megszokja a nagyfiunkat, és szép lassan Zsifivel is összebarátkoztatjuk.

Ebből nem lett semmi. Ma reggel ugyanis kisasszonykánk is lázasan ébredt, így a néni kettőjükkel volt egész nap. Reggel héttől délután ötig. Ez aztán a mély víz.

Szóval, a szoktatás gyorsan zajlott, mindhármuk részéről. Talán jobb is így, mert nem volt idő azon agyalni, hogy hogyan is legyen. Így lett, jobb és más lehetőség híján.

Bobó bölcsis csoportja továbbra is otthon van, alig kószál pár gyermek a csoportszobában. Magas láz, ronda köhögés és orrfolyás. Bobó ma kezdett jobban lenni, egy rémes éjszaka után.

Ami azt illeti, napok óta nem alszunk. Minden éjjel legalább két-három órát töltök ébren, mostanában főleg Bobó miatt. Arra tippelünk, hogy félős korszakát éli. A betegség miatt pedig nagyon be van dugulva az orra, szinte állandó jelleggel. Nem csoda, hogy sírdogál. Ma éjjel lefeküdtem mellé a földre aludni, és miután egy óra múlva végre elaludt, csendben kilopóztam a szobából. Előtte megpróbáltunk a férjemmel magunk közé befektetni, de ez neki nem tetszett és visszakéredzkedett a kiságyába. Miután nagy nehezen elaludt, két óra múlva ébredt, ekkor már szerencsére visszaaludt trükkök nélkül is, csak a villanyt kellett égve hagyni a folyosón.

Nagyon várjuk a teljes gyógyulást. Ma már láztalan volt, remélem, az orrdugulás, orrfolyás és köhögés is alábbhagy végre. S abban is bízom, hogy Zsifi nyavalyája, ami ugyanaz mint a Bobóé, nem tör ki olyan erővel, mint nagyfiunknál. A kisasszony semmilyen gyógyszert nem hajlandó lenyelni, az antibiotikumot is úgy nyomtuk be reggel a szájába. Nála meg sem próbáljuk antibiotikum nélkül átvészelni a betegséget, mert tapasztalataink szerint úgysem sikerül. Most kövezzenek meg a gyermekgyógyászok és a modern kor infektológusai is, akik a polirezisztenciától tartva óvnak a túlzott antibiotikum használattól. Ez van.

Szóval, két beteg gyermek egész nap a Dadusra bízva. Ő új szereplő ezeken az oldalakon, nevezzük innentől Dadusnak. Ha szerencsénk van, életünk hosszú szakaszának résztvevője lesz, minél ritkább találkozásokkal.

Egyelőre marad a remény és a terápiás próbálkozások, amelyektől az apróságok gyors javulását várjuk. Nagyon jó lenne, ha hétvégén végre mindketten rendbe jönnének s jövő héten végre mehetne a megszokott menet. Erre szerencsére minden esély megvan, mert estére már egyikőjüknek sem volt hőemelkedése.

Dadus

2009.01.12.

Azt hiszem, a naivitásnak vége. Reményeim, melyek arra irányultak, hogy jól kereső, kiegyensúlyozott, szép anyuka legyek, aki maga takarítja a lakást, minden nap főz, háromnaponta süteményt süt ? ezen reményeim előbb csak elhomályosultak, majd végleg meg is szűntek a túlélésért folytatott harc során.

Mindezek eléréséhez a napnak legalább 36 órából kellene állnia, amiből a munka maradhatna 8, ám az összes többi tevékenységre plussz idő lenne szükséges. Egyébként meg az ember örüljön, ha van munkája, és főleg örüljön, ha olyan munkája van, amit szeret is, meg jól fizet is. Persze egy multitól bárkit bármikor kirúghatnak, de honnan nem? Még pár amerikai hitelválság és kampec.

Szóval, szuperanyuka már nem leszek. Meg szupernő sem. Esetleg majd egyszer szupernagyi? Épp nemrég ment el gyermekeink leendő dadája. Öröm az ürömben (mert ugye nekem kellene velük itthon maradnom, ha a gyerekek betegek, így a helyzet ürömteljes), hogy Bobó egyből elfogadta. Verseltette a nénit, és megmutatta neki az új lovacskát, amit ma Apától kapott. Délben, még mielőtt 40 fok fölé ment a láza. Igen, már megint?

Szóval, a néni nagyon tetszett neki, és nekünk is - a férjemnek és nekem. Zsifinek már kevésbé, ő sírt és félt, mikor át akartam adni. Végül megbarátkozott, amolyan tizenhat hónapos Zsifi módjára. Ez a következőképpen néz ki.

Ahogy látta, hogy Bobó kedveli a nénit, és érezte a bizalmat (ami nem volt kétséges, miután a bemutatkozásom után a néni egyből kapcsolt és már mondta is, hogy csak nem odajártunk bölcsibe? de, de), egyre közelebb merészkedett, ám mikor észrevette, hogy már túl közel van, visszaszaladt hozzám. Nagyon édes volt. Neki is folyik az orra egy kicsit, de persze Bobóétól távol áll, szerencsére. Bobónak nagyon magas láza volt ma, niagara-orrfolyása, és még mindig rémesen köhög. Mint az egész bölcsis csoport, egyébként.

Így azt gondolom, még egy-két alkalom és összeszoknak, de legalábbis a bizalom megjön, idővel pedig nagy lesz a szerelem. Én meg azzal nyugtatom magam, hogy mások is segítséget vesznek igénybe. Meg hogy minden kezdet nehéz. Meg hogy nem élhetünk a régi értékek szerint a jelenben. És hogy a nők helyzete, miképpen a családok státusza is, évtizedről évtizedre változik. Gondoljunk csak vissza, nem is olyan túl régen a nőknek még tilos volt dolgozniuk. Volt idő, mikor olyan kicsire húzták derekukat a szoros fűzőkkel, amik aztán végleges ortopédiai zavarokhoz vezettek. És láss csodát, ördög és pokol, azóta nadrágot hordunk. Dolgozunk. Bár még mindig kevesebbet keresünk, mint hasonló kvalitású férfitársaink?

Szóval elő az önterápiával és lássuk be, hogy nem mehetünk széllel szemben. Azt ne most vitassuk meg, hogy ez a szél jó irányba fúj-e vagy sem, erről majd a szociológusok és a pszichológusok írjanak hosszú-hosszú könyveket. Ne vegyük el senkinek a kenyerét.

A dadusét se. A sajátunkat se. Mert arról volt szó, ha kell, a férjem egész héten itthon lehet Bobóval, aztán már tegnapra világossá vált, hogy ez lehetetlen. És ha három napot sem tudunk megoldani, mi lenne itt később? Egy a lényeg: próbálok örülni, hogy sikerült jó dadust találnunk, aki bármikor mozgatható, ha a gyerekek megbetegszenek. Aki a család minden tagjának tetszik s mi lehetne jobb referencia a (sarkítva) több mint 25 éves ismeretségnél s még inkább, gyermekeink kedvező fogadtatását mi múlhatná felül? Hiszen ők a lényeg. Minden körülöttük forog. Még szép.

 

Az új hétvége

2009.01.11.

Az első munka- és bölcsis hét végső mérlege: egy hőemelkedéses, csúnyán köhögő Bobó, és egy kicsit orrfolyós Zsifi. A férjem holnaptól táppénzen, Anya dolgozik. A dadusjelöltet holnapra várjuk, aki annak idején mint időközben kiderült, az öcsém bölcsődei gondozónője volt. Kíváncsi vagyok, emlékszik-e rá. Mármint a néni az öcsémre. Még szép - lehet az én öcsémet elfelejteni?

Szóval, a munka jó, a gyerekek lerobbanóban, a férjem itthon marad. Ő fogja a nénit fogadni holnap. Nagyon szeretném, ha a gyerekek hamar elfogadnák, mert szükségünk van valakire, aki itthon lesz velük, ha betegek. Bár több felől meg vagyok nyugtatva, hogy új munkahelyem elenged GYTÁPra ha szükséges, de ez nyilván nem az első időkben válik rendszeressé (hogy van az, hogy minden gondolat vége ugyanez?). Szóval, lesz dadus, ha minden jól megy. Sokan csinálják így, bízom benne, hogy nálunk is működni fog. Egy darabig mindenképpen szükséges lenne, aztán majd meglátjuk. Persze a legjobb lenne, ha nem lennének betegek. De mint a mellékelt ábra mutatja, erre a kinti mínusz 10 fok sem garancia.

Újabb felfedezést tettem, útban vagyok a bölcsesség felé. Egy kicsit távol kell lenni ahhoz, hogy a közelséget értékeljük. Sarkítva, gyűjteménybe illően fogalmazva, így hangzik legújabb megállapításom. A hétvégének is akkor tudunk igazán örülni, ha mint olyan, létezik. Eddig, mivel itthon ülő anyuka voltam, a hétvége nem sokban különbözött a hétköznaptól, főleg, hogy a férjem munkarendje gyakorlatilag nem tesz különbséget a hétköznapok és a munkaszüneti napok között. Hét közben is van pihenőnapja, és hétvégén is dolgozik, rendszertelenül.

De most mindannyian rendes, munkába járó módon végigdolgoztunk egy hetet, és a végén jutalmul két egész napot négyesben tölthettünk. Nagyszerű volt. A gyermekek nagyon édesek, gyönyörűek, csoda okosak és a világ legesleghuncutabb testvérkéi (természetesen ezen oldalakat olvasó anyukák és apukák gyermekeivel együtt J - engedtessék meg, hogy az összes többi szülő mellé felsorakozva beálljak a sorba és saját csemetéimet lássam a világ legeslegszuperebb gyermekeinek). Szóval, a hétvége nagy ajándék és mint ilyen, innentől igen nagy becsben tartjuk és harcos amazonként óvjuk időbeosztásunkat. Ennek legelső lépéseként a férjem e havi beosztása talán a legeslegjobban sikerült, mióta ott dolgozik, ahol.

Én pedig nem kényeztetem el munkaadómat. Bizony pontban 16 óra 5 perckor kicsekkolok (legalábbis amíg megtehetem), és négy perc múlva ott vagyok a gyermekekért a bölcsiben. Zsifit hozom el elsőként, átmegyünk Bobóhoz, felöltözünk, és sipirc haza. Kb. háromnegyed ötre érünk haza ? a munkahely-bölcsőde-lakhely vonal nem túl hosszú, így legnagyobb szerencsénkre az utazás nem rabol el túl sokat életünkből.

De most mennem kell. Vár egy vasárnap esti mozi, egy tiramisu, egy kakaó, és a tudat, hogy holnap reggel vár a munkahelyem. Ez remek, és már nagyon vártam, hogy dolgozhassak. Azt remélem, hogy Bobó reggelre jobban lesz, Zsifi nem betegszik meg, és helyreáll a rend, az egészség.

Csak még egy megjegyzés. Az újévi gondolatsorból kihagytam az egészséget, mint az egyik legnagyobb kincset. Itt szeretném most utólag képzeletbeli kívánságlistám első helyére ültetni. Most és mindig.

Zimankó

2009.01.09.

Az első hét végén vagyunk. Izgalmas.

Bár az öt munkanapból majdnem hat lett, végül mégis öt napos lett a hét. Ma a főnökömmel volt egy "rövid" "tréning" egy csomó száraz elméleti kérdésről, amelyek egy része kapcsolódott azért ahhoz, amit majd csinálni fogok. Hacsak nem döntenek úgy, hogy teljességgel alkalmatlan vagyok, elvégre a próbaidő három hónap.

Bár mindenki hangsúlyozta, hogy eme kis beszélgetés amolyan társalgás jellegű lesz és főleg ő fog beszélni, az eleje igencsak hasonlított egy jól megtervezett vizsgára. Igyekeztem okos lenni, vagy legalább annak látszani az éjjeli három ébren töltött óra ellenére, mégsem éreztem hogy olyan remekül válaszolgattam volna. Bár a főnök elégedett volt. Én meg a felénél (ami másfél óra után volt) már azt sem tudtam merre nézzek, nehogy ájultan leforduljak a székről. Végül maradtam, és a holtpont után képes voltam újra gondolkozni, vagy legalábbis úgy tenni, mintha bármi ilyesmire vetemednék. Majd megkaptam az új feladatokat, amelyek megbeszélése szerdára esedékes.

A gyerekeket szerencsére nem viseli meg az új napirend, sőt, remekül asszimilálódtak. Első két reggel kelteni kellett őket, azóta 5 és negyed 6 között ébrednek, így van idő elkészülni. S hogy hogy nem, de ha később kelnek, gördülékenyebb minden, hiszen addigra én már felöltözve harcra készen várom, hogy a kis csapat kikecmeregjen az ágyból.

Abban sajnos nem bízhatunk, hogy a nagy hideg kinyírja a vírusokat. Zsifi csoportjában hasmenés, Bobónál magas láz van. Itt az ideje élesíteni a talonban tartott néniket.

Az éjszakák ugyanakkor elég nyűgösek. Most éppen Bobó a rossz alvó. Továbbra is félhet valamitől, mert gyakran felébred, a villanyt felkapcsoltatja, és simogatást vár. Éjjel arra próbált rávenni, hogy feküdjek mellé a földre, és aludjak ott. Nem túl régen egy éjjeli hasfájás miatt több órát töltöttünk ébren, ekkor átjött hozzám aludni (a férjem éjszakás volt), amit pedig még soha nem csinált.

A ma éjjeli hasfájás szerencsére úgy néz ki elmarad, már csak a flamingóktól és pipiktől kell tartani. Ilyenkor szépen elmagyarázzuk hogy Anya, Apa itthon van és megvéd. "Igen?" szokta kérdezni Bobó, aztán előbb vagy utóbb visszaalszik. Ma éjjel ez egy órába telt. Zsifi a jobb alvó kettőjük közül, ő mostanában csak inni ébred, vagy ha a cumijait elveszíti valahol az ágy és a fal közt, esetleg kihajítja messze a szobába.

Most bizony dupla ruha van rajtuk. Pizsama alatt még egy felső. Olajradiátor Bobónál, a Zsifi szobájába holnap szeretnénk egyet beszerezni. Ha még lesz. Aztán várjuk a zimankó végét, és bízunk, hogy mégsem maradunk fűtőanyag nélkül.

Legutóbb három éve volt ilyen hideg. Akkori albérletünk szigetelése igencsak hiányos volt, a hálószobánkban (Bobó születése előtt egy héttel) 16 fok volt. És ez volt az a szoba, ahová Bobót vártuk... Ott is az elektromos radiátor lett a megoldás. Még emlékszem, milyen jó volt végre nem fázni, és hogy a nagy pocakkal mozgalódhatok bátran a takaró alatt, mert nem fagyok meg, mikor a paplan egy-egy hidegebb része éppen hozzám ér. Szerintem Bobó akkor alakította ki jelenlegi természetét, miszerint nem fázós fajta. Ellenben Zsifi az, de az ő mostani szobája sokkal jobban szigetel, mnt a Bobóé, ezért most oda kell a kiegészítő fűtés.

Megyek is és betakargatom őket. Olyan szépek, mikor alszanak. Meg mindig nagyon szépek.

Gáz van

2009.01.07.

Új munkahelyemen félve olvastam a belső levelezőrendszeren a körlevelet, miszerint ha életbe lépnek a szankciók, a fűtés lesz, amit először megszüntetnek. Öröm az ürömben, hogy szombaton mégsem kell dolgozni. Lehet, hogy szívesebben mennénk?

 

Mit nem adnék, ha már új hajlékunkban lennénk, ahol a kandalló mint alternatív hőforrás szóba jöhet. Egyébként mai hír, hogy a bontási határozatot visszavonták, sőt, egy füst alatt talán még a használatbavételi engedély is elindul. Ja, csak aztán nehogy bombát kapjunk keletről és ne legyen hova beköltözni.

 

Nem vagyok valami nagy politológus, a nagyhatalmak torzsalkodásaiba pedig az átlagember úgysem lát bele, csak ilyen gázos (mily stílusos szóhasználat) helyzetekben az embernek automatikusan születnek a fejében a vésztervek, és nem lát mást maga előtt, csak a gyermekei jövőjét. Emellett bízik, hogy azok az emberek, akik kezében embermilliók sorsa van, képesek annyira felelősen gondolkozni, hogy saját torzsalkodásuk miatt nem taszítják szakadékba a többieket, hacsak nem ez a cél.

 

De talán evezzünk derűsebb vizekre s hagyjuk a szenzációhajhász félelemkeltést a kereskedelmi televíziókra és a bulvársajtóra, ők olyan jók ebben. Mindenesetre holnap reggel beszerzek pár friss újságot (konkrétan napilapot, hiszen a kedvenc női magazinjaim ritkább kiadásuk miatt még a globális pénzügyi válságnál vannak elmaradva), majd várom a péntek reggel megjelenő kedvenc heti gazdaságpolitikai lapunkat (ez itt nem a reklám helye, de előfizetőként már csütörtökön megkaptuk - a dolog újra megfontolandó). A televízióban nem látok rendkívüli híradásokat, ez azt jelzi, hogy a baj egyelőre nem olyan nagy, mint ahogy azt kétgyermekes anyaként az ember gondolja.

 

Na, a derűsebb vizek.

Ma reggel a HR-eseket is megkérdeztem, mi a helyzet a GYTÁP-pal (gyermekápolási táppénz) kapcsolatban. A válasz teljesen megnyugtató: ha beteg a gyerek, akkor beteg, és én vagyok az anyukájuk, nekem van mellettük a helyem, ez csak természetes. Nyugodtan beszéljek erről nyíltan a főnökömmel. Én ugyan továbbra is tartom magam ahhoz, hogy ez nem az első munkahét témája, és ami jól hangzik, és biztosan nem is hangozhat másként, az esetleg nem lehet a teljes igazság.

 

Tévedtem. Rendkívüli hírek jönnek. A hír lövöldözéssel kapcsolatos (mily megkönnyebbülés…). Globális szempontból megnyugtatóbb, mintha további orosz-ukrán vitákról hallanánk.

 

De vissza a derűsebb vizekre.

Ha minden igaz (bár én építtetőnknek már lassan akkor sem hiszek, ha kérdez), pár hónap múlva költözhetünk. Amennyiben persze az úrnak van tőkéje befejezni a házakat, szerencsére már nem sok van hátra.

 

Rendkívüli hírek vége. Gázról nincs szó. Huhhh…

 

Derűsebb vizek.

Nagyon jó lenne már a nyarat ott kezdeni. Talán elkezdhetünk végre a falak színén gondolkozni? Kék és rózsaszín, zöld és sárga. Pasztellben, világos plafonnal, hadd nyíljon az a tér. Újra kezdődhet a gyűjtés így karácsony után. Persze februárban már emelt fizetést kapok (juhuhuhúú). (Most majdnem megengedtem magamnak a viccet, hogy talán gázszámlát sem kell fizetni, de élve a gyanúval, hogy a morbid humor prognosztikai értékű, jó magyar babonás szokás szerint inkább tartózkodom a viccesnek szánt, ám mégsem vicces megjegyzéstől. Nincs min nevetni.)

 

Maradjunk a gyűjtésnél. Új családi takarékossági programot kell indítanunk, amelynek kidolgozása minden jel szerint rám vár. Csak a koncepció lenne már meg… Jöjjön a varázsige, mely egyik kedvenc szabadidős olvasmányomból van: keress többet vagy költs kevesebbet. Jól hangzik.

 

De legalább már értem, miért nem bírta mostanában a kazánunk megszüntetni a hideget. Talán mert a fűtőérték már régebb óta nem az igazi? Én meg szegény kazánra gyanakodtam. De idővel minden kiderül.

 

Most viszont ideje nyugovóra térni, az óra reggel korán jelez, ráadásul a férjem ma is éjszakás, így reggel egyedül indítom el kicsinyeinket, akik már nyugodtan alszanak ágyacskáikban. Jó lesz egy kis alvás, majd alvás után friss ébredés.

Minden kezdet kezdet

2009.01.05.

Boldog Új Életet! Családi életünk új felvonásának első napján vagyunk túl. Íme.

5:45 Brrr-brrr-brrr.

Duplán. Egyrészt brrr, mivel ébresztőórára már időtlen idők óta nem ébredtünk. Másrészt brrr, mert a kinti levegő olyannyira hideg volt, hogy a kazánunk nem bírta az iramot és elég kellemetlen volt korán reggel a hideg lakásban kiszállni a jó meleg ágyból.

Kávé, kakaó, fürdőszoba, smink, öltözés. Gyerekek, ébresztő, fél hét van!

Hétkor öltözés kezdődik, negyed 8-kor lépünk ki az ajtón. Hó. Ha hamarabb kinézek az ablakon, rájöttem volna. Így fejszámolás, hogy vajon mennyit is jelent időben, hogy csak 20-szal lehet menni, úgy is korcsolyázunk az aszfalton.

Gyerekek turbó leadása a bölcsiben, kissé tétova mindkettő, így a két hetes szünet után. Náluk már csak én lennék tétovább, ha lenne rá időm. Első munkanapom pontos érkezése igencsak veszélyben forog. Végül a kezdési idő utolsó pillanata előtti másodpercekben sikerül chipkártyámat lehúzni, és már belül is vagyok a forgóajtón. Egek, ez meleg volt.

Az üzemorvos alkalmasnak talál. Aláírom, hogy nem titkoltam el semmit. Így nincs más hátra, irány a HR osztály. Miután mindent elintézünk, rövid 10 perces séta a munkavédelmi oktatás helyszínére, ahol csütörtök reggel kell megjelennem. Alighanem egy hivatalból halálosan unalmas másfél órás program vár rám.

Új főnököm, akivel már a szakmai interjún volt alkalmam megismerkedni, bizony pont olyan, mint amilyennek gondoltam. Igazán kedves, aranyos, ugyanakkor határozott, munkakörében sokat tapasztalt, nyugdíj előtt álló ember, aki igazi tyúkanyó (elnézést, tyúkapó) típusnak tűnik. Egyetlen, általam eddig felismert esetlegesen gyenge pontja, hogy imád beszélni, eltérni a tárgytól, majd mikor azt hiszem, hogy már maga sem tudja, hová akart kilyukadni, egyszer csak váratlanul visszakanyarodik oda, ahonnan elindultunk.

A munkatársak kedvesek, és meglepetésemre, sok köztük a fiatal. Az úriember, aki be fog tanítani (egyszer majd) szimpatikus, nyugodt, megfontolt kolléga. Miután meglátogatott a szobában, ahol egy üres asztalnál helyet kaptam a tanuláshoz, igen hamar felismerte, hogy tiszta crazy vagyok a gyerekek miatt. Az övéi 10 és 14 évesek. Megnyugtatott, hogy a munkaköröm megengedi, hogy a beteg gyermekeimmel otthon maradjak táppénzen, a cég filozófiája pedig ezt ugyanúgy támogatja. Akár már holnap elmehetnék, ha úgy alakulna. Azért erre én nem vennék mérget, és nem hiszem, hogy erre kellene gyúrni, gyerekek, maradjatok csak egészségesek.

Az ebéd nagyon finom volt.

Ennyi jó után van-e, ami nem jó? Jelenleg nincs. Hacsak az nem, hogy az elkövetkezendő egy hónapot a négy fal közt fogom tölteni egyedül egy szobában, amelynek ablakai alumíniumfóliával borított csövekre néznek, így a reluxa le van húzva. A jó hír, hogy ez csak ideiglenes, egy hónap múlva, mikor igazi betanításom elkezdődik, új helyre költözöm, már említett kétgyermekes kollégám mellé. Igazából most még nem tudnak nekem munkát adni, ám mivel egy bizonyos idő után az anyavállalat megszünteti a megüresedett státuszokat, a helyet be kellett tölteni. Be is töltötték, szerencsére, velem. Szuper!

Ám ez a hét nem ígér sok izgalmat. Minden hétre kapok majd sok tanulnivalót, ám a mostani anyag túl elméleti. Ráadásul a napi sok órás csend és nyugalom olyannyira szokatlan mostanában, hogy az már egyenesen megterhelő. Hiába, a magyar az csak magyar marad, akinek soha semmi nem jó, és mindig az kellene, ami nincsen.

Bár, szerintem ez többé-kevésbé mindenkire jellemző. Végeredményben ez visz minket előre.

Ahhoz még kell egy kis idő, hogy elfogadjam, ennek így kell lennie. Az emberek dolgoznak, a gyermekek közösségbe járnak. És igen, talán naivitás volt azt hinni, hogy dolgozó nőként illatozó süteménnyel és tiszta házzal várom munkából hazatérő uramat úgy, hogy a gyermekeket már rég elhoztam a bölcsiből. Vagy az a naivitás, hogy elhiszem, ennek így kell lennie. De a lehetőség kihagyhatatlan volt, és pont a szerződésem lejárta után, míg a GYED is járt, és ráadásul a karácsonyi készülődésre is volt idő? Túl sok véletlen egybeesés, ennek talán TÉNYLEG ÍGY KELLETT LENNIE. Bízom benne, hogy ez minden kisgyermekes, GYES-ről visszatérő anyukának akkora probléma, azaz álprobléma, mint nekem. A férjem szerint csak nehezítem az életem, és tudom, hogy igaza is van, de el kell jönnie annak a pillanatnak, amikor tényleg teljesen megnyugszom.

Jó úton vagyok, és eben a gyerekek segítettek. Mikor negyed ötre értük mentem, mindketten igen jókedvűen, a szünet utáni első naphoz és az első későbbi eljövetelhez képest meglepően vidáman vártak. Egy nagy kő leesett, vagyis ma már a második. Menni fog ez. Olyan ügyes gyerekek!

18:30. Induljunk fürödni.

Bobóval kellett párszor beszélgetni, nagyfiunk félős korszakba ért. ?Anya, nem jön ide a pipi mag a kakas?? ?Nem jönnek ide.? ?Nem jön ide a flamingó meg a gólya és nem esz meg engem?? ?Nem, nem jönnek. És itt van Apa és Anya, aki megvéd.? Zsifi mindeközben szépen, nyugodtan alszik a másik szobában.

20:00. Mindketten alszanak. A két dolgos szülő is csak laposan pislog. Jó éjt mindenkinek.

 

Tisztelegj

2009.01.03.

Igen katonás fegyelmezetlenség volt nálunk ma délután. Én játszottam az őrmestert, a gyerekek a katonákat. Illetve mégsem, hiszen a seregben a parancs az parancs, ellenkezésnek helye nincs. A főnök tiszteletet érdemel, de legalábbis óhajainak teljesítése kötelező. Ezzel szemben itthon…

 

Se tekintély, se együttműködés, csak móka és kacagás. Az apróknak. Nekem a szívroham.

 

Történt, hogy régi, máig legjobb barátnőm látogatott meg minket a húgával, akivel gyermekeim még nem találkoztak. Illetve Bobó már igen, csak ő akkor még olyan kicsi volt, hogy a találkozásra biztosan nem emlékezhet. Az új ember pedig nagy produkciót érdemel, gondolhatták gyermekeim, akik aztán így is tettek. Másztak, szaladgáltak, doboltak, hangoskodtak, kacarásztak, kiáltoztak, stb. Az egész szoba egy nagy kerek forgataggá változott, hogy csak úgy porzott a föld (képletesen persze, ami azt illeti, tegnap kétszer is porszívóztunk, igaz, ennek mára semmi nyoma nem maradt).

 

Szóval, vendégeink szórakoztatásán fáradozott mindkét gyermekem, Ahogy lettek egyre fáradtabbak, úgy lett nevetésük egyre gömbölyűbb, erősebb, a jókedvű egyensúly egyre törékenyebb. A zabolázásra egyre nagyobb szükség volt, ami természetesen növekvő ellenállásba ütközött, kellő sértődöttséget gerjesztve Bobónál, hisztit Zsifinél. Ez volt az a fajta „őrjöngés”, aminek bármely percben nagy sírás szakíthat véget. Erre is sor került: egy óvatlan pillanatban Zsifi felmászott kis ülőalkalmatosságuk tetejére, és zsupsz! - le is esett. Ez előre borítékolható volt. Kis esés – nagy sírás, krokodilkönnyes megnyugvás. Sok-sok utószipogás.

 

Éppen itt volt az ideje a lefekvésnek. Valamiért tegnap éjjel nagyon rosszul aludtunk, Zsifi óránként sírt fel, és ezen az éjjelen én aludtam éberebben, így én keltem hozzá. Így az éjszaka nem sikerült túl pihentetőre, az ok még nem derült ki. Elő is hozakodtunk az örök klasszikussal: biztosan jön a foga, elvégre még csak hat van neki. Ami igaz, a jobb felső szemfogának megfelelő helyen igen duzzadt kicsi angyalkánk ínye, így akár még tényleg lehet a fogzás is ludas a zaklatott éjszaka miatt. Majd csak kiderül…

 

Bobó nagyon jó úton halad a szobatisztaság felé. A napokban elkezdte jelezni, ha pisilnie kell, két napja nappalra már nem adunk rá pelenkát, csak ha megyünk valahová, de azok is szárazak maradnak. Ma reggel ugyan sikerült a nappaliban lévő szőnyegünk közepére pisilnie, de ezek az apró balesetek már nem zaklatják fel lelki nyugalmunkat.

 

Most pedig kis ágyaikban alszanak. Még mindketten kiságyban vannak, Zsifi rácsokkal, Bobó anélkül. De ha költözünk (egyszer talán ez is eljön), nagyobb ágyat kapnak, igazi heverőt, 90x200-ast. Kettőt. Vagyis egyet-egyet. Ez a nagy terv.

   

Négy fal között

2009.01.02.

Az újév második napja hasonlóan köszöntött ránk, mint az első. Hideg van, ami nem kedvez csemetéink jóérzésének, mivel nem nagyon tudunk kimenni és így a napi mozgásmennyiség jócskán alatta marad annak, amit gyermekeink igényelnének. Jócskán-jócskán-jócskán.

 

Ilyenkor nagyon lassan tudnak telni az órák, de néha még a percek is. Mindannyian alig várjuk, hogy kicsit enyhüljön az idő, és végre kimehessünk levegőzni a szabadba. S amit még várunk, az az óraátállítás. Szerintem a téli időszámítás kezdete minden kisgyermekes család számára maga a sorscsapás. Addig akár késő délutánig van annyi természetes fény, hogy az apróságok az udvaron (a játszótéren, a parkban, etc.) játsszanak, és aztán hipp-hopp egy nap alatt beköszönt a sötétség. Bölcsi után irány haza, pedig addig többnyire rövid séta vagy játszótéri program következett.

 

Így várjuk a napsütést. Igaz, mostanában megelégednénk pár fokkal nulla feletti hőmérsékletnek is. Nem mintha bajunk lenne a hideggel, de a mínusz 8 fok kicsit elriaszt minket. Ugyanakkor bízunk benne, hogy a bacikat és vírusokat is elriasztja. Hétfőn kezdődik a munka és a bölcsi. Most keresünk éppen valakit, aki esetleg itthon tud maradni az apróságokkal, ha megbetegszenek. Az én távollétem teljesen kizárt, mivel új munkahelyen kezdek, és bár a férjem már szólt, hogy ő lesz itthon, ő sem maradhat el sokáig. A családban van egy néni, aki szívesen vállalta volna, de az utolsó pillanatban visszamondta. Most pedig fejvesztve keressük a megoldást, ami, reméljük, hamarosan meg is mutatja magát végre. Nagy kő ez, ami jó lenne, ha leeshetne végre.

 

Persze, az idei év első napjai egyéb köveket is tartogatnak, melyek szabad levegő és mozgás hiányában egyre csak fel- és feltolulnak, a tiszta fej nélkülözése miatt súlyos kardokként lógnak fejünk fölött. (Igaz, mindenre van megoldás, és a kövek nem is lennének oly nagyok és vészjóslók, ha az időjárás nem tüntetné fel őket olyan színben, mint ahogy feltünteti.) Milyen lesz az új munkahely? Milyen lesz az új napirend? És legfőképpen: milyen lesz mindez a gyerekeknek? Lesz-e idén saját házunk? Pontosabban a kérdés inkább úgy hangzik: az lesz-e, aminek építésében félig benne vagyunk? És a többi, és a többi…

 

Hol van az a jó idő? Ó, csak jönne már...

  

BÚÉK

2008.12.31.

Ez is eljött. Szilveszter.

Kisgyermekesek, nézzünk magunkba, és gondoljuk át, vajon gyermekünk, gyermekeink születése óta nem csökkent-e ennek a napnak a jelentősége? Nálunk igen.

Az csak az első lépcső volt, még elsőszülöttünk érkezése előtt, hogy rájöttünk: szuper szilveszteri party nem létezik. Minden évben valami különlegeset vártunk tőle, aztán minden évben csak a csalódás, ami maradt a nagy nap után. Hiába vártuk, hogy majd akkor éjjel egy hatalmas, nagy, csúcsszuper buli közepén találjuk magunkat, ez rendszerint nem jött be. Ha visszagondolok, igazinak másodikos gimnazista koromban éreztem a szilvesztert. A megoldás valószínűleg a szórakozás kuriózum jellegében keresendő: akkor még elvétve jártunk el a barátnőimmel szórakozni, s ha mentünk is, csak este 10-ig. Így a kivételes alkalmak mindig valóban kivételesnek számítottak, nem is beszélve a szilveszteri későbbi hazatérésről. Később, az egyetemi évek alatt, mikor minden héten legalább egy buliban vettünk részt, a szórakozás eme válfajai már nem számítottak igazán különlegesnek. Minden év végi ünneplésnek úgy vágtunk neki, hogy majd az különlegesebb lesz, mint a hét közben szervezett esték, aztán persze mégsem.

Mióta pedig kisgyermek van a családban? Ha azt is hozzávesszük, hogy már negyedik vagy ötödik éve a férjem minden álló szilveszter éjjel dolgozik, nem nehéz belátni, hogy a szilveszter éjjel mint olyan, megszűnt ünnepélynek lenni kis, ám évről évre gyarapodó családunkban. Jelenlegi lakhelyünkön minden évben riadt találgatások előzik meg, vajon a szomszédaink rendeznek-e alpári zajos-füstös összejövetelt, vagy sem. Idén nem bíztuk a véletlenre, előálltunk a merész kérdéssel.

- Á, mióta a szomszédék ránk hívták a kommandósokat, nem tervezünk hasonlókat ? jött a megnyugtató válasz. A nagy kő legördült s bizonyítást nyert, hogy nem a mi ingerküszöbünk van túl alacsonyra kalibrálva.

Most pedig, gyermekei édes álmát óvó harcos fiatal anyukához méltóan kirohanok, és agyoncsapok mindenkit, aki az ablak alatt petárdázik. Nincsenek ezzel másképp szomszédaink sem, akiknél két, egyébként kertben lakó kutya ugat veszettül a házban, feltételezem, valahol a fürdőkád legeldugottabb odvában.

Igen, ha a házibulit megúsztuk (az egész környéken néma csend, a petárdák és tűzijátékok fel-felcsattanó hangzavarát leszámítva), már csak a különböző pirotechnikai csodák adta fantasztikus élményekkel kell megküzdenünk. Ha imáink meghallgattatnak, gyermekeink nyugodtan alszanak, és nem rémülnek halálra a durrogtatásnak köszönhetően.

Szóval, a szilveszter este ugyanolyan, mint bármely másik, csak a stresszforrások száma több. Nem beszélve az újévi fogadalmakról. Ilyenek nálam nem léteznek. Minek, amikor minden olyan bizonytalan s egy-egy új helyzet az egészet semmissé nyilváníthatja? Vagy mindez csak önáltatás s félünk kitűzni a célokat, nehogy aztán kiderüljön, nem vagyunk képesek azt elérni? Nem hinném.

Tapasztalataim szerint (nézzék el nekem, még 27 éves sem vagyok)az újévi fogadalmak mind leginkább egyszerű (vagy bonyolultabb) dolgok köré csoportosulnak, úgymint nem cigizek többé (ez a buli hevében nem tart tovább tíz percnél), nem káromkodok többé (legfeljebb húsz perc), reggeltől nem iszom több alkoholt, persze a mai este kivétel, hiszen szilveszter van (ez tartható legtovább: egészen addig, míg az újévi súlyos macskajaj emléke elevenen él a buliról hazakecmergőkben), mostantól mindent megtanulok (ez több, mint képtelenség, ilyet senki sem fogadhat meg), nem szidom többé a főnököm (no comment), mostantól következetes és tökéletes szülő leszek?

Ez utóbbinál muszáj kicsit elidőzni. Legfőképpen magam megnyugtatására, de bevallottan is őszintén hiszem, hogy tökéletes szülő nincsen. A tökéletes szülő avatója az idő, ahogyan az elkövetett hibák a múlt ködébe vesznek. Mindemellett igyekszünk, hogy gyermekeinknek mindent megadjunk, ami csak erőnkből telik, de úgy vélem, ez nem a spanyol viasz esete, hiszen ? bízva bízvást ? minden szülő erre törekszik. S mi az a minden? Nem elsősorban a játékok garmadája (bár ezt sem lehet elkerülni) s a felhalmozott javak tömkelege. Hanem tartalmas idő, amely közös szórakozással és tanulással telik. Mindez elég furcsán hangzik, tekintve, hogy pár napon belül napi 8 órában állok be dolgozni, de mindenki jobban jár egy kiegyensúlyozott anyukával, mint egy frusztrált, idegbajos némberrel, akinek hiányzik a alkotómunka (habár a gyermeknevelés is az). De a számlák befizetése nem ambíció kérdése, és a tapasztalatok szerint a gyermekeinknek nagyon jó helyük van a bölcsiben. (Ó, mikor lett a mindent sutba vágni készülő családjának élő anyából félfeminista harcos amazon?) A többi, hogy nem vagyunk olyan csapnivaló szülők, mint néha érezzük magunkat, csak remény kérdése, az igazság 30 éven belül kiderül. És addig előttünk áll 30 csodás év, mely alatt láthatjuk apróságainkat felcseperedni.

S hogy mit adott nekünk 2008?

Egy ma tizenhat hónapos, és egy 1 hónap híján három éves apróságot, akik nagyon édesek, a világ legszebb és legokosabb gyermekei (természetesen az összes olvasó közvetlen környezetébe tartozó gyermekek mind kivételt képeznek?), akik napról-napra rohamosan fejlődnek. Az egyik lassan elkezd beszélni, a másik lassan elhagyja a pelenkát. Nagy lépések ezek.

Stabil családot, mely a világon a legnagyobb kincs.

Számos állásinterjú eredményeként egy új munkahelyet, a férjemnek egy biztosnak tűnő régit.

Egy házat, mely talán tényleg a miénk lesz vagy mindent visz ? 2009 megmondja.

Egy-két autós eseményt, melyekből sajnálatos módon másik autó kerekedett vagy néhány kalapácsütés és új alkatrész.

Sok-sok boldog órát és sok-sok súlyos pillanatot, melyek összességében mint hullámvasút követték egymást s az egyszer fent, egyszer lent érzés is csak azt igazolja, hogy amiben élünk, az maga a valóság és szerencsére nem csak egy álom.

S hogy mit várunk 2009-től? A lista hosszú, a célokhoz vezető utak göröngyösek. Jövő ilyenkor elmondom, mi teljesült, és mi nem.

Boldog Új Évet kívánok mindenkinek!

 

Pihenés

2008.12.31.

Nincs is ennél jobb. Vagyis van, de mindig minden a maga idejében a legjobb. Ez volt most nekünk egy kis pihenés.

Tudván, hogy a gyerekek nagyon jó helyen, a szüleimnél vannak, nyugodtan utaztunk el, hogy két napig mást se csináljunk, csak aludjunk, együnk, fürödjünk és szaunázzunk. Igazán nagyszerű volt, de ennyi idő éppen elég is volt a gyerekek nélkül. Persze nagyon jó volt reggel fél kilenckor ébredni, és komótosan lesétálni a terülj-terülj asztalkához, majd mindmegenni, amit csak szeretnénk. Persze, a habzsoló mentalitással máig nem sikerült azonosulnunk.

Szóval, jó volt egy kis kikapcsolódás. Feszültség, rohanás, sírás, balesetveszély nélkül. Egyáltalán, jó volt, hogy a 24 órás készültséget kicsit lejjebb lehetett adni. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a telefonok ne lettek volna bekapcsolva a nap minden órájában…

Kiskarácsony, nagykarácsony

2008.12.26.

Nálunk a Karácsony, mióta eszemet tudom, mindig nagy ajándéközönbe torkollik. Sorolhatnánk a fogyasztói társadalom átkai közé, ám fölösleges lenne egy ma jól hangzó, divatos kifejezés mögé bújni s azzal takarózni, hogy micsoda világban élünk. Egyszerűen csak adni, kapni jó. Ki-ki mit részesít előnyben. Kétségtelenül el kell telnie pár évnek, mikor az ajándékozott státuszánál jobban esik az ajándékozó szerepébe bújni. Ám mivel két egészen kiskorú is van a családunkban, bizony a karácsonyfa alatt ültek olyanok is, akik a saját ajándékuk bontogatását végezték legnagyobb örömmel. A nagyobbak pedig kíváncsian, boldogan és büszke örömmel figyelték, ahogyan a többiek kicsomagolják a nekik szánt ajándékokat s azt találgatták, vajon tetszik-e az a megajándékozottnak.

Tavaly a férjemmel 23-án este díszítettük fel a fenyőfát, és mikor másnap reggel lehoztuk a gyerekeket (egy fő kisgyermeket és egy darab csecsemőt), volt nagy ámuldozás, akkor még csak Bobó részéről. Zsifi még nem volt négy hónapos, Bobó még nem volt két éves. Most viszont Bobó alig több mint egy hónap múlva három éves lesz (el sem hiszem, hogy ősszel óvodába megy), Zsifi pedig 31-én válik tizenhat hónapossá (kerek szám?).

Így a fenyőfa feldíszítése családi program lett. Zsifivel madzagokat kötözgettünk az új díszekre, Apa és Bobó a fenyőre aggatták őket. Apa akasztotta, Bobó közben parancsolgatott (?nem Apa, nem oda tedd, az ott nem jó). A madzagozás abból állt, hogy én kötöztem, Zsifi dobálta a díszeket és jókedvűen labdának használta azokat. Előrelátásom tanúbizonyságát mi sem igazolta jobban, mint hogy az idei karácsonyfadísz-beszerzés kizárólag műanyag gömbökre fókuszált. Vagyis: a legtöbb darab törhetetlen, gyermekálló (na persze csak bizonyos fokig).

A Karácsony eddig károk nélkül telt: nincs törött dísz, felgyulladt karácsonyfa, leégett ház. Már-már mániákusan ügyelünk arra, hogy mindig minden le legyen kapcsolva, mikor elmegyünk itthonról: a világítás, az égősor, a dekoráció, a fűtése, a kávé- és teafőző, stb. Ha kell, kétszer megyek vissza. Biztos ami biztos (remélem, ezzel mások is így vannak, leginkább a szomszédaink ? az ő füstjüket is szívesen nélkülözzük).

Szóval, 24-én reggel feldíszítettük a fát, ami türelmetlen Bobónknak köszönhetően már reggel fél 9-re teljes díszben pompázott. Apa vitte fel őket az emeletre, és ott próbálta féken tartani a csapatot, amíg én behordtam a fa alá az ajándékokat. Mivel a családunk (vagyis anyaági) összes ajándéka az én lelkemen szárad (értsd ötletek, beszerzés, csomagolás, logisztika), nem kis bravúr volt kiválogatni, hogy melyik melyik fenyőfa (a miénk vagy a Nagyanyóéké) aljába való, arról nem is beszélve, hogy melyik kié lesz. Ez utóbbit csak magamnak köszönhetem, mivel idén úgy gondoltam, legyen vicces az ünnep. Ki-ki bontogasson, hogy aztán csak a végén derüljön ki, hogy amit kibontott, az őt illeti-e. Vagyis nem írtam neveket a csomagolásra (végül a sok éves rutin eltörölte a téves bontogatásokat, mindenki azt kapta, amit szántunk neki).

Egy valamit viszont szem előtt tartottam: a férjem zokniit és a harisnyáimat egy dobozba csomagoltam, nehogy a végén ő hordja az enyémeket?

Igen, nálunk ez hagyományosnak mondható: mindenki kap zoknit és/vagy harisnyát (is). Zokni nélkül nem karácsony a karácsony.

S hogy a gyerekeknek tetszett-e az ünnep? Nagyon. Sok-sok ajándékot kaptak, de ami a legfontosabb: végre napokig együtt volt a család (papa-mama-gyerekek), 24-én Nagyapóéknál is ünnepeltünk (anyai nagyszülők, nagybácsi), 25-én pedig az apai nagyszülőkkel, nagynénikkel-nagybácsikkal, kis unokatestvérrel (ő hat hónapos) töltöttük a napot. Bobó és Apa bejárták Nagypapáék lovasát, Bobó szőrén megülte a lovacskát, akinek feltörte hátát a nyereg. Mindenhol mindenkinek ment a hangosan nevetős produkció, volt hancúrozás, táncikálás, és egyéni műsorszámok, úgymint ágyon-fotelben ugrálás, bohóckodás, fejrázás, és sok-sok csokievés.

Ma reggel másfél órán át gyurmáztak az ajándékba kapott, első igazi gyurmaszettjükkel. Leginkább Bobó és apukája élvezték, Zsifit korlátozta az alkotásban, hogy minduntalan kivettük kis szájából a rikító színekben pompázó gyurmát. Még jó, hogy ilyen erős a színük, ha vajsárga vagy piszkos fehér lenne, az nem tűnne olyan riasztónak, lehet, hogy kevésbé lennénk résen. A gyurma az első igazi olyan játék, amibe a férjem is szemmel láthatóan bele tud feledkezni. Elérkezett kis családunk nőtagjainak kirekesztése? Vagy mi rekesztjük ki a pasikat? Ezt még át kell gondolnom, de majd megosztom, mire jutottam.

Holnap a férjemmel elutazunk. Nem megyünk messze, csak a közeli gyógyvizekben gazdag fürdővárosba, egy kis pihenés céljából. Az idő nem lesz hosszú, két éjszakát leszünk távol, összesen nem egészen 48 órát. Bobót nem fogja megviselni (bár lehet, hogy sértődött lesz kicsit, mikor megérkezünk) valószínűleg, ám hogy Zsifire milyen hatással lesz, hogy két napig nem leszünk mellette, az kérdéses. Remélem, jól fogja viselni. Nagyanyó és Nagyapó lesz velük, akiket nagyon szeretnek. Nagyon édesek, mindketten harsány visongásban s egyéb örömkinyilvánításban törnek ki, ha meglátják őket.

Így szorongás nélkül utazhatunk el egy rövid időre, tudván, hogy gyermekeink a legjobb kezekben vannak. Persze a hiányérzetet nem hagyhatjuk itthon. Így itt az ideje megnézni, hogyan alszanak kis ágyaikban.

Boldog Karácsonyt mindenkinek!

 

Háztűznéző

2008.12.19.

Még mielőtt Bobó rendbe jöhetett volna, Zsifit is itthon tartotta a hőemelkedése. Egy napot mindketten itthon voltak, tegnap már csak Zsifi. Ma pedig újra közösségi életet élhettek, végre egészségesen. Volt is nagy öröm reggel.

Holnap van az utolsó nap, amit zavartalanul a karácsonyi előkészületekkel tölthetünk. Még holnap kicsit az aprók bölcsibe mennek, aztán kitör a téli vakáció. Apa, Anya, gyerekek itthon. Még fenyőfánk nincsen, ennek beszerzése a fiúk feladata lesz.

Sok még a munka. Karácsonyi menü sehol, ideje lenne kitalálni. Ajándékok csomagolása sehol. Becsületemre legyen mondva, elkezdtem ma. Lehoztam a ragasztószalagot az emeletről - azóta nem találom. Reméltem, hogy a gyerekek majd előkerítik valahonnan, de nem így lett. Holnapi listára felírni, ragasztószalagot tessék venni.

Ma ugyanis háztűznézőben voltam. A megfelelő férj keresését nem lehet elég korán kezdeni. Persze nem magamnak - én már megtaláltam - hanem Zsifinek. A jelölt jól vizsgázott, jöhet. Igaz, Zsifinél pár, egészen pontosan 7 hónappal fiatalabb, de ez a semmiség ne álljon a nász útjába. Amúgy is, ebben a mai világban már az sem baj, ha a pasi a fiatalabb. Az sem baj, ha húsz évvel. Egyenes út a címlapokra. Ó, az a csodálatos bulvár...

Majd igyekszem rendes anyós lenni, ezt meg is ígértem a fiatalembernek. Anyukája utolsó előtti éves volt az egyetemen, mikor a picur megszületett. Most tart a vizsgái felénél. Csak sok-sok kitartást tudok kívánni, együttérzek (bár nekem már csak két nagy szigorlatom volt hátra akkoriban, mikor Bobó megszületett).

Múlt héten leendő munkahelyemen jártam üzemorvosi vizsgálaton. Beszélgetésbe elegyedtem egy fura kinézetű pasival (a feminin jegyek túlsúlya egy pillanatra még meg is tévesztett), tök jó, végre egy hasonló fiatal az új munkahelyről, dolgozzon bármennyire távol. Addig-addig áradozott a nagyszabású céges buliról, míg egészen elhittem, hogy a kerítés is kolbászból van. Nagy erőkkel próbált rábírni, hogy mindenképpen menjek el, hiába mondtam, hogy még nem álltam munkába.

- Mikor voltál interjún? Egy hónapja? És csak januártól dolgozol? Jó sokáig várattak...

- Nem bánom, két gyermekkel ajándék a szabad december.

- ? Neked van két gyermeked? - Ó, mily borzalmas...

Hát, nincs mit tenni. Ami van, az van. Újdonsült ismerősömnek (hogy is hívták, aha, tudom már) hirtelen sürgős dolga támadt.

Mort kezdjem bizonygatni, milyen jó fiatalon szülni és milyen kár, hogy ma már nem ez az általános? Kezdjük összevetni az előnyöket a hátrányokkal? Ugyan minek. Mindenkinek a könyökén jön ki.

Összegezve, és ezzel mai vendéglátóim, értsd Zsifi kisasszonykánk leendő férjecskéjének (persze csak ha ők is úgy akarják, elvégre Európában elünk) szülei is messzemenőkig egyetértenek. Minden úgy jó, ahogy van. Persze az élet nem fenékig tejfel (ó, közhelyek tobzódása - mily izgalmas), de később sem lesz az.

Úgyhogy szépen nevelgetjük csemetéinket, büszkén mutogatjuk képeiket. Persze kellő kritikával, én és a férjem nem igazán favorizáljuk a közösségi oldalakat: a legszükségesebb név, város, iskolák és munkahely feltüntetésén kívül mást nem teszünk fel; aki akar megtalál, de azt nem szeretném, ha az életünk részleteibe is bárki bepillanthatna. Még akkor sem, ha ezeket a részleteket mi cenzúrázhatjuk. Lehet, hogy maradiak vagyunk, de ez van.

Szóval, Zsifi férje már megvan. Bobónak is rendeltem feleséget, és meg is egyeztünk, hogy a következő gyermekük kislány lesz, akit majd Bobó vesz feleségül.

Így a mai program a gyermekek kiházasítása volt. A nap további részében pedig egy nagy, kényelmes ágy a főszereplő.

Szép álmokat mindenkinek, már csak ötöt kell aludni karácsonyig.

Karácsony előtti láz

2008.12.16.

Újra beteg volt valaki. Most a változatosság kedvéért Bobó.

Leginkább az foglalkoztat, hogy januártól hogyan oldjuk mg, ha valamelyik apróság megbetegszik. Hiszen mindenki dolgozni fog s a próbaidő alatt táppénzt kérni…

Vasárnap reggel Bobónak volt egy kis hőemelkedése, nem jelentős. El is mentünk a férjemmel karácsonyi ajándékokat beszerezni, a gyermekeket a nagyszülőknél hagytuk. Két óra múlva már 39 fokos láza volt, ami utána kb. 24 óráig nem is nagyon akart lemenni. Vagyis volt, hogy csökkent, de akkor egy fél óra múlva újra magas láza lett. A tegnapi csúcs 40,4 fok volt, amit több gyógyszer és a hűtőfürdő kombinációjával sikerült csak csökkenteni. Délután pedig, szinte egyik pillanatról a másikra megszűnt a láza, és azóta még csak hőemelkedése sincs. Nagyon jókedvű, bár kicsit még le van lassulva, gyenge, de ahogy látom, percről percre tér vissza az ereje. Ki is mentünk kicsit a levegőre, kb. 15 fok van kint és gyönyörű napsütés.

Most épp a szobájában dudorászik. Már nincsenek illúzióim, hogy esetleg el is alszik, de hátha mégis. Igaz, nála az itthoni délutáni alvás manapság ismeretlen fogalom, és Zsifi is kezd leszokni róla. Hol vannak már azok a békeidők, amikor ebéd után másfél-két órát szundítottak a szülők pedig még egy filmet is megnézhettek, ha akartak? Volt-e ilyen valaha?

A Jézuskánk serényen dolgozik, csak beszerez és beszerez. Igaz, mindez nem egyszerű egy-egy beteg gyermek mellett, de nem lehetetlen. Bár a dolgot nehezíti, hogy például Bobó nem bírja elviselni a kedvenc üzleteimet, és mindannyiszor, mikor csak megközelítjük, „érdekes helyre akarok menni Anya”. Zsifi pedig megunja a babakocsit vagy a bébitaxit, és olyankor miután kiveszem, célul tűzi ki az üzletek árukészletének minél teljesebb megsemmisítését (ez eddig még egyszer sem sikerült neki szerencsére).

Az eladók eltérően viselkednek velünk. Van, aki már azt sem nézi jó szemmel, hogy egyáltalán 100 cm alattiakkal közelítünk az üzlet felé (még akkor is, ha történetesen nem egy agyonzsúfolt parfümériáról van szó), másokat az sem zavar, ha a gyerekek a futópadot vagy a mini steppert próbálgatják

Beszámoló

2008.12.10.

Az elmúlt napok történései dióhéjban.

 

Zsifi meggyógyult, Bobó nem beteg (rajtuk kívül szinte az egész bölcsi az, így az átmeneti nyugalom törékeny egyensúlyi állapot lehet), reggel szépen elmennek, délután értük megyek. Zsifi nagyon boldogan megy és jön, mintha egyenesen hiányoztak volna nekik a babák. Minden reggel hangos babázásba kezd, mikor öltözni kezdünk.

 

Rajtuk kívül én is nagyon örülök, hogy van egy kis szabadidőm (ez túlzás, mert a régi munkahelyemről ki kell körözni, az újra be kell körözni, emellett otthoni munkáim is vannak nem is kevesen, hogy a határidősekről még ne is beszéljek). A karácsonyi bevásárlás egyelőre a jövő projektje, hogy mikor fog teljesülni…

 

Pénteken jött a telefon, hogy megvan a munka. Köszönöm, köszönöm, köszönöm a HR osztálynak (is), micsoda boldogság!!! A Télapó hozta a hírt, ami akkora öröm, hogy még a Jézuskának is elég lesz, de talán még a jövő évinek is. Hétfőn hivatalosan is munkanélkülivé tettem magam, így egy hónap passzív GYED után január 5-én kezdhetek az új munkahelyemen.

Természetesen, a jó családi örökségnek köszönhetően (miszerint, Anyukám után szabadon, mindig van min parázni) a péntek éjjel álmatlan forgolódással telt. Hogy fogjuk megoldani, ha betegek a kicsik? Próbaidő alatt táppénzre menni nem túl szerencsés (ha lehetséges egyáltalán, nos, ezt nem tudom). Mi lesz, ha nagyon sokat kell majd utaznom? Stb… Ha épp nincs probléma, generáljunk párat.

 

Az építkezéssel kapcsolatban fennmaradási engedélyre várunk, a másodfok eredményét várjuk. (Ti. a háromlakásos egység szélső lakására bontási határozatot rendeltek el, még a használatbavételi engedély előtt.) Nagy a baj, mert ha azt nem kapja meg a ház, mehetünk pereskedni. Ami évekig tart, a pénzünket nagy eséllyel soha nem kapjuk vissza. Minden reményünk pár jogi frázis és a döntéshozók esetleges szociális érzékenysége (az elutasítással négy család életét teszik tönkre). Talán erről ne is beszéljünk többet, maradjunk csak a tehetetlenek nyugalmánál. Pillanatnyilag ugyanis nem tehetünk semmit, csak várunk. És nincs más hátra, mint előre.

 

Végre együtt a család. A férjem hazatért külhonból, vasárnap este. Azóta ugyan hétfőn megint 24 órázott, de most úgy néz ki, végre lesz pár napunk együtt (persze munka mellett). Aztán jön a Karácsony, két ünnep közt szabadság, három nap gyógyfürdő. Jó lesz nagyon… Addig az apróságok Nagyanyózni-Nagyapózni fognak.

 

Bobót a nagyapja vasárnap vonatozni vitte. Egészen Hajdúszoboszlóig utaztak (Debrecenből). Majd vissza. Intercityvel. Jött is nagyfiam az új szóval: szántóföld. Nagyon élvezte, leszámítva a várótermi félórás várakozást a szembejárat érkezéséig-indulásáig. Mindenáron a peronon szeretett volna várni, ám az időjárás nem volt túl kedvező (lefordítva köd és csontvakaró hideg - brrr).

 

Ezalatt Zsifi igazi kishőgyhöz (öcsém szavaival élve, és Bobóéval is, aki simán kishőgyezi Zsifit a nagybátyja bölcs tanításának köszönhetően) méltóan költötte a pénzt. Biztonsági rácsot vásároltunk ugyanis. Bobó már rács nélkül alszik, és a lépcsőre új védőrácsot kellett vennünk, mert a régi olyan rozoga volt, hogy egy kicsit erősebb Zsifikezecske is ki tudta dönteni helyéből. Az új szigorúan csavarokkal rögzül, az előző ragasztott megoldásai helyett. Zsifi és Bobó legyen a talpán, aki ezt kifordítja a helyéből.

 

Bobónak nagyon tetszik az új ágya, vagyis a régi, csak rács nélkül. Igaz, már kétszer esett le. Amíg a leesésgátló nem volt rögzítve az ágyrácshoz, hiába a matrac alá becsúsztatott talpak,a leesésgátló leesett (tényleg így volt, nem szóvicc), utána nagyfiam. Fel sem ébredt, pedig egyszer fel is ült. Felnyaláboltam, visszatettem az ágyába. Azóta a leesésgátló rögzítve van. Az alvás immár biztonságos.

Hull a pelyhes

2008.12.05.

Ha a pelyhes éppen ? még ? nem is hull, a Télapó mindenesetre megérkezett. Bobóhoz kétszer is, kishúgához egyszer. Egyelőre.

Az én nem is olyan rég még mimóza kisfiam igen elemében volt mindkét alkalommal. A bölcsődei Mikulás érkezése előtt külön ugrabugra műsorszámot adott elő, mindenki örömére és szórakoztatására. A Télapó benézett az ablakon, mire ő csak ennyit mondott, jó hangosan: ?A Télapó jöjjön be és hozzon ajándékot!? Showman lesz a fiunk? (Persze ehhez lesz még egy-két szavunk. A mai celebléthez ugyanis, mint tudjuk, az is hozzátartozik, hogy az ember kamerák előtt csináljon magából bohócot. Egyik horribilis élményem a közelmúlt médiacsodáival kapcsolatban, mikor jobb létre érdemes (?) kivándorolt énekesünk a szavanna kellős közepén egy lepusztult jeepnek álcázott jármű cd-lejátszójából oroszlánhangokat játszott le az impaláknak. Aztán a Hold nééémááán áátkarolt(a). Na, ez több volt, mint sokkoló.) szóval, a celeblétet nem kellene erőltetni. De nekem nagyon tetszett a produkciója a fiatalembernek.

Aki nem hagyta a Télapót kibontakozni. Ahogy szegény, öregesen leült, már meg is támadta, és nyúlt a puttonyába a csomagért. Egyébként is Bobó kapta volna először, mert ő a legrégebbi bölcsis.

Zsifiék csoportjában is járt a Mikulás, de őt nem vittem, mivel még nem teljesen gyógyult meg (bár már két napja még csak hőemelkedése sincsen). Ráadásul újra folyik az orra és újra köhög (pedig kapja az antibiotikumot), kicsit félek, hogy visszaesik. Nem örülnék, mert rengeteg feladatom van, amiket egyedül kellene elvégeznem.

Bobó tehát nagy bohóc lett. Csak azt sajnálom, hogy a férjem mindebből kimaradt, mert konferencián van Krakkóban. Tavaly is kimaradt, éppen ezért, a Mikulásból. Úgyhogy jövőre bojkott. Nyerjen a Mikulás! Ezt már meg is beszéltük.

A következő ünnepség igazi ünnepség volt, amelyre már Zsifit is vittük. Miután megetettük Apa autóját (a benzinkútnál egy bácsi megtankolta), felvigyázó Nagyanyónál felszedtük a kisasszonyt és elhajtottunk Nagyapó munkahelyére, az iskolába ?ahol tanítja a gyerekeket?. Az ő osztálya készített egy nagyon szép kis műsort krampuszokkal, tündérekkel és télapóval. Amit a gyerekek nagyon élveztek. Eleinte mindkettő sírt, és Bobó állandóan haza akart menni. Aztán egyszer csak elkezdődött a műsor, és ahogy a krampuszok bedugdosták fejecskéiket a színpadra, mindkét apróság elkezdett figyelni. Mikor tapsolni kellett vidáman tapsolta, mikor énekelni kellett Bobó énekelt. El sem akartam hinni, hogy ez a mi fiunk. A Télapó név szerint szólította a gyerekeket (12-t vagy 13-at), és Zsifi egy tündérkével ment fel a lépcsőn. Nem félt és nagyon jól érezte magát a közösségben. A Télapó ölébe nem akart beülni, hangos ordításban tört ki. De mikor látta, hogy elmúlt a veszély, a csomagjára fordította figyelmét. Nem is nagyon jött vissza hozzánk, inkább leült az első sorban a földre a tündérekhez, és onnan mutogatott és kurjongatott fel a színpadra. Nagyon édes volt.

Bobó szintén nélkülem ment ki a csomagjáért, és ? majdnem leestem a székről ? egy tündérkével ment föl a színpadra, majd ráült a Mikulás combjára. A Mikulás próbált vele beszélgetni, de Bobó csak annyit hajtogatott, hogy ?Kibontod?? Mármint a csomagot, természetesen.

Igazi élmény volt. Jövőre semmi Krakkó, ezt Apának is látnia kell. Az ünnepség végén volt közös éneklés és tánc a színpadon, de erre a gyermekeim már nem voltak kaphatók. Zsifi még kicsi, Bobó pedig határozottan elutasította minden tündérke és krampusz azirányú törekvését, hogy ő felmenjen a színpadra táncolni. Inkább négykézláb mászkáltak a székek alatt, a székek közt, és hangosan kacarásztak.

A mi Télapónk vasárnap éjjel érkezik. Megvárja, míg Apa hazaér.

Bobó rácsa eltávolítva. Nagyon tetszik neki az új ágy. Pontosabban a régi, rácsok nélkül, leesésgátlóval. Ki- és bemászkál belőle.

Remélem, holnap reggel sokáig alszanak. Mostanában minden reggel 5-kor kelünk. Még leírni is kellemetlen.

Egy kis kór

2008.12.03.

13 óra.

Zsifi már harmadik napja lázas. Hétfő este óta 38,5 és 39oC közt ingadozik. Kedd reggel óta kap antibiotikumot, ennek (vagy a betegségnek?) köszönhetően ma reggelre a hasmenés is megjelent.

 

Bobó egyelőre jól van, vidáman közösségi életet él. Naponta többször megdícsér, hogy „Anya nagyon ügyes vagy”. Mikor miért. Leginkább a karácsonyi dekoráció tetszik neki. Nagyon szeretik, ahogy az égők fel vannak gyújtva és a gömbökön csillog a fény. Az igazi az lenne, ha minden nap új tepsi sütemény készülhetne, és annak az illata is megmaradna a lakásban. Na ez az (többek között) ami teljességgel lehetetlen. Zsifi nagyon nyafka reggeltől estig 8lekopogom, az éjszakák tűrhetőek), folyamatosan a nyomomban van, és nyafog. Az orra folyik kicsit, a torka piros, ás szerencsére nincs. A bölcsi kong, rengeteg a beteg gyermek. Csoda, hogy Bobó még nem kapta el, hiszen ő kétfelől kapja. Egyrészt a csoporttársaktól a bölcsiben, másrészt a kishúgától itthon. Erős nagyfiú.

 

Intenzív pelenkaleszoktatás indul nálunk. Ezért beszereztem neki pár alsónadrágot (Verdásat, szigorúan!), és melegítőalsót (ugyanis estére nem marad tiszta). Tudja ő használni a wc-t, és szólni is képes, ha pisilnie kell, csak ez nem mindig jön össze. Remélem, hamarosan megtanuljuk. Emellett itt az ideje kiszállni a rácsos ágyból. Ez viszont egy kis anyagi ráfordítást igényel: az emeletre új védőrács szükséges (mivel félünk, hogy éjjel elkóborol, és ami most fel van szerelve, az nem túl stabil – finoman fogalmazva), illetve egy leesésgátlóra is be kell ruháznunk. Igazából rég megtehettük volna, de valahogy elfelejtődött, meg nam akartuk a megszokott dolgok közül kimozdítani nagyfiunkat. Ám mostanában sokat fejlődött, már nem olyan kis zárkózott mimóza, mint régebben, így itt az ideje. Ennek is.

 

Na meg levelet írni a Mikulásnak. El is kezdtük, és épp ott tartottunk, hogy mit is hoozon, mikor „akarom nézni Bobot”, és már kapcsolta is be a tévét. Bob a mester az ügyeletes nagy kedvenc mostanság. Végre valami változatosság, a Thomas már kicsit uncsi volt.

 

Elindult az ajándékok, csokoládék beszerzése. Na nem csak nálunk – ezt a közeli hipermarket parkolójának hétköznap délelőtti tömöttsége is remekül mutatja. Nagyszerű dolog az ajándékvásárlás. Azt tervezem, hogy jövő héten (amennyiben a gyerekek egészségesek lesznek) mindent beszerzek, amit csak kell. Persze szigorúan csak a munka mellett, mert mint tegnap este megbeszéltük a férjemmel, racionalizálunk. Ki tudja, mit hoz a holnap…Vagyis: egy kis munka, egy kis költés. De ami a legfontosabb: a kettőnek arányban kell állnia.

 

 S ha már itt tartunk, úgy hallom, Angyibangyi álomba szenderült (ma már másodjára, ami egy egészséges Zsifitől teljesen szokatlan lenne).  Jó lesz egy kis munka is.

 

Előkarácsonyi latolgatás

2008.12.01.

Kuc-kuc. A kórokozók újra támadásban.

 

Pénteken a délutáni alvás idején jött a telefon, hogy Zsifit haza kellene hozni, mert nagyon folyik az orra és csúnyán köhög.

 

Ma reggelig egész szépen javult, gondoltam, mehetünk MMR oltásra, épp tegnap múlt 15 hónapos. Csakhogy hőemelkedése lett, így a szuri elmaradt. Most fent alszik az ágyában, kíváncsian várom, hova mozdul a hőemelkedés.

 

Adventi-karácsonyi készülődés van itthon. Előkerültek a karácsonyi dekorációs eszközök, úgymint fénycsövek, fényfüggönyök, világító alakok (csillagok, rénszarvasok), üveggömbök (pontosabban törhetetlen anyagú karácsonyfadíszek) s már néhány újat is beszereztem, arra való tekintettel, hogy Bobó már nagyfiú és nem mindegy, mi lóg a fán. Így lesz rajta hóember, csillag, télapó, és más, gyereknek való díszítés. Szigorúan nem törhető anyagból. Szalmából, papírból, papírmaséból, stb. Mióta a férjemmel közös karácsonyfánk van (vagyis az összeköltözésünktől számolva az idei az ötödik karácsony, melyet egy fedél alatt töltünk, minden évben ugyanazok a kék-ezüst díszek lógnak a fenyőről, és jó lesz a változatosság.

 

Természetesen a gyerekek csokoládés adventi naptárjai is rajtra készen várják, hogy kis kezek kibontsák őket.

 

Apropó karácsonyi csokoládé. Csokitélapó. Szaloncukor. Avagy tejbevonómassza. A kínálatot elnézve nem lesz egyszerű valódi, különleges csemegére bukkanni. Egyelőre még nem tudom, hol lenne érdemes kezdeni a keresgélést. Igaz ugyan, hogy a gyerekek a bevonómasszát is jóízűen elfogyasztanák, mégis, a késztetést, miszerint rendes csokit majszoljanak, nem tudom legyőzni. Gazdasági válság ide vagy oda.

 

Úgy terveztük még egy fél évvel ezelőtt, hogy a karácsonyt már a saját házunkban, kandallótűz mellett töltjük. Na ez nem jött össze. Az építkezés nem halad. Válaszkerítés sehol, a burkolók is mintha felmondtak volna (munka félbehagyva, mesterek (?) sehol – a következtetés adott, csak remélni merem, hogy hibás).

 

De vissza az ünnepekhez. Bobó már két napja fel akarta hívni a Télapót, hogy elmondja neki, mit hozzon ajándékba. Hajót. Gyurmát. Markolót. Autót. Úthengert. Talán egyszerűbb lenne azt sorolni, mit ne hozzon. Virgácsot.

Mert azt nagyfiam bizony nem akar.

-         Ha rosszak lesztek, nem hoz Nektek a Mikulás ajándékot, hoz viszont virgácsot!

-         Neeee……

A Neeee…. Már kórusban megy, egyszerre kicsi és pici szájából.

Zsifi Neeee….-je is adekvát. A tiltakozás ugyanis nagyon megy, mondhatnám, profi módon. S hogy mi megy még nagyon? A közös rosszalkodás. Köpködés. Orrfújás. Leginkább a kocsi hátsó ülésén, utazás közben. Nagyon jól tudják, hogy a szóbeli fenyegetésen kívül eszköztelenek vagyunk, így a büntetés is elmarad. Másrészt hogy fegyelmezzek egy 15 hónapost… És hogy magyarázzam meg a 34 hónaposnak, hogy neki nem lehet, amit a picinek igen (vagyis neki sem, de a látszat szempontjából ez mindegy is)…

 

A következő teendő a karácsonyi ajándékok kiválasztása – avagy probléma 2. Problémarengeteg. Gyerekek (2 db), keresztlány (1 db), nagybácsik (2 db), nagynénik (2 db), nagynéni pasija (1 db), nagyszülők (4 db), dédnagymamák (2 db). Férjek (1 db). Még végignézni is ijesztő…

 

A koncepciónk adott, már csak végrehajtásra vár (de arra nagyon). Ezt sajnos nem árulhatom el, mert az említettek közül túl sokan olvassák e sorokat, a meglepetést nem lőném le (ezer bocsánat minden kíváncsi rokontól).  

 

Hogy a férjem mit szeretne? Saját bevallása szerint világbékét. Szerintem sokminden egészen mást.

 

S hogy én mit szeretnék? Egy új állást, pontosabban azt a bizonyosat.

Újra itt

2008.11.25.

Fura. Idő. Azt hiszem, ha egy nap negyven órából állna, akkor sem lenne elég. Talán az ötven sem. De talán jobb is így. Elég ennyi rémség egy napra, már ha az ember elbírja.

 

Vége a pesti tanfolyamnak, végre. Nem volt könnyű, és nagyon feszített volt a tempó. Megvolt a vizsga, szombaton. Az eredmény? Még nem tudom, de inkább hagyjuk is.

 

Pénteken lezárult egy állásinterjú sorozat. Az eredményre várok. Ez a most vagy soha. A pénteki utolsó forduló egész napos volt. Assessment center. Vagyis munkapszichológusok vettek minket górcső alá, behatóan. azért a többes szám, mert a többi jelentkezővel közös feladat is volt. Vitatkozni, érvelni, indokolni, stb. Prezentálni, előadni, összerakni, stb.

 

Az első menet két órán keresztül tartott, egyedül. Teljesen kifacsarva léptem ki az ajtón. A gyerekek bölcsiben, jókedvűen, a férjem dolgozik. A délutáni menet előtt még három óra szabadidő. Úgy terveztem, a második előtt sétálok egy nagyot, megebédelek a barátnőmmel (szia!), pletykálunk egy sort... Pont eddig jutottam a gondolatmenetben, mikor csörgött a telefonom és a leendő (nem leendő?) egyik szomszédunk hívott. Ülsz? - kérdezte. Ó. Rosszul hangzik.

 

A pletyós ebédből semmi nem lett, helyette az utolsó pillanatig ültünk leendő szomszédainkkal (nem szomszédainkkal?) egyikük házában és próbáltuk kitalálni, hogy mi legyen. A lényeg, hogy az építkezés veszélyben van. A ház veszélyben van. A befizetett pénz veszélyben van.

Mintha a Blikkben olvasnám. Igen, sajnos ilyen nap mint nap megtörténik. Másokkal. Hiszi ezt az ember, míg aztán maga is bajba kerül. Nem tudom, hogy lehet ebből jól kimászni. Próbáljuk a dolgot jogilag csűrni-csavarni, de minden perre menő ügy rengeteg időt vesz el az életünkből. A valós időt és még extra éveket is. Arról nem is beszélve, hogy elsősorban házra van szükségünk. Másodsorban a pénzre. És mindezek előtt azokra az extra évekre is, amelyekben a gyermekeinket nevelhetjük. 

 

Szóval, ennyi jó hír után robogtam a gyerekekért, akiket hazafuvaroztam, de a kocsiból már Nagyapó vette ki őket ? én gyűrötten, idegbajjal küszködve rohantam vissza az állásinterjúra, hogy minden diplomáciai készségemet és tárgyalókámat bevetve udvariasan, ugyanakkor határozottan abba az irányba terelgessem alapvetően többszörösen ellenérdekelt sors (és verseny)társaimat, amit én szeretnék. Mindeközben attól féltem, megverem őket, pedig szegények semmiről nem tehetnek. Hogy mennyire sikerült elvonatkoztatni a magánügyektől, állítólag egy héten belül kiderül.

 

Azt már remélni sem merem, hogy a házunk is megoldódik ilyen hipp-hopp. Holnap össznépi randevú az adásvételit író ügyvédnél. Azóta azt is átnézettük egy dörzsölt ügyvéddel, aki csak a szerződés hiányosságait sorolta. Megnyugtató.

 

Inkább nem is írom tovább. Legyen a főszereplő Zsifi és Bobó. Fogak száma hat, Zsifinél. Egészen belehúzott. Egy hát múlva tizenöt hónapos lesz. Bobó két hónap múlva három éves. Tegnap levágtam a haját. A család egységes véleményét figyelembe véve csak elöl és hátul. Nagyon csinos lett, bár eddig is szép fiú volt. Nagyon édes testvérek, Bobó gyakran megölelgeti Zsifit, és ilyenkor jelent nekem: ?Anya, nézd, barátkozunk!?.És tényleg. Nagyon aranyosak.

 

Ma délután anorákokat vásároltunk. Mivel az időjárás igazi téliesre fordult, eljött az idő, hogy beszerezzük téli ruhájukat. Kaptak is egyet-egyet: Zsifi pirosat, Bobó kéket. Holnap egyforma ruhában ballagunk majd a bölcsibe és kisoviba.

 

Ma olyasmi történt, ami még eddig sosem: Zsifi sírni kezdett, mikor beadtam. Délután azt mondták a gondozónénik, hogy minden rendben volt, úgyhogy csak egy kis reggeli szomorkodás. Tény, hogy nagyon anyás mostanában. Egész idő alatt az ölemben ül: vagy csak onnan nézeget, vagy könyvet hoz és mesélnem kell, vagy itatom, vagy bármi.

 

Bobó útban van a szobatisztaság felé. Az út balesetektől nem mentes (gyakran estére az összes nadrágja a mosógépben végzi), de nem adjuk fel, rendületlenül haladunk előre. A beszélőkéje egyre választékosabb, néha olyan szóösszetételeket és gondolattársításokat alkot, hogy kinyúlunk a nevetéstől.

 

Újra bele kell jönni az írásba. Talán lesz rá idő. Igyekszem. 

crazy dayz

2008.11.18.

Minden a legnagyobb rendben van. A gyerekek nagyon szeretnek bölcsibe járni - Zsifi egybből hatalmas szövegbe kezd, amint meglátja, hogy befordulunk a bölcsőde felé vezető ajtón. fogak száma hat vagy hét, és Angyibangyi ügyes totyogó lett. Eljött hát a harisnyás-kisruhás időszak, nagyon gyönyörű kislány. Bobó továbbra is ugyanolyan jól érzi magát, mint eddig. igaz, komiszkodik mostanában, itt az ideje a nevelésnek. Már azt tervezem, milyen karácsonyi díszbe öltöztetjük együtt a lakást, hiszen már nagy fiú (nemsokára három éves), ideje megadni a módját.

A munkám olyan, mint volt. Ezen a héten kezdtem. Az elmúlt két hetet többnyire a fővárosban töltöttem, tanfolyamon. Este voltak a foglalkozások, a férjem jött értem autóval és éjfélre haza is értünk. Közben lefekvés után az ő testvéréék vizsázták gyermekeink álmát. Szombaton lesz a vizsga, tanulnom kell(ene).

Mindeközben állásinterjúkra jártam, járok, álmaim munkájára megüresedett egy pozíció. Pénteken lesz a harmadik forduló, kettőn már túl vagyok. Nagyon szükség van a szurkolásra, kicsit olyan érzésem van, hogy most vagy soha. Ha eszembe jut is, görcsbe rándul a gyomrom.

S amíg én Pesten (pontosabban Budán) töltöttem időmet, az aprók orrfolyós-nyűgös betegek lettek, két illetve három napra. De mintha minden eleve így lett volna elrendelve, a férjem arra a hétre már másfél hónappal ezelőtt szabadságot kért (kapott), így otthon tudott lenni velük. Talán még az ég is így akarta...

Hallgatásom oka a fenti indokokkal magyarázható. S mivel most is vár a munka, mennem kell. de igyekszem a beszámolókra most már időt szakítani.

Koccanás

2008.11.08.

Jelenlegi életünk nem kis szervezést igényel. És ahhoz, hogy ne érezzük magunkat egy süllyedő hajó közepén, nem kevés humorérzék szükségeltetik. Utólag már az is több, mint vicces, ahogy az elmúlt napok valamelyikén kétségbeesve álltam az út szélén, a kocsi motorháza füstölt, előttünk pedig egy hasonlóan halálra vált nő ült az autójában, aki – bár már öt perce belementem a hátuljába – még mindig nem szállt ki.

 

A hibás? Na, sajnos, én. A gyerekek a hátsó ülésen. Bobó éppen mérlegel, hogy sírjon-e vagy ne, Zsifi kisebb gyermekként ezen képesség birtokának híján ordít. Senkinek semmi baja, az ijedtségen kívül. Kiveszem Zsifit, és ekkorra Bobó eldönti mit tegyen: „jé, nézd, összetört az autó”, kiabál vidáman. Saját magunk turista látványossága vagyunk. Miért nincs kedvem nevetni…

 

Pár pillanat múlva egy nő száll ki a másik kocsiból, szerencsém van: intelligens és kedves. Mintha nem is ütköztünk volna, kedélyesen megilletődve érdeklődik, hogy a gyerekeknek nem lett-e bajuk. Nini, mindjárt rendelünk egy kávét is.

 

Miután elismerem, hogy elismerem saját bénaságom, Nagyapó mint felmentő sereg megérkezik – pont jókor, mert az autónkat bár egy pasi segítségével letoltuk a kereszteződésből (persze nem indul), Bobó stratégiát vált és Zsifi ijedtségét átvállalva sírni kezd. Ez nem sokáig tart, mert mindent egybevetve a mi gyermekeink igen bátrak ám! De Nagyapó hazaviszi őket. Nagyanyó is megérkezik (a mi családunk szociális hálója szerencsére nagyon fejlett, köszönet érte nekik!).

 

Miután a gyerekek biztonságban hazaértek, nem sokára a férjem is megérkezett, így már nem voltak szülő nélkül. A papírmunka végeztével Anya is megjelent, így már kerek volt a család. Legkerekebb az autó jobb első ködlámpája, ami azóta is a csomagtartóban várja, hogy egyszer valaki visszategye a helyére. Még szerencse, hogy tél van, így a klíma nélkülözhető…

 

Az életünk megszervezése azóta is folyamatban van.

Testvérek

2008.11.04.

Mikor az ember már úgy érzi, hogy tényleg a teljes káosz veszi körül, akkor hirtelen nem csak úgy érzi, hanem tényleg a teljes káosz veszi körül. Szerencsére ez nem a gyerekek miatt van.

 

A gyerekek közösségi pályafutása nagyszerűen alakul – Bobó továbbra is nagyon jól érzi magát, Zsifi szintén. Egyre jobban. Tegnap volt az első nap, mikor először egész napos volt, és bár az ikrek nem lesznek a héten, igen jól érezte magát. Egy új kisfiú szokik be a héten, aki Zsifinél mindössze öt nappal idősebb – egy újabb kis totyi. Zsifink itthon és az ismerős helyeken nagyon bátran lépeget már, többet közlekedik két lábon, mint négykézláb. A bölcsiben egyelőre nem. Itthon is, ha valahová nagyon hipp-hopp el szeretne érni, inkább mászik még. Ilyenkor lehajtja a fejét, aminek következtében nem lát előre, és legtöbbször nekimegy a falnak – igen, ez fájni szokott. Sírás, vigasztalás, majd minden mehet tovább.

 

Bobó komisz időszakát éli. „Kakaót kérek! Áááá! Neem kéjek kakajóót! De kéjek!” Saját magával is képes ellentmondásba kerülni, átlagosan másfél gondolatonként. Nagyon sokat építünk, aminek mindig ordítás és nyávogás lesz a vége, mert Zsifi jön, lát, borít.

 

Egyre többet játszanak és nevetgélnek együtt. Nagyon édesek, képesek minden különösebb indok nélkül is csak kacarászni egymásnak. Szóval, elég vidáman tel(né)nek a napjaink.

 

Az apapresztízst viszont növelni kellene. A férjem öt körül jön haza, olyankor mi már egy órája otthon vagyunk. Zsifi nagy örömben tör ki, ám Bobó gyakorta elutasítja Apát, amit nem értünk. A sok távollét? Vagy ez is életkori sajátosság? Gyermekpszichológusnak kellett volna mennem. Még nem késő…

 

A káosz szerencsére nem a gyerekek miatt alakul, ők ebből nem éreznek semmit. Csak azt, mikor beleszaladunk az előttünk lévő autóba. Itt tetőzik a káosz.

 

De az már egy másik lap.

Bürokrácia

2008.10.30.

Ha nagy leszek és gazdag, első és legfontosabb dolgom lesz egy saját pénzügyi- és jogtanácsadó felfogadása. Olyané, aki óvodások számára is érthető módon szépen lépésről lépésre elmagyaráz nekünk mindent, ami aktuálisan éppen érintheti a családunk pénzügyi helyzetét, illetve jogi formuláit.

 

Apróság, a bölcsődébe munkáltatói igazolás kell (két hónapon belül a második… ? ). Ki is kértem, de azon 2007. február 1. óta GYES melletti munkavégzés szerepel. És pont. Azért azóta történt egy s más… Zsifi születésével elvileg szülési szabadság vette kezdetét, ami 24 hétig tart és idejére terhességi-gyermekágyi táppénz jár. Eddig értem is. Eztán azóta jár a GYED. Ezt is értem. De akkor ki nem ért mit?

   

Szóval, nagy szükség lenne egy kis útmutatásra. Nem érthetünk mindenhez, és itt a nagy kérdés: kell-e értenünk mindenhez? Hát persze, ha talpon szeretnénk maradni. De egy idő után olyan sok lesz a teher, amit már nem lehet cipelni. Van az embernek elég dolga, nem kell, hogy mások feladatait is a nyakába vegye. Pedig de. Saját érdekünkben…

 

Az aprók mindeközben reggeliztek a bölcsiben, ki-ki a maga csoportjában. Újabb vidám reggelen vagyunk túl, én itt már csak statiszta vagyok. Bobó nagyon szépen halad a szobatisztaság felé, minden reggel azzal kezdjük a bölcsődei programot, hogy ráül a wc-re pisilni. Mi tagadás, várom már a pelenka eldobását. Ennél jobban csak a cumisüveg likvidálását várom. Az egész lakás ragad, a pincétől (ja, az nincs) a padlásig (oda pedig nem járunk fel). Hiába a technika, a csöpögésmentes cumisüveg mai napig utópia, legalábbis saját tapasztalataink alapján.

 

A Szubaru és a Ferrari száműzettek. Kitiltattak a bölcsi szobából, mert addig nagyon szépen játszó Bobónk semmi mással nem foglalkozik, csak saját autóival. Nem játszik, hanem tologatja őket. Persze, ez is játék, de csak ez. Nem rajzolt, nem épített, csak tologatott. Így tegnap megbeszéltük, hogy a Szubaru és a Ferrari kint marad a szekrényben, de megnézheti őket, ha mennek az udvarra és jönnek az udvarról. Meglepően hamar sikerült ezt tisztázni, és ma reggel minden ellenkezés nélkül elhelyeztük őket a szekrényben. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen egyszerű lesz.

 

Remélem, ebben a pillanatban is nagyon jól érzik magukat. Az ikrek meggyógyultak, így Zsifi sem lesz ma egyedül. Ő nagyon szépen eszik (kivéve a főzelékeket) és ügyesen, hamar, sírás nélkül, könnyen elalszik ebéd után. Összességében nagyon jól érzi magát a bölcsődében. Nyugodtak vagyunk, jó helyen vannak.

Ámokfutrinka utca

2008.10.28.

A mai nap káoszra hajaz, legalábbis ami a reggelt illeti. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy közel álltam a megőrüléshez (sőt, lehet hogy meg is őrültem, csak még nem találkoztam azóta senkivel, aki ezzel szembesítsen).

 

A gyermekek, mint két kis ördög. Zsifi egész idő alatt nyafogott, semmi nem volt jó, Bobót minduntalan arrébb lökte, ha éppen meséltem neki vagy csak vele foglalkoztam (bölcsis hatás lenne?). Erre válaszul nagyfiam élő kívánságműsort rögtönzött (bár nehéz lenne megmondani, mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás?), azzal a különbséggel, hogy az átlagos szokásoktól eltérően nem csak egy kívánsága volt, de még csak nem is a mesékből ismert három. Legyen inkább harminchárom, sőt, ha jobban belegondolok, leginkább háromszázharminchárom. Mindez természetesen szinkron. Ha valami nem teljesült időben (semmi nem teljesült időben, mert a kakaót ugye meg kell melegíteni, a kiválasztott mesét tartalmazó könyvet le kell venni a polcról, az éppen felkérezkedő Zsifit is arrébb kell helyezni, aki mindezt őrült ordítással hálálta meg), kitört a botrány és onnantól kezdve legalább tíz percig két elégedetlen kis gombóccal küzdöttem. Persze én maradtam alul, teljesen kinyúlva hagytam ott őket a bölcsiben illetve kisoviban.

 

Zsifi bölcsis alvása egész jól megy. Az előbb telefonáltam oda, rendben elaludt, egy egész kicsi sírdogálás után. Tegnap egy hang nélkül, a gondozó nénije simogatta a hátát, és hipp-hopp álomba szenderült. Éjjel is egyetlen egyszer ébredt. Ekkor ivott, és szépen aludt tovább. Igen, határozottan van remény a normáliséjszakák megteremtődésére. Elmondhatatlan könnyebbség. S eddig a bölcsibe szoktatás is egész sikeres. Egyedül tegnap volt nyűgös, miután elhoztam, de éppen akkor ébredt, mikor megérkeztem és a gondozó néni már hozta is ki. Az arcán még ott volt a párnájának lenyomata.

 

Ugyanaz az ágya, az ágyneműje, mint Bobónak volt csecsemő csoportos korában. Ugyanaz a jele és a szekrénye is. Bögre, amit annak idején a kakaóimádat apropóján választottunk – ez ugyan Zsifiről egyáltalán nem mondható el, ő tejet csak tejbegríz és cukros tej változatban hajlandó elfogyasztani. A kakaót nem issza. Ezt Bobó így mondja: „Zifi nem annyira szereti a kakaót?”. Hát, nem annyira. Amennyiben az egyáltalán nem egyenlő a nem annyirával.

 

Szóval a reggeli, közel három órás ámokfutás után most cseppet sem bánom, hogy egyedül vagyok kicsit. És van még másfél órám. Mindannyiszor, mikor megszólal a telefonom, szívrohamot kapok, hogy nehogy Zsifi felébredjen a szobájában. Aztán kapcsolok, hogy nincs itthon senki más. De jövő héten már igazi, munkahelyi munka lesz. Kiürül a ház napközben.

Lovacska, nyulacska, halacska

2008.10.27.

Az első bölcsis alvás napja van. Még nem tudok semmit, csak annyit, hogy Zsifi elaludt. Hogy előtte volt-e sírás, és lesz-e ha megérkezek, nem tudom. De reggel a négy napos szünet ellenére is jókedvűen, örömmel maradt ott. Az ikrek megbetegedtek, így ma egyedül lesz a kisasszony. Kíváncsi vagyok, hogy érzi ma magát.

 

Tegnap teljesen kikészültek mindketten, látogatóban voltunk az apai nagyszülőknél: Nagypapánál, Nagymamánál. Bobó egész nap nem aludt, de még csak le sem nagyon ült. Órákon keresztül dacolt a hideggel kint a Lovasban. Kenyérrel etette a halacskákat, fűvel a lovacskákat, csonttal a kutyácskákat, répával a nyuszikákat. Sok-sok kát etetett. S bár most elmaradt a lovaglás, cserébe a nagyszülők megajándékozták őket egy-egy játék lovacskával: egy kicsivel és egy picivel, kinek-kinek egyet-egyet. Hazafelé az úton nagyfiunk szorongatta mindkettőt a kezében, s alig tíz kilóméterre jártunk Debrecentől, mikor nagy egyetértésben, csendesen szövegelős egyórányi utazás után oldalra csuklott a fejük, és álomba merültek. A fürdetés ennek megfelelően nagyon nyűgös volt, sok-sok sírással – nem esett nekik jól, hogy a kényelmes kisülésükből a hidegbe kivettük őket, majd a fűtetlen házba érkeztünk. Ez nem tartott sokáig, mire ágyba kerültek már jó meleget csináltunk. Hipp-hopp álomba merültek.

 

Ezután rajtunk volt a sor, nem sokkal később mi is restek lettünk. Egyébként az elmúlt napokban nem egyszer tizenkét órán át aludtak mindketten: este héttől reggel héti. El sem akartam hinni, még most is nehezen hiszem, pedig én is láttam, így volt. Mi pedig a férjemmel talponálló vacsorákat rendezünk: sült kolbász, mustár, lilahagyma és – ez a legjobb az egészben – forralt bor. Sok szegfűszeggel, fahéjjal, cukorral. Isteni. Mindez este nyolckor, ha így megy tovább, a Télapót már gurulva fogadjuk. De jöjjön, aminek jönnie kell. Guruljon a Télapó is! Kell egy kis kulináris is.

 

S hogy mit tesz az ember lánya (anyukája), míg gyermekei a közösségi életnek hódolnak? Dolgozik egy kicsit. Meg dolgozik egy kicsit. Így a végén sok kicsi sokra megy, a sok munkából sok munka lesz. Van. Vesszen a lazsa!

Kéz a kézben

2008.10.24.

Nagy ijedtségen vagyunk túl.

 

Reggel Bobó mutatta a kezét, pontosabban a bal mutatóujját, hogy fáj. Az ujjacska akkorára volt dagadva, mint egy virsli, emellett a színe piros volt. A legduzzadtabb és legpirosabb ízület felett apró sérülés nyoma. Nagyfiam arca szintén ijesztően pirospozsgás, arcocskája meleg. Nem valami bíztató jelek? De ez csak a látszat volt, a lázmérő semmi veszélyeset nem mutatott.

 

A keze a délelőtt folyamán egyre dagadtabbá vált, a kis bütykei is eltésztásodtak. Persze a férjem dolgozott, reggel ment el, és holnap reggel ér haza. Bobó egész délelőtt nagyon nyűgös volt, az ölemben ült és még Nagyanyóéktól is haza akart jönni. Kicsi arca piros, szeme csillogott. Attól féltem, hogy esetleg valamivel megsértette az ujját, amit nem is vett észre (ez pedig a tegnapi őrjöngős nap után nem lenne nagy csoda), és most az ízületben zajlik csúnya, gennyes gyulladás. Ellene szólt, hogy egyáltalán nem fájt a keze és láza sem volt.

 

Aztán egyik pillanatról a másikra felélénkült, és trolizni óhajtott Nagyapóval. Trolizni elmentek, mire hazaértek, már egy kicserélt Bobót láttunk. A nagy kő leesett, legalábbis annak a fele.

 

Ebéd után csodák csodája, mindkét gyermekünk hatalmasat aludt. Felébredvén nyoma sem maradt a délelőtti nyafogásnak (Zsifi is roppant nyűgösködött), így megcéloztuk kedvenc játszóterünket. Addig két gyermekgyógyászt kérdeztünk meg, ők egymástól függetlenül azt mondták, inkább csípés lesz a háttérben.

 

Na jó, de mi csípte meg, hol, és mikor? Több kérdésem nem volt. Aztán a játszótéren leesett (nagyot koppant). Hát persze! Tegnap egy órán keresztül hangosan nevetve, kiabálva, szaladgálva gázolt és túrt kézzel az összegereblyézett avarban, hogy aztán a sok-sok falevelet ránk szórhassa. Abban a falevélben bármi lehetett? (tüske is, de szeretném azt hinni, mégis csak csípéssel állunk szemben). Estére már sokkal szebb is volt a keze, nagyfiam továbbra is jókedvű, láztalan, jó étvágyú, nem nyűgös (sőt, nagyon is rosszaság). A biztonság kedvéért azért az esti gyulladáscsökkentő adagját megkapta (reggel, délben, este), megfejelve egy adag antihisztaminnal, hogy az allergia csökkenjen. Remélem, jól fog aludni.

 

Apropó alvás. Le sem merem írni, de az elmúlt éjjelek nagyon nyugodtak voltak (kip-kop). Kétszer kellett kelni Zsifihez, és akkor is csak rövid teázást igényelt (a tegnapi álomalvásról nem is beszélve: a gyerekek annyira fáradtak voltak, hogy este fél hétkor már aludtak, és reggel háromnegyed hétkor ébredtek, még leírni is gyönyörűség).

 

Ki merhetem-e jelenteni, hogy a fogzás nyűgje csökkent (fogak száma négy ? két hét alatt a nulláról)? Nem tudom. Vagy a nappali alvás drasztikus csökkenése (három hét alatt napi négy óráról maximum kettőre) és a bölcsőde ingergazdagabb környezete meg a két lábon járás jobban elfárasztja a mi kis Angyalkánkat? Nem tudom. De nem is fontos, a lényeg az eredmény, végre? Nagyon hosszú volt az elmúlt közel tizennégy hónap. De nem szeretném elkiabálni?

 

Remélhetem-e, hogy az ez idő alatt kialakult ráncok is visszafejlődnek, ahogy a pihenés zavartalanabbá válik? Vagy itt már csak a botox segít?

 

Kezd elmúlni a bölcsőde miatti lelkiismeret furdalásom, és nem a nyugodtabb éjszakák miatt. Egyszerűen látom, hogy Zsifi nagyon szívesen megy, és jókedvűen jön haza. Ezt sem szeretném elkiabálni, hiszen ott még nem aludt, de mintha minden jól menne. (Nem szeretném elkiabálni, lekopogom, stb. Ez a híres magyar pesszimizmus. Mintha attól félnénk, hogy ha nem mondjuk valami mögé, hogy reméljük így is marad vagy kip-kop, akkor rossz idők jönnek. De mi van, ha mégis? Ha ez egyszer lemarad és utána az eső sem mossa le rólunk a felelősséget, hogy mindez azért történt, mert nem kopogtuk le vagy mert egyszer az életben képesek voltunk arra, hogy pozitívan szemléljük a dolgokat és elhiggyük végre, hogy ami jó az tényleg jó, és nem törvényszerűen fordul rosszra?)

 

Az apróságok már nyugodtan alszanak. Eljött a közös rosszalkodás kora, de ez már más lapra tartozik, hiszen régen lement a Nap.

Privát program - Apanap

2008.10.22.

Hétfőn Apás nap volt. Mindenki nagyon élvezte (rajtam kívül). S hogy hogyan zajlott a felkészülés?

 

Reggel fél hatkor (a férjem munkában): ?Annyyaaa! Hozod már a kakajót?? Ágyból ki, lépcsőn le, kakaó, tej, kávé készül. Lépcsőn fel, Bobónak ágyba be a cumisüveges kakaó. Még ekkor sem látok igazán jól. Zsifi szobájából hangok hallatszanak: ?Deddeddeddeddeddedde-babbabba-szsz?? Zsifit ki az ágyból, öltöztetni. Közben Bobó mesét követel. De kár, hogy csak egy vagyok?

 

Másfél óra múlva még mindig az emeleten vagyunk, de közben lassan lejár a mosógép, a tiszta ruhák összehajtva, elpakolva. A gyerekek felöltöztetve, itthoni ruhában hancúroznak.

 

Ekkor lemegyünk. Enni- innivaló, a napi teamennyiség elkészítése következik. A gyerekeket leszereltem egy nagy tányér kakaós corn flakes csokigolyóval. Konkrétan a földön ülnek a tányér körül, ám a tányérban természetesen már egy darab sincs, ellenben a szőnyeg csokigolyó-szőnyeggé változott. Hát igen, a nyugalomnak ára van.

 

Egek, elfelejtettem, hogy ezen a héten Bobó a gyümölcsnapos! Ok, nem gond. Kilenckor lerakom őket a bölcsiben, kit-kit a maga csoportjában. Van másfél órám. Kirohanok az állomásra vonatjegyet venni, majd a Tescóban feltankolok annyi gyümölcsöt, amennyi a csoportnak elég. A kosárba bedobok még ezt-azt, ami véleményem szerint segítség lesz a nap folyamán. Kicsinek, picinek és Apának egyaránt (tej, tejszelet, keksz, joghurt, stb.).

 

Hazarohanok, a hűtőbe beteszem a romlandókat. Kávéfőző ecetezés (vízkőmentesítés céljából), négyszer. Mosógép bekapcsolás, ruhák hajtogatása (egyszerűen nem értem, hogyan termelődnek újra a ruhák mindig ? biztos vagyok benne, hogy megszámlálhatatlan házimanó dolgozik azon éjjel-nappal, hogy az életemet nehezítse újabb és újabb pormacskák összegörgetésével, szennyes és tiszta ruhák felbukkantásával, mosatlan edények termelésével, és akkor a páratlan zoknikról még nem is beszéltünk). A férjem közben előkerül a fürdőszobából, gyors puszi, tejbegríz az asztalra (na ezt azért előző este elkészítettem), rohanás Zsifiért a bölcsibe. Kisasszonyka továbbra is remekül érzi magát (a mai napon már ebédelt is, tőle megszokott módon: reszelt sajt és krumpli minden mennyiségben, de a finomfőzeléket messziről elkerülve). Tizenegy előtt érünk haza, a férjem gyermekezésre készen áll, úgyhogy megkapja Zsifit. Mosogép végzett, teregetés.

 

Indulhat az utazásra való felkészülés. Öltözködés, smink, a szükséges holmik összepakolása. Kezdetben ezek két táskát töltenek meg. Ekkor a férjem közbelép, és rávilágít, hogy állásinterjúra megyek, fölösleges három szakmai könyvet (800-800 oldal) elvinnem, úgysem fogom kinyitni. Igaza van. Végül a két pótharisnya helyett is csak egy marad, és csodák csodája, máris beleférek egy normális női táskába, anélkül, hogy annak leszakadásától kellene félnem. A vonat 12-kor indul, jó lesz sietni.

 

Gyors puszi az itthoniaknak, kocsiba be, irány az állomás. Városkánk élhetőségére a legjobb példa, hogy a hétfő déli forgalomban is mindenhova oda lehet érni emberi és főleg kiszámítható időn belül. A vonatot elérem, főleg hogy késik tíz percet.

 

Tudom, hogy az állomások velejárója a szemét és a mocsok, de akkor is gyomorforgató kiskosztümben-magassarkúban a gyanús eredetű tócsákat kerülgetni a peronon (nem beszélve az oda vezető útról), a gyakori takarítás ellenére is. Az embernek még az életkedve is eltűnik. Mert nagyon elegáns az első osztályon utazni (hála a közalkalmazotti kedvezménynek), na de addig eljutni...brrr.

 

Végre befut a vonat, de jó leülni. Három perc csendes nyugalom, majd szakmai anyag kinyit és kezdődhet a felkészülés. Nem is nézek fel úgy két órán keresztül, de ekkor eszembe jut, hogy még nem ettem semmit. A térkép hiánya is egyre jobban frusztrál (a férjem szerint teljesen nem vagyok normális, de nincs mit tenni, Pesten teljesen elveszettnek érzem magam térkép nélkül). De enni kell, mert még ingerült leszek, és a vércukorhiány eme megnyilvánulását a hr-esek nem feltétlenül fogják értékelni (legalábbis pozitívan).

 

A vonaton készítnek is nekem egy sonkás szendvicset 330 forint ellenében. Egy szikkadt zsömle, két szelet uborka, két vékony szelet gépsonka, némi vaj. Elkészítési idő: egy perc húsz másodperc. Nem rossz óradíj? (tekintve hogy a nyersanyag ára alig több, mint 70 forintra rúghat?).

 

Megérkezvén első dolgom a térkép beszerzése. Máris nyugodtabb vagyok. Az útvonaltervezés után irány a metro, ám a Kálvin téren hamar rájövök, hogy a Szabadság-hidat bizony még az én kedvemért sem foják megnyitni, hogy egy villamoson átroboghassak Budára. Újratervezés. Az új útvonalamról is hamar kiderül, hogy követhetetlen, egyéb útlezárások és forgalomelterelések, a tömegközlekedési eszközök kerűlőútvonalai miatt.

 

Ezen a ponton feladom. Jöjjön az a taxi. Mint kiderül, ez aznapi legjobb döntésem. Igaz, így nagyon hamar megérkezem a helyszínre, de legalább van időm kiszellőztetni a fejem. Menne is, ha nem a délutáni csúcsforgalom idejében próbálkoznék vele egy hat sávos út mellett sétálva (két sáv jobbra, kettő balra, középen jobbra-balra villamos). Hiába, az én vidéki nagyvárosi fejemnek ez egy kicsit sok.

 

Az interjú nem életem legnagyobb dobása lett, az biztos. De amúgy sem alkalmaztak volna, mert nem a fővárosban élek. Mindenesetre ha szerencsém van, a központi képzésükre méltó vagyok, ami viszont önéletrajz szempontjából (is) jól jöhet.

 

Visszafelé rutinosan taxit hívok. Ez a taxis sem dobja fel amúgy is deprimált hangulatom: ??tudja a taxis blokád volt az, amikor ez a nép utoljára összefogott? azóta nem történt ilyen? azóta bizony minden baj a taxisokat sújtja legjobban? ezek a mai fiatalok is? (esküszöm, hogy ezt mondta!) nézze csak meg azokat, akik két éve végeztek az egyetemen? nem ismernek se istent, se embert--- mi még tiszteltük a tanárainkat??. Itt próbálkoztam egy gondolattal, miszerint régen több volt a nagy oktatóegyéniség (meg sem mertem említeni, hogy bizony a diplomám datálása 2006-ra esik), ám felvetésem nem ért célba. Így inkább magamba fordultam és a vidéki turista érdeklődő szemével néztem a magas pesti házakat a maguk eredetileg szép, ám azóta igen lepusztult küllemével, és próbáltam a süketet játszani, egy-egy ?hát igen?-nel reagálva a további hangulatjavító monológra.

 

Igazi felfrissülés volt a Nyugati előtt kiszállni a szmogos csúcsforgalomban és életem kockáztatásával átvágni az úttesten (zebrán természetesen). A jegypénztárnál egy gimnáziumi osztálytársamba botlottam, akivel kellemesen elcsevegtünk a vonat indulásáig. Jó volt régi ismerőst látni (közel három éve nem találkoztunk).

 

A hazaút percei csigalassúsággal vánszorogtak előre, néha úgy éreztem, hátra. A férjem itthon kakaóval várt, mennyei volt. Felnéztünk a gyerekekhez, akik édesen, mélyen, nyugodtan aludtak. Nincs is jobb annál, mint mikor az ember végre hazaér.

 

 

Bölcsis találka

2008.10.18.

Tegnap végre felcsillant a remény, hogy elmaradnak az éjszakai tortúrák. Zsifi este héttől reggel ötig csak egyszer ébredt, akkor megivott közel három deci teát, majd újra elaludt. Ötkor megkapta a cunimsüvegét és majdnem hatig aludt.

 

Az öröm korai volt, ma éjjel újabb három órás nyűglődés volt a program. Nem lehetett éhes, nem folyik az orra, nem rekedt, tehát nagy valószínűséggel a torka sem fáj. Akkor mi marad? A fogzás. Az örök jolly joker – persze az időjárás után a második a sorban.

 

A mai bölcsőde nem tetszett neki, ugyanis a három csoport össze volt vonva. Szerintem nem érezte magát biztonságban, sokat volt a gondozó nénije ölében. A nagy hír, hogy Bobóval is összevonták, így két apró gyermekünk egy csoportba került. Ez mindkettőjüket megzavarta kissé, ahogy a gondozó nénik mesélték, meglehetőaen gyanakodva nézegették egymást az új helyzetben. Zsifi leginkább tudomást sem vett Bobóról, ő hiába ment oda. Szerintem szegény kisasszonyka annyira meg lehetett illetődve, hogy inkább a többieket tartotta szemmel. Pedig a múltkor nagyon boldogan mászott be a nagyok közé (vagyis Bobó csoportjába) és egyből játszani kezdett velük.

 

Kíváncsi vagyok, nagyfiam hogyan élte meg ezt az egészet. Mikor Zsifit elhoztam, benéztem,. És nagy játékban volt egy kislánnyal, aki amúgy is a kedvence. Nagyon jól tudnak együtt szaladgálni odabent (aztán jön a bünti). Így Bobót nem hoztam haza, van is lelkiismeret furdalásom. De délután korán megyek érte, és kifaggatom, mit szólt Zsifihez. Kicsit tartok tőle, hogy élte meg, hogy Zsifi egyszer csak volt, nincs.

 

Tegnap a védőnő látogatott meg minket, és arra jutottam, mindketten kapnak bárányhimlő és pneumococcus elleni védőoltást is. Még nem tudom, hogy a család valamely tagja adja-e be nekik (illetve Zsifi a 15 hónapos MMR-rel kapja a bárányhimlőt, a pneumococcust pedig utána.) Ugye, a pneumococcus 2 éves korig ingyenes, utána is kedvezménnyel felírható. A védőnő szerint nagyszerűen ritkítja a közösségben szerzett orrfolyás-köhögés-láz triászt. Nagyon jó lenne ez nekünk is, hiszen hamarosan a munkaerőpiac aktív szereplője leszek (remélem egy teljesen új munkakörben, de a levegő babonaszagú, úgyhogy psszt…), és mégsem lehetünk itthon minden második héten. Szóval, szuri szuri hátán következik.

 

Még két hét itthon, aztán irány a munka. Nem mondhatnám, hogy kiugrok a bőrömből, de igazán őszintén kicsit már jó lesz nekem is a közösség. Jó itthon, tényleg, de egyrészt Zsifin is látom, hogy tényleg jó neki a többiekkel, másrészt kicsit már el is vágyom itthonról. Szóval, végül is az időzítés nem olyan rossz.

 

Egyik reggel Bobó azt mondta nekem: „Anya, hosszú a hajad, le kell fűrészelni”. És lőn. Fogta a dekopírfűrészt, bekapcsolta, és lefűrészelt. Persze a fűrész játék, de a fűrészelő része (e témában szakszavaknak igencsak híján vagyunk mi itt a családban) nagyon is valóságosan ugrált a fejemen, Zsifi pedig egyenesen riadtan nézte, hogy mi ez az irtózatos lárma (hangja is van, bizony ám) és vajon most mi lesz. Nem lett semmi, de a kritika adott: talán itt az ideje egy fodrásznak. Talán. Na jó, a talánnál kicsit inkább itt az ideje.

 

Bár, most, a GPV (globális pénzügyi válság) idején nem árt az óvatosság, mikor mire mennyit dobunk ki az ablakon (azért a fodrász, reméljük, még belefér a havi büdzsébe - reméljük). A piacok nyugtalansága minket is nyugtalanná tesz – ugyanis az építkezés végét egész egyszerűen kezdjük szem elől téveszteni. Most azt mondja a kivitelezőnk, november vége. Mire abból használatbavételi engedély lesz, és a banki papírokat elkezdhetjük intézni – még leírni is szörnyű – szerintem legjobb esetben is februárt írunk majd. Arra pedig nincs garancia, hogy akkor is kapunk majd annyi hitelt, mint amennyire szükségünk lenne (a vételár 65%-a). De legyünk optimisták: hátha addigra megnyugszanak a kedélyek, s mégsem dől össze a világ.

 

Sokkal egyszerűbb volt gyereknek lenni. Bár a probléma akkor is probléma volt (kaptam egy kettest, hogy mondom meg otthon? vagy te jó ég, már megint kigyűltek a fekete pontok, újabb osztályfőnöki figyelmeztetés az ellenőrzőben, most mit csináljak?), és a horderő legalább akkorának tűnt, az azért mégis más volt. Ilyenkor milyen jó lenne gyermeknek lenni, de mivel ez nem lehetséges, marad az a megoldás, hogy megadjuk a lehetőséget Bobónak és Zsifinek, a kicsinek és picinek, hogy minél tovább maradhassanak gyerekek.

A bölcsőde alfája

2008.10.16.

Elmúlt a beszoktatás negyedik napja. A felszínes szemlélődő számára minden simán megy.

 

Nem így nekünk. Mindketten megtépázottak vagyunk, a látszólagos béke, nyugalom és vidámság ellenére is. Azért mégis csak elválás ez, amit kisasszonyka nagyon is sejt, szerintem.

 

Végül nem anyás beszoktatás lett, mivel a gondozó nénihez tartozó ikerpár hétfőn nagyon nyűgös napra ébredt. Így nem mehettem be. Pontosabban ha nagyon ellenkeztem volna, biztosan bemehetek, de addigra Zsifi már át is mászott leendő gondozó nénije karjába, és nagy boldogan mutogatta az orrát. Így nem láttam jelét veszélynek, útjára engedtem hát az én kis bölcsisemet.

 

Egy óra múltán, ha lehet, még jokedvűbben fogadott, s bár egyből hozzám kéredzkedett, semmi elégedetlenséget nem mutatott. Mint kiderült, az ikrekkel nagyon jót játszott, labdáztak, és Zsifi bizony otthon érezte magát. Bejárta a szobát, mindent felfedezett, magyarázott és mutogatott. Nem volt szükség sem a nyuszira, sem a babára, sem a cumira. Ügyes nagylány.

 

Tegnap, tegnapelőtt, ma ugyanez.

 

DE! Velem egész nap hisztis. Nem hagyhatom magára, mert kezdődik az elégedetlenkedés. Nem mehetek ki még a konyhába sem, mosogatni például. Lehet, hogy jól érzi magát a bölcsiben, de én látom, hogy valamit sejt. Valami gyanús neki. Okos kislány.

 

Nem beszélve az éjszakákról. A változatosság kedvéért most kínzó száraz köhögés van napirenden (éjirenden), hol elalvás után pár óráig, hol az éjszaka kellős közepén. Nem alvás, sírás, köhögés. Már Bobónál is kezdődik. Ő emellett ma éjjel hangosan követelte, hogy vegyem le róla a hálózsákot. Ezt azután szoktuk rá adni, miután elalszik, mivel nem igazán szereti. Ugyanakkor muszáj, mert a takarót nem egészen öt perc alatt ledobja magáról, és a fűtésünk túl szeszélyes ahhoz, hogy takaró nélkül alhasson az ősz kellős közepén.

 

Így cseppecskékkel kelünk, cseppecskékkel fekszünk. D-vitamin, C-vitamin, multivitamin vassal. Na meg a köhögéscsillapító, a szezonon belüli szezonális jelleggel. Vagyis szükség esetén.

 

Így élünk mi. Mostanában. Bobó továbbra is nagyon szereti a bölcsit azaz kisovit, különösen, mióta motorokat kaptak az udvarra. Szoktam látni délelőttönként, mikor megyek Zsifiért, ahogy elsőként pattan fel a kiszemelt jármű hátára, és már indul is a nagy móka, a többi motoros banditával nagy egyetértésben.

Fogacskafogócska

2008.10.12.

Fogak száma kettő.

 

Gyors egymásutánban bújt ki a bal felső szemfog, majd másnap a jobb felső első metsző. Nem túl tankönyvi eset, de azt mindig is tudtuk, hogy Zsifi külön egyéniség. Rendesen rendezi a családot, reggeltől estig. Hogy az éjszakáról ne is beszéljünk.

 

Négy napja nátha tartja fogva kisasszonykánkat. Olyan igazi niagarás, ami nem hagyja aludni. Se őt, se minket. Újabb olyan éjjeleken vagyunk túl, mikor átlagosan fél óránként kellett kelni, pontosabban bemenni Zsifihez egy kis nyugtatgatásra, teáztatásra, orrszívós porszívásra. Jaj. Akarom mondani ? írni ? porszívós orrszívásra. Az új porszívó hangja mindazonáltal egy űrhajóéra hajaz, így el tudom képzelni a szomszédok örömét, mikor az éjszaka kellős közepén rakétakilövővé alakul a fejük melletti falszakasz. A falak vékonysága miatt nincs kétségem afelől, hogy a program alól nem tudják magukat kihúzni.

 

Mostanában mintha Bobó ? nagy lovas Bobó ? alvókája is sokat romlott. Nála egyébként az orrfolyás most kezdődik. De az elmúlt hetekben hozzá is kelni kell éjszaka, esetenként nem is csak egyszer. De vele kapcsolatban nem ez a legnagyobb újság. Tegnap élete első lovaglásán esett túl! ?Nagypapa, fölrakol a lovacska hátára?? Ő gondolt egyet és szeretett volna lovagolni. S mivel a futószáras körkarámban pont egy idős, nyugodt kanca rótta a köröket egy kisember alatt, Bobó lehetőséget kapott, hogy megmutassa, mit is tud. Ahogy a nagyapja feltette a ló hátára, még a tartása is megváltozott. Szépen kihúzta magát és ?onnan nézett szerte szét? (az idézet kivételesen nem nagyfiamtól való). Nagyon büszke szülők vagyunk.

 

Holnap lesz a nagy nap. Zsifi bölcsődés debütálása. Végül nagy fejtörés árán úgy döntöttem, anyás beszoktatás lesz. Nem szeretném egyből egyedül bedobni a mély vízbe. Ha esetleg úgy látom, jobb neki, ha nem vagyok jelen, akkor legfeljebb következő nap nem megyek be. Úgy tervezzük, a héten még csak egy órát tölt majd bent. Tekintve, hogy a hét hat munkanapos, és fenntartva a kislányom alkalmazkodóképessége által okozott sajátosságokat, végül lehet, hogy a folyamat gyorsabb lesz. Vagy lassabb. De ezt egy hét múlva fogom tudni megmondani.

 

S hogy mit gondolok? Kicsit várom is, és nagyon nem várom. Na jó, szörnyű lesz. Remélem, nekem lesz rosszabb. Ő nagyon szereti a gyerekeket, a héten sokat voltunk játszótéren, és nagyon szeret a többiekkel játszani ? persze a különböző akadályok mellett. Hiszen Zsifi még csak segítséggel jár, nem beszél ( de Anyát, Apát mond, és nagyszerűen megérteti magát ). De nagyon igyekszik, és már nem hajlandó úgy jönni, ha két kezemet fogja. Reggelente úgy kísérjük be Bobót a kisoviba, hogy én fogom Zsifi egyik kezét, ő pedig a másikat. Nagyon-nagyon aranyosak.

 

Bobó tegnap egész nap a kis négy hónapos unokatestvére száját törölgette. Nagyfiunknak nagyon jó természete van. Csupa szív, csupa szeretet. Bár ma reggel mérgében (mert olyan álnok voltam, hogy nem engedtem neki, hogy a távirányítókat módszeresen kivégezze a padlón, miközben egymáshoz püföli őket) teljes erőből hozzám vágott egy cumisüveget. Válaszul betettem az ágyába. Na erre ha lehet, még mérgesebb lett. Anyai tekintélyem porba hullott. Apára volt szükség, hogy helyreálljon a béke. Persze végül helyreállt.

 

Ez csak valami tévedés lehet

2008.10.07.

Ezt nem hiszem el. Ilyen biztosan nincs. Biztosan.

 

Hazafelé tartottunk Zsifivel a városból, autóval. Egy igen tiszta autóval. Épp azelőtt takarították ki kívül-belül. Mondtam is az autómosóban, hogy ami kaját találnak, fogyasszák egészséggel.

 

Szóval, szép kék autóban hazafelé mentünk, mikor észrevettem, hogy előttünk mindkét irányban rendőrautók állnak. És sebességet mérnek. Pillantás a sebességmérőre: 55 km/h. Hú. Ezt megúsztuk. Gyermekülés szabályos, a biztonsági öv becsatolva (igaz, azt csak akkor csatoltam be, mikor a távolban feltűntek a tányérsapkások). Magabiztosan vigyorogva a kétszer két sávos úton megelőztem a balra lekanyarodni készülő autót. Index jobbra, balra. Ez is megvolt, szabályosan. Közben átmentünk egy zebrán, ám lassítottunk, nem jött gyalogos. Ha jött volna, tuti megállok, mert a barátnőmet ugyanitt a gyalogos át nem engedéséért büntették meg egy hónapja 10 ezer forintra, és még 4 büntetőponttal is megjutalmazták. Szóval, minden rendben. Hadd meszeljék csak a piszok gyorshajtókat.

 

Tányérsapkás integet. Nekem. Ha-ha, én mindent jól csináltam. Úgy tűnik, mégsem mérnek, csak rutinellenőrzés. Vagy keresnek valakit. Akkor hamar mehetünk is tovább, biztos gyorsan felmérik hogy én és a békésen szundikáló Zsifi nem jelentünk veszélyt a világra.

 

Index jobbra, parkolóban megállás. Ablakot lehúzni, övet becsatolva hagyni, hadd lássák, hogy szabályosan közlekedünk. Nem lehet ám csak úgy megfogni!

-         Hölgyem, készítse elő a személyes és a gépjármű iratait, kérem.

Hölgyem előkészíti. Jajj-jajj, a forgalmiban nincs benne a biztosítás befizetését igazoló csekkszelvény. Nem baj, hátha nem veszi észre, nem tűnik túl szemfüles fazonnak. Vagy ez csak a humorérzék hiánya? Ó?

-         Tudja, miért állítottam meg?

-         A papírok ellenőrzése miatt? ? Még jó, hiszen nem csináltam semmit. De fura kérdés. Mégis csak van egy kis humorérzék a tányérsapka alatt?

-         Nem egészen.

Nem egészen? Nem nagyon értem. Akkor miért? Későn kapcsoltam be az övet? Az 55 km/h is büntetendő? Tudtam, biztos volt valahol egy eldugott 30-as tábla!

-         Kamera rögzítette, hogy maga haladt ebbe az irányba, amikor is megelőzött egy balra lekanyarodó autót, amivel nem volt semmi gond. Ám közben áthajtott a gyalogosátkelőn, amelyhez balról gyalogos közelített, és maga nem állt meg.

Gyorsan körbenézek, az biztos, hogy nem hozzám beszél. De akkor kihez? Nincsen itt más senki, csak Zsifi, és ő is alszik. Meg egyébként is, szemmel láthatóan nem több kétévesnél (de még tizenhárom és fél hónaposnál sem), tehát hozzá nem beszélhet. Így csak én maradtam. Hogy mi? Gyalogos? Hol? Ott? Na nem. Kontaktlencse bent van. Ez nem lehet igaz.

-         ?elismeri a szabálysértést?

Mit mondott? Kamera is volt?

Helyzetfelismerésem azért még működik, bármennyire is biztos vagyok benne, hogy ez nem lehet igaz, és mindjárt felébredek arra, hogy Zsifi az éjszaka közepén szomjas és teát kér.

-         Természetesen, igaz a gyalogost nem láttam, de elismerem. ? De miért ismerem el, ha

egyszer nem is csináltam semmit? Ez az egész meg sem történik, mert ez csak álom.

-         Akkor meg tudunk egyezni egy helyszíni bírságban, melynek értéke 10 ezer forint, és a szabálysértésért 4 büntetőpont jár. A csekk 30 napon belül befizetendő.

Tényleg van humora. Csak én egyáltalán nem találom viccesnek. De ez nem baj, az én humorérzékem köztudottan nem valami fejlett. A Brian életét sem bírom. Elismerem, én tehetek róla, de ez az egész akkor sem vicces.

-         ?egy pillanat és hozom a papírokat.

A pillanat elég lassan telik. De tényleg elvitte az iratokat, és a csekk hiányát még csak meg sem említette. Mondtam, hogy nem tűnik túl szemfülesnek. De hogy gyalogos jött volna? Most mégis mi a fenét csináljak? Álljak le vitatkozni? A törvény szolgájával? Ráadásul egy olyannal, akinek még csak humora sincsen?

Felettébb bosszantó. Főleg, miután fél éjszaka nem aludtam, mert azon gondolkoztam, hogy fogjuk túlélni a fűtésszezont ennyi fizetéssel. És tessék, most még ez is. Tízezer forint nagyon tud fájni.

Akkor majd még többet dolgozunk.

-         ? a papírjai, hölgyem. További szép napot kívánok!

Na ne. Az emberismeretem is nulla. Mégis van humora, hiszen aki ezek után szép napot kíván, az csak vicces ember lehet. Hátha a csekk pár perc múlva elporlad. Igen, mire hazaérünk, biztosan hűlt helye.

 

Itthon vagyunk. A csekk nagyon is valóságos. Nagyon-nagyon szomorú vagyok. Meg mérges. De mindegy is. Itt az ideje dolgozni. A mai munka az ördögé.

 

Estére várva

2008.10.06.

Mindenkinek lehet rossz napja. De ennyire?

Hiába a gyönyörű őszi napsütés, a barátságos hőmérséklet, reggel óta csak a túlélésre összpontosítok. Már tegnap este éreztem, hogy ez lesz, még a férjemet is leparancsoltam a nappaliba aludni (a gyerekekhez úgyis én kelek, így nem kell az éjszaka közepén számtalanszor fel és le lépcsőznöm), hogy ne zavarjam éjjel. Most én vagyok a család vírusgazdája. Nem mintha kifejezetten betegnek látszanék, de ahogy érzem magam… Egy dolgot látok magam előtt, ezernyi változatban: ágyat, ágyat, ágyat! Belefeküdni és aludni, aludni, aludni! Jó is lenne. De a ház szalad, takarítani kellene. Az építkezés nagyon lassan, de a végéhez közelít, csomó dolgot be kellene szerezni, mindezeket csomó pénzért, így a munka sem állhat meg. Nincs munka, nincs fürdőszoba. Jó üzlet… A gyerekeknek szandál és cipő kell. Nincs munka, nincs cipő. Meg különben is. Nappal aludni? Micsoda luxus az.

Zsifi teljesen elhagyta a délelőtti alvást. Ennek következtében 11 órakor már nem lehet bírni vele, annyira fáradt. Ahogy jöttünk haza ügyes-bajos dolgaink intézése után, egyszer csak, egy hangos szó nélkül, elaludt az autóban. Két nap alatt másodszor. Már nem alszik el délelőtt, de az az egy óra még hiányzik neki. Pedig éjjel is hosszan alszik – lehet, hogy fél hatkor kel, de nálunk este hétkor már csend van. (Ez megfizethetetlen.)

Na jó. Egy kis luxust mindenki megengedhet magának – néhanapján. Takarítani holnap is lehet. A munka mai része pedig már készen van.

Szép-szép hétvége

2008.10.05.

Bobó és Zsifi mint két jó testvér, pont úgy viselkednek. Többnyire.

 

Egyre inkább kezdenek összenőni. Szombaton az egyik nagy hipermarket belső játszóterén rendeztek hatalmas viháncolást (igaz, nevezhetném őrjöngésnek is, ha az nem lenne olyan pejoratív felhangoktól terhelt, mint amilyen). Kis házba be, kis házból ki. A mini csúszdát egyik tolta előre, másik tolta hátra. Majd cseréltek. Nevetés, kacagás hallatszott mindenhonnan ? illetve hallatszott volna, ha nem lett volna egyébként akkora zaj. Én nem is értem, mintha karácsony lenne, de legalábbis télapó vagy húsvét. És ingyen osztanák a karácsonyfát, a csokoládé télapót, vagy a sonkát (amit gyakran szinte meg is tesznek, csak a télapó nem látott kakaót, a sonka meg húst ? minden kritikai érzékre szükség van az ár-érték arány megfelelő kitotózásához).

 

Akárhány bevásárlóközpont, pláza vagy hiper- szupermarket, diszkont vagy kiskereskedés nyílik, mind tele van. Hogy lehet ez? Nem hinném, hogy a vásárlóerő nőtt ilyen mértékben (talán hagyjuk is a pénzt és politikát, a fizetéseket inkább ne is említsük; persze lehet, hogy a bioüzemanyagok miatt emelkedik az élelmiszerek ára). Ok, nagyon rossz idő volt hétvégén, a gyermekeknek pedig ki kell mozdulniuk ? az egész család érdekében, szól a ? saját ? tapasztalat. Jó lenne viszont, ha nem csak pénzköltési apropók akadnának a családok időtöltésére.

 

Nem mintha nem várnám a Fórum megnyitását (nőből vagyok, na). Nem utolsósorban annak új színházterme miatt. Jó lenne néha szépen felöltözve egy-egy estére elszakadni a férjemmel, és kikapcsolódni. Nekem. Nyilván ez hamar megváltozik, s mihelyt munkába állok (még három hét), esténként a házimunka vár, a fáradtság pedig nem ad a lábamra tűsarkút s a fejembe mehetnéket. De ki tudja.

 

Zsifi lustálkodott hétvégén, nem nagyon mutogatta sétáló képességét. A lustálkodás ugyanakkor erős túlzás, a délelőtti alvásnak végleg befellegzett. A déli is másfél órára redukálódott. Azok a régi szép idők? Az éjszakák továbbra is négy-öt szakaszban telnek. Fogak száma nulla (de a felsők nagy erőkkel próbálnak előbújni, csak jönnének már!).

 

Bobó továbbra is Némó-lázban ég. A tévé állandóan megy, és semmi más nem nézhető, csak Némó.

 

Tegnap az autóban ültünk, kivételesen csend volt, amit a kukifaló brigád elmélyült tevékenységének köszönhettünk. A férjem meg is jegyezte, hogy az autója belseje az elmúlt hetek sűrű elfoglaltsága után, újra magán viseli gyermekeink szorgos kezeinek, fogainak (ó, bocsánat, hiszen csak az egyik rendelkezik ilyesmivel) nyomát. Vagyis: kuki- és kekszhegyek mindenfelé (az én autómról még csak meg se emlékezzünk, az kizárólag kívülről hasonlít járműre, belül talán éppen csak kisegerek nem laknak). Bár kedves férjem sem kutya, a vezetőülés mögötti tér legtöbbször PET palackok és Red Bullos fémdobozok sokszínű kavalkádjával van tele.

 

Egyszer csak a csendet Bobó hangja törte meg: ?A bohóchalak nem viccesek.? Uff. Szólottam. A nevetéstől majdnem kiestünk az ajtón. A bohóchalak nem viccesek. Ezt ugyan eddig is tudtuk, mert Pizsi (Némó apukája, ugyebár, aki elvitte Némót iskolába, ám aztán Némót elrabolta a fogorvos bácsi ? a készítők vajon gondoltak arra, hogy ezzel az iskolába járást veszélyes dolognak tüntetik fel?) nem rest naponta többször is ezt az eszünkbe vésni. Kívülről fújjuk az egészet. De nem, nem, és nem, nem lehet semmi mást nézni, az pedig szóba sem jön, hogy a tévé offline maradjon. Szörnyű lenne.

 

Reményeim szerint ez is csak egy Bobó időszakos mániái közül. Nagyon várjuk a végét. A férjem arra vágyik, hogy végre a Hihetetlen család is szerephez jusson, én azt szeretném, ha végre nem az a mozgóképes, sok esetben destruktív tartalmakat sugárzó fekete doboz ontaná az észt reggeltől estig (igen, jobban szeretném, ha nem doboz lenne, hanem lapos tárgy J). Egyébként Némóval nincs semmi bajom, szerintem nagyon aranyos mese. Kedvenc részünk a ?Némó, csíkoknak ifjú viselője ? befogadunk a magas víz alatt, mint díszhalat?.

 

Zsifit nem hatja meg a tévé, még. Ő leginkább Bobó autótengerét zülleszti, nem kis mértékben. A Szubarunak naponta többször lába kél, legnagyobb rémületünkre. Szubaru nélkül lenni nem lehet mostanában. Mivel az autótenger nyolc tagúra duzzadt (illetve kilenc, mert Henry két tagú: mozdony plusz szeneskocsi), az autókat egy peluskába bebatyuzva szállítjuk a szintek közt. Kivéve a Szubaru ? ő Bobó kezében utazik. Mindenhová.

 

Rég volt ilyen nyugodt hétvégénk. A titok egyszerű: végre a család minden tagja együtt lehetett. Zsifi, Bobó, Apa, Anya. Így, négyen. Kár, hogy jön a hétfő.

Talán tényleg

2008.10.03.

Még tíz nap a jóból. Pontosan ennyi van hátra Zsifi közösségi lénnyé válásáig. A bölcsi már nagyon várja, két szép gyermekünk nagy kedvenc a gondozónénik körében (még jó!), ez nyilvánvaló. Reggelente egyesült erővel szétkapják a bölcsődét, hogy aztán serény parancsolgatásom közepette újra összerakják.

 

Otóber 13. a nagy nap, kisasszonyka beszoktatásának első napja. Még szerencse, hogy legalább nem péntek. De félre a babonával! Reggelente fürgébben mászik be Bobó bölcsis termébe, mint nagyfiam. Továbbra is bizakodok, hogy az elválás nem lesz nagyon nehéz. Bár szerintem ez mindig az. Az ember lánya (a gyerek anyja) akár beszél róla, akár nem.

 

Kislányunk már úgy megy, hogy csak az egyik kezemet fogja. Igaz, még bukdácsolva, girbe-gurba nyomvonalon (főleg azért, mert az ő iránnyal kapcsolatos elképzeléseit rendszerint a saját terveimhez kell igazítanom), de a fejlődés szemmel látható.

 

S hogy mi az, amiben nincs haladás? Fogak száma nulla. Ma reggel, csak a lelki békénk miatt, megkérdeztem egy klinikus gyermekorvost, hogy mi a véleménye arról, ha egy babának 13 hónap és 3 napos korában még nincs foga. Vigyem el gyermekfogászatra. Na, nem ezt a választ vártam, hanem valami olyasmit hogy ahány ház, annyi szokás. A klinikai gondolkodás alapelve: biztos, ami biztos (egyes szakmák ez alól kivételt képeznek – kizárólag a heterogenitás jegyében).

 

Egyébként most mintha tényleg jönne Zsifi foga. Felül, a jobb oldali egyes (jobb felső metsző). Csak bújna már ki! Még él bennem a remény, hogy éjszakai nyugalmunk végre visszatér (a Zsifi megszületése előtti időkre gondolok). Ez igen nehezen elképzelhető, ha arra gondolok, hogy Zsifi egy napos kora óta éjjeli cirkuszoló, s kötve hiszem, hogy azóta fogzik. Bár, ahányszor nyakamat mertem volna rá tenni, hogy most már végre biztosan kibújik az első foga, annyiszor jártam eddig tévúton. Így mondani már nem mondok semmit. Ha egyszer kijön végre az a fog, majd utólag bizonygathatom, hogy már jó előre megmondtam. Jó előre, az biztos…

 

Bobó minden reggel vinni akarja magával Zsifit, hogy ő is menjen be vele a terembe. Kíváncsi leszek, hogy fogadja majd a helyzetet, hogy a kishúga is bölcsis lett, és hogy pont oda visszük minden reggel, ahova nemrég még ő maga járt.

 

Mindez hamarosan kiderül.

 

S hogy milyen lesz újra munkába állni? Nem tudom. Tippre rémes. Igaz, munkája válogatja… (babona miatti csönd következik). Psszt…

 

Itthon is csönd van. Angyalka mélyen alszik fent a szobájában. Nappali alvásai több mint rapszodikusak, talán tényleg csökken az alvásmennyisége. Érdekes, a talán tényleg bizonygatása több mint sok ezzel a kisasszonnyal kapcsolatban. Azt jelenti vajon, hogy a szülő soha semmiben nem lehet elég bizonyos? Talán. Talán tényleg…

 

S Bobó? Na, ő is számos talán tényleg-re ad okot. Kezdve az apastoptól a kakaóhisztin keresztül a nemebédelek jelenségig.

 

Def.: kakaóhiszti – Reggelenként, ha egy időben ébredünk, és még nincs kész a kakaója, képes hatalmas hisztit rendezni. Én még ki sem látok a szemhéjam mögül, mikor ő már csapkodja a fenekét a kiságy szivacsához, és nyafogva követeli a kakaóját. Ilyenkor szokott az előfordulni, hogy a reggeli konyhai neonfényben kakaóport teszek a kávéfőzőbe. Nem nagy mutatvány amúgy a reggeli elkészíteni (Bobónak kakaót, Zsifinek cukros tejet, a férjemnek presszókávét, magamnak három az egyben-t), de mikor egyedül ébredek velük, mert a férjem éjszakás, olyankor jó lenne még két kéz itthon. Ha másért nem, csak azért, hogy ne kelljen Zsifit fel-le cipelnem a lépcsőn kétpercenként.

 

Def.: nemebédelek – „Én nem ebédelek. Nem kérek ebédet.” Néha az ebéd puszta megemlítése is komoly akadályokat vetít előre. A nagyfiú akaratából (nemakarásából) származó akadályokat. Az ok? Gyakorta megfejthetetlen. Legtöbbször így büntet, mert valami miatt megharagszik ránk. Vagy mert egész délelőtt evett. Tejszeletet. Túró rudit. Vagy egyszerűen csak ilyenje van. Nem éhes. Talán tényleg.

Apastopos cipőbuli

2008.09.30.

Bobónál apastop uralkodik. Volt már ilyen, de ez most elég régóta igen intenzíven tart. Apa pedig lelkibeteg. Nem adhat neki kakaót, de még csak el sem készítheti. Nem fürdetheti, nem öltöztetheti, és nem mesélhet neki. Nem fektetheti be a kiságyba. Nem, nem, nem és nem. De csak az Apa autója szuper. Ma, midőn érte mentem a bölcsibe (elnézést, kisoviba), odarohant hozzám és már nyújtottam a karom hogy akkor most majd jól beleveti magát… ehelyett két centivel előttem lefékezett és csak annyit kérdezett „milyen autóval jöttél?”. Neked is szia, kicsim. Mindegy, már megszoktam…:-)

 

A nyári totálkár és autóvásárlási mizéria után keni-vágja az autómárkákat. A régiekre még azt is mondja, hogy „az egy régi folkszvágen” vagy „az egy nagyon régi béemvéj”. Hát, ez van mikor a gyermek túlnő az anyján (na de 32 hónaposan?). Sokkal jobban ismeri az autókat, mint én. Igaz, én nem vagyok egy nagy autórajongó, de azért az valami vicc, hogy az alig-két-és-fél-éves nagyfiam bármikor leiskoláz. A szülők büszkesége meg csak nőttön nő.

 

Zsifi megkapta első igazi cipőjét, amit már járásra terveztek. Legnagyobb bánatomra nem találtunk sem pirosat, sem rózsaszínt – mindent egybevetve 18-as méretből meglehetősen gyér volt a választék. Így egy világos drapp, nagyon édes kiskutyás darabnál maradtunk. Nem mintha annyira járna már, de a bölcsibe ki és be csakis két lábon hajlandó közlekedni, és a járása akármennyire is csetlő-botló-csimpaszkodó-pipiskedő-balerinás, a kis kocsicipők már nem alkalmasak arra, hogy kislányunk apró lábacskáit a hideg talaj ellen védjék. Szóval, leendő kis divatgurunk hozzájutott első igazi topánjához. Ami legkevésbé sem topán, mivel igazi magasított szárú bőrcipőről van szó. De eljön a topánok ideje is. Arról nem is beszélve, hogy mostanában mint az egyre közelebbi jövő leendő munkavállalója, újra magas sarkú cipőhöz szoktatom maga, amiket Zsifi élvezettel próbál felpróbálni (bizony, a próba próbája ez: legtöbbször a két kezembe csimpaszkodva próbál belesasszézni a magas sarkú cipőkbe, amit aztán rendre oldalra borulás követ – szigorúan felnőtt védelmében, a baleseteket elkerülve).

 

Így állunk most. A gyermekek egyre nőnek és cseperednek. A szülők meg csak ámulnak és bámulnak.

Vasárnapi állóbál

2008.09.28.

Egy újabb Apa nélküli vasárnapon vagyunk túl – szó szerint, túl. Állt a bál. Ha front jönne, arra fognám. De nem jön, legalábbis nem két napon belül (ha értesüléseim, melyek meglehetősen hiányosak, nem csalnak).

 

A helyzet az, hogy Zsifi egész nap kezelhetetlen volt. Nyafogóska. Még mindig fogak nélkül (három nap múlva 13 hónapos lesz). A felső ínye mint a Himalája, olyan göröngyös. Érintésre fáj neki. Ha nem tudnám, hogy nagyjából valószínűtlen, azt mondanám, hogy a két felső szemfoga készül kibújni. Egyszerre. De amennyire én tudom, ennek esélye a nullához tart. Irodalmi ritkaság lenne. És az én kislányom, akármilyen egyszeri és megismételhetetlen, eredeti kis Zsifigombóc, csak nem legyen irodalmi ritkaság. Legutóbb a barátnőm volt az, és tessék, mi lett a vége. Az alsó ínye érintetlen, a legnagyobb nyugalomban van. Ez a mi kisasszonykánkról nem mondható el – egész nap kis ördög módjára viselkedett.

 

Azt hiszem, lassan itt az ideje az első igazi cipő beszerzésének. Délután kivittem őket a kedvenc játszóterükre, ahol egy ideig minden rendben volt. Bobó nagyon ügyesen mászókázik, egyedül fel és le, és már nem olyan zárkózott, mint régebben. Délelőtt nagy kalandokban volt része: Nagyapó elvitte villamosozni („megyünk egy kört, aztán kimegyünk az Állomásra és megnézzük a targoncát, ami nincs ott”), majd Nagyanyóval és Zsifivel felkerekedve elindultunk a város főterére galambvadászatra. Nagyon szép volt az idő, kellemes meleg és napsütés. Mindez egyedül Zsifit nem hatotta meg sem délelőtt, sem délután.

 

A játszótéren tíz perc után elszakadt a cérna (ami addig sem volt túl vastag és strapabíró), és olyan hiszti következett, hogy az egész, egyébként hatalmas alapterületű játszótér (játszópark) minket nézett. Nem mintha ez önmagában zavart volna, mert a jelenlévők mind tudják, milyen az égre-földre szóló hiszti, a hangsúlyozás inkább csak a leányzó vehemenciáját volt hivatott érzékeltetni. Na jó, nem bánom, kivettem a babakocsiból, és sétáltunk. Fogta a kezem, de még hamar elfárad, és pár perc után inkább a fölre ült volna, hogy majd ott tovább másszon. Ez pedig szeptember végén egy éppen-egy-évesnek nem tanácsos (szerintem). De mikor erről próbáltam meggyőzni, újra a játszótér kiscirkuszi mutatványává váltunk. A kocsicipő minduntalan leesett a lábáról, annak a visszaadásához is meg kellett állnunk, ezek a szünetek újabb méltatlankodást generáltak. A helyzet kezdett tarthatatlanná válni, pláne, az egész napos nyafogás után.

 

Ekkor érkezett Nagyapó, mint a megmentő. Hozta utánunk a Subarut. Ez Bobó pillanatnyilag legkedvesebb játéka (persze a Maci trónját nem elbitorolva), ami, miután az egész napot a nagyszülőknél töltöttük, valahogy náluk maradt. A következményektől félve gyermekeim nagyapja inkább utánunk hozta, miután az egyik ágy alatt elrejtve megtalálta. Kapva kaptam az alkalmon, megkértem Bobót, hogy kísérjük ki Nagyapót az ő „kis piros autójához” (nagyfiam így nevezi a nagyapja járművét, ami tényleg kicsi és tényleg piros), plusz, hogy a siker biztos legyen, beígértem egy otthoni meleg kakaót („inkább hideget Anya”) és Némót a DVD lejátszóba. Így Bobó gond nélkül beszállt az autóba, Zsifi tiltakozása pedig az előzmények után már fel sem tűnt. Az autóban sikerült a belső térből kukihegyet varázsolni, de nem bántam, adóztam a pillanatnyi csend oltárán.

 

Hazaérve a kedélyek megnyugodtak. Volt nagy közös játék, ide-oda dűlés-borulás, kakaózás-tejcsizés. Zsifi nem szereti a kakaót (ki látott már ilyet), a tejet is csak cukrosan issza meg. Mondanom sem kell, a tápszerre rá sem néz. Ez utóbbit olyan nagyon nem bánom. Próbálkoztam a mézes tejjel, de nem volt az igazi. Arról nem beszélve, hogy míg nincs foga, a kényelmesebb megoldást választva (és annak teljes tudatában, hogy a pillanatnyi könnyebbséggel a jövő elalvását nehezítjük minden nappal egyre jobban, de gyarlók vagyunk és nagyon fáradtak, ezért esti nyugalomra vágyunk) esténként cumisüveggel az ágyban alszik el, néha (tényleg igazán ritkán) viszont olyan szerencsétlen pózban, hogy a cumisüveg tartalma a kis fejére csurog. Ez a legelső mézes tejjel pont úgy sikerült, hogy másnap reggelre az összes haja csomókban ragadt össze. Egyébként nagyon szép hosszú haja van, és nagyon érdekes: a magzati hajának egy része nem hullott ki, és azok az egyenes tincsek a válláig érnek. Az új haja viszont göndör, és loknisan bodorodik az in uterin hajszálak alatt. A frufru? Arról jobb nem is beszélni, mert bár gyönyörű, de az én kezem munkáját dícséri (inkább közel sem dícséri): a vágás hepehupás, és annyira amatőr, hogy azt sem mondhatom rá, hogy tépett fazon. Ordít róla a háztartási olló (három darab 295 forint, tovább is van, mondjam még?) nyoma. Talán be kellene szerezni egy újat. Nem, nem hiszem, hogy az ollóra kellene fogni a kétbalkezemet. Ez van és kész.

 

Bobó haja hasonló. Mivel az ő természetéből kifolyólag szóba sem jön a szakember vagy az elektromos hajvágó készülék, az ő séróját is én alakítom. Ha lehet, még kevesebb sikerrel, bár mindenki azt mondja, nem is olyan rossz (ugye ismerjük azt, hogy nem is olyan rossz). Egyetlen szerencse, hogy nagyfiam haja gyönyörű göndör. Télre hosszabbra hagyjuk, nagyon vagány lesz. Már most is nagyon vagány.

 

Ebben a pillanatban fent alszanak, ki-ki a saját ágyában. Gyűjtik az erőt holnapra.

Éjjeli táncmenet

2008.09.24.

Továbbra is dívik nálunk az éjszakai élet. Sőt!

 

Na nem arról van szó, hogy én és a férjem (vagy rosszabb esetben a gyermekeink) eljárnánk szórakozni vagy Zsifi és Bobó prebölcsis illetve kisovis éjjeli mulatságokba. Mulatságnak nem nevezném, sem eljárásnak. Esetleg fennjárásnak.

 

Ma éjszaka újabb két és fél órát töltött ébren anya és kislánykája. Tegnap Zsifi szorgosan erőteljes hasmenésbe kezdett, alig győztük a pelenkákat cserélni. Éjjel arra keltem, hogy öklendezik. Mire beértem hozzá, éppen hányt. Szegény kicsikém (bár ahogy Bobóval megegyeztünk anno, Zsifi a pici) csak ült ott az ágyában, nyakig hálózsákban és álmosan pislogott rám a félig összezárt szemhéjai mögül, mikor ijedten felkapcsoltam a villanyt (igen rosszul esett mindkettőnknek a világosság). Gyors ágyneműcsere után reménykedve tettem vissza a kiságyba, hátha van még esély a problémamentes megnyugvásra, bár akkor már volt egy tippem. Aggódni nem aggódtam különösebben, Zsifi ?olyan hányós baba?, a vírusok hamar "a kis hasára mennek", nem ritka nála a hányásos betegség. Főleg, hogy Bobónak szombaton fél napig magas láza és hasmenése volt, igazából számítottam valami hasonlóra Zsifinél is. De éjjel hamar lezajlott a dolog, és utána viszonylag nyugodt volt, ivott is jóízűen. Mégis, további két órára volt szükség, hogy visszaaludjon, addig sokat sírdogált. Végül megpróbálkoztam az éjjeli orrszívással, bár nem szörcsölt a kis orra ? na ez bevált. Ahogy kijöttem a szobájából, se kép se hang, reggel fél hatig egy moccanást sem lehetett hallani, olyan szépen elaludt a kisasszony.

 

Várom, hogy mikor lázasodik be. Vagyis dehogy várom, inkább az a pontos kifejezés, hogy számítok a láz felbukkanására. Ma már többször biztosra vettem, hogy most tuti láza van, ám a hőmérő higanyszála sosem kúszott 37,6 fölé (főleg, hogy digitális), fülben mérve. Tartok tőle azonban, hogy ami késik, nem múlik.

 

Már csak azt nem tudom, hogy mi lesz, ha visszamegyek dolgozni (pont ma adtam le a papírt, hogy november 1-től szeretnék ? dehogy szeretnék ? visszatérni napi 8 órában). Az egész tél egy nagy gyermekápolási táppénz lesz. Talán ráér még az a karrier?

 

Így most várom, hogy fölébredjen. Napok óta nem aludt jól napközben, de tegnap és ma nagyon nyugodtan és mélyen szundít világosban is. Már csak az éjjeleket kellene rendezni, de nem akarok telhetetlennek mutatkozni, egyelőre kicsivel (és picivel) is beérem. Csak a táskák sokasodnak a szemem alatt és olyan az ábrázatom, mintha valaki jól szemen vágott volna. De nem ez a gond, hanem az az ólmos fáradtság, ami a nap minden percében hűen kísérget. Kisgyermekesek biztosan tudják, miről van szó (és még azok is emlékezhetnek rá, akiknek kisgyermekük immáron nagy gyermek).

Klubtagság

2008.09.22.

Valami van a levegőben. Nem bírunk Zsifivel. Nem tudom, mi lehet, de kisasszonykát nagyon zavarja.

 

Nem alszik jól. Számtalanszor felébred, sír, de nem valószínű, hogy valami komoly gondja van, mert néhány korty tea megnyugtatja és szépen alszik tovább. Hajnalban (értsd fél 5-kor) kel. Napközben az alvásmennyisége a negyedére csökkent, két nap alatt. Ami természetes, hiszen egyre nő, a mormotaságnak lassan véget kell érnie. Na de ilyen hirtelen? Mellé nagyon-nagyon nyűgös, bár ez leginkább leírhatatlan, meg sem próbálom érzékeltetni.

 

Mikor kora délután már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább a hajnal óta tartó, összesen kétszer fél órára megszakított nyűgösködést-hisztizést, a felhők mögül előbújó napocskát égi jelnek tekintve megfogtam angyalkát (ördögöcskét), beültettem az autóba és elmentünk a városba korzózni. Az volt ám a program!

 

Zsifit hirtelen kicserélték és igazi anyjalánya lett, ahogy sikongatott egyik üzletből ki, a másikba be. Jókedvét legfeljebb az a tény törte le, hogy rekreációs vásárlás helyett rekreációs szájtátás volt a program (szezon eleje van ti.). A járókelőknek hangosan gügyögött, és minduntalan a cumiját mutogatta nekik. Nagyon beszédes kedvében volt, mindenről véleménye támadt és mindezt meg is osztotta a nagyérdeművel. Nagyon édes volt.

 

Bobót elhoztuk a kisoviból, és még sétáltunk-babakocsiztunk-motoroztunk egy keveset. Ám az idő hamar hidegre váltott, és bár a gyerekek fel voltak öltöztetve rendesen, ez okosan rólam nem volt elmondható, így rövidesen felnyaláboltam a picurokat és hazafurikáztunk („Anya, milyen autóval jöttél?”). Itthon mindenkinek meleg kakaó járt, majd fűtés indult. Estére barátságos lett a klíma a házban.

 

Az esti program Némó volt, mint mostanában legtöbbször. Zsifi is nyugodt volt, így kezdek arra gondolni, hogy Bobóhiánya lehet napközben. Emellett a felső ínye meglehetősen kemény és hepehupás, ha nem tudnám, hogy a megszokott sorrendnek abszolút ellentmond, azt mondanám, hogy a két felső szemfoga kezd kibújni. Mindenesetre nagyon kíváncsi leszek az elsőkre. És arra, hogy a kedélyek mikor nyugszanak meg végre…

 

Bobót annak idején (úgy egy éve) beírattuk egy könyvklubba, vállalva ezzel, hogy minden hónapban kapunk egy mesekönyvet, természetesen térítés ellenében. Akkor jó ötletnek tűnt, azt gondoltam, mire elég nagy lesz, egy szép gyűjteményünk lesz mesekönyvekből. Igen ám, de a történetek színvonala finoman fogalmazva sem üti meg az általam elvártat, a ma érkezett könyv pedig egyenesen kiverte a biztosítékot a fejemben. Főszereplő egy ufónak álcázott valami, ami végtére is lehet, hogy tényleg ufó, de szerintem ezt maga az író sem tudja pontosan. A neve kiejthetetlen (a vajonufó? -é), még soha életemben nem hallottam hasonlót. De hogy minek bele kötőjel – lehet, azt egy csuklással lehetne fonetikusan visszaadni? Tartok tőle, ezt már nem fogjuk megtudni, mert a további csomagokat rövid úton megszüntetem. Megszüntetném, ha lenne valahol (akárcsak a honlapon!) egy telefonszám, ahol a lemondást elintézhetem. Még jó, hogy nincs. Mocsok egy marketing.

 

De a kedvencem az a klub, amit természetesen nem kértünk – mégis kapjuk. Az aktuális gyermekmagazin ajándék, de mindig csomagolnak hozzá valami nagyszerű játékot (például olyan szótárjátékot, ami kemény papírra nyomott négyzetekből áll, amiket nekem kellene összevágnom, a három sablon egyenként írólap méretű), aminek a bekerülési költsége durván 43 forint (na jó, plusz ÁFA), ám az ajándék magazin mellett egy olyan csekk van, amelynek összege közel 1500 forint. Ja, természetesen a legelső küldeményben nem volt sem játék, sem csekk, az apró betű elolvasására pedig nem futott a türelmemből. Így az egészet magamnak köszönhetem, nem voltam elég szemfüles. Az elgondolás remek, az elfoglalt szülők addig halogatják a telefonos lemondást (ami csak akkor sikerülhet, ha az állandó foglalt vonal nem szegi az ember kedvét), míg megérkezik az újabb csomag, az újabb csekkel. Még jó, hogy a szülők mindent elbírnak. Az már kevésbé, hogy a pofátlanság nem ismer határokat.

 

Az utóbbi magazindömpinget már sikeresen befagyasztottam, legalábbis reményeim szerint. Igazi erőfeszítésbe telt, hogy a telefon másik végén lévő kisasszonytól ne követeljem ordítva, hogy azonnal és haladéktalanul és nyomtalanul és végérvényesen és örökre töröljenek az adatbázisukból. Hátha így fél év múlva nem jönnek kerti tippek postán, ajándék metszőollóval…

Tipegés

2008.09.19.

Sejtésem, miszerint Zsifi hamarabb fog járni, mint hogy kibújjon az első foga, mára bebizonyosodott. Foga ugyanis még nincs, de délelőtt megtette az első bizonytalan lépéseit – felém. Nagyon boldog volt, hangosan visított és nevetett. A kis fogatlan szájával. Igaz, csak két-három imbolygó lépést tud tenni, de valahol el kell kezdeni. Nagyon édes, ahogy a kis hurkás (mert az ám!) lábacskáival, fog nélkül kacagva tétova teve módra döcög előre, hogy aztán nagy nevetve a karomba zuhanjon.

 

Emellett egyre jobban kommunikál (persze legtöbbször nemtetszését fejezi ki). Minden gá. Mindenre azt mondja, hogy gá vagy ga. Ha valamit el szeretne érni, csak rámutat és türelmetlenül ga-ga. Vagy kinézi a célszemélyt, megtámadja, és vele végezteti el a munkát, ami a céljai eléréséhez szükséges (ez a nap nagy részében én vagyok, természetesen).

 

Megtanulta, hogy hol van Anya orra, és a kérdésre meg is mutatja. Bobó könyveit lapozgatja, mutogat a számára érdekes ábrákra és figurákra, és szépen el kell neki magyarázni, hogy mi micsoda.

 

De ha valami nem úgy történik, mint ahogy ő azt a gyönyörű kis fejecskéjében elképzelte, akkor aztán jön a nemulass. Főleg neki, mert továbbra is jó szokása fejét a padlóba verni, ha éppen mérges (gyakran mérges). A férjemmel gyakran csak nevetni tudunk rajta, olyan muris nézni. Aztán persze jön a nagy vigasztalás.

 

Bobó nagyon ügyes volt: mikor érte mentem, éppen a WC-n ült, mindenféle produktum termelésén dolgozott éppen. A siker nem is maradt el, így nagyon megdícsértem. Lassan amúgy is itt az ideje elhagyni a pelenkát, már nagyfiú a nagyfiunk. Nem beszélve a pelenka horribilis áráról…

 

Néha elgondolkoztam a papír- vagy textilpelenka kérdésén. Aztán mindig arra lyukadtam ki, hogy nem vagyok én elég elszánt a textilpelenka körüli tortúrák elvégzésére. Meg nem hiszem, hogy a folyamatos cserélgetés (ti. a babák komfortjának és a bőr egészségének megóvása érdekében) a kicsiknek olyan nagyon kényelmes lenne. Elég, ha csak Zsifit nézem, aki kész hisztihadjáratot indít minden egyes pelenkázási kísérlet kezdetén s csak a pelus helyére kerülése után hagyja abba. Régebben kész küzdelem volt minden alkalom, mára már a tiltakozás vehemenciája csökkent.

 

A gyerekek egyébként a csodálatos időjárásnak köszönhetően állandóan orrfolyósak, mint ahogy az lenni szokott. A porszívó (Az Új Porszívó) újra napjaink rendszeres szereplője – több okból is. Egyrészt, mert reggel-este orrszívásra használjuk. Másrészt, mert a fennmaradó időben Bobó kedvenc játékeszköze, ami ha nem elérhető számára, nagy hisztiket generál. Először is: mert nem kapcsoljuk be. Másodszor: mert nem viszem le a nappaliba. Harmadszor: mert nem visszük magunkkal a bölcsibe. Negyedszer: mert nem vesszük elő (ez ritkán fordul elő, mivel legtöbbször elöl van hagyva, a kisebb ellenállás felé való elmozdulás jegyében). Szóval, a porszívó az első számú játékeszköz, nem mintha nem lehetne a lakásban szanaszét fellelhető játékokkal tengert rekeszteni. Csak labdából kb. 220 darab van (ezt azért tudom, mert van két 100 darabos készletünk, a férjem szerint az kell). És akkor még nem beszéltünk az autókról, plüss állatokról, egyéb kabalákról és a számtalan egyéb hangot adó és nem adó foglalkoztató alkalmatosságokról. Néha egy-egy adagot előveszünk, majd elrakjuk, hogy ne unják meg őket.

 

Ja, és vannak még a könyvek. Szorosan gyűjtjük őket, gondolva arra, hogy a gyermekek egyre cseperednek, így van már gyermek enciklopédia sorozatunk is, pár darab. Sosem lehet tudni, milyen érdeklődésűek lesznek a gyerekek.

Szavak nélkül

2008.09.16.

Csak a lottóötösöm lenne ilyen biztos. Amennyire tudtam, hogy a barátnőm nincs jó kezekben.

 

Csak néhány (tucat) dolog van, amit nem értek. Amit nem értünk. Sem én, sem a család, sem más. Szerintem az orvosok sem.

 

Minden éremnek van két oldala, némelyiknek akár több is. De igen nehéz úgy állni az egyiken, hogy közben fél lábunk a másikon. És nagyon nehéz a kiadott parancsnak, ami takarékoskodásra, önmérsékletre és ésszerű gazdálkodásra szólít fel, ellenszegülni. Mert mindenki félti a fenekét. És ez az egészségügy már nem az, amiről Hippocrates szólt. Ez az egészségügy pontokról, forintokról szól, és néha orvos és betege is úgy érzi, hogy minden fontosabb, mint a gyógyítás.

 

S hogy ki veszít a legtöbbet? A beteg, nyilván. Legrosszabb esetben az életét.

 

Nem mentegetek senkit, nem vádolok senkit – bár ez utóbbi nagyon nehéz. Egy maradandó károsodást szenvedett beteg nem laikus hozzátartozójaként az események értékelése több szempontból nehéz, nem lehet eldönteni, mi miért történt, vagy inkább mi miért nem történt. A nyilvánvalóan agresszív hasi folyamat és a negatív hasi ultrahang lelet után miért nem kértek más képalkotó vizsgálatot? Miért kellett megvárni, és kórházi osztályon végignézni (jobban mondva az érdeklődés hiánya miatt végig nem nézni), míg a romló klinikai tünetek akut hasba torkollnak, aminek gyógyítása – hogyan is fogalmazzak – kétséges? És miért járul a kórházi osztály összes orvosa kéztördelve-dadogva-szemlesütve a kedves beteg elé, minden nap a műtét óta (holott addig naponta egyszer, az alarmírozó klinikai tünetek ellenér is), csak nem vaj van a fejen?

 

Egyszerűen nem tudok másra gondolni, csak a költségcsökkentésre. Igenis, bizonyos körülmények között a kórház fenntartása annál többe kerül, minél többet dolgozik. És valahol érthető a racionalizálás, a fölösleges vizsgálatok megszorítása, de ennyire nyilvánvaló esetben hagyni egy fiatal nőt ilyen súlyos állapotba kerülni – ez már több, mint amit meg lehet emészteni. A károsodás maradandó. Nincs rá biztosíték, hogy hamarabbi operációval csökkenteni lehetett volna a károkat, de valószínű. És mégis drága volt egy másik vizsgálat.

 

Ami történt, megtörtént. A barátnőm mióta szép lassan nyeri vissza erejét, csak egyre növekvő tehetetlen dühöt érez, és nagyon szeretne tisztán látni, de tartok tőle, az igazság rejtve marad. Nincs más hátra, mint alkalmazkodni a kialakult körülményekhez és emelt fővel viselni a veszteséget, bármily fájó is az.

 

Tegnap már azzal viccelt, hogy a magazinokat lapozgatva, amiket unalmában és rengeteg ráérő idejében nézeget, megtalálta a számára megfelelő fürdőruhát. Még jó, hogy divat az egyrészes, így eltakarja a hasán lévő hosszanti vágást.

 

Szorgalmasan látogatom, amikor tehetem. Sajnos ma nem tudtam bemenni, mert a férjem huszonnégy órázik és egyedül voltam a gyerekekkel. Pontosabban az öcsémmel elvittük őket porszívót venni (micsoda program!), ami nagyon tetszett mindkettőjüknek. De én, csúnya vagy sem, bevallom, nagyon vártam már, hogy este legyen és elcsendesedjen a ház. Az éjszakáink továbbra is elég zaklatottak, az az egy, amit Zsifi az elmúlt közel egy hónapban viszonylag nyugodtan töltött, a kórházban ért, a barátnőm ágya mellett, míg ébredezett az altatásból. Arra sem találok szavakat, hogy fordulhat elő, hogy a férje, aki kétszáz méterrel arrébb egy másik épületben ugyan éjszakás, de nem egyedül dolgozik, nem mehet át a feleségéhez. Szerintem ilyen egyszerűen nem lehetne, hogy legyen. És mégis van. Erre varrjunk gombot, füleset…

 

Valaki nem akarja, hogy egy kis pihenés beköszöntsön végre. Egyre várjuk, hogy kisasszonykánknak végre-valahára kibújjon az első foga. Bobónál annak idején az megoldotta a nem-alvás problémáját, ennek analógiájára él bennünk a remény, hogy talán majd most is így lesz.

 

Nagyfiunk ma este új produkcióval állt elő: egyedül bemászott a kiságyába, amin még a rácsok rajta vannak. Először le sem esett, mert az öcsém azt hitte, én tettem be, én meg azt, hogy ő. Aztán mindketten csak álltunk meredten. Azon gondolkodom, talán itt az ideje a rácsokat leesésgátlóra cserélni.

 

De ez a nap már nem való gondolkodásra. Itt az ideje nyugovóra térni, de előtte beleolvasni ma megjelent kedvenc havi magazinomba. Aztán holnap beviszem a barátnőmnek a kórházba, hogy a kikapcsolódás hamar rendbehozza.

Késő este s virradat közt

2008.09.13.

Megjött az ősz, és ezt már Bobó is tudja. Mindig, mikor a Belvárosba visszük, az augusztus 20-i rendezvényhelyszínek elbontása óta elmondja, hogy nincs ugrálóvár, mert jön az ősz. Íme, megjött, kontinentális éghajlaton kevéssé szokatlanul, így szeptember közepén. Igaz, kicsiny országunkat érte már meglepetés, mikor decemberben leesett a hó...

A hideg szélnek köszönhetően napunkat többnyire a négy fal közt töltöttük. Volna, ha nem szöktünk volna el hármasban ajtókat rendelni csigalassúsággal épülő házunkba. Zsifit otthon hagytuk aludni, miközben Nagyapó vigyázott az álmára. Délután a család rajtam kívül eső három tagja maradt otthon, míg beszaladtam a klinikára meglátogatni a barátnőmet. Szülni jobban szerettem oda járni, mint beteglátogatóba, annyi szent. De most hadd tekintsünk el a hazai egészségügyben tapasztalható áldatlan állapotok felemlegetésétől, olyan szép ez az este a hidegtől bezárkózva a jó meleg szobába. Továbbra is nagyon szorítok, hogy ne legyen semmi komolyabb baj.

Reggel öntapadós szigetelőcsíkkal körös-körül leszigeteltem Zsifi szobájának ablakát, így már jöhet a zimankó (de inkább ne jöjjön). A kazán rendben, és immár a lámpánk is világít, és azt is megtanultam, hogy hogyan kell villanykapcsolóban biztosítékot cserélni - férfi nélkül. A családban egyébként a barkácsvéna nálam erősebb, a férjemet nem áldotta meg a természet ezen hajlamokkal/adottságokkal. Ki tudja, talán majd Bobó hátha mutat valami hajlandóságot a háztáji apró-cseprőségekre: az esély megvan, ha az öcsémre ütött. Ő ugyanis nagy fabrikáló, ezermester és elektronikai tudós.

Zsifi új képességekre tett szert. Bukfencezik. Ebből hamarosan önálló felállás, majd  - ha előérzetem nem csal - járás lesz. Még a végén tényleg hamarabb tanul meg járni, mint ahogy az első foga kibújna.

Az éjszakák továbbra is rémesek, sőt, ha lehet, egyre rövidebbek és egyre több részletből állnak. Tegnap például éjfélig azt játszottuk, hogy Zsifi hirtelen fájdalmas sírására rohanok be a szobába, és aztán minden rendben. Mikor nyugtázza, hogy Anya megjelent, már nincs semmi baj. Rövid simogatás után reménykedve az ágy felé veszem az irányt, majd éppen félálomba ringva újabb keserves sírás. Sírás - rohanás - megnyugvás. Részéről, bennem a pumpa elindul felfelé. A gyanú, hogy a kisasszony a bolondját járatja velem, egyre erősebb. De nagyon fáradt vagyok (három hete nem aludtam egyszerre három óránál többet egyhuzamban, ami már a kognitív funkcióimon is látszik, pontosabban: ami egyik fülemen be, a másikon ki, emellett egyszerű összefüggések felismerése is egyre nagyobb erőfeszítésembe telik, így néha társalgás közben egy nagyra nőtt óvodás értelmi képességeit tükrözöm vissza - jó esetben)... Szóval a fáradtság nyert: kisasszonykát kivettem az ágyából, a szobájában lévő heverőre lefektettem magam mellé, jól megölelgettem, és aludni próbáltam. Valamiért nagyon éber volt - teljesen nyugodt, de nagy kuksi szemekkel fürkészte a szoba félhomályos foltjait. Húsz perc múlva egyszer csak felült, és jókedvű gügyögésbe kezdett, mutogatva az orrát (mostanában a testrészeket tanítom neki). Na ekkor visszatettem a kiságyba, és elhagytam a szobát. Végül az éjjeli rejtély újra megfejtés nélkül maradt, de reggel (hajnalban) még nem volt öt óra, mikor ébredtünk és lekóvályogtam vele a nappaliba, hogy a család férfi tagjai alhassanak még kicsit.

Nem értem, nem értem. Már találgatni sem merek, minek is, ha úgysincs megoldás... Majd utólag.

Mindenesetre most csend van. Irány az ágy, hátha jut egy kis alvás ma éjjel. 

Nyárutó

2008.09.12.

Az átszokás lezajlott, minden simán ment. Szerintem ez, egy hét után, immáron kijelenthető.

Bobó még azt is mondta valamelyik délután, hogy "holnap is jövünk". Nagyo aranyos, ahogy reggel megy a kis hátizsákjával. Ő úgy döntött, hogy innentől komoly fiatalemberhez méltóan saját Némós hátizsákjába, egyedül viszi a Macit a kisoviba. A Maci mellett szokott még utazni a szintén elmaradhatatlan csőrös pohár, illetve a Szubaru (sárga autó), a Mercédesz (piros autó), a Ferrári (hangot kiadó piros autó) és Herold a helikopter (a Thomasból). (A nevek fonetikusak.) Természetesen a "komoly" holmikat, mint ruházat, pelenka, havi tisztasági csomag, továbbra is az én tsiztem vinni (ha kérné se adnám, mert nehéz). Na meg Zsifit.

Ma reggel Zsifit is beadtam Bobóval együtt. Kevesen voltak még a gyerekek, és kíváncsi voltam, hogy a kisasszony mit szól majd. Olyannyira jól érezte magát, hogy nem is akart velem jönni. Megtalálta a játékokat, szétpakolta őket, majd megcélozta a gyerekeket és tőlük is elszedte, amiről úgy gondolta, hogy neki siokkal nagyobb szüksége van. Ez egy csavarhúzó és egy kalapács volt, egész konkrétan. Mikor indítváníoztam ahazaindulást, kitört az ellenkezés: Bobó azt akarta, hogy hagyjam ott Zsifit is... és Zsifi is ezt akarta. De én voltam az erősebb.

Kezdek reményeket táplálni Zsifi bölcsődés beszoktatásával kapcsolatban. Hátha nem is lesz az olyan rossz... Viccet félretéve szerintem nagyon jó lesz neki a gyerekek közt, pláne, hogy a nyüzsgést szokta meg itthon. Más kérdés, hogy anyukának milyen lesz újra dolgozni.. Ha azt mondom, hogy a hangyák szaladgálnak, azzal keveset mondok. De a felnőtt szó azért már hiányzik. Meg nem is. Az állás egyelőre döntetlen, de nincs mit tenni, alig több mint egy hónap múlva, minden kiderül.

Addig is éppen a gázszerelőt várom, fűtésszezon előtti karbanatartás végett. Plusz fel kell hívnom a villanyszerelőt is, mert elromlott a nappaliban lévő lámpánk, és az éjszakák nyúlásával szükség van rá. Úgyhogy a mindennapok apró-cseprő feladataival telik a mai nap. Még vár ránk egy bevásárlás is. Este találka a kivitelezővel, ami hétfő óta húzódik. De minden napunk olyan sokáig tartott, hogy már nem volt erőnk, plusz ő sem ért rá. Csak bízom a jó hírekben.

Emellett a nyár az utolsókat rúgja, holnaptól hideg lesz és eső. Az építkezés miatt ez még a szokottnál is rosszabb hír, de ha objektív akarok lenni, már csak belső munkák vannak hátra, az mehet esőben is, legalábbis az én hozzá nem értő (nagyon hozzá nem értő)szememmel nézve. Ja, meg a teljes térkövezés, a kerítés, és a terasz burkolása. Jajj, ezek bizony nem belső munkálatok... És még a külső nyílászárók is hiányoznak. A helyzet rosszabb mint gondoltam.

Beszokás vagy megszokás

2008.09.09.

Nem szeretném elkiabálni, de a jelek szerint a kisovis váltás remekül megy.

 

Első nap (ma van a második, nem túl hosszú anamnézis, úgyhogy a kijelentés kissé talán mégiscsak korai) hosszabb-rövidebb vonakodás után Bobó szépen bement az új csoportszobába (Mackó-csoport), ahol aztán kedvenc gondozónénije mellett lecövekelt. Biztos ami biztos, két kis autót elvittünk itthonról, a Maci mellé. Ő választotta. Gondoltam, nem baj, hátha így könnyebb lesz.

 

Kissé félve mentem érte délután, ám ragyogó arccal szaladt hozzám, egy üres samponos flakonnal, és csak annyit mondott, hogy „ezt hazavisszük”. „Dehogy visszük, itt hagyjuk, és holnap reggel játszhatsz vele megint, mikor megjövünk.” Egy rosszalló szó nélkül helyére tette, és indulhattunk is haza. A bölcsisnénik csak annyit mondtak, minden nagyon rendben volt, evett, játszott az új gyerekekkel, egyetlen bibi volt, hogy nem tudott aludni az új helyen.

Oda se neki. Nagyfiam barátkozik, juhé.

 

Lassan indulok érte, kíváncsi leszek, ma hogyan viselkedett. Azt hiszem, előtte kiugrok az építkezésre, egy kis ellenőrzés miatt. Nagyon aggódok, hogy már csak nyár eleji beköltözés lesz (nézzük csak a legsötétebb oldalt, hogy a meglepetés eztán csak kellemes lehessen). Ma este lesz szeánszunk a generálossal, aki pár változtatást szeretne kieszközölni. Baljós jelként legutóbbi találkozásunkkor az átadásra vonatkozó kérdésemre konkrét válasz híján csak annyit mondott: „igyekszünk”. Nem túl biztató.

 

Zsifi ébredezik, hallom a hangját. Nagy dumás lett, és kézzel-lábbal helyett hangokkal éri el, amit akar. Ha kutyát lát, mondja hogy „vauvau”. Hatalmas cuppanós puszikat oszt. Egész nap a két kezemet fogva sétál, egyre kevésbé ingatagon. Fogak száma nulla. Hamarabb fog járni, mint hogy foga legyen. Kész vicc.

 

Kezd egy kicsit begurulni. Lehozom, aztán elmegyünk Bobóért.

Irány a kisovi

2008.09.07.

Az utolsó bölcsis napunkat éljük, már ami Bobót illeti. Holnap reggel már kisoviba viszem. Ami még mindig bölcsi, csak annak a legnagyobb csoportja. Ugyanabban az épületben van, mint az eddigi csoport, csak egy másik bejáraton kell majd bemenni. Az udvar is közös és természetesen a gondozónénik sem változnak. Szerencsére. Nem is tudom, mi lenne. Nagyfiam egyáltalán nem szereti a változásokat, és pici kora óta nagyon bizalmatlan az idegenekkel szemben. az ó bizalmát elnyerni valóságos kihívás.

 

Nem úgy a húga. Zsifi legjobb szórakozása, hogy egy nagyobb társaság egyik tagjától a másikig vándorol, természetesen kézről- kézre járva. Ő szépen megmutatja, kihez szeretne menni, és mi felnőttek, természetesen kedvére is teszünk. Nagyon barátságos kisgyermek 8majdnem csecsemőt írtam, de egy hete már hivatalosan is kinőtt abból a kategóriából). És majdnem biztos vagyok benne, hogy előbb tanul meg járni, mint hogy az első foga kibújjon.

 

De visszatérve Bobóra. Péntek reggel megpróbálkoztam, hogy bemegyünk együtt a kisoviba, megnézni a csoportszobát. Így is tettünk, de nem arattam túl nagy sikert. Vonakodva jött velem, és láthatóan egyáltalán nem érezte jól magát egy csöppet sem. Nyafogott is, hogy menjünk. Ellenben Zsifinek nagyon tetszett az új hely, nem kevésbé az ottani bölcsis néni, aki az ő gondozónénije lesz.

Nagyon kíváncsian várom a holnap reggelt, hogy fog sikerülni. Bobó bölcsis nénije lesz a reggeles, tehát mikor viszem, már ő ott lesz (ha nem így lett volna, akkor csak 9-re vinném, hogy kedvenc óvónénink fogadhassa) – így lesz legkisebb a trauma. Ha ezt sikeresen átvészeljük, már csak azt kell túlélni, hogy az összes fiú cimborája (akikkel egyébként a legjobban szeret játszani) holnaptól mind óvodás lesz, mivel ők idősebbek Bobónál, átlagosan fél évvel. A lányok közül a többség marad, de nagyfiam velük eddig kevesebbet játszott. Na majd ezután.

 

Ez a holnapi nap nagy kihívása. A kisfiúból nagy(obb) fiú lesz. S hogy ez mire emlékeztet? Hogy az idő telik s míg szinte tegnap győzködött a férjem egy lakásnézés (otthonkeresés) után, hogy a ritmusosan görcsösen fájó derekam nem kevéssel több mint gyanús, így a harmadik trimeszter vége előtt két nappal, és mégiscsak be kellene ugrani egy kontroll NST-re, elsőszülöttünk hipp-hopp máris elmúlt két és fél éves (egész pontosan egy hónapja és egy hete – kerek dátumok).  Második babánk meg egy éves és egy hetes. Hihetetlen. De hogy mi is öregszünk… ahhoz nem fér kétség.

 

Pont most beszélgettem a szomszéd lánnyal (több mint két éve először két percnél hosszabban, hiába, elég zárkózottak vagyunk, nem csoda, ha Bobó is az) s megtudtam, hogy még egyetemre jár. Mondtam is neki, milyen jó dolga van. Rövid időre felébredt a nosztalgia, milyen szép idők voltak azok, mikor egy-egy szerda este az okozta a fejtörést, vajon hová is menjünk szórakozni. Nem mintha nem lett volna egyértelmű, mégis elölről kezdtük a lehetőségek számbavételét, minden alkalommal (kezdetben a kérdés az volt, milyen sorrendben, később, az egyetemi klubunk bezárása után a probléma aktuálisabbá vált). Ezt csak egy, ennél sokkalta nagyobb baj előzte meg, történetesen a „mi a csudát vegyek fel ma este” kérdéskör. S mikor nagy nehezen mindezt sikerült kitalálni, indulhatott az este. Másnap a reggel hatos hazatérés utáni reggeli laborgyakorlatok igazi megpróbáltatások voltak – a gyakorlatvezetőknek is. Az nem lehet igaz, hogy egy nyavalyás kalibrálás se sikerüljön, és hogy lesz a narancssárgából zöld? Nem parány a nagy talány…

 

Szóval, nagyon jó volt. Aztán egyszer csak már nem hiányzott az éjszaka. Akik addig érdekesek voltak, többé már nem voltak azok. Már nem volt mulatságos se a levegőtlenség, se a zaj, se a tömeg, se a hajnali villamos, de még az éjszakai taxi sem. Nem volt vicces kialvatlanul előadásra menni (na jó, inkább nem menni) és nem volt vicces az elkövetkező két fáradt nap sem (mert a szükséges pihenés egyre hosszabbra nyúlt). Száz szónak is egy a vége, pont elég volt annyi, amennyi. Vagy ha tetszik megvénültünk.

 

Aztán jöttek a gyerekek, és a fentieknél sokkal izgalmasabb dolgok foglalkoztatnak minket, például, hogy Bobó hogy viseli majd a kisovi első napját. Holnap kiderül.

Az élet Budapesten - vidéki szemmel

2008.09.05.

A helyzet javuló. A tegnapi böjt (a nap mérlege fél adag szilárd étel és két deciliter tea) és hányás után elérkeztünk ahhoz a ponthoz, mikor a hasmenés átveszi a tünetek vezetését - azaz a vírus lassan elhagyja Zsifit. Végre. Ezzel párhuzamosan ronda köhögés kezdődött, de a jellege egyre szebb. Emellett reggel egy szuszra megitta a kakaóját, csak akkor torpant meg, mikor egy következő kis adaggal próbáltam becsapni és az antibiotikumot beletettem. Na ezt igen hamar megorrontotta és méltatlankodva elhajította a cumisüveget. A büntetésem a sikertelen átverés(i kísérlet) miatt az lett, hogy a repülő cumisüveg útjába eső nyomvonalat takaríthattam fel, mivel a gyártási technológiák hiányossága (?) miatt még mindig nem találkoztam olyan cumisüveggel, ami nem csöpög, nem folyik.

Persze lehet, hogy a keresési taktikám nem megfelelő. Mégis úgy tapasztalom, hogy ártól, gyártótól és márkától függetlenül a kezdetben éppen csak csöpögő cumisüvegek egy hét alatt (legtöbbször még enyi sem kell hozzá) Niagara-folyásúvá válnak. Jobban belegondolva, ez nem rossz üzletpolitika, hiszen a ragacsos tea- és kakaócseppek feltakarítását megelégelő anyukák így új darabokat szereznek be, hátha-alapon. Az eladás nő, a profit is. Ez lehetne egy újabb összeesküvés-elmélet alapja. S a pszichiáterek forgalma is nőhet...

De ha jobban belegondolok, a cumisüvegeket nem is próbálják úgy eladni, hogy csöpögésmentes. Lehet, hogy ez csak egy újabb alaptalan elvárás? Végülis tényleg nem állította senki, hogy nem fog csöpögni.

Két napja a fővárosban jártam állásinterjún. Ez persze nem jelenti azt, hogy oda költözünk, csak annak az egyszerű ténynek a hozománya, miszerint az összes nagyobb cég Budapesten székel - a HR osztállyal és a részlegvezetőkkel együtt. És mivel a hegy nem megy Mohamedhez, az interjúkra nekünk kell felutazni. Minimálisan elvárható mindenkitől, aki munkát keres, végülis nem várhatjuk a sült galambot. Kinek kell az...

Az interjú összességében nem sikerült rosszul, mehetek a következő fordulóra. Ám újra rá kellett döbbennem, milyen "vidéki" vagyok s mennyire szokatlanok nekem a tízszer akkora város dimenziói. Ha muszáj lenne, biztosan meg lehetne szokni, de addig, amíg nem muszáj, inkább maradunk. Egyébként bosszantóan több a lehtőség a fővárosban. Ott az ember sokkal hamarabb találna jó állást, mint bármely másik kisebb városban - ami nem is feltétlenül kicsi.

Elnézve az ottani viszonyokat, a hatalmas távolságokat, a közlekedést, és belegondolva, hogy milyen nehéz lehet ott egy család életét megszervezni, csak egy dolog jut eszembe. Minden elismerésem azoké a családoké, akik az ottani adottságok mellett képesek egy család életét úgy összehangolni, hogy mindenki időben eljusson bölcsibe-oviba-suliba-munkahelyre, ha kell, egy vagy több bűvészként közreműködő családtag segítségével, a gyerekek igényeinek legmagasabb szinten való kielégítésével, mindezt úgy, hogy a munkáltató is elégedett lehessen. Nagy művészet, és rengeteg energia, nem kis önfeláldozással. Szóval, le a kalappal.

Az interjú ugyan jól sikerült, de bizonyos pontokon teljesen egyértelmű, hogy nem fogunk tudni megállapodni (pl.: az azonnali munkakezdés és a kezdeti másfél hónapos, folyamatos fővárosi jelenlétet igénylő tréning esélye Zsifi másfél hónap múlva esedékes bölcsődei beszoktatása miatt egyenlő a nullával), így a munkakeresés még várat magára.

Egyébként Bobó utolsó bölcsis napját éljük ma, hétfőn más kisoviba megy. Nagyon kíváncsi leszek.

Totális vírus

2008.09.04.

Mindenki beteg.

 

Bobó bírja a legjobban, ő szinte egészségesnek mondható. Egy-két köhintéstől eltekintve minden rendben, bár ma reggel nála is volt egy kis orrfolyás.

A férjem öt nap hasmenés után már csak beszélni nem tud rendesen a torokfájástól. Nekem napok óta felső légúti tünetek keserítik az életem. Meg egy állásinterjú (keseríti?) ami még kíván pár megjegyzést.

 

Zsifi még mindig nem alszik éjszaka, múlt éjjel egy órát sikerült egyhuzamban végigaludnia, és a láza is újra felszökött. Két napja állandóan folyik az orra, így a porszívó beköltözött a szobájába. Nem nagyon illik a kislányos enteriőrbe (egy ronda kék-fekete eszköz), de nincs mit tenni. Ha kell, hát kell. Elindítottuk az antibiotikumkúrát. Nem vagyunk ennek híve, de egy újra felszökő láz felülfertőződést jelent ? amit az orrából származó sárgás termékek sajnos megerősítenek. Tegnap este köhögni is elkezdett, és ma reggel már vagy ötször hányt.

 

Így reggel kitört a káosz. Folyamatosan sírt, visított, nem evett és nem ivott semmit. A férjemet munkába indulás előtt lehányta, aki ezek után kezdhette elölről a zuhanyzást, öltözést. Ezek után Bobó kis WC-re kérezkedett, közben egyre mérgesebben hajtogatta, hogy foglaljak mellette helyet a zuhanytálca szélén. Közben Zsifi ordított, így felvettem. Hálából engem is lehányt. Mikor az össze-visszaság kezdett ijesztő méreteket ölteni, és az is nyilvánvalóvá vált, hogy Bobót jobban érdekli a Wctisztító eszköz, mint a kívánatos tevékenység, akkor pánikszerűen összepakoltam az apróságokat és elrohantunk a bölcsibe, hogy még a visszafele út is a reggeli csúcsforgalom előtt érjen bennünket. Ott végre kiderült a bölcsődevezető óhaja is ? csak egy szülői tag kell a bölcsődei érdekképviseletbe, és rám gondolt, mert már régóta oda járunk, és még sokáig így is lesz.

 

Ezerrel nyomtam a gázt hazafelé. Itthon Zsifit betettem a kiságyába aludni, de előtte sikerült vele megitatnom pár korty teát. Bravúros. Most már a közelgő ébredést várom, feszült figyelemmel, hogy vajon milyen állapotban is lesz az én kis angyalkám.

 

Addig rendezem sorainkat ? mármint a lakást. Kisebbfajta tornádó utáni állapotok uralkodnak, nem meglepően. De reméljük a legjobbakat.

Egy éves láz

2008.08.30.

Nem mintha meg kellene lepődnöm, de Zsifi belázasodott reggelre. Mivel nem volt mgas a láza, és anyósomék nagyon készültek, hogy egyszerre fognak a három unokával bíbelődni, így nem mondtunk le a kirándulásról. Csak annyit tettünk, hogy szóltunk a sógoroméknak, gondolják át, hogy jönnek-e, nehogy az ő kicsijük is elkapja a kórt ? ami több mint valószínű, hogy Bobó hét eleji bölcsis vírusa. A férjemen három napja tört ki, Zsifit ma vette le a lábáról. Én még talpon vagyok, Bobó már túl van rajta (csak a köptetőt szedi már ? nagyon szereti az ízét).

Új öröklődő betegséget fedeztünk fel: az ?első-születésnapon-nagyon-lázas-vagyok?- kórt. Bobónak is magas láza volt, mikor az egyéves születésnapját ültük, és most Zsifi is (bár holnap tölti be az egy évet, de ez a pár óra csalás nem számít). Anyukámék szerint én is csupa kór voltam annak idején. Talán egy újabb nagyreményű tudományos felfedezés kapujában állunk? Kötve hiszem, de milyen jó eljátszadozni a gondolattal, hogy mi mindenre fordíthatnánk a felfedezésért járó díjakból befolyó pénzjutalmat.

Vennénk egy házat. Nem hitelre (de jó is lenne!). A férjem kapna egy Saabot, bár a mai legújabb gondolatrohanásos ötlete így hangzik: vegyünk egy Saabot, aztán megcsinálja a nagymotorra a jogsit és azzal fog átjárni az 50 km-re lévő munkahelyére dolgozni, de nem is, mert menjünk Dubaiba dolgozni, ott jó lehetőségek vannak. Igen ám, csakhogy nagy a veszélye, hogy az ott megkeresett pénzt egyből elköltöm a Chanel-butikban vagy Louis Vuittonnál. Esetleg megteszi egy highstreet Mango (a Mangot egyáltalán beengedik Dubaiba?). S ha még mindig maradna a fizetésből, elvinné a fedett(!) sípályákra szóló bérlet  (meg az itthoniaknak hazaküldött több kilónyi arany), bár az lehet, hogy benne van a cafetéria-szolgáltatások hosszú sorában (vagy netán egyenesen ingyenes?). Ám mindezt megspórolhatnánk a fűtésszámlán, mivel ott biztos nem emelkedik a fűtés költsége, két okból: Dubaiban ingyen van a benzin (mivel az olaj nem túl drága), másrészt (ez a fontosabb ok) a 45 Celsius nem kíván fűtést.

S ha mégis itthon maradnánk? A család minden rászoruló tagját kisegítenénk, meg azt is, aki nem szorul rá, mert az egyenlőség az egyenlőség. Végül (de nem utolsósorban ? a kedvenc közhelyem) nyithatnék egy kis panziót (ami utóbb franchise-rendszerként az egész világot behálózhatná), ahol minden nap vendégnek érezhetnénk magunkat.

Csak egy a bökkenő: a tudósok nem járnak Chanelben. Még egy bökkenő: nincs semmiféle aranyat érő felfedezés.

De a legnagyobb bökkenő illetve feladat az, hogy Zsifit minél hamarabb meggyógyítsuk s olyan huncut HisztiKriszti legyen, mint rendesen.

Így itt az ideje nyugovóra térni (mármint nekem, mert az aprók alszanak, a férjem éjszakás), hogy Zsifi éjjeli ébredései legalább pár óra alvást engedélyezzenek. Remélem, reggelre elfújják a lázat és mehet a hancúr tovább.

 

Évforduló

2008.08.29.

Már második napja nem csinálok semmit. A férjem két szabadnapját töltjük ? a tévé előtt. Bobó bölcsiben, s amíg Zsifi alszik, mi Dr. House-t nézünk. Kissé unalmas már, de nincs erőnk máshoz. Végülis évente két nap még nem főbenjáró bűn (akkor sem, ha a restség az), szerintem.

Bobó hőemelkedése egy nap alatt eltűnt, helyét enyhe köhögés vette át, ami viszont nem olyan vészes, hogy itthon maradjon. Nagyon élvezi a bölcsit, bár minden reggel tiltakozik egy kicsit. Zsifi még mindig nagyon rosszul alszik, és továbbra sem tudjuk az okát. Ha visszagondolok arra, hogy az első két hónapban minden éjjel három-négy órát virrasztottam vele, és emellett másfél óránként meg kellett szoptatnom, csak gyúlnak a kérdőjelek a fejemben, hogy vajon hogy bírtuk ki. Aztán jött két hozzávetőleg nyugis hónap, majd újra két nehéz ? ekkor szintén órákat volt ébren, a kis ágyában vidáman kurjongatott. Nem kellett hozzá bemenni, csak éppen aludni nem tudtam tőle. A család férfitagjai igazi mormoták, őket nem zavarja semmi, ha aludni akarnak. Ez szerencse.

Ma reggel a férjem vitte Bobót bölcsibe. A bölcsődevezető nő üzent, hogy szeretne tőlem kérni valamit. Hiába ajánlgatta a férjem, hogy ha valami baj van, beszélje meg vele, azt felelte, minden rendben, csak szeretne valamit kérni. Ő. Tőlem. Nagyon furcsa. Jó szokásomhoz híven mindenféle rémségek tűnnek fel a fejemben: biztos szólni akar, hogy ha Bobó köhög, ne vigyük (a bölcsiben, azt mondják, egyáltalán nem köhög). Vagy ne vigyem be Zsifit babakocsiban (megoldhatatlan, mert mégsem tehetem le a földre, míg Bobót öltöztetem).  Szóval, nincs igazi tippem, de biztos ezen fogok parázni egész hétvégén. Köszönöm szépen.

Holnap megyünk a nagyszülőkhöz, jönnek a férjem testvéréék is, az ő babájuk (Zsifi és Bobó unokatestvére) két és fél hónapos. Ha minden igaz, Zsifi első születésnapját fogjuk ünnepelni.

Apropó évfordulók. A napokban volt a harmadik házassági évfordulónk. Mondtam is a férjemnek, hogy az elmúlt három évbe gyors öregedésnek indult, az allergiája pedig négy éve alakult ki (hét éve ismerkedtünk meg). Így megállapíthatjuk, hogy csupa rossz hatást gyakorolok rá. Szoktam is neki mondani, hogy csak azért vett el, mert muszáj volt (egy kis számtan elég ahhoz, hogy kiderüljön, pocakos esküvő volt).

Valóban, a lagzit egy évvel későbbre terveztük, de az élet közbeszólt. Az esküvő pont három hónappal azután volt, hogy kiderült, Bobó érkezik. Nem túl hosszú idő a szervezésre, de legalább nem volt idő túllihegni a dolgokat. Nem volt idő azon izgulni, hogy ?te jó ég, most hozzámegyek valakihez, ami az egész éltemet megváltoztatja?, és hasonlók. Nem volt idő kapuzárási pánikra és mézes-habos esküvői ábrándokra sem. Bár, ezek közül egyik sem jellemző ránk. Addig is együtt laktunk, azután is. És a többi. A habos álmok meg olyannyira távol állnak tőlem, hogy ha egy évtized lett volna a szervezésre, sem fulladt volna rózsaszín ködbe.

Szóval., így esett. Mivel addig egy vadászgörénnyel éltünk együtt egy szőnyegpadlós albérletben, másik lakást kerestünk. Találtunk is egyet, ami két hatalmas impozáns szobából és egy harmadik kicsiből állt. Ramaty állapotban, és teljességgel alkalmatlan volt arra, hogy oda csecsemő szülessen. Bobó mégis oda érkezett, és később, mikor a vizsgáimra készültem, azért nagyon jó volt, hogy a közli ki tóhoz kisétálva ő elaludt, és én nyertem másfél órát tanulásra. Naponta. Nem túl sok? Mégis mindig átmentem. Igaz, abból az időből semmiféle új tudásanyag nem férkőzött a fejembe, de mindegy is. Ha egyszer pont arra a nem megszerzett tudásra lesz szükség, majd szépen bepótolom.

Szóval, így esett a nagy eset, a mi lagzink. Végül nagyon jól esett.

Egy kis nyavalya

2008.08.25.

Az első idei bölcsis nyavalyánkat is begyűjtöttük. Tegnap estére Bobónak 39 fokos láza lett, amit egyéb tünetek (persze a fátyolos szem és a békétlenség-nyűgösség mellett) nem kísértek, eltekintve nagyfiunk hangjának galuskás jellegétől. Nem fáj semmije (lekopogom) szerencsére, és a ma ebéd utáni két és fél órás maratoni alvásnak köszönhetően már csak kis hőemelkedése van, amire gyógyszert sem kapott. Elindult ellenben a C-vitamin-multivitamin-D-vitamin kombináció, minden nap. Tudom, hogy elvileg nem kellene, csak a D-vitamin, és hogy az sem kötelező egy kétésfélévesnél, de hiába a pálcatörés, nem érdekel. A mieink kapják.

 

Belegondolni is veszélyes, hogy micsoda mikrobiológiai mintakavalkád tenyészhetne ki egy olyan bölcsődéből, ahová a régió legnagyobb egészségügyi komplexumában dolgozó mindenféle beosztású szülők gyermekei járnak. A biológiai diverzitás garantált, a rezisztencia pedig egyre szélesebb körű (lenne, ha nem lenne minden nap mindenre kiterjedő, nagyon alapos takarítás). De le a kalappal, az épület (bár nem mai, sőt, nem is tegnapi) mindig csillog-villog. Ja, majdnem elfelejtettem, hogy még szép, hiszen a centrumot is csődbe viszi, ugyebár, ennyi pénzből a gyerekeket külföldre lehetne utaztatni, hahaha (lásd aug. 11-i bejegyzés). Ugyebár. Hiába, vannak dolgok, amiken nem tudom magam túltenni? Lehet hogy itt az idő és taj csira fel? Vagy jógára? Vagy agykontrollra? Vagy autogén tréningre? Csak azért, hogy az elménket mérgező gondolatokat, melyeknek elengedésére képtelenek vagyunk, végre a múltba integethessük és szellemünk szabadon szárnyalhasson tovább?

 

Na jó, mindegy. Nem lenne rossz egy kis testmozgás. És itt jön az örök kifogás, ami esetemben tényleg nem kifogás, hogy nincs idő. Tényleg nincs. Mert például (csak egy példa a számtalanból) vasalni muszáj, nem mehet a férjem ruhátlanul munkába (pedig úgy is jól néz ki) csak azért, mert én tornázni megyek. Persze, kivasalhatna maga is, de annak pont ugyanaz lenne az eredménye: úgy is ruhátlan maradna. Csak akkor másnap szerezhetnénk be az új ruhatárat. Hmmm? Ez egy nem is rossz gondolat, ha az ember öltözködni imádó lánya (anyukája) magára vonatkoztatja. Egy-egy ?véletlen? lyuk a megunt darabon, és ?sajnos? pótolni kell. Egy újjal. Ami ha már új, legyen a legutolsó divat szerinti. Na nem. Ez már álnokság.

 

És különben is, ki az az anya, aki (például) a h&m-ben jobbra férfit, balra nőit, középen gyerekruhákat látva ne startolna rá a közbülső területre (igen-igen, még ez a szeglete is felér egy nagyobb penthouse méretével, juhé).

 

Ebből is látszik, hogy Bobó rohamléptekben gyógyul. Ha nem így lenne, eszembe se jutna más. Hiába, a rutinos bölcsis? aki két hét múlva már kisovis lesz. Már megint az a fránya idő, de ha egyszer úgy repül! Nagyfiam pedig nőttön nő, el sem hiszem, hogy az őszre 25-ös cipő kell majd.

 

És Zsifibab? Már csak bab, nem baba, merthogy egy hét múlva hivatalosan már ő sem csecsemő, hanem kisgyermek.  Ő is nagyon nagylány már, maholnap járni fog (inkább holnap, mint ma). Fogak száma nulla. De valamit érezhet, mert két napja nem alszik éjjelente. Fél óránként kell hozzá bemenni. Ilyenkor nem történik semmi különös: iszik pár kortyot, vagy csak megsimogatom a buksiját, vagy ilyesmi. A cumit már általában önállóan dugja a kis szájába. Próbáltunk neki éjjelre fájdalomcsillapítót adni, ám nem volt hatása. Így végeredményben fogalmunk sincs, hogy miért nem alszik, valószínűleg ahogy az lenni szokott, nem is fogjuk megtudni. De biztosan ráfogjuk majd valamire, hiszen szülőből vagyunk, és milyen lenne egy szülő magyarázat nélkül? (Legtöbbször természetes, ám ezt a többség nyilvánosan nem annyira szereti beismerni. De mi ?őszinték vagyunk, ordítunk, toporzékolunk?.)

 

A férjem hogy hogy nem, éjszakás. Egész nap kapja a képes dokumentációt az aprókról (értsd mms). Én pedig magyarázok, hogy Apa elment dolgozni, és nagyon siet haza. Az aprók mindig nagyon várják. Bobó a maga módján örül: vagy jelét adja, hogy észlelte a belépőt vagy hangos visítással veti magát Apa karjába ? teljesen kiszámíthatatlan. Zsifi hangosan csörtetve (nem vicc!) visítozva olyan gyorsan próbál az apja felé mászni, hogy nem ritkán elhasal a nagy igyekezetben.

 

Most a holnapi viszontlátásra készülnek. Remélem azzal, hogy rendesen kialusszák magukat, és magukból a betegséget ? akinek kell.

Döntés született

2008.08.22.

Ma azt mondta nekem valaki, hogy okos vagyok. Jó ezt hallani?

 

Történt ugyanis, hogy döntés született. Már régebben, de az egyik leginkább érintettel csak ma közöltem. Arról van szó, hogy egy potenciális munkahelyről, ahol lett volna státuszom, visszaléptem. Tudom, hogy még lett volna pár jó hónapom, amíg az sem lett volna baj, ha meg sem jelenek, de az a pár hónap hamar elrepül. A gyerekek pedig még sokáig gyerekek, és a házasságomat sem egy-két hónapra vagy évre tervezem. És hiába a munkakedv, vagy a megfelelőnek hitt légkör és feladatok, ha az egészet tönkreteszi a családhiány a havi 10 éjszakázás miatt. Ezt a két csöppséget (meg egy esetleges harmadikat ? majd, majd) én szeretném felnevelni, a férjemmel együtt, nem másoknak feladatul adni.

  

Így a döntés megszületett: inkább járok interjúról interjúra, de megtalálom a jó állást. Ha törik, ha szakad. Addig van még egy jó évem, ami viszonylag szabadabb és biztos szerződés, és nem kell frászt kapnom minden egyes nap, mikor a bölcsiből egy újabb kórság szökteti fel a hőmérő higanyszálát (jajj, dehogyis, digitálisunk van, ami össze-vissza mér, de legalább nincs vész, ha leesik a földre). De remélem, nem nagyon lesznek betegek az aprók. Bobó (lekopogom, kipp-kopp) tavaly augusztus óta összesen háromszor volt beteg, és egyszer sem komolyabban. Zsifi tavasszal jóval többször, szinte hónapokig folyt az orra és több hányós-hasmenéses időszakon is átestünk, amit valószínűleg Bobó hozott haza neki.

 

Egy a lényeg, ma bejelentettem a főnöknek (vagyis majdnem főnöknek), hogy mégse számítson rám. Nem örült, nyilván, de azt mondta, okos vagyok. Nem tudok róla sokat, de legutóbbi találkozásunkkor is azt éreztem, mintha ő kicsit sajnálná, hogy annak idején nem töltött több időt a családjával (elvált azóta). A nagy kő, amit a visszalépés jelentett, leesett, és még az az örömöm is megadatott, hogy igazolva legyek. Nem túl szép ez így? Neki tegnap született unokája, és azt mondta, tizenhat év alatt először fordult vele elő, hogy a családot a munka elé helyezte. Csapot-papot otthagyva rohant a szülőszobára, ahogy a lánya kérte.

 

Szóval ennyi. A jóérzés adott, már csak abban bízom, hogy ezt kicsivel több, mint egy év múlva is elmondhatom majd.

 

A gyerekek továbbra is édesek. Bobónak olyan szövege van, hogy kinyúlunk. Kedvenc műsora a műugrás: nagyon tetszik neki, ahogy a nénik és bácsik (akiket szinte csak a fürdőruha alakja különböztet meg egymástól) belecsobbannak a vízbe. Ő, a közönséggel és a fölöttébb optimista magyar kommentátorral ellentétben azt élvezi legjobban, mikor ez bizony csapódott.

 

Zsifi mindeközben továbbra is fejét a padlóba veregetve hisztizik, néha már több mint vicces.

 

Mi meg ? a férjem és én? Csak ámulunk és bámulunk, hogy milen gyorsan fejlődnek és milyen gyorsan nőnek ezek a gyerekek. A kicsi és a pici.

Új kenyér

2008.08.20.

Ez az ünnep most nem érint minket. A város egy nagy felfordulás, több mint százezer vendéggel, így szerintem nem a legmegfelelőbb két kisgyermek szórakoztatására. Főleg, hogy a közönséget megválogatni nem lehet...

Legutóbb a május 1-i majálisra vittük ki őket. Az eredménye az lett, hogy egy darabig nem megyünk velük ingyenes népünnepélyekre. Az okokat nem részletezném, de nagy lecke volt arra nézve, hogy hogyan kerülgessünk hányást, széttört üvegeket, és egyéb kellemes dolgokat. Ma is elborzadva gondolok vissza, hogy városunk legszebb részén, természeti környezetben a táskánkat szorosan fogva kellett úgy "sétálgatnunk", hogy közben a gyerekeket egy percre sem hagyhattuk egy méternél távolabb, mert a szívinfarktus kerülgetett, hogy vajon nem lesz-e bajuk.

Valahogy a tömegben megszűnik a kultúra. Legalábbis ebben a fajta tömegben. Mindegy, szó ami szó, az ilyesmi időtöltéseknek gátat szabunk és ha kell, a házban töltjük a napot.

Egy próbát megér az állatkert (a belépőjegy elrettentő erejében bízva).

Most éppen a déli csendes pihenő ideje telik. A férjem, szegény, természetesen 24 órázik, Zsifi alszik az én egykori szobámban, a nagyapja szintén. Bobót Nagyanyó altatja az öcsém hálójában, ennek legtöbbször páros alvás az eredménye, miután nagyfiam a világ minden általa ismert dolgáról elbeszélgetett (többnyire magában, mert az alvást elősegítendő a nagyanyja leginkább válasz nélkül hagyja érdeklődő kérdéseit és különböző felvetéseit).

A bölcsi csudajót tesz Bobóval. Tegnap, mikor a férjemmel és Zsifivel érte mentünk, épp a homokozó legmagasabb pontján állt az aktuális legjobb cimborájával, és egymásra szórták a homokat. Érkezésünk semmiféle reakciót nem váltott ki, mint rendesen. A gondozónéni elmesélte, hogy nagyfiunknak hódolója akadt: az egyik kislány egész nap ölelgeti és puszilgatja - ez már szerelem. Bobó nem igazán csípi ezeket a megnyilvánulásokat, és inkább szabadulni próbál. Még nekem sem ad puszit egyébként, igazi kiváltság, ha néha-néha egy-egy elcuppan. Úgyhogy sajnálom  kis udvarlóját, együtt érzek.

Hétfő óta nagyfiunk sokkal jobb kedvű, nagyokat nevet, nagyon-nagyon eleven, sokat szaladgál, és láthatóan élénkebb, mint amíg itthon volt.  Megállapíthatjuk, hogy hiányzott neki a társaság? Biztosan.

Zsifi egyre többet sétáltatja magát. Nagyon aranyos, ahogy belekapaszkodik a két ujjamba, pocakját előredűti és ingatag lábacskáit egymás után rakosgatja. Nagyon édes. Kíváncsian várjuk az első önálló lépéseket. Meg az első fogakat is.

Trendvadász

2008.08.18.

Ez is eljött.

 

Nagyon kihalt volt ma a ház. Nem volt jó. Mintha a felem hiányzott volna, és hiányzott is. Nagyon. A fiúk elmentek dolgukra: munkába, bölcsibe. Mi lányok maradtunk: Zsifi és én.

 

Úgy láttam, kisasszonykám nagyon felszabadult, hogy nem kell terrorveszélytől tartania. Bobó nem kíméli, mikor itthon van. Óhatatlanul kisebb-nagyobb összezördülések után mindketten háborús sebesüléseket szereznek, főleg persze a kisebb. Így nagyon élvezte (minden jel szerint), hogy kettesben vagyunk, és a legnagyobb veszélyt önmaga jelenti saját magára. Minden figyelmemet rá tudtam fordítani, és új dolgokat fedeztem fel: ügyesen sétál, miközben a két kezemet fogja. Fogak száma nulla (ez nem új felfedezés, ezt eddig is tudtuk). És a legjobb (legjobb?): születésétől kezdve igen hisztis kislányunk a hiszti új formáját fejlesztette tökélyre: veri a fejét a padlóba. Én nem is tudom, sírjak-e vagy nevessek.

 

Bobó viszonylag nyugodtan vette a reggeli akadályokat. Ellenállás nélkül beszállt az autóba, pedig tudta, hova viszem. Azzal szereltem le a tiltakozását, hogy nagy feladatot bíztam rá: ő hozta a kis Némós táskájában a játékait. A fétistárgyak egyre gyűlnek: Maci, Foci, Szubaru, Harold a helikopter, Ferrari. Ezek közül csak a Macit és a csőrös poharat vitte be magával, de a többi biztosíték gyanánt ott hevert a táska alján. Miután felvette a benti szandált (imádott Crocsától megvált egy kis időre), rövid sírdogálás után elhelyezkedett az egyik gondozónéni ölében. És onnan nem volt hajlandó mozdulni. Délután azt mondta a kedvenc gondozónénink, hogy jól érezte magát, evett (!, csodák csodája), és azon kívül, hogy kicsit idegenkedett, semmi nem utalt a hosszú szünet utáni első napra.

 

Aztán persze egyedül maradtam velük (mondanom sem kell, a férjem 24 órázik), és kitört a botrány. Bobó nem viselte, ha Zsifi akár csak meg is közelített engem (még hogy nyom nélküli első nap!), megfélemlített kislánykám pedig percenként visításban tört ki: akár érte egy csekélyke atrocitás, akár nem.

 

Kimerülten fektettem le őket aludni, de Bobóhoz még számtalanszor fel kellett menni, mert épp szúnyogirtás van kint, és nagyon fél a repülőtől (fűnyírótól, betonkeverőtől, stb.). Mindig meg kellett nyugtatnom, hogy elment a repülő és elvitte magával a szúnyogokat is messze, az Óperencián túlra (?mi az az operenszia??), hogy azok ne csíphessék össze az arcát és a kis lábát (?a talpamat isz??).

 

Közben, akármennyire is meleg volt ma, az ősz már erősen kopogtat. Máshogy süt a nap, más illata van a szélnek, máshogy zizegnek a falevelek, és reggelre a kellemesnél kicsit erősebben frissül fel a levegő. A gyerekekre hosszú nadrág, zokni, Zsifire hosszú ujjú felső ? szigorúan rózsaszín, ja, és kis csatok a hajába. Mint annak idején Bobónak, neki sem hullott ki a születési haja, így most a leghosszabb tincsek a feje búbjától egészen a nyakáig érnek. Nincs szívem levágni, így maradnak a csatocskák. Gyönyörűséges. Lassan kifúratjuk a fülét, a fülbevalót Olaszországból hozta neki Nagyapó meg Nagyanyó, mikor az öcsémnél jártak kint látogatóban.

 

S hogy mi jelzi még az őszt? Természetesen a ruhaüzletek. Jönnek az új kollekciók, egyik érdekesebb mint a másik (de minden olyan egyforma), és nosztalgiával gondolok vissza azokra az időkre, mikor a megfelelő egyetemi öltözék kiválasztásával képes voltam egy fél órát eltölteni (micsoda tékozlás!). A végén persze maradt a kedvenc farmerom, meg egy póló.

 

Ha Zsifi engedi, lehet, hogy teszünk egy trendfelderítő túrát a városban. Szigorúan csak azért, hogy cseperedő kislányom ízlése kellő ütemben formálódhasson, és még idejekorán megtaníthassam neki, hogy csak azt hordja, ami passzol hozzá, csak azért ne vegyen fel ronda göncöket, mert az a divat és mindenki azt hordja (főleg ezért ne vegye fel!).

 

Egy királylány nevelését nem lehet elég korán kezdeni. Egy királyfiét sem, úgyhogy míg ő bölcsiben építgeti szociális kapcsolatait, én építgetem nagyfiam imidzsét. Egy bölcsisnek elengedhetetlen.

 

Őszelő

2008.08.17.

Egyértelműen megállapítható, hogy egy (két, három) gyerek születésével egy teljesen új időszámítás kezdete mellett új időbeosztás is születik. És most nem arra gondolok, hogy attól a pillanattól kezdve többé nem dvd-film hosszban mérjük az időt (hanem etetés-hosszban, alvás-hosszban, stb.). Konkrétan arra gondolok, hogy az új év már nem szilveszter éjszakáján köszönt be, hanem a nyári szünet leteltével. Ehhez képest a valódi, kronológiai év első napja kismiska. Egek, és nekünk még csak egy, közösségbe járó korú gyermekünk van! Ő Bobó.

 

Holnap újra bölcsibe megy. Ennek megfelelően nagy a készülődés itthon: mosás, vasalás, az elmúlt két hónap kinőtt ruháinak, egyéb amortizálódott javainak számbavétele, a raktárak feltöltése (bölcsődei tisztasági csomag, tea, pelenka, fogkefe – szigorúan Thomasos) és a fiatalember lelki felkészítése az újbóli bölcsire. Csak reménykedem, hogy a változás nem viseli meg majd nagyon.

Az elmúlt időszakban, míg nagyfiunk itthon volt, sokat fejlődött, mintekintetben. Megtanulta az autómárkákat, tud bukfencezni és szorgalmasan gyakorolja a kézenállást. Beköszöntött az állandó ellenkezés korszaka. Az evési hajlandóság legalábbis hullámzó. Emellett már nem olyan visszahúzódó és zárkózott, mint régebben. Az unokatestvérem két fiát is nagyon jól fogadta, egyből játszott velük és azóta is emlegeti Barnit meg Bercit, holott a látogatásnak már legalább négy napja (az időérzék így a nyári szünidő ideje alatt mint olyan, megszűnik létezni). Emellett a játszótéri látogatások során is szóba áll idegenekkel, játszik a gyerekekkel (persze a játszópajtásokat gondos előzetes felmérés után válogatja ki). Már nem bújik el a járókelők elől, ha kell, beszél nekik („ott a galamb, látod?”), vagy kosarat kér a boltban, fagyit a fagyisnál, stb.

 

Így, nyár végén, mikor már a napsütés is őszi, de a levegő még meleg, eljön a nyári tapasztalatok összegzése. Nálunk a legfontosabb: már most elkezdünk gyűjteni (kivételesen nem házra vagy kocsira) a jövő évi nyaralásra, mivel az „itthon maradunk és nyaralunk” minden, csak nem nyaralás. Még csak nem is pihenés. Bár tény, hogy pihentetőbb úgy dolgozni, hogy a férjem közben állatkertben van a gyerekekkel (egek! hétfő óta nem dolgoztam egy percet sem!). Tény, hogy ha akartunk volna (ha lett volna rá keret, stb.) sem tudtunk volna hosszú időre elutazni, az építkezés és a kocsiügy miatt. Vagy csak ezzel áltatjuk magunkat, a lényeg szempontjából mindegy. Jövőre legalább egy hétre elmegyünk és csak a nap meghatározott idejére kapcsoljuk be a telefont, hogy ne legyünk elérhetők. (Idén a férjemet a második szabadnapján berángatták a munkahelyére, mondván, hogy megérkeztek a külföldi vendég üzletfelek, akikkel csak ő tud kompetensen találkozni, így, ugye, megérti, hogy ez vészhelyzet és mint olyan, ő abszolút nélkülözhetetlen személy és a megjelenés több mint kívánatos, majdhogynem szükséges.) Szóval ez a nagy haditerv.

 

Egyéb jelenleg nincs, a keress többet és költs kevesebbet- en kívül. Vagyis dehogy. A nagy project neve: megtalálni azt az ideális munkát egy kétgyermekes anyukának, amit szívesen csinál viszonylag kötetlen időbeosztásban, ami mellett marad idő süteményt sütni és a csald apraját-nagyját tisztességesen gondozni, ja, és a fizetés is szuper.

 

S hoyg kiket kell még felkészíteni? A férjemet, a munkára. Bobót, ugye, a bölcsire. Zsifit arra, hogy Bobó bölcsibe megy és nem lesz otthon velünk egész nap, vagyis unalmasabb idők jönnek. Végül próbálom felkészíteni magamat, hogy újra kettesben leszünk Zsifivel, és az ő alvásai újra feszített tempójú munkával telnek majd (keress többet…).

 

Egyelőre a szívem is összeszorul a gondolatra, hogy üres(ebb) lesz a ház, de már látszik Bobón, hogy kezd neki hiányozni a társaság. Zsifivel pedig majd nagy kalandokba vágunk, hogy ne érezze nagyon üresnek a mindennapokat (bár remélem, nem untatom majd nagyon J).

 

Aztán már nincs más hátra, csak a vigyázz, kész, rajt.

Kétfázisú nap: hasfájás és hiszti

2008.08.14.

Egy-egy ilyen nap felér egy egész héttel. Csemetéink az eget rengető hisztiben elfáradva kinyúlva alszanak az ágyaikban. Szüleik csemetéik eget rengető hisztijében elfáradva kinyúlva ülnek a nappaliban.

 

A reggel fél 5-kor köszöntött rám, mikor ?Anya! Anya!? nyűgös szólongatására bementem Bobóhoz, reménykedve, hogy csak szomjas és fél percen belül tovább alhatunk, hiszen Zsifi is mindjárt felébred.

 

Az előző nap igen hosszú volt, Budapesten voltunk a férjemmel, végre pótolni az összetört autóját. Természetesen az általa kiszemeltnél jóval szerényebbet választottunk, egy két és fél éves, középkategóriás francia kombi autót, aminek a felszereltsége jól kiszolgálja a férjem heti 700 kilóméterét. Hazahozni sajnos nem tudtuk, mivel külföldről behozott kocsi, és holnapra tudják csak forgalomba állítani. Úgyhogy kedvesemnek holnap délután újabb útja van a fővárosba. De végre lezárult az autó-ügy, már kezdett nagyon terhes lenni. Szerencsére mire a bölcsi indul, már újra két autóval intézhetjük a család életét. Az elkövetkezendő két hétben a férjem hét alkalommal lesz éjszakás, jobb nem is belegondolni.

 

Az alvás ezzel befejeződött sajnos. Nagyfiam szipogva-nyafogva fájlalta a hasát, összegömbölyödve nyöszörgött. Nem ijedtem meg, mivel gondoltam, az lehet a baj, hogy két napja nem volt széklete. Ezzel a dologgal rengeteget bajlódunk, mert ugye a családi örökségnek köszönhetően Bobó sem eszik zöldséget- gyümölcsöt, csak lé formájában. Néha. Tehát a gyakori székrekedés nem ismeretlen nálunk. Mivel anyukámék voltak az aprókkal, míg mi autók közt válogattunk, nem tudtam, előző nap történt-e valami a kis wc-n ülve. Felajánlottam Bobónak, hogy lefekszem mellé a szőnyegre, de csak annyit mondott, alig hallhatóan: ?Apa szobájába?. Így befektettem magunk közé az ágyba (életünkben először), és egy órányi nyafogós hasfájás után Zsifi is felébredt, Bobó kapott egy kúpot a popsijába, és vártunk. Míg a hatás meg nem érkezett, szegénykém egyfolytában sírdogált, nem evett, nem ivott, csak egy kevés papaverines (görcsoldó) teát, amit 10 perc múlva ki is hányt. Egyenesen a vajszínű (eredetileg, természetesen) kanapénk közepére (az új a garázsban áll, és alig várja, hogy végre elfoglalhassa méltó helyét az épülGETő házunkban). Majdnem 8 óra volt, mire megnyugodhattunk és végre Bobó is megitta a reggeli kakaóját.

 

Délben nagyot aludtak, majd délután elszabadult a pokol. Nem tudni, minek köszönhettük a kedves viselkedést, de nagyon vártuk, hogy végre letehessük őket aludni. Mint mindig, most is csak találgattuk az okokat (pl.: a rekkenő, 36 fokos hőség, Bobónál a reggeli hasfájásos gyötrelem utóhatása, Zsifinél Bobó hatása, stb.), ám az igazi miértre, akár megtaláltuk, akár nem, sosem fog egyértelműen fény derülni.

 

Történt ugyanis, hogy elmentünk egy nagy bababoltba, Bobónak új autós kisülést venni. Hétvégén újra az apai nagyszülőkhöz készülünk, és Bobónak nem kényelmes hosszabb útra a sima ülésmagasító, nem tud benne aludni. Remek gyermekülést választottunk, csak az volt a bökkenő, hogy ő egyáltalán nem akarta a ?szuper kisülést? lecserélni. Az én autóm csomagtere sajnos olyan kicsi, hogy oda az új ülés nem fért be, így kicseréltük, és a magasítót raktuk el. Ezzel akkora hisztit generáltunk, ami a kisasszonyra is átragadt, és a hazafelé úton mindkét gyerek végig üvöltött-sírt-hisztizett-visított. A legtöbb szülő (nagynéni, nagytestvér, stb.) számára ismerős az a fajta hiszti, mikor teli torokból visítva ordít és acsarkodik (elnézést a kifejezésért) a gyerek. De nem volt mit tenni, haza kellett mennünk. Mire hazaértünk, közepes fokú halláskárosodást szenvedtünk ? mind a négyen.

 

Bobó mostanában egyébként is kezelhetetlen néha. Nem megyek ebédelni, nem kérek kakaót/teát/reggelit/ebédet/vacsorát, nem megyek be, nem megyek fürödni, nem viszem oda, nem, nem, nem, és nem. Minden nem. Semmi nem. Állítom, legtöbbször azt sem tudja, mi is a gondja. Csak ellenkezik, minden és mindenki ellen. Biztos ez is egy újabb kortünet, mindenesetre jó lenne már túljutni rajta.

 

Mindemellett nagyon édesek, ők ketten: a kicsi és a pici.

 

Két gyerek hivatás

2008.08.11.

Egy gyerek hobbi, két gyerek már hivatás. Ezt mondta majdnem pontosan egy éve az unokatestvérem, akinek akkor volt a nagyobb gyermeke négy éves, a kisebb hat hónapos. Az én nagyfiam akkor múlt másfél éves, Zsifi még születéshez készülődött. Amúgy ő kétszer akart megszületni, első alkalommal 37 hétre, anyósoméktól rohantunk haza lóhalálában, egy három naposra tervezett kiruccanás első napján, miközben rendszeres fájásaim voltak, Bobó a hátsó ülésen csücsült, a férjem vezetett. Anyukám – Nagyanyó – rémülten kapkodta össze a cuccaimat, amiket telefonos navigáció segítségével keresgélt a házunkban, és másfél percenkét akart elájulni, szerintem. Végül kora este beértünk a kórházba, majd nagyjából 12 óra rendszeres fájástevékenység után a kisasszony meggondolta magát és még bent maradt egy hétig.

 

Szóval, unokatestvéremnek igaza volt. Pláne így érzi az ember, amikor ilyen nehéz napokat él a csöppségekkel (a vihar tovább tombol). Az egyik barátnőm a harmadik babáját várja, külföldre készülnek, hogy meg tudjanak élni. Ez nálunk is időről- időre tervbe kerül, aztán valahogy mindig kifullad a nagy menni akarás. Aminek egy a magyarázata: nem is olyan nagy az a menni akarás, hacsak a szükség nem visz.

   

 

Várjuk a vihar végét - jajj, csak jönne már!

2008.08.10.

Nagy harc folyik. Zsifi harcol ellenünk és az egész világ ellen. Mindezt persze nem csendben teszi.

 

Nem tudni, mi lelte a mi kis angyalkánkat, de mint aki meg van veszve, úgy viselkedik már egy ideje. Az elmúlt három napban a helyzet egyre rosszabb. Álló nap nyafog, vagy inkább visít és méltatlankodik. Néha, valljuk be, van rá oka, mivel kedves bátyja nem bánik vele kesztyűs kézzel. Bobó is kicsi még, és sajnos ha kishúgát szeretgetni akarja, gyakran akkor is sírás a vége, mert a mozdulatai túl vehemensek még egy alig-egy-éves kiskirálylány Hisztikriszti babusgatásához. Az alaphang(ulat)ot tetézi, hogy Bobó is hiperérzékeny napjait éli, mellette az elfogyasztott kalóriák mennyisége a napi 1-hez tart. Az is kakaó formájában. Magyarán nem eszik semmit, volt olyan nap, hogy kakaón kívül nem volt hajlandó más ételt-italt fogyasztani. Mit tehet ilyenkor egy szülő? Kétségbeesve, minden türelmét előkotorva, magára nyugalmat és higgadtságot erőltetve türelmetlenül várja a vihar végét. Bárcsak jönne már…

 

Apropó vihar. Elmúlt éjjel a fülledt kánikulát tíz perc alatt elsodorta egy gyorsan süvöltő égszakadás-földindulás, ami kivételesen nem az apróságokat viselte meg, hanem azok szüleit. Több órán keresztül ingáztunk a tetőtéri trópusi klímájú hálószobánk és a földszinti kellemesen hűvös(ebb) nappalink közt, s próbáltunk valahol legalább egy kicsit aludni. A helyzetet a vihar kitörése oldotta meg, mivel Bobó nagyon fél az égzengéstől (is), így az édesapját felparancsolta maga mellé a földre, és a férjem kénytelen volt a kemény padlón elaludni. Zsifi legalább hatszor-hétszer ébredt akkor éjjel, úgyhogy reggelre mindannyian úgy néztünk ki, mint aki úthenger alá feküdt. Ki tudja, lehet, hogy így is volt.

 

Ezek után elindultunk a férjem szüleihez autóval. Zsifi fél órán keresztül hisztizett-visított a kocsiban, majd rövid időre elaludt. Hazafelé már nem voltunk ilyen szerencsések, szinte az egész utat végigordította. Mire hazaértünk, rosszabb állapotban voltunk, mint reggel. Ráadásul Bobónak csak az ülésmagasítója volt berakva, amiben hamar elaludt, de az a legkevésbé sem alkalmas szundikálásra. Így hátramásztam, begyűrtem magam a két gyerek közé, és próbáltam Bobót úgy megtartani, hogy ne szenvedjen maradandó károsodásokat a kitekert testhelyzetek miatt. Közben Zsifi ordított mellettem, próbáltam az arcát simogatni meg még énekeltem is sokat, hogy mentsem, ami menthető. Nagyon igyekeztem, mégis újra jöttek az úthengerek, megtették hatásukat, mire kikászálódtunk az autóból. Miután gyorsan lefektettük a gyerekeket, megittunk egy üveg lambruscót (habzóbor, nagyon finom egy könnyű vacsora után). Ez a legújabb mániánk: nagyon szeretjük a lambruscót, szinte minden este iszunk egy keveset, olykor többet. De alkohol nagyon kevés van benne, így ebben a mennyiségben nem ártalmas az egészségre (ellenben a lambrusco meg nem ivása igen!).

 

Szóval, várjuk, hogy a helyzet javuljon. Még egy hét a szabadság, aztán Bobó bölcsibe megy (el ne felejtsem őket felhívni, hogy nagyfiunk holnap és a héten bizony még vakációzik), a férjem pedig dolgozni. Ha az építkezés engedi, holnap elutazunk az apai nagyszülőkhöz és az istálló melletti vendégházban töltünk pár napot. Reménykedünk, hogy készülő (vagy inkább készülgető) leendő otthonunk engedélyez nekünk egy kis kiruccanást.

Pontredukció, avagy közjáték a szabadságban

2008.08.07.

Tombol a szabadság. Még nekem is.

 

Bár nem bíztam abban, hogy lesz egy is időm szusszanni, míg a család apraja-nagyja itthon van, mégis pihentető ez nekem is. A férjem kel fel az apróságokkal, és elviszi őket reggeli bolti- játszóteres sétára, már második napja. Ezalatt én nagy békésen alszom. Szuper!

 

Mikor hazaérnek, Zsifi lefekszik aludni, én ebédet készítek, a fiúk pedig további programokra mennek, legtöbbször autókat néznek. Ha minden igaz, két héten belül utalja a biztosító a pénzt, így szerencsés esetben mire a férjem újra munkába áll és Bobó is bölcsibe megy, már újra két autónk lesz, és visszatérhet az élet a régi kerékvágásba. Apa dolgozik (de jó lenne még pár hét szünet!), Bobó bölcsiben (legszívesebben nem vinném), Anya és Zsifi pedig a napi ügyeket intézik. Emellett Anya gőzerővel dolgozik (ebből lesz a ház, ami reméljük, elkészül valaha).

Mostanában nem tudok dűlőre jutni a saját érzéseimmel: egyrészt vágyom már a munkára, másrészt viszont úgy érzem, hogy ezt az elmúlt egy-két évet nem szeretném még lezárni, olyan jó főleg a gyerekekre koncentrálni. (A jelenlegi álláspályázataim is erre fókuszálnak: cél egy olyan munka megtalálása, ami mellett jut időm a családra. Meg jól is fizet. A lehetetlennel viaskodom…) Olyan, mintha a munkába állással valami végérvényesen elveszne. Segítség!

 

Két napja nem lehet velük bírni: Kicsivel és Picivel sem. Hogy miért? Ki tudja… Foghatjuk a váltakozó frontokra, vagy arra, hogy Zsifinek még mindig nincs foga és talán lassan előbújik az első, vagy arra, hogy Apa az elmúlt két délután nem tudott velünk lenni, közlekedési ügyekért vezekelt.

 

Avagy az állami pénzbehajtás áldozatai lettünk? Történt ugyanis, hogy a férjemnek 14 büntetőpontja gyűlt össze az elmúlt évek alatt, közlekedési szabályok megszegéséből (nem ismerem a helyes kifejezést). 18-nál a jogosítványt elveszik, és ma már azért is 4 pont jár, ha a zebrától 2 méterre tartózkodó gyalogost nem engedjük át (hm). Szóval, valami módot kellett találni a pontredukcióra: van is ennek módja. A felére csökkenthető a büntetőpontok száma (legalábbis a mi esetünkben), ha egy komplex felmérés után a kihágó részt vesz a képességeinek (vagy azok hiányának) leginkább megfelelő „tréningen”. A felmérés kresz tesztből, vezetésből és pszichológiai felmérésből áll. Ez utóbbit idézem: „Mennyire érzi magát feszültnek? A feszültségét mivel vezeti le? Gyakran fogyaszt alkoholt? A feszültségét alkohollal vezeti le?” Szomorú, hogy a vezetéssel kapcsolatos szabálysértésekkel kapcsolatban legtöbbször az alkohol is főszerepet játszik… (Hozzáteszem, a mi esetünkben természetesen erről szó sincs. Van viszont több, kisebb mértékű gyorshajtás a 4-es főút 30-as tábláinál, és szabálytalan előzés, aminek konkrétan én is résztvevője voltam, és megjegyzem, az előzés elmaradása komoly veszélybe sodort volna minket. De hát a záróvonal az záróvonal…) Szóval, a férjemet szépen besorolták a pszichológiai csoportba, mivel az értelmi képességei megfelelőnek bizonyultak. Megnyugtató, hogy a hatóságok is így látják – mégiscsak jól mentem férjhez (ezt mondogatom is sűrűn). A pszichológiai „tréning” Bálint-csoport, ami azt jelenti, hogy szépen sorban végigbeszélik, hogy a résztvevők miért vannak ott, ahol, és hogyan élik meg helyzetüket, bla-bla-bla. Ez a legnagyobb visszatartó erő, aki ilyenen részt vesz, tuti, hogy ezután szabályosan fog közlekedni, mert ezt egymás után többször elviselni igen megrázó. („Mér’, há’ rángattam én má’ ki családos embert a kocsiból, mer’ nem engedett át a zebrán! Még jó, hogy azér’ vagyok itt, mer’ ittasan vezettem! Mér’, te mér’ vagy itt?” ) És hogy mi lehet még visszatartó? Annak a pénzösszegnek a befizetése, ami kötelező a pontredukcióhoz. Ez megfelel egy normál állampolgár tisztességes havi bérének. Egész havinak, megjegyzem.

 

Mindemellett valóban szükség van a szankciókra, mert lassan az életével játszik, aki a forgalomba merészkedik. Mind gyalogosként, mind sofőrként, mind utasként. Hogy a babakocsis anyukák helyzetét már ne is említsük…

 

Visszatérve az apróságokra: nyafognak, hisztiznek, és fesztiváloznak egész nap. Nem értjük, miért, talán túl sok az energiájuk? Vagy kevesebb programot kellene szerveznünk? Örök szülői dilemmák, meg sem próbálom őket megfejteni. Csak egész nap ezen gondolkozunk, ismert a nóta, igaz? Vajon mit ronthatunk el…

Bölcsipara, házpara

2008.08.04.

Az apakultusz folytatódik. Egyvalami maradt az én feladatom: a biliztetés. A többi mind Apáé. Az előbb Bobó lekiabált a szobájából, hogy "Apa". Apa felment, és nagyfiam azt mondta: "nagyon hangos a tévé. De Zsifi már alszik. Lehalkítod?" Ki kell nyúlni, annyira aranyos.

 

Zsifit ma fodros, pöttyös kisruhába öltöztettük. Nagyon gyönyörű volt. Egészen két percig, amikor megtalált egy földre leesett kukit, és pár perc nyammogás után szépen rákente a ruhájára. Egyébként az evés továbbra is sarkalatos pont. Mindent mindennel, és nem lehet előtte enni, mert hatalmas hisztibe kezd. A család azt mondja, Bobó is ilyen haspók volt ennyi idős korában, úgyhogy a jövőre nézve - de persze ezt eddig is tudtuk - sajnos nincs garancia.

Reggel felhívtam a bölcsit, hogy Bobó ezen a héten nem megy még. Úgy tervezem, hogy jövő hétfőn ismét telefonálok, hogy még egy hetet itthon lesz velünk.

 

Ha arra gondolok, hogy mikor Bobó annyi idős volt, mint most Zsifi, már több mint egy hónapja bölcsődés volt. Ilyenkor kiver a víz és borzalmasan rossz anyának érzem magam. Aztán eszembe jut, hogy kisasszonykánk is hamarosan belép a bölcsődések táborába (nem egészen három hónap múlva), és már rosszul is vagyok. Ugyanakkor tudom, hogy nem lesz ott rossz neki, de mégsem vagyok boldog. Ráadásul Zsifi sokkal anyásabb, mint Bobó. Az vigasztal csak, hogy mellette azonban sokkal barátságosabb és nyitottabb is, és nem viseli meg őt sem, ha valaki más vigyáz rá. És a védőnővel is számtalanszor átbeszéltük a kérdést, ő azt a véleményt osztja, hogy egy éves korban vinni kell a gyermeket a közösségbe, mert egyébként már unatkozik és nem elég neki, ha az anyja rázza a csörgőt egész nap. Na jó, de olyan hosszú ideig anya nélkül? Persze most, hogy reggeltől estig Bobó ugrál körülötte, igen jól érzi magát, de emlékszem, míg a tesó bölcsiszünete nem tört ki, már Zsifin is észleltem az unalom jeleit. Pedig akkor még ki is tudtunk mozdulni ide-oda, mert volt mivel messzebb menni. Mindegy, ha kicsit is úgy látom, hogy kislányunk nem kész még az elválásra, haladékot kérünk.

 

Ma a férjemmel megint kimentünk az építkezésre. Még szerencse, mert a leendő kandallónk olyan méretesre lett építve, hogy elfoglalja a fél étkezőt. Kedvesem addig csűrte-csavarta a dolgot, hogy a generálosunk magától ajánlotta fel a lebontást. Mondtam már, hogy a férjem a manipuláció nagymestere? Saját bevallása szerint engem nem képes manipulálni, ellenben fordítva! Ilyenek ezek a nők.

 

Az átadás előrelátható időpontja szeptember végére csúszott, augusztus eleje helyett. A karácsony előtti költözésnek lőttek. Pedig milyen szép lett volna. Arról nem is beszélve, hogy a használatbavételi engedély megérkezése is olyan, mint egy türelemjáték, amely nem terem rózsát. Hátha majd nekünk. Aztán jöhet a bank. Még szerencse, hogy az ismerősünk, aki a hitelünket intézte volna, két hete költözött Angliába, tanulni. De semmi nem baj, biztosan másoknál sem megy egyszerűen a lakásépíttetés és a hitelezés, úgyhogy talán beiratkozunk egy pszichoterápiás csoportba, ahol majd egymás sztorijainak meghallgatásából merítünk erőt a továbbiakhoz.

Szabadság, szertelen

2008.08.03.

Nagy a szabadság. Péntek óta négyesben: Bobót mintha kicserélték volna. Egész nap visongat, ugrál, szaladgál és nevetgél hangosan, csodamód élvezi, hogy Apával lehet. A legkisebb épp alszik, én csak annyit hallok az udvarról, ahol a férjem Bobóval éppen megtölti a medencét: "Ügyes vagyok Apa! Nagyon ügyes vagyok! Rugom a kerítésre! 'Ó van a locsoló? Engeggyük? Mingyán? Mingyán engeggyük? Ez milyen autó? Gyeünk, gyeünk! Moszt Apa cinájja? Én isz akaíjom! Én isz! Én isz akaok locóni!" És ez így megy egész nap, be sem lehetne ragasztani a száját. De nem is akarjuk.

 

Tanulja az autókat. A legelső, amit megtanult kilóméterekről is felismerni, az a BMW. Azóta már megismeri a volkswagent is. Micsoda ízlés. Legtöbbször a toyotát is jól eltalálja, a citroen jelére azt mondja, hogy házikó. Minap egy kisbuszra azt mondta, az "olyan mint az Anyájé". És tényleg, ugyanaz a márka. Egyébként legújabb időtöltése nem véletlen, hiszen a biztosító még mindig nem fizetett a férjem totálkáros autójáért, így egész nap a hirdetőújságokat bújják Bobóval. Illúzióink nincsenek (ki járna jól egy biztosítóval szemben?), bár néha fel-felröppen egy-egy ötlet, hogy mi lenne, ha vennénk egy jaguárt, az olyan jó kocsi. Na ja. Mondanom sem kell, hogy ezek a felvetések nem tőlem származnak. A vicc (vicc?) az egészben az, hogy a férjem még komolyan is gondolja.

 

Őrült visítás az udvarról. A szomszédban rövid fúrás volt. Nagyfiam hatványozottan fél az elektromos háztartási - és nem elektromos vagy nem háztartási - gépektől. Feketelistán van a fűnyíró, a robotgép, a hajvágó, a hajszárító, a betonkeverő, a csempevágó, az elektromos fűkasza, a fűszegélynyíró, a szippantóskocsi, a fúrógép, az elektromos csavarhúzó, a láncfűrész, meg még sorolhatnám. A környékünkön valahol, persze hallótávolságon belül, mindig akad valami javítani- és felújítanivaló, úgyhogy általában ezektől az eszközöktől zengenek az utcák. Ilyenkor visítva rohan be, és kétségbeesetten kérdi, hogy "Anya, megvédesz?". Ja, és félünk még a pillangótól, a légytől, a szitakötőtől (mert nálunk ám az is van). De nem félünk az oroszlántól meg a tigristől, mert azok rács mögött vannak az állatkertben.

 

Az Apa fun club kimeríthetetlen. Bobó nem hajlandó enni, csak ha az édesapja leül vele a 40 cm magas kis zöld műanyagasztalkához, és együtt esznek, szigorúan csak Apa tányérjából, Apa villájával. Másik lehetőség, hogy a földön ülnek, Bobó befészkeli magát az apjához, autós magazinokat nézegetnek vagy a tévében pingvineket (leopárdokat, sündisznókat, etc.), és Apa szép sorjában adja a kisöreg szájába a falatkákat. Csak piciket, amiket Bobó alaposan megrág, lenyel, és csak akkor kéri a következőt, ha már üres a szája. Mindemellett az étvágya a nullhoz tart, már a csokipudung sem menő és továbbra sem kóstol meg semmi újdonságot.

 

Közben Zsifi előtt lehetetlenség bármit is enni. Nem hogy kinézi a szánkból, de égtelen hisztizésbe kezd, amit következetes és szigorú szülőhöz méltóan nem bírunk hallgatni, így inkább megkínáljuk az elemózsiából őt is. Máskor ahol csak teheti, felpattan, és lépeget. El- elengedi a kapaszkodókat, egyensúlyozni próbál, majd hosszabb-rövidebb idő múlva lehuppan a fenekére. Ez vagy tetszik, vagy nem. Attól függ, milyen lábbal kelt és mennyire van elfáradva.

 

Nosza gyorsan egy kávét.

Fussunk!

2008.07.31.

A napi edzés megvolt mára, pedig még déli egy óra sincs. Elsétáltunk a közeli játszóérre, amit tavaly adtak át, ám hamar indulhattunk haza, mivel elkapott minket az eső. Persze Bobó motorral, Zsifi ugyan babakocsiban, de egy kis esővédő mit vég egy nagy nyári zápor ellen? Igencsak szaladtunk hazafelé. Zsifi utálja, ha esik rá az eső, úgyhogy az út vége felé már nagyon sivalkodott. Sajnáltam szegényt, de nem vehettem ki, mert akkor sosem értünk volna haza.

 

Bobó nagyon élvezte a helyzetet, ő még az öntözőberendezések előtt is képes lecövekelni és várni, hogy mikor locsolja rá a szórófej (ez a politikailag helyes kifejezés?) a vizet.  Kiöltött nyelvvel robogott a motorján, és nagyon tetszett neki, ahogy esett rá az eső. Mikor épp behúzta, azt rikoltozta, hogy "jujujj, szalaggyunk, esik a eső, jujujj, jujujj". (Az elírás nem műveletlenségi hiányból adódik, csak a kétésféléves fonetikát akartam érzékeltetni.) Biztos nagyon viccesek voltunk, mindenesetre jóízűen megebédeltek és most reményeim szerint már édesen alszanak az ágyaikban. Egy a biztos: csend van.

Egyre melegebb van, a tetőterünk kezd a túlmelegedni. Csak abban bízom, hogy a tavaly nyári hat héten keresztül tartó negyven fokos hőségből már nem jut nekünk egy nap sem. Ez a 30 fok körüli még elmegy.

 

Egy éve, emlékszem, már bálnamód evickéltem a hőségben. Igazából a szülésig szerettem volna dolgozni, de nem bírtam tovább és előtte másfél hónappal kivettem a szabadságomat. Bobó bölcsiszünetének első két hetében a férjem még dolgozott, én pedig trópusi körülmények közt próbáltam a másfél éves Bobót elnavigálni a mindennapokban. Gyakran hittem azt hogy menten kinyúlok, de persze aztán sosem (még jó, ha egyszer ezeket a sorokat írom.).

Még hány nap a szabadságig?

2008.07.30.

A visszaszámlálás a végéhez közeledik, hetek óta számoljuk ugyanis a napokat, mikor a férjem végre szabadságra jöhet. Már csak két nap, de ha szerencsénk van, holnap lesz az utolsó munkanapja a két hetes szabadság előtt. Az aprók is nagyon várják, Bobó minden reggel komoly hisztiben tör ki, mikor ráébred, hogy Apa már megint dolgozni megy. Sajnos neki még a ma délután és a holnap reggel az életkora miatt nem mond semmit, így nemigen tudom megmagyarázni, hogy Apa ár óra múlva itthon lesz. Zsifi mivel még egész kicsi (bár a gerincem apró ízületecskéi nem osztják ezt a nézetet), őt az elválás ennyire nem viseli meg, ám ő is hatalmas örömben tör ki, mikor édesapja végre felbukkan az ajtóban. Ha napközben megkérdezem tőle, hogy "na, hol van Apa?", egyből fordul az ajtó felé és integet, közben hangosan pápázik. Aztán ám néz, mintha azt kérdezné, hogy akkor hol is van Apa.

 

A szabadságot még nem tudom, mivel töltjük. Sajnos napok óta nem láttam híradót, az újságolvasás luxusáról pedig már régen lemondtunk (kivéve a női magazinokat, de muszáj látnom, hogy van élet a gyes után is, és nem szeretnék a legújabb divatirányzatokról lemaradni még akkor sem, ha jelenleg kisebb gondom is nagyobb annál, hogy mi legyen rajtam, kivéve a pár kivételes alkalmat, mikor kicsit elszabadulhatunk itthonról). Így arról sincs halványfogalmam sem, hogy milyen időnk lesz, bár nem lehet nem érzékelni, hogy kánikula van, napok óta melegedőben. Ez jó is meg rossz is: ki tudunk mozdulni, de 11-kor behozom őket az udvarról is, mert bőrünkön érezzük a perzselő nap forróságát. Este leengedtük a medencét, ami kiterítve szárad a napon, ma este feltöltjük friss, tiszta vízzel és a családi szünidő (ti. a férjem szabadságának ideje) alatt remélem, mindennapi szerep jut majd a pancsolásnak. Zsifinek beszerzünk egy kis karúszót, kíváncsi vagyok, mit fog hozzá szólni. Kap egy egészen picike pancsolót is, ahol kedvére kiélheti vízi ösztöneit, mostanában már nála is nagy sláger a fürdés, egészen pontosan azóta, mióta egyenesen tud ülni a kiskádban. A múltkor beraktuk Bobó mellé a nagy kádba, két perc múlva úszott a fürdőszoba (hogy mindig ez a halas hasonlat.). Bár, ha jobban meggondolom, nem kellett hozzá két perc.

 

Ma reggel negyed hétkor keltünk. A férjem így persze késésben volt, de milyen jó volt kicsit később ébredni! Sürgősen ezerszer lekopogom, de mostanában mintha tendencia lenne a későbbi ébredés. Nem sírom vissza a hajnali fél ötös reggeleket. 

Az öcsém (majdnem két ével fiatalabb nálam) tegnap legálisan italozott. Vegyész PhD hallgatóként dolgozik, és valahogy egy jó decinyi metil-alkohol fröccsent a szemébe és az arcára. Így történt, hogy orvosi javaslatra legurított gyors egymásutánban négy felest (jó tömény pálinkát, brrr), majd mint aki jól végezte dolgát, nyugovóra tért. Szegény még most is szenved a másnaptól, de szerencsére csak attól és nem mástól. Öröm az ürömben. Öröm?

 

A büdzsénk tovább romlik, a pénztárcánk kezd katasztrófasúlytotta övezetté minősülni. Csak részben vigasztal a tudat, hogy ez minden más hasonló fiatalnál így van. A szolidaritás a helyzet élén ez esetben csak tompítani tud. A kocsiért sem kapunk annyit, mint vártuk, nyilván. Miért is járna jól egy vétlen ember egy biztosítóval szemben? Tudom, költs kevesebbet, vagy dolgozz többet. Azt hiszem, ezt a könyvet újra el kell olvasnom. Hátha a legutóbbi alkalom (kb. 8 éve) óta eltelt idő alatt megtanultam a sorok közt olvasni, és ez nem is egy könnyed nyári olvasmány, hanem kiskáté kezdő pénzkeresőknek (és gyakorlott pénzelverőknek - de miből lesz a pénzverő?). Hátha.

 

Hosszú napok jöttek

2008.07.28.

Néha azért nehezebb napok is jönnek. Szerencsére ami jön, az megy is. Mint ma.

 

Csaknem kimaradt a délutáni alvás, bár a fejenkénti 20 perc értékét illetően nyugodtan mondhatom, hogy kimaradt. Pláne, ha azt is hozzáteszem, hogy Zsifi ébresztette Bobót, aki szerintem hosszasan pihent volna, ám így igen morcosan kelt fel.

 

Tegnap nagyon elfáradtak, állatkertben voltunk délután, ráadásul Bobó tegnap nem is aludt napközben egy szemernyit sem. Nem tudom, hogy ez más délutáni alvó  kisgyermekeknél hogy van, de nálunk ha kimarad, utánunk a vízözön. Előttünk a tenger. (Bárcsak úgy lenne, de idén nyáron lemondunk a nyaralásról, az anyagiakat elviszik a csaptelepek. Majd jövőre!) Mi pedig, jó szülőhöz méltóan, egész nap azon igyekszünk, nehogy elsüllyedjünk az árban, inkább ússzunk vele. Ez elég nehéz és közben sok-sok vizet nyelünk, majd miután Kicsi és Pici este elszenderedik, mi hajótöröttként (vagy ha úgy tetszik partra vetett halként) nyúlunk el a nappaliban. Ki hol tud. Kanapén, földön, mindegy. Csak csend legyen és nyugalom.

 

Szóval ma is kisebbfajta csatatér keletkezett, mire Nagyapóval eltettük a gyerekeket holnapra. A férjem 24 órázik, a változatosság kedvéért. Valahogy mindig így alakul, két lazább hetet két kemény követ, minden hónapban.

 

Bobó két napja nem eszik. Semmit, csak kakaót. Még a húslevest és a csokis tejdesszertet sem, holott ezek nagy kedvencek. A semmi-evés után este hatalmas hasmenéssel örvendeztetett meg, igazolva ezzel az elmúlt két nap alibijét, miszerint ez nem sima móka. Egyéb kórjelet nem tapasztaltam, leszámítva minden idők legnagyobb hisztijét, mit ma kora délután produkált. Elgondolkoztam a jövő hétfői bölcsin, persze aztán az első (kb. fél óra múlva bekövetkező) nyugodt pillanatban gyorsan elvetettem az ötlete, pedig jól jönne már egy kicsivel több egyedüllét (=állandó készültség hiánya). Ez szerintem jóval több, mint utópia, a magányos órák akkor vonultak ki az életünkből, és ezzel egy időben akkor értékelődtek fel igazán, mikor elsőszülöttünk a világra jött. Csütörtökön lesz pontosan két és fél éve. Nagy kor ez egy fiatalembernek! Hát még egy kisasszonynak, aki ugyanaznap tölti be a tizenegy hónapot (fogak száma nulla)!

 

Angyalka étrendjében helyet kaptak a kenyérfalatkák, jó sok vajkrémmel megkenve. Csak arra kell vigyázni, megfelelően kicsik legyenek és csak szép lassan, egyesével szabad a kis tálcájára letenni, mert ő éhező csecsemő módjára pillanatok alatt felcsippenti és betömi a szájába. Igen, látszik is rajta, hogy nem kap eleget enni (már másodjára lehet hívni a gyámügyet) J.

 

Szerencsére ennivalóból van bőven, és most talán inkább kihagynám a világ élelmezésproblematikáját. A morális kérdésekhez, a gazdaságpolitikához, a demográfiához kicsit késő van már. Ja, meg nem is értek hozzá. Bár ha egy ország főszereplője lehet Győzike, élharcos etika- és élelmiszerkampányhőssé is bárki válhat, ha elég nagyra nyitja a száját. Szomorú. Ez is morális kérdés, úgy látom, itt az ideje az alvásnak.

Csak boltba ne!

2008.07.25.

Ilyen szép nap ez a mai. Végre tudtunk boltba menni reggel, amire már két vagy három napja nem volt példa a zuhogó eső miatt.

 

De hiába a jó idő, ha a boltosok még mindig ugyanolyanok, mint voltak. Nagyon nehezemre esik mindenféle jelző nélkül utalni rájuk. Minden reggeli boltlátogatás felér egy idegbajjal, ha arra gondolok, milyen "nagyszerű" fogadtatásban lesz részünk. Még jó, hogy a gyerekek kicsik és nem érzékelik.

 

Az ellenszenvet nem tudom, mi váltotta ki a pénztárosokból (három a grácia), és azt sem, hogy mikor. Kedves vagyok, udvarias, köszönök, stb. A gyerekek is rendesen viselkednek, nem törnek össze semmit, nem rohangálnak (főleg hogy Zsifi még járni sem tud), Bobó minden alkalommal az ajtó mellett elhelyezi a motorját, mindig mindent kifizetünk (magyarán nem lopunk), úgyhogy nem értek semmit.

 

Mivel csak bevásárlókocsik vannak és a kosarat a pénztárosoktól kell kérni (mi pedig nyilván azzal megyünk, mert igen nehéz lenne babakocsit+bevásárlókocsit is tolni egy szűk üzletben, nem beszélve arról, hogy öt perc kedvéért nem teszem ki az apróságokat egy átpakolós tortúrának). Minden reggel, már messziről látják, hogy jövünk, ám mikor odaállok, hogy kosarat kérjek, mindegyik eljátssza a süket hülyét. Lehet, hogy ugrálnom kellene vagy jelentkezni, mint a kisiskolában, de azt talán már mégse! Kész megalázó, egyszerűen nem tudom, mit kellene csinálni.

 

Meguntam már nagyon, így mostanában szenvtelenül, kitüntető udvariassággal kérek szépen egy kosarat, jól nevelten megköszönöm, odaadom Bobónak és nem veszek róluk tudomást. Közben fogalmam sincs, mi baja lehet velem három negyven év körüli nőnek. Hacsak nem az irigység a két szép babóca láttán. Szépek is, he-he! Jobb ötletem nincs, tekintve, hogy nem ismernek, és nem tudnak rólam semmit.

Érdekes, hogy a többi boltossal nagyon jól kijövünk. Megmagyarázhatatlan rejtély. Nem baj, ha vége a bölcsiszünetnek, nem látom őket ilyen gyakran. Hát ha még végre elköltözünk.

 

Apropó új ház. A konyhára nagyvonalú és egyedi megoldás született tegnap este. Hála a férjemnek, aki ismét megcsillogtatta zseniális kreativitását. Én konfliktuskerülő természetemből adódóan már épp hajlottam volna a kompromisszumra, mikor az építtető felvetésére kedvesem gyors továbbgondolással és ezerrel száguldó gondolatrohanással olyan hűtőhelyet eszkábált, amelynél jobbat kívánni sem lehetne. Maradhat a beépített vasalódeszka, hip-hip-hurrá. Sőt, nyertünk egy egész gardróbot, egy eldugott mosógépet és egy dekoratív, tárolásra alkalmas oszlopot a nappali és a konyha közé (ebben lesz a hűtő). Mi kellhet még? Egy kis sietség, mert a csúszás egyre nő. Ebből nem lesz karácsonyi költözés sem, úgy tűnik.

 

Most mennem kell, mert Bobó felébredt és látni kíván.

A bébiétel alkonya

2008.07.24.

A bébiételnek befellegzett. Nagyra nőtt kisasszonykánk nem hajlandó még csak rá se nézni.

 

Három napja reggel-délben-este rakott karfiol a menü, a maradék két étkezés házilag készített gyümölcspüré. Ha spagettit lát, egyenesen kitör az enni-kérek-háború, ami kizárólag mindent vagy semmit alapon hárítható el. Magyarul vagy kap a spagettiből, vagy eltüntetjük a szeme elől.

 

Máskor, ha rakott karfiol épp nincs készleten (mint legtöbbször), a reggeli és vacsora kakaó kakaóval. Néha egy kis babapiskótával. A házi gyümölcspüré is átlényegült friss, villával összenyomkodottá a párolt, turmixolt változat helyett. Nagyon megy a banán magában, abból akár kettőt is képes lenne megenni, ha hagynám. De túl sok kalória egy olyan kis manónak, mint Zsifi, bármennyire is haspók. Bármennyire nagyon is az.

 

Bobó mindeközben változatlanul a közelébe sem megy a gyümölcsnek, semmilyen formában. Mindig megpróbálkozom, hogy Zsifi menüjéből megkínáljam, de elég heves ellenállásba ütközöm, gyakran a sértettség szinte hisztibe csapát. Hogy jövök én ahhoz, hogy Zsifi ennivalóját kínálom egy kétésfélévesnek? Persze, ha Zsifi teájáról van szó, az ő cumisüvegéből, az jöhet. Minden mennyiségben, leginkább pont akkor kellene, mikor éppen Zsifi is azt issza. Még szép.

 

Emellett az én soha nem cumizó nagyfiam egész nap cumizik. Kiválasztott Zsifi cumii közül kettőt, amelyeket szépen kisajátított. Az sem baj, ha cumilánc lóg rajta, sőt. Úgy még érdekesebb. Nem igazán akarom tőle elvenni, gondolom, ez a kistestvér miatti pszichés forrongások része. A lelki békétlenség egyéb megnyilvánulásait (mint elszedni Zsifi játékait, cumisüvegét ivás közben, vagy egy-egy fizikális atrocitást) természetesen nem engedjük, és minden alkalommal elmagyarázzuk, miért is nem szabad Zsifit bántani.

 

Kezdem azt érezni, hogy napról napra könnyebb velük. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne vágynék egy kis (vagy annál azért egy kicsivel több) egyedüllétre. De már kezdek azon aggódni, milyen rossz lesz, ha Bobó visszamegy bölcsibe (aggódás nélkül nem élet az élet J), olyan jól megvagyunk itthon. Ma délelőtt hosszan játszottak együtt, az étkezőasztal és a körülötte lévő székek lábai közt másztak-bújkáltak kacarászva, nagy egyetértésben. Nagyon aranyosak voltak.

 

Este nagy elbeszélgetés lesz a generálosunkkal, aki a házunkat építi. Azt már eddig is tudtuk, hogy nem halad megfelelő ütemben, de hogy még a hétvégén beszerzett konyha se férjen be a helyére, az egy kicsit rosszul esett. Több hónapnyi tervezés és játék a centikkel megy így kárba. Mivel a ház nem lesz nagy, ezért egy fél méter is rengeteget számít - nekünk. Sajnos csak nekünk. Úgyhogy ez lesz az esti program. A férjem nagyszerűen tudja ezeket a helyzeteket kezelni (ma reggel például a kukázókkal összeszedette a szemetet, amit mellészórtak a kukánknak), azt hiszem ez az ő dolga. Az nagy adu a kezünkben, hogy bármikor visszaléphetünk, a szerződésben nincs semmi vigaszdíj vagy kárpótlás (a megfelelő jogi formulákat nem ismerem).

 

Itt az ideje dolgozni egy kicsit. A kocsival kapcsolatos kiadások teljesen elúsztatták a havi büdzsénket, úgyhogy dologra fel, még mielőtt az elfogyott cukor és pelenka utánpótlása is kínos kérdés nem lesz.

 

Mese, Maci, Tigris

2008.07.21.

Szegény Bobónak ma nagy csalódást okoztam. Én szoktam neki mesélni esténként, minden Thomasos könyvből (eddig három ilyen van itthon, de feltételezem, hogy a sor bővülni fog), azonos forgatókönyv szerint, szép sorban. Először a székén ülve együtt átlapozzuk mindet, majd beteszem az ágyába, és "a nagyosból" elmondok még egyet, "az Edwardot".

Ma este viszont fogorvoshoz kellett mennem, és bizony ennek eredményeként meglehetősen furcsán beszélek, még mindig. Nagyfiamnak hiába mondtam, hogy ma jobb lenne, ha Apa mesélne, ő hajthatatlan volt. Le is ültünk, elhelyezkedtünk úgy, ahogy szoktunk, és kezdtem az olvasást, a körülményekhez képest minél artikuláltabban (ami elég nehéz azért, mert a fél arcom zsibbad, s mivel múlik a lidokain hatása, a fájdalom a fülembe hasogat). Bobó először csak furcsán nézett, majd egyre furcsábban, végül csak annyit mondott, hogy "Apával". Jól leszerepeltem...

Zsifi már aludt, mire hazaértem. Persze nem bírtam ki, hogy ne nézzek be a szobájába, mire felkapta a fejét és vad vigyorgásban tört ki. Egyik pillanatban még alszik, a másikban pedig teljesen éber(nek látszik). Hát igen, mielőtt megszülettek a gyerekek, én is egy szempillantás alatt magamhoz tértem reggelenként, mostanában ehhez egyre több idő kell. Hiába, öregszünk...

Hétvégén hoztunk Bobónak egy textilfocit (a konyha mellé betettük a kosárba). Akkora, mint a normál 5-ös méretű focilabda (remélem, nem írtam nagy blődséget, elvégre a férjem NB I utánpótlás csapattag volt), csak textilből van összevarrva és puha vattabélése van. Ez annyira tetszik neki, hogy még az ágyba is magával viszi, a maci és a peluska mellé.

Két hetes volt Bobó, mikor annak idején a névnapjára kapott egy Micimackót. Betettük mellé az ágyba, és különösebben nem is törődtünk vele többet. Vittük magunkkal, ha elutaztunk és nem otthon aludtunk, de A MACI Bobó állandó társává a bölcsis beszoktatás idején vált. Azóta A MACI a párna, és alváshoz, pihenéshez szükséges még egy textilpelenka, amit a kezébe fog. Abból sem mindegy, hogy milyen: vannak kedvenc peluskák és vannak a mostoha sorsú, "ez a peuska nem jó" peluskák. Csak a csuda tudja, mi alapján lesz egy peluska megfelelő...

Azóta van még egy Maci, arra az esetre, ha ez eredeti valami miatt elmaradna. A baj csak az, hogy az igazinak már annyira egyedi a formája, a filcesedése, hogy inkább úgy vigyázunk rá, mint a szemünk fényére. Jobb bele nem gondolni, mi történne, ha A MACI egyszer csak eltűnne.

Zsifinél már tudatosan választottunk olyan plüsskedvencet, ami minden játékboltban kapható. Arra gondoltunk, hogy ha a Balaton (Tisza, Adria, Amazonas, vagy más tetszés szerinti víztömeg) partján elhagyjuk a kis kedvencet, nagy eséllyel kaphassunk másikat a legközelebbi játékboltban. Így lett Zsifinek Tigrise. S bár nem tudom, hogy Winnie the Pooh nemzetközi karrierje hogyan alakult, mégis a Micimackó tűnt a legjobb befektetésnek a gyerekek lelkivilága szempontjából. Igaz, Zsifi ágyában állandó vendég még egy kismacska-anyamacska párna és egy szőke baba is, szigorúan textilből. Végül úgyis ő dönt, kit választ, addig csak reménykedünk, hogy Tigris lesz a nyerő. Persze kilakoltathattuk volna a másik két versenyzőt, de mindenkinek meg kell adni az esélyt, és azokat amúgy is Nagymamától kapta... Így hát, plüssök, harcra fel! Győzzön a jobbik. Vagy mindhárom jobbik?

 

Melyik melyik?

2008.07.18.

A minap elgondolkoztam, hogy egyik kicsi, másik pici - jó, jó, de melyik melyik? És mivel úgy gondoltam, hogy nem lenne ildomos az illetékesek nélkül dönteni, megkérdeztem Bobót: szerinte ki a kicsi - ő vagy Zsifi? És ki a pici - Zsifi vagy ő?

 

A válasz meglepően határozott volt: "én vagyok kici, Zsifi meg pici". Egek, hová lett az én nagyfiam? A fonetikát utánozni igen nehéz lenne, mivel mostanában legkedvesebb szokása, hogy Zsifi cumiival a szájában mászkál, és még véletlenül sem értem tisztán, amit mond. Ami viszont az adott körülmények közt érdekes, hogy ha megkérem, vegyi ki a szájából, hiszti nélkül megteszi. Szokatlan.

 

Két perc múlva állásfoglalást változtatott, ő lett pici, Zsifi pedig kicsi. Na, ezen igazodjon el az ember! De így legalább ráismertem az én nagyfiamra, mégsem vitte el a cica.

 

Az elmúlt két napban nagyon jól viselkednek, pedig esők jönnek-mennek (igaz, egy fronton belül). Szépen csendben játszanak, csak néha kapnak össze a szokásos dolgokon. Ez ajándék nekem.

A szerdát is nagyon jól viselték, Nagyapó és Nagyanyó vigyázott rájuk, mert nekem volt egy kis dolgom. Csúnya dolog vagy sem, de nagyon jó volt itthonról kimozdulni! Nem beszélve arról, hogy az alkalom megkívánta, hogy elmenjek végre fodrászhoz (egek, mi is az?) és rendesen felöltözzek. Azóta is külön-külön sajog minden egyes kis csontocskám bokától lefelé, kissé elszoktam már a magas saroktól. De van remény. A munka kapcsán találkoztam egy sminkessel (férfi), aki megjegyezte, rám férne egy kis szolárium. Mondtam neki, hogy az lehet, de talán majd egy-két év múlva, mikor kicsi-pici nagyobb lesz és eszembe jutnak hasonló világi dolgok is. Mondanom sem kell, azt a két alkalmat leszámítva, azóta sem jutottam el tornázni. Pedig nagyon bíztam benne, hátha rendszer lesz belőle. Eddig nem lett. És az elkövetkezendőkre is van egy tippem.

 

Zsifinek még mindig nincs egy foga sem. Pedig már lehetne, mert nem nagyon hajlandó a pépes ételeket enni, főleg, ha látja, hogy miközben egész mást eszünk. (Lehet nekem is bébiételt kellene ennem?) Viszont nem igazán merek neki darabos ételt adni, mert a fulladás az egyik fóbiám. A másik a konnektor. Pedig nagyon szereti a köménymaglevest, a spagettit és a bélszínrolót is. De ezekből csak olyan kis falatokat kaphat, amelyekkel nagyon szaporátlan az evés, hamar megunja és éhes marad. Ördögi kör. Ja, persze, a túró rudit és a tejszeleteket nem is említettem, azok hatalmas kedvencek!

 

Most fogok megőrülni (vagy már késő?). A Bobó biciklijére ráesett az eső, aminek következtében egyfolytában dallamokat játszik le, és olyan hangosan, hogy oda ki kellett tennem az udvarra. (Nem félek a szomszédok haragjától? De, egy kicsit. Picit.) Persze, nálunk a bicikli is bent lakik a lakásban. Tudom, az én hibám, micsoda gyarlóság. De most győzedelmeskedik a női logika (végre, 30 perc után!) megyek és kiveszem az elemeket. Mivel nagyszülői ajándék, természetesen tarka, mint a hétszínvirág, több nyelven beszél és majd a leckét is felmondja Bobó helyett, ha eljön az ideje.

 

Mennyei ez a csönd! Bicikli off. Az apróságok édesen alszanak. Holnap megint egész napos kényeztetés vár rájuk nevelés helyett (bár a nagyszülők nevelnek is, néha), ugyanis a férjemmel és az öcsémmel konyhabútórvásárlásba fogunk, Budapesten. Még ugyan nincs itt az ideje, de az áruházban, ahol vesszük, két hét múlva árváltozás lesz, és nem gondolom, hogy lefelé. Legalábbis nem konyhabútor-fronton. Hacsak csodák nincsenek de azok az idők elmúltak, mikor még hittük, hogy vannak. És remélem, soha nem is lesz rá szükség, hogy a csodát várjuk.

 

Szóval, holnap Nagyanyó és Nagyapó újra akcióba lendül, hogy a gyerekekre vigyázzanak. Nagyon nagy segítség ez nekünk. Szerdán is nagyon jól viselkedtek az aprók, remélem, holnap sem lesz másként.

 

Nosza, most viszont kihasználom az időt, ami most jut és dolgozom egy picit. Vagy kicsit?

Káoszokkáoszánakkáosza

2008.07.13.

Avagy az entrópia nem csökken. De nem ám. Sőt!

 

Akár még vigasztalhatnám is magam azzal, hogy ez természetes dolog és a fizika törvényeivel egyenesen szembe mennénk, hogy aztán azokkal frontálisan ütközzünk, ha nem így lenne.

Csakhogy azok az idők elmúltak. Míg kiskamaszként boldogan hallgattam a tanárbácsi előadását arról, hogy a fizikai rendszereknek alapvető jellemzőjük, hogy bennük a rendezetlenség (entrópia) csak nőhet, ma már egyáltalán nem lelkesít ez a tézis. Akkor rohantam haza  rendet követelő szüleimnek elmagyarázni, hogy az törvényszerű, ha a szobámban egyre nagyobb káosz uralkodik és teljesen természetellenes lenne, ha elkezdenék rendet rakni. Ma már a másik térfélről adogatom a labdákat és beálltam szépen őseim után a sorba, rendet követelve. (Jelen pillanatban meg vagyok ugyan róla győződve, hogy én egyáltalán semmilyen labdát nem adogatok, hanem a kicsi és a pici gyermekem ezerrel száguldó üstököseit próbálgatom szép egymás utánban kivédeni. Kevés sikerrel, vesztésre állok.)

 

Káosz a köbön.

 

Kezdődött azzal, hogy az anyósomék délelőtt telefonáltak, hogy erre fognak járni és elvinnék magukkal Bobót, míg dolgaikat intézik. Nincs ezzel semmi gond, csak így nagyfiam ebéd utáni pihenője teljesen kimarad, ami természetesen később meglátszik a viselkedésén. Tegyük hozzá, hogy a férjem ma nappalos, azaz reggel 8-tól este 8-ig dolgozik. Bobó reggeli kálváriája (és vele együtt az enyém is) akkor kezdődött, mikor szegénykém felismerte, hogy Apa ma is dolgozni megy. Akkor szépen összedőlt a világ, és komoly erőfeszítésembe telt, mire újjáépült. Végül a békét a szokásos reggeli boltba tartó séta hozta meg, aminek eredményeként mindketten megkapták várva várt kiflijüket.

 

Hazatérve Zsifit leraktam aludni, majd Bobót meghintáztattam s megérkezett Nagyanyó (azaz nekem anya, a férjemnek anyós, a gyermekeinknek nagyanyó). Anyósomék hívása ezután jött, ám nekünk volt pár intéznivalónk, úgyhogy végül az egyik bevásárlóközpont parkolójában szállt át hozzájuk az én nagyfiam, nem kis örömmel. Én sem bántam, mert ritkán találkoznak, s titkos tervem az volt, hogy miután Nagyanyóéknál megebédelünk (milyen jó volt ma nem főzni!), Zsifit szépen elaltatom s míg ő szunyókál, dolgozom egy kicsit. Persze ebből sem lett semmi, mert anyukámmal elmentünk ruhát nézni a szerdai alkalomra (egy kis színfolt a munkában avagy netán egy lehetőség valami nagyszerűre).

 

Olyan voltam, mint az a celeb az egyik itthoni kereskedelmi tv főzőműsorában, aki a vendégek érkezése előtt egy órával még fodrásznál ült. Vagyis ruhát néztem arra az alkalomra, amire készülnöm kellett volna - szakmailag. A különbség csak az, hogy én nem porból készülök krumplipürét csinálni, tudom, hogy kell bekapcsolni a sütőt és a tepsit is meg tudom különböztetni a fazéktól. Remélem. azért kicsit izgulok. (Nem főzős program lesz, csak a hasonlat kedvéért. Azóta is fel vagyok háborodva, hogy emberek, ráadásul nők! élhetnek ennyi gyakorlati tudás nélkül a mai világban. Nem fér a fejembe. Az ilyet el kéne cserélni két tevére, annak több haszna van - mutogatni azt is lehet.) Szóval, a munka kilőve.

 

Zsifi délután hazaérve teljesen megőrült, már az autóban végig ordított, majd itthon folytatta a műsort. Semmi nem volt jó se fent, se lent, mint egy igazi kis fúria. Ha egyszer az is. Alig vártam, hogy Bobó megérkezzen, reméltem, ha ő itthon lesz, Zsifi kezelhetőbbé válik.

 

Hogy is szól a közhely (közmondás)? Tévedni emberi dolog. Na de ekkorát?

 

A helyzet csak sokkal rosszabb lett. Már sírás volt, mikor a nagyobbik megérkezett, persze, hiszen teljesen elfáradt, a napi alvás nem volt meg, hazafelé úton elszunnyadt az autóban és nyilván legszebb álmából ébredve szembesült azzal, hogy nem lovakat lát, hanem az egész napos kényeztetés után velem találja szemben magát. (Azért remélem, nem élte meg ennyire tragikusan, hogy haza kellett jönnie J) Az elégedetlenség akkor csapott az egekig, mikor Nagyapa és Nagymama, akik eddig csak vele foglalkoztak, Zsifit is meggyömöszölték és bizony Bobó egy időre háttérbe szorult. A helyzeten az sem javított, hogy én viszont csak vele foglalkoztam, fél szemét a nagyszülőkön és egyébként imádott kishúgán tartotta. Az az arc, azt látni kellett volna.

 

Mikor a nagyszülők hazaindultak, Bobónál (is) kitört a botrány. Eget rázó hiszti, ordibálás és még jól meg is vert. Muszájból rácsaptam a kezére, de persze sem a jó szó, sem a szidás nem használt. Mikor hosszú idő múlva eluntam, fogtam az egyébként szintén ordító Zsifit, és felvonultam vele a lépcsőn. Az addigi artikulátlan elégedetlenség átcsapott kétségbeesett "én is jövök"-be s hirtelen szent lett a béke. Ha a módszer beválik, instanttá teszem, hogy bármikor máskor előhúzhassam. Ha kell. Nem tartok tőle, hogy nem kell már.

 

Később Bobó szólt, hogy "Anya, bilibe". Ráültettem a kis wc-re, az akció sikeres volt, pisi, kaka, helyére került. Nagyon büszke voltam rá, Bobó nem különben magára. Felmentünk Zsifit megfürdetni. Újabb kaka következett, csakhogy ez már a fürdőszoba padlójára sikerült. (Sejtettem én valamit, két napja feltekertem a nappaliban a szőnyeget, nem pont ilyen, de részben hasonló okokból). Zsifi persze pucin a kezemben, le kellett tennem a padlóra (ami fürdőszoba lévén meglehetősen csúszós), s míg eltakarítottam a romokat, másodpercenként kaptam szívbajt, hogy mikor melyik töri össze magát vagy lép bele a kakába vagy más egyéb horrorok. Végül megúsztuk - gondoltam, én kis naiv. Miután Zsifi bekerült végre a kiskádba, Bobó is elfoglalta annak túlsó oldalán helyét a szennyeskosár tetején állva. Vízcsorgás hallatszott és éreztem, hogy nedves lesz a lábam. Ez nem lehet igaz! Hogy fér ennyi pisi egy nem-egészen-kétévesbe! Nem baj. Csak egészség legyen.

 

Ezzel teljesen le is mondtam arról, hogy emelt fővel várjam szeretett férjem haza a munkából. Szegény egy fásult, lestrapált háziasszony-családanyát talál majd. De hogy egymás után kétszer ilyen balul sikerült pisi! Vagy ez csak az első szobatisztaságra szoktatandó gyermeknél csoda? Tartok tőle. Nem baj. Csak egészség legyen.

 

Nem vagyunk a topon. Egyszer fent, egyszer lent. De azt gondolom, már elég a közhelyekből.

 

És mára elég ebből a napból is. Muszáj erőt gyűjteni a következőhöz, hiszen rövidek az éjszakák.

Kakukktojás - a befejezetlen bejegyzés

2008.07.11.

Egy kis nyugalom milyen jó. Tévedtem. Nem abban, hogy milyen jó, hanem hogy egy kis nyugalom. Az ugyanis nincs. Bobó mérgesen kiabál a szobájából, hogy "Anya én is felkeltem". Jó vicc, nem is aludt el, pedig nagyon fáradt. Délelőtt nagy sétát tettünk a környéken, igaz motorral jött (a kis lábbal hajthatós műanyag klasszikus, ami egy kétéves holmijai közül sem hiányozhat).

Sajnálom, nem tudom befejezni, amit szerettem volna. Muszáj kivennem az ágyból, mert felkelti Zsifit. Nesze neked következetesség...

Vagy mégis? Talán, a remény újra éled. Nagyon jól esne egy kis szusszanás, mert egész délelőtt mint a kis ördögfiókák, úgy viselkedtk, mellette pedig nagytakarítottam, mert lassan elvisz minket hátán a ház (szinoníma szalad a ház).

Psszt... Mintha csend lenne... Jujj de jó. Itt az ideje jól megérdemelt kávémnak, hogy hatni tudjon, mire a drágáim újra kezdik ámokfutásukat. Csak egy perc, nem sok, de az is mennyit ér.

Bocsáttassék meg tévedésem. Lehozom Bobót. Én, a következetes(ségre nagyon törekvő) Anya.

Helyzetjelentés

2008.07.10.

Zsifi tapsol és integet. És Anyát, Apát formál a gügyögés közepette. Nagyon aranyos.

 

Most, hogy már egyenesen ül és mindkét kezét tudja használni, még jobban kinyílt előtte a világ. Ha tapsolunk neki, utánoz - bár ez még csak olyan kalimpálásféle, a kis tenyereit nem tudja összeütni, azok elsuhannak egymás mellett. Ha integetünk neki, visszainteget a két kezecskéjével egyszerre, az ujjait ki-be csukogatja, közben pedig hangosan mondja, hogy pápápápá. Amikor az édesapja hazajön, majd' kiugrik a bőréből és hangosan visít örömében, eztán a maga nyelvén nagy hévvel elmeséli, hogy mi minden történt vele aznap. Ugyanilyen boldog, mikor alvás után bármelyikünket meglát, ám Bálintka hangos üdvrivalgása szokta leginkább megkacagtatni. Kivéve, mikor még nagyon-nagyon álmos, ekkor inkább sírni kezd, és vigasztalásra szorul.

 

Mint általában 10 percenként. Igazi kis mimóza, félős kislány - fél, ha Bálintka a medencében pancsol, fél a kicsit hangosabb zajoktól, és a legkisebb kudarcélmény is keserves ordítást vált ki belőle. Nem bírja elviselni továbbá, ha valami nem úgy van, ahogy ő azt elgondolta vagy valamit nem engedek neki, esetleg meggátolom az eltervezett tevékenységében - ez pedig gyakran előfordul, mivel még kisbaba és nem méri fel a veszélyeket. Újságpapírra állva táncol a kanapéra támaszkodva, vagy bemászik a fürdőszobába, esetleg nekiindul a terasznak, ahol aztán betonlépcső várja, stb. Szóval ilyenkor szépen felnyalábolom és biztonságos helyre viszem (körülbelül 5 percenként), ő pedig hisztizik. Igazi akaratos kis királylány. Tudja mit akar, és hogy azt hogyan fogja véghezvinni.  De emberére talált, mert én meg tudom, hogy hogyan akadályozzam meg, ha kell. Mi lesz velünk pár év múlva? Előre félek. J

 

Bobó nagyon élvezi a szünidőt, egész nap bohóckodik. Reggelenként nagyokat sétálunk. Ő a fűnyírótól, az elektromos fűkaszától, a darus kocsitól, a kukás autótól, a repülőgéptől fél. Többek között. Ezekből pedig a mi kertvárosi részünkben meglehetősen sok van (csakúgy mint légifolyasóból), minden reggel kirajzanak a kertészek. (Biztos sokan gondoltak már arra, hogy feljelentenek minket, mivel a mi aprócska kertünk kész gyomtelep - de ez egy albérlet, minek fektessünk bele? Mikor beköltöztünk, vettünk egy fűnyírót, azt használjuk, elég most. Majd az új helyen lesz rendezett pázsit. Nagyon várom!)

 

Apropó új hely. Ha minden jól megy, "csak" két hónap késéssel kell számolnunk. Augusztus eleji átadás helyett október eleje. Csak azt szeretném, ha karácsonyra be tudnánk költözni (bár lehet addigra elmegy az összes pénzünk arra, hogy az utcát fűtjük a nagyszerű szigetelés miatt és nem lesz keret a fuvarosokra), ez csak nem olyan nagy kérés. A használatbavételi engedély után tudjuk csak beadni a hitelkérelmet, úgyhogy vannak kétségeim ezzel kapcsolatban. De alig várom, hogy a gyerekeknek legyen végre szép szobájuk.

 

Az autó persze totálkár. Nézhetünk másik után. Most eggyel járunk, vagyis a férjem reggel elviszi az én kis autómat, mi pedig a gyerekekkel itthon töltjük a napot. Azt hittem, sokkal rosszabb lesz, de nagyon jól eltelik a nap, a gyerekek is élvezik és én is. Egyébként meg egy csomó család nagyon jól megvan autó nélkül, így ez nem lehet téma. Sajnos a férjem ingázása ezt nálunk nem teszi lehetővé. Sokszor gondoltam már arra, hogy milyen jó lenne a gyerekekkel gyalogosan bölcsibe majd munkába menni, ám ehhez ennél ideálisabb földrajzi adottságok kellenének (=lakás, bölcsi, munkahely egy irányban, elérhető távolságban). Azok pedig nincsenek.

 

Szerencsére a kialakult napirendünk elég szilárd ahhoz, hogy ne boruljon fel és ne zökkentsen ki minket a megszokott kerékvágásból egy extra vagy egy elmaradt program. Szerintem ez nagyon fontos az apróknak. Mindenesetre igyekszem nyugalmat biztosítani, bár néha kihoznak a sodromból. Most viszont már édesen alszanak, s szerintem álmukban is azon morfondíroznak, hogy holnapra milyen huncutsággal készüljenek. Bár náluk ehhez nincs szükség nagy előkészületekre, zsigerből jön. Itt az ideje bekukkantani hozzájuk.

Jó éjt mindenkinek!

Ha beüt a ménykő

2008.07.08.

Csak egy autó és a vasat ki lehet kalapálni (így anyósomék). Ez mind igaz, de talán mégsem kell neki örülnünk.

A férjemnek tárgyalása volt este a fővárosban, és még az éjjel szeretett volna hazajönni hozzánk. Én ugyan irtózom a gondolattól, hogy éjfélkor üljön kocsiba, fáradtan, egyedül, és nekiinduljon az autópályának. Ez lett volna a terv, de nem sokkal napzárta előtt telefonált, hogy mégsem jön haza. Szabályosan parkoló autója ugyanis elöl-hátul ripitya, menetképtelen. Csak annyit kérdeztem, hogy "Neked ugye nem esett bajod", a nemleges válasz után a pulzusom is visszaállt a normális érték kétszeresére s szerintem még a gyerekek is megnyugodva fordultak másik oldalukra a kiságyaikban.

Az egyik legelegánsabb budapesti étteremben a prezentációk után tartandó kedélyes ám üzleti hangnemű vacsorát hatalmas robaj zavarta fel, s az utcára sietve a résztvevők egy ütközés nyomait látták. Egy közlekedő autó nagy sebességgel hátulról belerohant egy szabályosan, párhuzamosan parkolóba, ami aztán nekicsapódott az előtte állónak. A középső autó a férjemé. A középső autó volt a férjemé. Ha minden igaz, már csak volt, ugyanis legutóbbi értesüléseim szerint a kocsi totálkáros, bár a szemle folyik még, a biztosítóval most tárgyalnak. A vétkes elismerte a hibát, rendőr nem járt kint. Kész csoda, hogy a pasas ép bőrrel szállt ki a kocsiból (az övé felismerhetetlenné vált). Nem tudom, mennyivel mehetett. Szerintem ő sem. Mindenesetre a férjem csak annyit mondott, hogy "a fickó eléggé meg volt ijedve mikor meglátott, mert egy kissé bosszús voltam". Választottam nem egy verekedős fajta, de ha haragszik (akkor is ha nem is igazán), a szeme olyan ijesztő tud lenni, hogy a másik legszívesebben elrohanna. Szerencsére a sofőr ezt nem tehette meg.

A férjem egy öltönyben, szállás, fogkefe és egyéb tisztálkodóeszközök nélkül, hogy a váltás ruhát ne is említsük. Nagyon várom, hogy mi lesz az ügy vége.

Isteni figyelmeztetés, védelem vagy csak egy átkozott pech? 

A férjem minden nap 100 kilómétert autózik a munkahelyére és vissza (oda 50, vissza 50), hetente kétszer pedig 200-at. Szerintem esztelenség, de ő szereti és semmi szín alatt nem akar a munkahelyének városába költözni. Bizonyos fokig egyetértek. De mégis, ez hazárdírozás, gondolom sokszor. Ugyanúgy, mint az éjszaka közepén hazaindulni. Talán egy figyelmeztetés a sorstól, hogy valóban az? Vagy így menekültünk meg egy sérüléstől, amit az éjszakai viharok okozhattak volna úton hazafelé (a reggeli hírek másról sem szóltak, csak hivarkárokról)? Vagy ne legyünk babonásak és ez valóban csak egy szörnyű balszerencse? Nem tudom, de hajlamos vagyok azt hinni, hogy kissé nagy ár ez egy sima pechért. Ugyanakkor az élet ilyen, egyszer fent, egyszer lent, és nem lehetünk mindig fent. (Nem is vagyunk, hozzáteszem.) Mindenesetre az ilyen károk szerintem mindenkit gondolkodóba ejtenének, nem csak egy magamfajta, gyermekeivel otthon lévő, férjét hazaváró feleség-anyát. Talán itt az ideje mérlegelni, mi mennyit ér és mi a nagyobb (nem anyagi) haszon kisebb kockázattal.

A lecke fel van adva.

Mégis ebben a pillanatban nem számít semmi, az sem, hogy honnan a csudából szerzünk másik járművet, csak az számít, hogy a férjemnek nem esett baja, és ha minden igaz, már úton van hazafelé.

Enni vagy nem enni

2008.07.07.

A fagyizás mindennapi joker-programmá lépett elő, mindketten imádják. Persze csak mértékkel kapnak belőle. Bobó egy gombócot, bár azt sem eszi meg mindet, Zsifi pedig csak néhány falatot. Ő teljesen kukifüggő lett, szinte már csak úgy tudunk közlekedni, ha a babakocsiban ülve mindig van a kezében egy-egy darab. Igaz, tegnap délután állatkertben voltunk, ott annyira nem igényelte, szerencsére.

 

Kényes dolog ez az evés a piciknél. Bobó egészen egyéves koráig remekül evett, mindent mindennel, amit csak elétettünk. Aztán történt valami, és azóta megy a harc, bár szerintem (nem akarom elkiabálni és le is kopogom gyorsan - még hogy nem vagyok babonás!) mintha egyre javulna a helyzet. Akkor, mikor kezdődtek a gondok, arra fogtuk, hogy a férjemből hirtelen hétvégi apuka lett, ugyanis a munkája továbbképzésre szólította egy olyan távoli városba, ahonnan péntek késő éjjel ért haza  és vasárnap délután indult vissza. Ha fürdetésben mérjük, az hétből csak egy - ijesztő. Most visszagondolva, hiába hogy az idő múlásával csak egyre erősebbek leszünk, komolyan nem tudom, hogy bírtam ki. Meg ő hogy bírta ki. Meg Bobó hogy bírta ki - mikor az öt hónapos távollét elkezdődött, épp csak betöltötte az egy évet.

 

Szóval, akkor azt gondoltuk, az édesapja távolléte miatt nem fogadja el az ételt. Emlékszem, úgy vacsorázott, hogy a nappali közepére kitettem a pirítósát feldarabolva, és mikor éppen arra járt, csak úgy mellékesen a szájába tettem egy darabot. Ma már nem ezt választanám: ha nem eszik, nem kap, nyilván nem éhes. Vagy nem tudom, utólag könnyű nagyon okosnak lenni, csakúgy, mint a más dolgában. Mindenesetre a kálváriánk azóta is tart, bár a levest szereti és van néhány étel, amit szívesen eszik. Bélszínroló, krumplipüré, szalámi, vajaskifli kakaóval. Sült krumpli, csokoládé, csokis puding, csokis keksz (ez utóbbi csoki nélkül is jöhet), különböző tejszeletek, na és a dúródudi. Mint egy rémálom ez a lista. Sehol egy kis zöldség vagy gyümölcs. Legfeljebb lé formájában. Ma még egy kis rizst is evett (mondom én, javuló tendencia), nem hittem a szememnek. Sok-sok dícséret szállt a levegőben.

 

Zsifi ugyanolyan jó evő most, mint Bobó volt ennyi idős korában. De azt látni kellene, hogy hisztizik a dúródudiért és a különböző tejes desszertekért (tejszelet, puding, egyebek)! Ezeket a férjem is kitüntetett rendszerességgel fogyasztja, így sajnos a rossz példa adott. (Remélem azért a reggeli négy adag kávét nem veszik át a gyermekim.)

 

Valamelyik nap nagyon vicces dolog történt. Egy elhanyagolt külsejű nő állt az ajtónkban, egy mappával a kezében, amire "megbízólevél" fejlécű nyomtatvány volt csíptetve. Szégyen nem szégyen, az előítéleteimet nem tudtam félretenni, ehhez pedig hozzájárult a papír hivatalos külsejének ellentmondó szerkesztés és sorvezetés. Először be szeretett volna mutatkozni, de még előtte gyorsan megkérdezte, hány éves vagyok. Mondtam, ez egyedül rám tartozik. Csak azért, felelte, mert úgy látja, még nem vagyok 18, úgyhogy inkább a szüleimmel beszélne. Mondtam neki, hogy nincsenek itthon. Így szerencsésen megúsztam egy újabb csalót, aki kamualapítványok részére gyűjt nem annyira kamupénzt, hogy aztán a sarki kocsmában nagyon is valóságos sörre költhesse. Hálát adtam a genetikának, eszerint 8 évet még letagadhatnék néha. J

 

Itt az ideje dolgozni egy kicsit. Apróságok ágyban, ha jól számolom, van még egy kis időm, mielőtt felébrednek. Aztán a lovak közé csapunk.

Csodák csodája

2008.07.04.

Azt hiszem tévedtem, mikor a délutáni alvást tippeltem a legnagyobb megoldásra váró problémának, míg Bobó is itthon van. Nem az az, hanem az ebéd.

Bobó semmit nem eszik ugyanis. Csináltam már a kedvencét és csupa olyan ételt, amit eddig szívesen evett, most nem hajlandó. Ezzel egyidőben Zsifi rendszeresen ordít, és ő sem eszik normálisan. Csak tudnám, hogy ennek mi az oka! Kész idegtépés, mikor leültetem őket szépen az asztalhoz. Valami mindig történik (általam beazonosíthatatlan), ami komplett rémálommá változtatja az ebédet (a nem-ebédet). Na de mindegy, majd csak lesz valahogy. egyszer.

A déli alvással már nincs gond, ügyesen megszokták, most is szundikálnak, ki-ki a saját ágyában. (Hogy ez micsoda felüdülés!) Bár szerintem szívesen aludnának együtt is, olyan jó testvérek. Azt leszámítva, hogy Zsifi természetesen mindig azzal szeretne játszani, amivel éppen Bobó foglalatoskodik, ő pedig mindent elszed a kisebbtől. (Jó testvérek?) Szoktam is neki mondani, hogy irigy pulyka vagy. Erre ő, később: "Anya, figyelj csak rám! Irigy pulyka vagyok!" Kész ennivaló, ahogy tudja ezt mondani, hogy figyelj csak rám.

Tegnap bevittem őket Nagyanyó munkahelyére, el kellett hoznunk egy iratot. Bobót már előre felkészítettem, hogy Nagyanyó nem lesz ott, ne érje csalódás. Ennek tiszteletére az irodához vezető lezárt folyosó ajtaján átlépve megmakacsolta magát, leült a fal tövébe és egy tapodtat sem volt hajlandó mozdulni. Nem nagyon volt kedvem vitatkozni, és Zsifi is a kezemben volt, aki a harmadik emeletre felcaplatva már igazi sózsákként nyomta a karomat. Az egyszerűbb megoldást választottam: letettem őt is a folyosó közepére, kb. 5 méterre Bobótól. Mivel itt senki sem jár, csak néhány irodai dolgozó, végig szőnyeges, zárt és nagyon keskeny, semmi veszélyforrást nem jelent. A kosz miatt sem kell aggódnom, mert minden nap porszívóznak, egyébként meg azok alapján, amiket ezek a gyerekek néha a szájukba vesznek, nem gondolom, hogy egy kis forgalmú iroda állandóan takarított padlója extra veszélyt jelentene rájuk.

Dolgunk végeztével a megszerzett papirost át kellett vinnünk egy másik irodába, amely városunk legszebb helyén található. Ide a parkolótól sétálva mentünk, nagyon jó volt. Azt gondoltam, hogy fel sem tudom majd cipelni Bobót, mert tart az idegen helyektől, és az ismeretlen emberektől, főleg. Itt meg még nem találkozott senkivel. Eddig Zsifi is mindig hatalmas sírásban tört ki, ha leraktam - változatosság kedvéért a szőnyegpadlóra. (Azért mindenkit megnyugtatok, a gyerekek nem földön alszanak, és fürödni is szoktak: alaposan, kellő rendszerességgel, fogmosással, és hazaérve is mindig kezet mosnak.Úgyhogy ha valaki a gyermekvédelmisek telefonszáma után keresgélne, kérem, ne tegye. J)

Ehhez képest, ahogy Zsifit letettem, megkértem Bobót, hogy üljön mellé (egek, már megint két gyerek a földön!), gondoltam megpróbálom, vesztenivalóm semmi. A csoda ezután történt: mint két kis ördögfióka, a legnagyobb egyetértésben kezdtek el kúszni a padló, kicsi és pici együtt, nagyokat kacagva. Bobó spontán beszédet intézett ismeretlen hallgatóságához, én meg csak ámultam-bámultam, és meg tudtuk vitatni a szükséges dolgokat. Csodák csodája, érthetetlen.

Szóval, kész élmény volt.

Vissza az Életbe

2008.07.02.

Nagy változások történtek. Már nem gondolom azt, hogy önző lennék vagy netalántán rossz anya, ha néha egyedüllétre vágyom és arra, hogy elengedhessem magam anélkül, hogy bármilyen készenlétben kelljen állnom.

Nagyszerű dolog történt tegnap: végre, három év után, ismét eljutottam tornázni, a férjem legfőbb kívánságával szinkronban. Nem mintha az alakom miatt aggódna, csak azt szeretné, ha időnként kimozdulnék. Én is.

Szuper volt. Zene, mozgás, jóleső fáradtság. Hazaérve annyit ettem és olyan jóízűen, mint már régen. Nagyon jó volt. Szükségem is volt rá, kell egy kis változatosság a mindennapokban, a gyerekek is jobban örülnek egy kiegyensúlyozottabb anyukának.

Azt hiszem, emellett szétküldöm pár helyre az önéletrajzomat is, hátha valahol valakinek megakad rajta a szeme. Igazából ugyan nem tudom, hogy két kisgyermekkel mennyire leszek vonzó munkaerő, de ha a magánéletemről valamit nem írok bele, az még nem hazugság, igaz? Elvileg az állásinterjún nem is kérdezhetnek rá ilyesmire, ha jól tudom. Ha.

Éljen a teljes élet, a kerek világ! Most érzem azt, hogy mihez lenne kedvem, és nagyon élvezem azt is, hogy a gyerekek itthon vannak mindketten. Nagyon fárasztó, de annyira aranyosak és viccesek (meg néha persze mérhetetlenül komiszak), hogy minden ballépés eltörpül az élmények mellett. Hiába van belőlük nem egy.

Elgondolkodtam a karrier vagy gyermek kérdésen, ahogyan azt a múltkorában már említettem. És hiába hiszem néha én is azt, hogy a korlátaim igen tágak, sajnos egyre-másra rá kell jönnöm, hogy ideje a 24 órában hinni. Hiszen egy nap csak ennyiből áll, bármennyire is szeretném, hogy ne így legyen. Sorban bukkannak fel előttem arcok, női portrék, akik azt hirdetik, hogy a megfelelő (kinek mi a megfelelő) gyermeknevelés és a szuper karrier, a rengeteg munka is belefér az életbe, természetesen egyidőben, mégis, valahogy nem tudok ebben hinni. Pontosabban egyetértek, de az én elképzelésem nem az, hogy bébiszitterek vagy nagyszülők neveljék fel a gyermekeimet. Szóval, hiába a címlapfotó, egy jól sikerült sorozat elkészítésén több tíz ember munkálkodik (de a rivaldafény után mindenkit a "szürke" hétköznapok várnak, amiről a nagyérdemű elé szánt fáma nem szól vagy nem a teljes igazságot szólja), az élet ugyanakkor nem sorakoztat fel ennyi kísérőt, aki mind a mi könnyebb boldogulásunkon fáradozik. És akkor mire a 15 perc hírnév.

Az apróságok pedig? Ebéd utáni sziesztájuknak hódolnak, amit persze én vezettem be és hangoltam össze, viszonylag kevés erőfeszítéssel. Délelőtt bementünk a belvárosba fagyizni, mert mindketten nagyon szeretik. Bobó megkergette az összes galambot, amit csak találtunk. Azokból pedig nem kevés van. Rácsodálkoztunk a szökőkutakra, ám mikor a nap majdnem a legmagasabbra emelkedett, szedtük a sátorfánkat és hazapucoltunk ebédelni.

Zsifi délelőtti alvása idején szoktam főzni. Szerencsére Bobót igen érdeklik a munkafolyamatok, így szépen elnézegeti, mit csinálok. Közben elmolyolgat saját dolgaival is, néha pedig beteszem a hintába, és a teraszon készítem elő az ételt.

Míg Zsifi alszik, kettesben szoktunk megreggelizni. Szépen együtt megterítünk, elkészíti magának a kis kakaóját, én megkenem a kiflijét vajjal, majd eszik pár szelet szalámit - és néha a kifli is elfogy. Néha. A kakaó mindig, a második is.

Az első szünidei nap

2008.06.30.

Hétfő, a bölcsiszünet első napja. Vagy ha úgy számoljuk, a harmadik, mivel szombat reggel óta többnyire hármasban vagyunk - a férjem 24 órázott hétvégén (vasárnap pedig az elmaradt alvást pótolta), Nagyanyó és Nagyapó pedig elutazott az öcsémet meglátogatni, aki egy észak-olaszországi városban, Modenában tölti fél éves ösztöndíjának utolsó két hetét. Így a babák többé-kevésbé rám maradtak. Nagyon édes pofák, de nagyon fárasztóak (gondolom ez a legtöbb hosszú GYESen lévő többgyermekes anyukának nem újdonság, csak én vagyok ilyen kezdő).

Zsifi rengeteg új dolgot tanult meg: ahogy Bobó itthon van, egész nap mindenféle ingerek érik (ami sokszor persze sírásba torkollik), így a mozgásfejlődése látványosan felgyorsult. Hipp-hopp megtanult stabilan, támaszkodás nélkül ülni, már két kézzel manipulál. Fél szemem persze mindig rajta van (a másik meg Bobón, és gyakran összevesznek, hogy most melyik kire nézzen), félek, nem elég jó még az egyensúlya és bármikor hanyatt vághatja magát. Kedvenc közös elfoglaltságuk továbbra is az együttőrjöngés a kanapén. A kifejezés erős, tudom, de muszáj ezt használnom,  a huncutkodás, játék, hempergés félő, nem lenne elég szemléletes... Az egész abból áll, hogy kedvükre-kényükre ugrálnak, másznak, borulnak és vetődnek a vendégággyá nyitott kanapén.  Ami, elképzelés alapján is meglehetősen veszélyes tevékenység két ilyen apróságtól, pláne egyszerre, hát ha még nézzük is... Gyakran a hideg futkos a hátamon egy-egy összeborulás után, és minden reflexemre szükségem van, hogy megvédjem őket a sérülésektől, főleg persze Zsifit.

Zsifi megette ma élete első túró rudiját. Aprócska falatokra vagdostam neki, és kiskanállal a szájába adagoltam. Nem mondhatnám, hogy nagyon tiltakozott ellene. Holnap lenne 10 hónapos, már ha lenne 31-e, de mivel június 30 napos (bár mostanában láttam olyan hirdetést, ami az akció utolsó napját június 31-ében jelölte meg és el is gondolkodtam, nem én vagyok-e tájékozatlan-tanulatlan, hiszen a mai hiteles sajtótermékek nyilvánvalóan tévedhetetlenek), vehetjük úgy, hogy ma tölti be a 10 hónapot. Ennek örömére Zsifi számokban: 9200 gramm, a centijeit nem ismerem, fogak száma kerek nulla. Bobó szintén holnap töltené be a 29 hónapot, ő is 31-én született. 14 és fél kilót nyom, a centiket az ő esetében sem tudom, fogak száma 16 és négy fél. A négy hátsó örlő félig kibújóban.

Így a második gyerek után már csak mosolygok azokon a kezdő szülőkön (és töredelmesen bevallom, nem cserélnék velük és mindenkinek sok kitartást kívánok a rengeteg öröm mellé), akik azzal dicsekszenek, hogy az ő babájuk milyen szépen fejlődik, hány kiló és centi, stb. A kedvencem az, mikor újságolják, hogy a picinyük alig 11 (nem tíz, hanem tíz perc ötven másodperc!) perc alatt szopik 100 grammot... A második gyermek után valahogy az ember kikerül a számok bűvköréből, ha egyáltalán valaha is belekerült. Kivételek persze mindig vannak.

Bobó bölcsijében van például egy házaspár, akiknek a kisfia történetesen az én nagyfiam aktuális legkedvesebb játszótársa. Anyuka és Apuka minden egyes súly- és magasságmérés után lecövekel a falra felfüggesztett "eredménytáblázat" előtt, és ujjongva elemzik, hogy csemetéjük kit hagyott el a kilóival és "te jó ég, Aladár leelőzött minket".

Szerintem kétfajta szülő van. Az egyik típus saját gyermekét tekinti a világ közepének, a legszebbnek, legjobbnak, legokosabbnak, leghuncutabbnak, legilledelmesebbnek, és az összes többi leg-legnek. A másik típus ugyanezeket gondolja, de tisztában van azzal, hogy ez minden szülőre igaz. Veszélyes fajta ám az első. Ők azok, akik minden egyes szúnyogcsípést számon kérnek a gondozónéniktől, és a fejét követelik annak a gyermeknek (és a szüleinek) akik csemetéjük féltett őzikéjét el merte cipelni a játszótér túlsarkába. Aztán idővel - és újabb gyermekek születésével - persze a helyzet úgyis javul.

Az itthonléttel kapcsolatos egyik problémát az együttalvás fogja jelenteni, úgy látom. Bobó nagyon ellenkezik, természetesen akkor is, ha már teljesen ki van fáradva. Az apját is azzal fogadta délután, hogy "hisztiztem, Apa!". "Mikor hisztiztél?" "Mikor lefeküdtem az ágyba." És ez valóban így volt, hatalmas cirkuszt rendezett. De nem engedtem, mert szüksége van az alvásra, és most is nagyon nyugodtan aludt, már egy kicserélt, jókedvű Bobó nézett rám, mikor kiszólt a szobájából, hogy "Anya, én is felébredtem".

Mindenesetre az elkövetkező napok feladata az új, harmonikus napirend kialakítása. Jól hangzik, de nem lesz ilyen egyszerű.

Most pedig szép álmokat mindenkinek, a mi kicsink és picink már szépen alszik, azt hiszem, meglessük őket. Ha már egyszer ők a leg-legek.

 

Játszótér készül

2008.06.27.

Vége a bölcsinek. Ennek örömére zsebkendőnyi füves teraszunkat játszótérré változtatjuk, a meglévő hinta mellé beszereztünk egy csúszdát, egy két méter átmérőjű medencét, és egy hét múlva érkezik egy kisebb mászóka is.

Úgy gondoltuk, hogy Bobó valószínűleg nagyon unná magát, megfelelő mozgáslehetőségek nélkül. Őt még nem kötik le az építőjátékok, kirakók és egyéb egy helyben ülős elfoglaltságok, bár lehet, hogy alkatánál fogva mindig inkább futkos majd a szabadban, mint hogy a szobában játsszon. Hogy ez jó-e vagy rossz? Egyáltalán nem bánom, hogy kisfiunk - nagyfiunk - ilyen örökmozgó, remélem sportolni is fog majd, ha nagyobb lesz. És azt is remélem, hogy csak hobbiból, mert azt semmiképpen nem szeretném, ha versenysportra adná a fejét. Túl sok kompromisszum, túl nagy energiabefektetés, túl sok sérülés, túl nagy ár azért a néhány évért.  Mindemellett a versenysportot nem tartom egészségesnek, szerintem a rekreációs sport szolgálja az egészséget. A versenysport nem. Nagyon szép dolog, és minden elismerésem a versenysportolóké, hogy megmutatják, az emberi teljesítőképesség (meg a doppingszerek) mi mindenre képes, de az én gyermekem ne legyen profi sportoló - hacsak nem szeretne nagyon az lenni. A férjem és én is kivettük belőle részünket (bár én csak amolyan hobbi-versenysportoló voltam, hiszen a diákolimpiák időszaka a heti öt edzés ellenére sem közelítette meg a túlterheltséget és csak addig űztem, míg jólesett). A férjem is befejezte az egyetemi évek alatt - bár ehhez egy komoly sérülés kellett. Ja, már megint a sérülés...

Szóval azt gondoltuk, a mini játszótér mindenképpen megtérülő beruházás (nem beszélve arról, hogy az épülő házunkhoz a mostaninál kicsivel nagyobb zöld terület lesz, eszközöket pedig olyanokat választottunk, amik óvodás korukban is jók lesznek még), hiszen előbb-utóbb én sem gyeden lévő kismama leszek, aki napközben elvégzi teendőit, majd délután ráér a gyermekekkel az állatkertben, a belvárosban, vagy a közületi játszótereken sétálgatni. Ilyenkor milyen jó szolgálatot fog tenni az otthoni kiskert a gyermekjátékokkal! Eljön még az idő, mikor a délutáni órákra marad a főzés, a házimunka, az este pedig valószínűleg újra a munkáé lesz.

Kicsit várom már, hogy dolgozzak, ám most pont - újra és újra - válságban vagyon annak tekintetében, hogy mégis mi a fészkes fenét csináljak?! Elnézést a keményebb hangnemért, de szinte már én unom saját magamat, ráadásul nagyon, mert nem tudom, mihez kezdjek. Maradjak abban a szakmában, ami még egy évig teljes gyermekbarát munkahely, de utána egy kissé más területen, állásinterjúk tömkelege után tudnék csak elhelyezkedni (viszont olyan munkakörben, amit szívesen csinálnék), vagy váltsak szakmát, amiben jelenleg halvány ígéretem ugyan van, hogy lesz a későbbiekben állásom (hja, az ígéretek - és mi lesz vajon azután?), de mellette tuti, hogy félig a nagyszülők nevelik fel a gyerekeket? Na, most jól jönne a life-coaching. Bár ahogy kérdezem önmagamat, egyre világosabban látom a jövőt. A gyerekek az elsők. Meg a férjem. Ráadásul a nagyszülőket sem lehet a végtelenségig terhelni: hiába imádják az unokáikat, nem tölthetik velük minden második délutánjukat. Még leírni is rémes, na nem az, hogy ők legyenek velük, hanem hogy mi ne legyünk (anya+apa)...

A dilemma adott, és úgy gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.  Egyszer egy nő ismerősöm azt mondta, nem kell a gyermek mellett lenni minden pillanatban, hanem a meghatározó pillanatokat kell elkapni. Jó-jó, gondoltam már akkor is (és akkor még nem volt meg sem Zsifi, sem Bobó, de még a gondolatuk sem), de honnan fogom tudni, mikor vannak azok a pillanatok, ha egyébként nem vagyok ott?

Visszatérve a játszótérre: kíváncsian várom, hogy válik be. A többi meg majd jön magától. Mindenesetre holnap új időszámítás lezdődik. Fel a szalmakalappal és a capri-nadrággal, elvégre nyaralunk - itthon. Kicsivel és picivel, meg egy naggyal, miután hazaért a munkából.

Játszótér készül

2008.06.27.

Vége a bölcsinek. Ennek örömére zsebkendőnyi füves teraszunkat játszótérré változtatjuk, a meglévő hinta mellé beszereztünk egy csúszdát, egy két méter átmérőjű medencét, és egy hét múlva érkezik egy kisebb mászóka is.

Úgy gondoltuk, hogy Bobó valószínűleg nagyon unná magát, megfelelő mozgáslehetőségek nélkül. Őt még nem kötik le az építőjátékok, kirakók és egyéb egy helyben ülős elfoglaltságok, bár lehet, hogy alkatánál fogva mindig inkább futkos majd a szabadban, mint hogy a szobában játsszon. Hogy ez jó-e vagy rossz? Egyáltalán nem bánom, hogy kisfiunk - nagyfiunk - ilyen örökmozgó, remélem sportolni is fog majd, ha nagyobb lesz. És azt is remélem, hogy csak hobbiból, mert azt semmiképpen nem szeretném, ha versenysportra adná a fejét. Túl sok kompromisszum, túl nagy energiabefektetés, túl sok sérülés, túl nagy ár azért a néhány évért.  Mindemellett a versenysportot nem tartom egészségesnek, szerintem a rekreációs sport szolgálja az egészséget. A versenysport nem. Nagyon szép dolog, és minden elismerésem a versenysportolóké, hogy megmutatják, az emberi teljesítőképesség (meg a doppingszerek) mi mindenre képes, de az én gyermekem ne legyen profi sportoló - hacsak nem szeretne nagyon az lenni. A férjem és én is kivettük belőle részünket (bár én csak amolyan hobbi-versenysportoló voltam, hiszen a diákolimpiák időszaka a heti öt edzés ellenére sem közelítette meg a túlterheltséget és csak addig űztem, míg jólesett). A férjem is befejezte az egyetemi évek alatt - bár ehhez egy komoly sérülés kellett. Ja, már megint a sérülés...

Szóval azt gondoltuk, a mini játszótér mindenképpen megtérülő beruházás (nem beszélve arról, hogy az épülő házunkhoz a mostaninál kicsivel nagyobb zöld terület lesz, eszközöket pedig olyanokat választottunk, amik óvodás korukban is jók lesznek még), hiszen előbb-utóbb én sem gyeden lévő kismama leszek, aki napközben elvégzi teendőit, majd délután ráér a gyermekekkel az állatkertben, a belvárosban, vagy a közületi játszótereken sétálgatni. Ilyenkor milyen jó szolgálatot fog tenni az otthoni kiskert a gyermekjátékokkal! Eljön még az idő, mikor a délutáni órákra marad a főzés, a házimunka, az este pedig valószínűleg újra a munkáé lesz.

Kicsit várom már, hogy dolgozzak, ám most pont - újra és újra - válságban vagyon annak tekintetében, hogy mégis mi a fészkes fenét csináljak?! Elnézést a keményebb hangnemért, de szinte már én unom saját magamat, ráadásul nagyon, mert nem tudom, mihez kezdjek. Maradjak abban a szakmában, ami még egy évig teljes gyermekbarát munkahely, de utána egy kissé más területen, állásinterjúk tömkelege után tudnék csak elhelyezkedni (viszont olyan munkakörben, amit szívesen csinálnék), vagy váltsak szakmát, amiben jelenleg halvány ígéretem ugyan van, hogy lesz a későbbiekben állásom (hja, az ígéretek - és mi lesz vajon azután?), de mellette tuti, hogy félig a nagyszülők nevelik fel a gyerekeket? Na, most jól jönne a life-coaching. Bár ahogy kérdezem önmagamat, egyre világosabban látom a jövőt. A gyerekek az elsők. Meg a férjem. Ráadásul a nagyszülőket sem lehet a végtelenségig terhelni: hiába imádják az unokáikat, nem tölthetik velük minden második délutánjukat. Még leírni is rémes, na nem az, hogy ők legyenek velük, hanem hogy mi ne legyünk (anya+apa)...

A dilemma adott, és úgy gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.  Egyszer egy nő ismerősöm azt mondta, nem kell a gyermek mellett lenni minden pillanatban, hanem a meghatározó pillanatokat kell elkapni. Jó-jó, gondoltam már akkor is (és akkor még nem volt meg sem Zsifi, sem Bobó, de még a gondolatuk sem), de honnan fogom tudni, mikor vannak azok a pillanatok, ha egyébként nem vagyok ott?

Visszatérve a játszótérre: kíváncsian várom, hogy válik be. A többi meg majd jön magától. Mindenesetre holnap új időszámítás lezdődik. Fel a szalmakalappal és a capri-nadrággal, elvégre nyaralunk - itthon. Kicsivel és picivel, meg egy naggyal, miután hazaért a munkából.

In memoriam

2008.06.25.

Reggel sokkolt a hír, miszerint meghalt az első magyarországi szívátültetésen átesett kisfiú. Az egyik kereskedelmi televízió reggeli beszélgetőműsorában készült telefonos riport az anyával - nincs annál borzalmasabb, mint egy gyermekét sirató anya panaszát hallgatni. Szörnyen önző módon saját apróságaimra néztem és azt gondoltam, milyen jó hogy egészségesek, és hogy ennél nagyobb ajándékot nem kaphatunk az élettől.

Délután találkoztam egy egyetemi ismerősömmel, akivel együtt igazgattuk az egyetemisták diákkörét - ő a saját karán, én az enyémen. Mikor a közös munkánk véget ért, elváltak útjaink: én gyermeket várva készültem az utolsó éves szigorlataimra, ő pedig még egy évet dolgozott, majd a diplomaosztója előtt szintén lemondott. Utódja egy cserfes, ám annál talpraesettebb, nagyon kedves, tisztességes, jó kedélyű szőke lány lett - legalábbis én felületes ismeretségünk alapján így láttam. Másfél hónappal ezelőtt, egy vizsgára az államvizsgától, öngyilkos lett. Senki nem tudja, miért. Szülők, rokonok, barátok, egyetemi társak értetlenül állnak az eset előtt, búcsúlevél hiányában csak találgathatnak.

Nem tisztem hosszas litániákat írni a lányról, hiszen nem ismertem őt eléggé, mondhatni csak benyomásaim voltak. Mégis elgondolkodtató, hogy sokszor milyen hirtelen csap be a ménykő, ott, ahol legkevésbé sem várnánk.

Szülőként, bár kisgyermekeink kamaszkora igen messzinek tűnik - ugyanakkor azt is tudom, hogy az idő hipp-hopp elröppen -, csak arra tudok gondolni, újra csak nagyon önző módon, nehogy velünk is valami baj történjen.

És újra megfogadom, hogy munka ide, pénz oda, a karrier is vesszen, felnőtté válásuk minden pillanatát meg akarom élni, hogy időben észrevegyem a bajt, és olyan anyát lássanak bennem, aki mindig ott van, ha kell, és számíthatnak rám problémáik megoldása kapcsán. Legyen szó akár a kedvenc plüssmacijuk eltűnéséről vagy hogy Zsifi már megint elrombolta a Bobó által nagy nehezen felépített várat, jöjjön az első egyes és fekete pont az iskolában, vagy az első szerelmi csalódás, esetleg a második...

Gyerekként én is mindig számíthattam a szüleimre, és ennek hatását ma is érzem, bár már nem vagyok gyerek, vagy mégis?

A kicsikkel ma fagyizni voltunk a belvárosban. Nagyon jó volt, türelmesen ültek - Bobó egy széken, Zsifi a babakocsiban. Bobó saját egy gömbből és tejszínhabból álló fagyikelyhet kapott, Zsifi az én fagyimat kóstolgatta, és ostyát evett hozzá. Mindenkinek minden nagyon ízlett.

Két nap múlva kitör a bölcsiszünet, de már várom, nem tartok tőle egyáltalán. Szépen kigondolom, milyen programokat szervezünk majd, hova megyünk együtt, mivel töltjük majd az időt. A nyaralás idén kimarad, ha már egyszer építkezünk... Bár kezdem azt érezni, soha nem hagyhatjuk el albérletünket, mert a munkálatok egyáltalán nem úgy haladnak, ahogy kellene. Ha egészen pontos akarok lenni: egyáltalán nem haladnak. Kiráz a hideg arra a gondolatra (szó szerint!), hogy még egy telet jelenlegi lakhelyünkön kelljen kihúzni - a szigetelés borzasztó, az utcát fűtjük. A lámpák nem jók (a vezetékek a falban), a meleg vízre annyit kell várni, hogy pont befejezem a mosogatást, mire megérkezik, és még sorolhatnám.

De ezek sem problémák igazából, csak apró bosszúságok, és minden nap hálás vagyok, hogy úgy élhetünk, ahogy élünk - és főleg, hogy egészségesek vagyunk.

Hétvégi nyugalom

2008.06.23.

Szombaton nagy tettre vetemedtünk mi négyen: folytatva a hét második felében ébredő tendenciát, elautóztunk egy (nem is annyira) közeli bevásárlóközpontba, hogy a férjem nyári ruhatárát (is) felfrissítsük. A gyerekek mint mindig szerencsére most is jól el vannak látva göncökkel, bár csoda lett volna, ha nem kapnak ők is egy kis vásárfiát.

Mindenesetre a nyugodt andalgós kirakatnézegetés szóba sem jöhetett, bár megfelelően felszerelkeztünk: két babakocsi, az egyik kicsi, a másik pici. Pontosabban egy nagy és egy kevésbé nagy. Vittünk még temérdek játékot, innivalót és egy nagy csomag kukit - ez a legjobb unaloműző mostanában Zsifinek. Bobó is nagyon szereti, de az ő esetében már egyéb trükköket is be kell vetnünk a cél érdekében. Zsifi viszont nagyon jól elszórakozik a kukidarabokkal: két kis ujjacskájával felcsippenti, becélozza a száját és megpróbálja beletömni az egy szem kukit, ami addig, míg el nem fogy, legalább fele részben a babakocsira lesz kikenve. Időnként kiszedi a szájából a félig elolvadt kukit, forgatja a kis ujjaiban, kapargatja, majd próbálja tovább majszolni, de mivel a kuki ilyenkor már tiszta ragacs, nem is olyan könnyű azt újra megenni. Ezért előbb vagy utóbb a babakocsira keni a nagy igyekezetben, meg persze egész kislányom csupa-csupa ragadós sárga maszattá változik. Az arca, a kezecskéi és persze a puci lábai is. A ruhájáról nem is beszélve.

Szóval kikászálódtunk az autóból, ki-ki elfoglalta helyét a számára fenntartott babakocsiban és gyors nézelődésbe fogtunk. Bobó a legelső üzletben nagy rimánkodásba fogott ("ott a labda Anya! kérem a labdát! nem azt a labdát, a másikat! a sárga labdát! nem azt a sárgát, a másikat!"). Ennek az lett az eredménye, miután a kisebbik ellenállást választottam, hogy kapott egy nagy sárga-zöld röplabdát, melyet szinte az egész vásárlás alatt ki sem engedett a kezéből. Így a befektetés megtérült, remek ár-érték arányú üzletet csináltunk :-). A röplabda aóta sem alhat a kertben, a szobában a helye.

Venni ugyan nem sok mindent sikerült, de legalább felmértük, miért is érdemes ily módon vásárolni.

Természetesen Zsifi közben elfáradt, mindannyia megéheztünk és Bobó is megunta az üldögélést. Úgyhogy megebédeltünk, szigorúan a helyi étkezde nagy ablakai mellett elhelyezett asztalnál, ahonnan alaposan szemügyre vehettük a szántóföldön parkoló utánfutós traktort. Részletesen kielemeztük a színeit, a kerekeit és a bácsit, aki majd a mezőre kiviszi és levágja a füvet. Közben Zsifi elaludt a babakocsiban (ilyen sem nagyon fordult elő még).

Továbbállva Bobó labdázni kezdett, mert már nem lehetett a babakocsi ranságában tartani, így is nagyon ügyes fiú volt. Hatalmas boldog visítás kerekedett, amihez más hasonló korú gyerekek is csatlakoztak, mi szülők pedig leülhettünk egy percre a padokra meginni egy jó kávét - szuper volt. Hálás tekintetek záporoztak ránk.

A hazafelé úton mindkét apróság igen nyűgös volt - Zsifi nyilván unta már az ülést (de a földre mégsem tehettük le mászni), Bobó pedig rendkívül fáradt volt. Hazaérkezés után ment is az ágyába aludni, Zsifi játszott még kicsit, majd ő is elszunnyadt. Eztán a férjem is, én pedig családos anyához méltóan rendet raktam-mosogattam-pakoltam, ahogy azt illik.

A Thomasos ágy sajnos ugrott, többe kerül annál, mint amit mi jelenlegi helyzetünkben ilyen luxuskiadásokra szánhatunk. De ha egyszer beköltözünk a házba... még a padlásfeljáró is Thomasból lesz. Csak azt nem tudom, mit csinálunk, ha vége a Thomas-láznak. Elköltözünk?

A hétvégi nyugalom után hétfő reggeli káosz következett. Történt ugyanis, hogy a férjem annak rendje és módja szerint elindult dolgozni, bezárta az ajtót, hogy míg mi fent öltözünk, ne jöhessen be senki illetéktelen. Lassan mi is indulásra kész állapotba kerültünk, nyúltam volna a kulcsomért - csak éppen nem volt a helyén. Nem találtam sehol, azt meg mondanom sem kell, pótkulcsot nem tartunk. Vagyis tartunk, csak azt a férjem hordja a táskájában, amit persze visz magával dolgozni. Utóbb mint kiderült, az én kulcsom is az ő autójában - azaz a három kulcsból mind nála volt. Mi pedig bezárva a házba... Szerencse, hogy Nagyapó elhozta nekünk az övét - biztos gondolta, hogy milyen gyerek az ilyen, mármint én, de azért csak elhozta. Végül egy órás késéssel csak elvittem Bobót a bölcsibe.  

Most pedig már két órája csend van, mivel Zsifi fent alszik a kis ágyában. Igazából el kellene mennünk bevásárolni (még tej sincs itthon, pedig anélkül megáll nálunk az élet), de az UV-riadó kicsit elbizonytalanít. Valószínűleg autóba pattanunk, és villámgyorsan elmegyünk az áruházba, megvesszük az ennivalót, hazasietünk, és fél négyig ki sem dugjuk az orrunkat. De mindezek előtt jön egy jegeskávé. Ha pedig Zsifi felébredt, bekenem 100 faktoros naptejjel. Ez a nap már nem az a nap...

Vásárlási láz

2008.06.19.

Azt hiszem, elvesztem.

Tegnap óta folyamatosan vásárolok. Ruhákat. Magamnak. De nem én vagyok a hibás, a baj az, hogy eljött a nagy nyári áleszállítások ideje és én három éve csak terhesruhákat vettem magamnak. Ráadásul mióta Zsifi rendesen ül a babakocsiban és végre élvezi a sétát, el is tudunk menni hosszabb utakra, amikor szeretnék nem úgy kinézni, mint aki csak kiugrott a sarki közértbe egy kiló krumpliért.

Régebben nem tudtam vele kellemes sétákra indulni - a babakocsiban fekve sosem maradt meg, szerencsére a babakocsink travel system rendszerű, azaz az autós hordozóval kompatibilis, így azt csak rá kellett pattintanom és mehettünk is. Igen ám, de Zsifi ezt sem viselte pár percnél tovább, és el sem aludt benne, úgyhogy a kisebbik gyermekem picibabakorából kimaradtak a nyugodt, andalgós csecsemőséták. Bobóval volt benne részem, bár leginkább abban a formában, hogy eltoltam a közeli parkba, és pont elaludt, mire odaértünk. Ekkor leültem az első padra és nagy erőkkel tanulni kezdtem kezdetben a szigorlataimra, végül az államvizsgára. Nem voltam soha különösebben parázós és agyontanulós típus, soha nem készültem többet a szükségesnél, egy hajszállal sem. De azért ez nem volt egyszerű.

Szóval, vissza a vásárláshoz. Ez biztos valamilyen pszichés hatás, de úgy éreztem, egyszerűn nem hagyhatom ki egyik kedvenc üzletem féláras akcióit, járni mégiscsak kell valamiben! Ráadásul ugye a terhességeim előtti ruhák nagy része mégiscsak kicsi, és nem járhatok lepedőben (egészen addig, míg divatba nem jön - ismerős, ugye?).

Olvastam egyszer egy nagyon szórakoztató könyvet (rosszkedvű nőtársaim vagy strandon heverésző kikapcsolódók számára tökéletes olvasmány), főszerepben egy boltkóros lánnyal, talán el kellene olvasnom megint?

De leginkább Bobó miatt vesztem el. Azaz inkábba bankkártyánk. Fog elveszni. Legalábbis majd ezt mondom a férjemnek, meg hogy a szóban forgó ágy Bobónak csak félannyiba került, mint amennyibe, és egyébként is csak úgy hozzám vágták a boltban, még jó, hogy nem vágott jobban kupán.. S mivel ily módon az életemre törtek, extra kedvezményt kaptam, nehogy a végén feljelentést tegyek.. de azt hiszem ezt már tényleg nem hinné el a férjem (aki amúgy is mindig elolvassa, miket írogatok ide, úgyhogy már le is buktam).

Szóval, Bobónak láttam egy szuper (de még annál is szuperebb) Thomas-os ágyat. 180 cm hosszú, pont jó lenne még pár évig, pontosabban addig, amíg Thomas már nem lesz elég érdekes. Kitört ugyanis a Thomas-láz a bölcsiben, ami alól nagyfiam sem tudta magát  kivonni, de szerintem, nem is akarta. Minden este Thomasos könyvből mesélünk, eddig kettőt gyűjtöttünk be (két különbözőt), de gyanúm szerint a sor itt még nem ér véget. De nem baj, nyilván nem függetleníthetjük magunkat a közösségi hatásoktól - csak nehogy legközelebb a Shongoku legyen a menő. Na csak várjuk ki a végét, hosszú még a gyerekkor!

Szóval, az amúgy sem tömött bankszámlánk csak apad és apad, és még nincs egy csaptelepünk. De ha fürdőszobánk nem is lesz, farmerom már van (az eltakarja a koszt, nem?) J De néha igazi nőnek is kell lennie még egy kétgyermekes anyának is, és hogy máshogy lehetne az, ha nem ruhavásárlás közben?

A kisemberek ma nagyon jókedvűek voltak. Zsifibaba rákapott a kukira, és egész délután azt majszolt, míg az állatkertben sétáltunk. Régen jártunk már arra, úgy gondoltuk, itt az ideje szemügyre venni, hogy fejlődnek a pingvinek. Szépen fejlődnek, már egyik-másik önállósította is magát. Odakerülésük után sokáig csak rajokban mozogtak, nagyon viccesek voltak. Bobó nagyon szereti őket továbbra is. Jó volt nagyot sétálni, különösen, hogy Apa is korán hazaért és négyesben tudtuk tölteni a délutánt.

A felismerés ereje

2008.06.17.

Valami csak most jutott el a tudatomig, pedig már kb. két hónapja tudom: a bölcsinek 10 nap múlva vége.

Ez azt jelent, hogy öt héig egyedül leszek az apróságokkal, ugyanis a férjem csak augusztus elejére tudott szabadságot kivenni, tehát pont mire Bobó újra bölcsibe - azaz kisoviba - megy. Előzetes terveink szerint így mégsem megy akkor bölcsibe, legalább egy hetet itthon leszünk négyesben.

De addig is mi legyen?

Még nem készültem fel lélekben, hogy hogyan fogok például főzni. Hogyan fogok dolgozni. Hogyan fogok egyáltalán elboldogulni a két kis szélvésszel.

De csak lassan a testtel, elvégre is az anyjuk vagyok, ráadásul más anyukák is otthon vannak egy- két- három gyerekkel és meg se kottyan nekik. Vagy ezt csak én gondolom? És amúgy is, legyek boldog, hogy ez a két gyönyörűség megadatott nekünk, mások egész életükben várnak rá.

Apropó, a sógornőm szülőszobán van, úgyhogy nagy a családban az izgalom. Reggel elfolyt a magzatvíz, legutolsó, kb. két órás inormációim szerint beszúrták az EDÁ-t, megrepesztették a magzatburkot és minden megy a maga rendjén. Azért csak szurkoljon mindenki, nagy esemény ez! Kislányt várnak egyébként.

Szóval, míg én a fejemet töröm az elkövetkező hetek mikéntjén, mások ennél nagyobb problémákkal vannak elfoglalva.

Azt találtuk ki, hogy gyakran leszünk az anyósoméknál kint a területen. Az istálló mellett van egy két szobás új vendégház (ami nem nagyon üzemel, de ha valaki vidéki nyugalomra vágyik olcsón, csak jelezze!) fürdőszobával, konyhával a kis horgásztótól 100 méterre. Terveink szerint ezt a lakot célozzuk meg az öt hét alatt többször is, a gyerekek imádni fogják. Ott Bobó kedvére rohangálhat egész nap, a levegő tiszta, látnivaló bőven akad, nincs szemét és vszélyes autóforgalom. A háznak a felépítését amúgy is végignéztük, az összes burkolatot például én választottam ki. Bobó féléves volt, mikor tüzépről tüzépre rohangáltunk csempék, padlóburkolók és csaptelepek után.

Ez a nagy terv nyárra, a többit meg majd meglátjuk. Az apróknak szuper lesz, az biztos.

Most megyek, mert Zsifi felébredt és társaságra vágyik. Már biztosan ott áll a kiságy sarkában, ahogy szokott mostanában, és azt hajtogatja - ezt már hallom is - hogy dededede.

 

 

Front jön?

2008.06.16.

Ma Zsifi meg volt őrülve egész nap (az időjárásjelentés szerint font frontot követ). Reggel kezdődött a nyafogás, szinkronban, persze a férjem éjszakás volt, úgyhogy egyedül vezényeltem le a reggeli hisztikommandót. Bobó is rosszul kelt fel, úgyhogy a házban két kis méregzsák ébredt.

Ki kellene fejleszteni egy hisztitávoltartó önvédelmi mechanizmust, amivel a szülők felfegyverkezhetnek a természetes, korral járó, előre várható, ám soha-meg-nem-szokható dühkitörések ellen. Nem olyasmire gondolok, ami meggátolja a hisztit, szerintem az kell egy gyereknek, még akkor is, ha néhol igen zavarbaejtő tud lenni egy két és fél éves hisztije. Inkább valami olyan termékre lenne szükség, ami a szülőt megvédi attól, hogy felzaklassa magát. Szerintem ugyanis nincs olyan anyuka vagy apuka, aki hidegvérrel tudná végigasszisztálni gyermekei bolondériáit, hiába vagyunk azzal tisztában, hogy ennek így kell lennie és szépen el fog múlni.

Ez lenne a nagy ötlet, ha valaki lát magában elég innovatív energiát, kérem, fejlessze ki a szóban forgó hisztitávoltartót.

Addig is, mi anyukák és apukák ilyenkor csendes túlélésre játszunk s mindent bevetünk a jó ügy érdekében.

Nálunk manaság a kanapé válik be, legalábbis Zsifinél. Van egy nagy sarokkanapénk, amely vendégággyá nyitható - ezzel szemben igazából csak akkor van összecsukva, ha vendégek jönnek. Pont elférünk rajta négyen, s a hozzátartozó párnák. A program a következő: Bobó összeborogatja az összes párnát, majd befekszik a sarokba, és kakaót-macit-peluskát kér. Zsifi visítozva mászik-teper-kavar s mindent megtesz, hogy Bobó közelébe kerülhessen. Ekkor nagy nevetgélés és visongás következik, ami pont addig tart, míg Zsifi meg nem próbálja megszerezni a kakaós csőrös poharat.

Egyébként mindketten imádnivalóak, minden nehézség ellenére. A hintát imádják, már Zsifi is hintáztataható a kis bébihintában, mellette szokott ülni Bobó, és ez mindkettőjüknek nagyon tetszik.

Mindenesetre most édesen alszanak, én is szép álmokat kívánok mindenkinek.

Kutyák és lovak

2008.06.15.

A címmel ellentétben nem a Sztárom a párom-at néztük hétvégén (aki látta a filmet, tudja, miről van szó), bár akinek kisgyermeke van vagy olvasta az eddigi bejegyzéseket, az kitalálhatta.. Annyi történt, hogy a férjem szüleinél jártunk, Mamánál és Papánál. Az időjárás a pártunkra állt, s bár a széljárás nem volt valami kedvező (meglehetősen szeles időben volt részünk), legalább az égi könnyek elkerültek minket s az autó hátuljába pakolt esőkabát és gumicsizma madárlátta-bontatlanul került vissza a nap végén oda, ahonnan elindulta.

Nagy készülődés előzte meg az indulást, igazából akkor se lett volna több csomagunk, ha egy hétre megyünk, pedig csak egy napról volt szó. A legnagyobb meglepetés viszont akkor ért, mikor megérkeztünk: a popsitörlő kivételével semmi nem maradt otthon, az pedig a nagyszülőknél is volt. Szóval, eddig simán ment minden.

A területre kiérve a nagyszülőkre bíztuk az aprókat és elszöktünk a helyi tüzépre. Ha már egyszer építkezünk... Dolgunk végeztével gyors telefonos állapotfelmérés után (ami közben kiderült, hpgy Zsifi bőséges ebéd után nyugodtan alszik a kiságyban, Bobó pedig a nagyapjával ül a szekéren és nézik a békákat a horgásztóban) úgy döntöttünk, randizunk egy gyorsat, ebben úgyis régen volt részünk. Célba vettük a kisváros cukrászdáját s nagy adag édességet rendelve kiültünk a teraszra. Jó koszos sportcipőben, farmerban nem hasonlítottunk randizó párhoz, de  ez a legkevésbé sem izatott minket, olyan jó volt egy kicsit nyugodtan ülni és csak a csokoládéra figyelni (arról nem is beszélve, hogy kit érdekelnek ilyenkor a kilók)...

Szóval egy kis feltötődés után visszazökkentünk szülőszerepünkbe, és nagy sétára indultunk Kicsi-és-Picivel a nagyszülők kíséretében, körben a területen. Láttunk gólyát, fácánt, a távolban ragadozómadarat, és persze megnéztük a sok-sok lovacskát és a kutyákat, megetettük a kis tóban a halakat, próbáltunk békát fogni (fúj).. Bobó nagyon élvezte, ahogy a lovak az új rangsort alakítják ki: megérkezésünk előtt engedték össze a kancákat néhány herélt ménnel, és azon nyomban elkezdődött a harc az új rangsorban betöltött előnyös helyekről. Bobó ebből csak a nyüzsgést látta, pedig igen kemény rúgások és harapások is történtek ám.

A lovak után útba ejtettük a sok szalmabálát, amin nagyfiam élvezettel ugrált végig az apja kezét fogva. Ennél már csak a hatlmas homokdombok voltak élvezetesebbek (erős vöröses homok, biztosan megvan rá a szakkifejzés de én se geológus, se építőiparban jártos nem vagyok, így csak arra tudtam gondolni, mivel fogom kimosni Bobó ruhájából). Most készünekl a militray- és fogatpálya legújabb akadályai, s ahogy az árkokat kiássák, kisfiunk legnagyobb örömére hatalmas homokdombok keletkeznek, melyek mind-mind megmászásra várnak.

Zsifi mindeközben kézről-kézre járt - ez az, amit ö legjobban élvez. Nagyon huncut a kisasszony, szépen kinyilvánítja, éppen kihez szeretne menni, aztán kis idő múlva megunja az aktuális kiválasztottat, és új ringató kezek után néz. De sehol sem tölt el két-három percnél többet.

A hazafelé úton mindketten édesen aludtak s az éjszaka is jól telt természetesen, mert igazán elfáradtak.

A nagyszülők már nagyon vártak minket s az unokákat - napokon belül várjuk a család bővülését, ugyanis a férjem öccsééknél baba születik, az első. Nagy izgalomban vagyunk emiatt is, már várjuk.

Csudapofák

2008.06.12.

Kaptam egy bónusznapot.

Ma mindenki nagyon aranyos és kiegyenúlyozott volt, hatalmas boldogságot okozva ezzel a szülőknek. Az örömöt csak tetézte, hogy a férjem is nagyon hamar hazaért a munkából, Bobót már ő hozta el a bölcsiből. Kisfiunkat ez annyira felvillanyozta, hogy össze-vissza ugrált örömében, nagyon aranyos volt. Ilyenkor érzi igazán büszkének magát az ember: a gyerekek együtt játszanak, nevetgélnek, bohóckodnak, nekünk meg csak annyi a dolgunk, hogy figyeljük őket s amikor a huncutkodás a tetejére hág, kicsit lehűtsük a kedélyeket - albérletünk nappalija ugyanis nem olyan nagy, hogy abban a sérülés veszélye nélkül ugrálhassanak.

Nagyon nagy újság van: Zsifi felállt. Igazából már néhány napja, és nem is tudom, eddig miért nem számoltam be róla, hiszen nagy esemény ám ez egy apró kisasszonyka életében. Azóta folyamatosan mászik utánam... hopp, ez is új: profi módon mászik az én kislányom. Legtöbbször már nem a kúszást választja, ha el akar jutni valahová, már nagyon szépen mászik. Egész nap teper utánam s húzza fel magát a ruhámon, mászik a nyakamba, markol, szorongat és a végén belecsimpaszkodik a nyakláncomba/fülbevalómba/hajamba. Ilyenkor azárt megfékezem, amit legtöbbször nagyonzokon vesz, de ahogy leteszem, már kezdi is elölről. Reggeltől estig jön-megy-közlekedik, szuszog, küzd és nagyon-nagyon akaratos csecsemő. Ha valamit a fejébe vesz, nem tágít, és mérhetetlenül dühbe tud gurulni, ha nem sikerül, amit eltervezett. Anyukám szerint ha kicsit nagyobb lesz, Bobó jelenthet neki...

Napközben sok dolgunk volt, hiszen ha minden igaz, az építkezés a tervek szerint halad, úgyhogy sokasodnaka feladataink, de most kezd érdekessé válni. Számolunk, mérlegelünk, a munkámat csaptelepben és üvegtéglában mérjük... Míg Zsifi alszik napközben, én csúcsra járatva dolgozom, számítógép segítségével. Mivel a munkán kívül nem nagyon marad időm másra, a házimunkával spórolok s köszönet illeti a férjemet, hogy nem vitatkozik a heti portörlés elmaradása miatt. Igazából ha időm jut egy többfogásos ebéd készítésére, és egy finom sütemény sütésére, az igazi kikapcsolódást jelent. Egyébként a GYED melletti munkát nagyon szeretem, és azt hiszem, megőrülnék, ha nem lenne lehetőségem szellemi munkát is végezni. A munkaadómra pedig hálával gondolok, és remélem, még sokáig dolgozhatok nekik. Úgy látszik, ez a köszönetek napja...

Na de itt a köszöneteknek vége (pedig lenne még mit megköszönnöm), végülis nem nyertem semmi rangos díjat, ami nem jöhetett volna létre, stb.

A férjem most jött haza a fociból, úgyhogy most elbúcsúzom, megyünk leskelődni (így hívjuk a csemetéink meglesését, miután már elaludtak)...

Egyik kicsi, másik pici

2008.06.10.

Kezd az élet visszatérni a rendes kerékvágásba.

Zsifibaba szépen gyógyul, már csak kicsit folyik az orra és szerencsére mindketten megúszták komolyabb megbetegedés nélkül. A porszívó szép lassan szobadíszből visszaminősül porszívóvá s a porszívós orrszívó is üzemen kívül helyezhető.

Bobó továbbra is hű önmagához, mikor érte megyünk a bölcsibe Zsifivel, még csak füle botját sem mozgatja. Persze odajön hozzám, megmutatja, hogy éppen milyen formájú tortát készít, majd mintha mi sem történt volna, szépen folytatja amit elkezdett. Én meg csak állok, nézem, s nem értem, miért nem foglalkozik velünk.

Közben Zsifit körbeveszik Bobó csoporttársai és simogatják. Ő ilyenkor a hordozóban csücsül, de mivel nagyon nehéz, le szoktam tenni a földre. Előbb- utóbb persze sírás lesz a vége, mert az apróságok egyre jobban fellelkesülnek és jól meghintáztatják. Aztán ahogy egyre többen lesznek, Zsifinek úgy fogy a bátorsága s a végén mindig segélykérő hüppögésbe fog.

Közben próbálom Bobót becserkészni, ami nem egyszerű feladat, mert a bölcsi udvara hatalmas, a botanikus kert tövében végződik. Általában cselhez folyamodok, és úgy teszek, mintha elindulnék haza Zsifivel - ekkor már jön.

A mai napnak vége már, szépen alszanak. Azt hiszem, követjük a példájukat.

Szép álmokat mindenkinek!

Egyik kicsi, másik pici

2008.06.09.

Reményeim, melyeket az iránt tápláltam, hogy Apa hazaérkezése majd megoldja a viselkedésbeli problémákat, bizony, csúfos kudarc után szertefoszlottak.

Ugyanis semmi nem változott imádott gyermekeim viselkedésével kapcsolatban. Pontosabban új tényezők jelentek meg, amelyek nem örömteliek (betegség), de pont megfelelők arra, hogy a mostani rosszkedvet megmagyarázzák.

Figyelem már Bobót néhány napja, hogy kissé mintha folyna az orra, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Ami érthető, ha azt veszem figyelembe, hogy egy bölcsisnél ez majdhogynem mindennapos jelenség, bár télvíz idején gyakoribb. Csak bízakodhatok, hogy a betegség ennyivel be is éri és nem tör ki rajta.

Az viszont sokszor előfordul, hogy Bobó enyhe orrfolyása után Zsifi egy teljes tünetspektrumot produkál, mely a klasszikus (banális, de egy csecsemőt azért mégis megviselő) vírusfertőzések összes jelét megmutatja: orrfolyás, tüsszögés, (piros torok, úgyhogy feltehetően az fáj is neki), láz. Egy-két nap múlva jó kis hasmenés - így tudjuk nyomon követni, merre tart a vírus.

Két napja nem alszunk (szerencsére a férjem és Bobó jó alvók, Zsifi sírása nem zavarja őket): a kisasszony és én. Egész éjjel sírdogál, de az ok csak tegnap estére lett nyilvánvaló: niagara-szerű orrfolyás, amitől szegénykém nem kap levegőt, és nem tud rendesen aludni sem nappal, sem éjszaka. Most láza -még- nincs, nagyon remélem, nem is lesz. Azt sem bánnám, ha a hasmenés elmaradna, az mindig nagyon megviseli Zsifit, a többi kis csecsemőhöz hasonlóan. Remélem, ez most csak egy szimpla felsőlégúti hurut. Most éppen édesen szundikál a kis ágyában, nagy küzdelmek árán sikerült elaltatnom. a baj csak az, hogy egy fél óra múlva indulnunk kell(ene) Bobóért a bölcsibe. Nem szeretem őket felébreszteni, de ha muszáj..

Bobó viselkedése ha lehet, még zavarbaejtőbb, mint a férjem távolléte alatt. Olyan oktalan hisztiknek vagyunk szemtanúi, amiket tanácstalan tekintettel és széttárt karokkal nézünk, mert fogalmunk sincs, mi váltja ki. Biztosan az az oka, hogy ő valamit egészen máshogy képzelt el, mint ahogyan végül bekövetkezett (például a legótorony nem jobbra, hanem balra dőlt el), de mivel még nem képes az érzéseit szavakba önteni, sajnos, nem jövünk rá, mi is a baj. Ilyenkor sajnáljuk is őt, meg mérgesek is vagyunk (főként, mikor tíz perc alatt a harmadik dühkitörést produkálja), és már sokmindent próbáltunk a megszelídítésére: voltunk szigorúak, kedvesek, vidámak, morcosak, nagyon- nagyon figyelemelterelők, meg sok minden mások is.

Végül úgy vettük észre, két dolog válik be leginkább. Az egyik, hogy egy kis ideig hagyjuk tombolni, majd megvigasztaljuk - elvégre vigasztalásra vágyik. Próbálkoztunk azzal is, hogy kimegyünk a szobából és nem veszünk róla tudomást, majd pár perc múlva egy teljesen más témával elvonjuk a figyelmét - ekkor a hiszti megszakad, mint amit elvágtak és csupán hűlt helye marad. Egyszer ez jön be, másszor az. De mindig hagyunk neki egy kis időt, hogy a haragja miatti frusztrációja hisztiként távozhasson.

Szóval, továbbra is éljük a kisgyermekesek mindennapi életét s esténként, mikor elcsendesedik a ház, lábujjhegyen lopózunk be a szobájukba, megnézni, hogy be vannak-e takarva és szépen nyugodtan alszanak-e. Aztán kinyúlunk a nappaliban és élvezzük a csendet.

Egyik kicsi, másik pici

2008.06.07.

Az Apahiány égbekiáltó.

A férjem szerda este utazott el néhány napra, holnap délelőtt érkezik haza. A gyerekek mintha a viselkedésükkel akarnának tiltakozni a távollélt ellen, csütörtök reggel óta kezelhetetlenek. Bobó szétszedte a bölcsit, Zsifi meg engem gyötör egész nap.

Csütörtök reggel mindketten nagyon rosszkedvűen ébredtek. Zsifi szokásától eltérően sírt, miután felébredt. Majd bementünk Bobóhoz, aki már szintén ébren volt, ám öröm helyett hatalmas hisztibe kezdett, mihelyt minket meglátott. Rúgkapált, kiabált, ugrált - mindezt egyszerre, bizarr mozgásformákat hozva létre.  A hiszti tárgya azóta sem derült ki. A bölcsiben szétdobálta az összes játékot, rúgott, verekedett, veszekedett, toporzékolt és ellenkezett. Az ütések imádott gondozónénijére záporoztak, szerencsére haragját nem a társain vezette le. A gondozónéni pedig nagyon ügyesen kezeli Bobót, összeszokott párost alkotnak már ők ketten.

Zsifi pedig mint aki megkergült. 4 órakor kelünk, és egész nap megy a nyafogás. Keveset alszik, állandóan elégedetlen és nem tudom, mihez kezdhetnék. Semmi nem jó. Igaz, őt a frontok nagyon megviselik születése óta, most pedig három napja esik az eső. Csak nemrég sütött ki a nap, és ha imáim meghallgattatnak, ma már így is marad. Aki járt már hasonló cipőben, az tudja, milyen küzdelmes két dühöngő kismanóval a házba bezárva lenni.

Most éppen nyugalom van: Zsifi édesen alszik a kis ágyában, Bobó műsort ad a sajátjában. Még van rá esély, hogy ő is elaludjon. Nagyon fáradt, és ha nem piheni ki magát egy kicsit, egész délután csetleni-botlani fog. Most éppen lalalalázik és esze ágában sincs elcsendesedni.

Legutóbbi bevásárlásunk alkalmával az újságárusnál meglátott egy mesekönyvet, és egyből megragadta, és azt kiabálta, hogy "ott a Thomas". Mi nem tudtuk, hogy ismeri a mesét, de úgy látszik, a bölcsiben valakinek van Thomas-a, a gőzmozdony. Szóval, lett neki egy kis gősmozdonyos könyve, és azóta Thomast mesélünk minden este, azaz " a Tomaszot". A mesélés még a képek nézegetésében merül ki és serényen válaszolgatok a "miért és hol van" típusú kérdésekre. "Mi az, és hol van?" Minek ide mese, míg kitalálom a választ és úgy válaszolok, hogy az ne generáljon újabb kérdéseket, akár egy egész lexikont elolvashatnék neki.

Bobó most ér abba korba, mikor folyamatosan kérdez, és mindeközben egyfolytában beszél. Teszi mindezt úgy, hogy a kanapén ugrál vagy ledobálja a párnákat, esetleg egyéb bútorokat tologat és még véletlenül sem hallja meg, ha arra kérem, ne tegye. Mikor felemelem a hangom, úgy tesz, mintha akkor hallaná először, ám hibátlanul visszamondja, amit három mondattal előbb kértem tőle... Kis agyafúrt.

Most azt hajtogatja, hogy "Anya én is fekébredtem", úgyhogy megyek és elmondom neki, hogy aki nem aludt el, az nem tud felébredni.

Egyik kicsi, másik pici

2008.06.04.

Tegnap este az egyik családi jóbarátunk hívott fel telefonon, aki nem mellékesen, büszke nagypapa. Ebben a minőségében kérte a tanácsomat, mert - az eddigi - egy szem unokája, aki pont aznap töltötte be a hat hónapot, belázasodott. A fejtörést nem is ez okozta, hanem hogy az orvosuk által felírt láz- és fájdalomcsillapító szuszpenzió bevétele után a kisunoka nagyon hosszan aludt, úgy négy órán keresztül napközben, amit máskor nem szokott. Ébredés után pedig a kicsit nagyon hidegnek érezték, meg is mérték a hőmérsékletét, és csak 35,2 volt.

Megint - mint minden nap, újra és újra - rá kellett ébrednem, hogy az ember lehet bármilyen okos, bármilyen képzett, de ha a saját rokonáról van szó, nem segít a drága papír, a nagy nehezen megszerzett tudás, az ember olyankor a bolhát is elefántnak látja s képes a legnagyobb badarságokat beképzelni magának - ám a konkrét kérdés, amelyre a megnyugtató választ várná, nem hangzik el. Mert magunk is érezzük, hogy az csak egy "de mi van ha". ami ráadásul biztosan nincs is.

Megnyugtattam az aggódó nagypapát, hogy ne izguljon, ez csak annyit jelent, hogy Dininek lement a láza. - De nem szokott ilyen hosszan aludni... - De tudod, lázas gyermek gyógyuláskor többet alszik. - De 35,2??? - Szopik rendesen, mosolyog, nem bágyadt? - Nem , evett rendesen, jókedvű, élénk. De 35,2??? - Igen, a digitális technika ördöge!

Nyakam rá, hogy aggódó nagypapánkat az a kérdés kínozta, nem adagolták-e túl a szirupot (bizony, bizony, azt a gyermekek imádni szokták, jó cukros íze van)?

Másnap Dini anyukája hívott kétségbeesetten, hogy még mindig láza van, nem túl magas, és a hasa is megy, folyik az orra is. Nem fog kiszáradni? Háromszor ment a hasa az elmúlt hat órában. a barátnőm egyből mondta azt is magától, hogy a picur jó kedélyű, szopik is rendesen, de hát ez a hasmenés...

Milyen jó az embernek megerősítést hallani, hogy persze, nem lesz semmi baja, egy jó kis vírus végigrobog a szervezetén, két nap múlva kutya baja!

Én leginkább a gyermekeim sírásával kapcsolatban vágytam mindig a megerősítésre. Bobó újszülöttként szinte alig aludt napközben, sokat sírt. Egyedül voltam vele, a férjem rengeteget dolgozott, a barátaim tanultak még - akárcsak én - a nagyszülők elfoglalt középkorúak... Zsifi pedig igazi nehéz eset volt, néha órák hosszat sírt esténként, semmivel nem tudtuk megnyugtatni, az első két hónapban felcserélte a nappalt és az éjszakát...  Jó párszor éreztem úgy, hogy csapnivaló szülő vagyok, aki még a gyermeke sírását sem képes lecsillapítani. Ilyenkor nagyon jól tudott jönni a szakember együttérzése, aki megírta, hogy ez természetes és így kell lennie, hogy ez hozzátartozik a szülővé váláshoz. Ez megnyugatatott és képes voltam objektívebben szemlélni a dolgokat.

Aztán persze szép lassan elmúltak ezek az időszakok, jöttek az új kihívások, és ma már nem aggódunk annyit (kac-kac, jól hangzik ez, de még szép, hogy nem igaz).

Egyik kicsi, másik pici

2008.06.01.

Gyakran járunk az állatkertbe. A férjem akkor kapatta el Bobót, mikor Zsifi született és bent voltunk a kórházban. Minden délután kimentek oda, Bobó fel-le motorozott a kis lábbal hajtható járgányán. Mai napig ez az egyik kedvenc elfoglaltságunk.

Azért szeretjük, mert nagyon biztonságos. Mondanom sem kell, hogy teljesen körbe van kerítve, tehát Bobó nem szalad ki az autók közé s nyugodtan előremotorozhat, nem kell félnünk, hogy baja esik (persze azért arra ügyelünk, hogy az oroszlánok ketrecéhez ne menjen túl közel és ha nem muszáj, a zsiráfokhoz se másszon be). A környezet nagyon szép, minden patyolattiszta. Az állatkertet folyamatosan fejlesztik. Pár éve még Európa legrosszabb állatkertje címe is a miénk volt, de már fantasztikusan rendbe tették. Évről- évre új állatok érkeznek és mindig új kifutók épülnek, a régi idők már csak nyomokban látszanak s azon kifutók újjászületésének időpontja is ki van tűzve.

Legutóbb pingvinek érkeztek Dél-Afrika legdélibb csücskéből (vagyis ott honos ez a fajta, persze nem biztos, hogy onnan jöttek). Bobó imádja őket, mindig 20 perces program, mire elevicélünk a kerítésük mellől. Zsifi még nem érti, hogy miért is jó az állatkert, ő kicsi még. Tegnap volt 9 hónapos. Nagylány már, mászni kezd és nincs akadály előtte. (Na én sem tudom eldönteni, hogy kicsi vagy nagy: egyszer ezt gondolom, másszor azt. Mitévő legyek...) Minket minden nap többször is szabályosan megtámad: mászik, tapos, karmolászik, marcangol, és simán megpróbál félrelökni, ha az érdekei úgy kívánják (mondjuk épp kinézte magának Bobó könyvét, ám nagyfiam útban van). S hogy ebből mi sül ki? "Na Zsifi mennyél innen, az az enyém"

Egyik kicsi, másik pici

2008.05.31.

Igazi családi nap volt a mai.

Délelőtt Bobó állatkertben volt Apával, én pedig ebédet főztem, míg Zsifi aludt a kiságyában.

Szerettem volna süteményt sütni, de robotgépet csak akkor tudok használni, ha teljesen biztos vagyok benne, hogy Bobó nem lesz otthon, míg az dolgozik. A robotgép helye nálunk a konyhában, jól látható helyen van. Nagyfiam csak akkor hajlandó oda belépni, ha valamivel a robotgép le van takarva, tehát biztosan alszik. De hogy erről meg is bizonyosodjon, meg szokta kérdezni hogy "ajszi a ojobi?" (alszik a robotgép?). Ha véletlenül úgy találná, hogy nem alszik, azonnal rám parancsol, hogy takarjuk be. Ki érti a kétévesek logikáját? Ha be van kapcsolva, sírva követeli, hogy kapcsoljuk ki, annyira fél tőle (ezért sosincs bekapcsolva), de letakarni csak neki szabad. Érthetetlen csavaros logika. Logika? Az nem, csak kétéves...

Szóval, sütemény az nem lett, lett helyette nagy ebéd, Nagyapóéknak is én főztem. Mikor a fiúk hazajöttek, Bobó már olyan fáradt volt, hogy még a teáját is lefelé görbülő szájjal köszönte meg (mert mindig megköszöni ám).

Ennek ellenére nem tudtuk rávenni a délutáni alvásra, aminek következtében egész délután kezehetetlen automata üzemmódban járt- kelt a lakásban. Mikor a déli hőség elmúltával kimentünk csöppnyi udvarunkra, akkor is csak becsücsült kis hintájába s másra nem is maradt ereje, mint hogy engem utasítson, miszerint milyen formájú homoktortát milyen eszközzel és hová építsek. A parancsolgatást nem lehet elég korán kezdeni, és ahhoz sosem lehet elég fáradt a kétéves.

Eközben Zsifi boldogan pörgött-forgott a járókájában, mely elég nagy ahhoz, hogy egy óráig is elgyakorlatozzon benne (persze mindezt parancsra: Zifi, pöjöjél, fojogjál). Annyira aranyosak, mikor összenéznek mindig nagy boldogság kerekedik s indul a bohóckodás. Mindketten orkocska-arcot vágnak, amely úgy jön létre, hogy felhúzzák az orrukat és hangosan szuszognak.

Mi pedig a férjemmel büszkén állapítjuk meg újra és újra, milyen jók is azok a hétvégék, mikor mind a négyen együtt lehetünk s figyelhetjük a kicsi és a pici rohamos fejlődését s láthatjuk azt, milyen jó testvérek is ők (lekopogom).

Egyik kicsi, másik pici

2008.05.31.

Tudtátok, hogy a blogírás hízlal? Legalábbis engem, mivel minden alkalommal egy tábla csokoládé kíséretében ülök le az élménybeszámoló megírásának. Úgyhogy szépen eldugom a mérleget, vagy egyszerűen csak majd úgy teszek, mintha nem létezne - akkor a problémának is meg kell oldódnia. Nincs mérleg, nincs hízás. Vesszen az önuralom!

Elmentünk a gyerekekkel bevásárolni. A szupermarketben szigorúan két kocsival közlekedünk: Zsifi a babahordozóban ül a bevásárlókocsin keresztben, míg én igyekszem lehetőleg púposra pakolni a kocsit - bár ezt így hónap vége felé sajnos bizonyos okok miatt nem tehetem... Közben Bobónak elkötünk egy bébitaxit, amibe szépen beleül és azon nyomban beköti magát. Nevelnünk sem kell a biztonságra, és megvan az az előnye is, hogy kikapcsolni nem tudja, így pár percig biztosítva van a nyugalmunk. Mert természetesen ha nem vagyunk elég gyorsak és nem érünk időben a kiflis vagy túró rudis pulthoz, megunja a nézelődést és hangos "Bobóka kiszájj" (Bobóka kiszáll) felkiáltásokkal igyekszik kikecmeregni a bébitaxiból. Ez a mi segítségünk nélkül ugyan még nem megy neki, hála a biztonságiöv kisgyermekbiztos erősségű kapcsolójának, mégis elég kellemetlen, mikor félhisztisen mindenáron ki akar szállni.

Azt a típusú bébitaxit külön nem bírom, aminek nyitható az ajtaja: ezzel ugyanis legtöbbször az történik, hogy menet közben Bobó kivágja az ajtaját, és az éppen mellettünk haladó nénik/bácsik lábának csapódik. A nénik/bácsik pedig vagy mérgesen arrébb ugranak, vagy (ritkábban) viccesre veszik a figurát és igyekeznek nem elfelejteni, hogy nekik is voltak/vannak/lesznek hasonló korú gyermekik/unokáik. Akárhogyan is, én sűrűn kérem a bocsánatokat, Apa meg cak annyit mond "minek nem megy arrébb az ilyen".

A bevásárlás legrémisztőbb része a kasszánál való sorbanállás. Ekkorra már Zsifi és Bobó is nagyon unja a dolgot, és ki-ki életkorának megfelelően igyekszik ezt a tudtunkra adni. Mi pedig magyarázkodunk (a gyerekeknek, hogy jól van Drágáim, mindjárt mindent kifizetünk és hipp-hopp otthon is leszünk), csitítgatunk, próbálkozunk cumisüveggel/rágcsálnivalóval/szívószálas kis üdítővel lehűteni a kedélyeket, több-kevesebb sikerrel.

Egyik kicsi, másik pici

2008.05.29.

Ma jutott nekik egy kevés Nagyanyóból iés Nagyapóból is, aminek mindannyian nagyon örültek.

Reggel szépen elvittük Bobót bölcsibe. Szokásához híven beszaladt az udvarra, és azt rikoltozta, hogy "puszoász a bőcsibe", ami annyit tesz: pucolás a bölcsibe. Ezt Nagyapótól tanulta, mert egy időben sokszor vitte ő bölcsibe Bobót, főleg akkor, amikor a férjem éjszakás volt, Zsifi pedig még kicsi volt ahhoz, hogy télen korán reggel hidegbe ki- melegbe be- hidegbe ki cipeljem magammal. Szóval, bepucolt a bölcsibe, mi pedig Zsifivel meglátogattuk Nagyanyót a mnkahelyén.

Nagy szerencse, hogy saját vállalkozása van, így maga osztja be az idejét. A munkatársával rengeteget utaznak, de ha itthon vannak, alig várja, hogy az unokák betoppanjanak. Persze meg szoktam beszélni, ha bemegyünk, mert sokszor tárgyalnak vagy egyéb olyan elfoglaltságuk van, amikor nem hiányzik egy-egy sertepertélő- örömködő apróság.

Nagy öröm volt ma is, ám Zsifi hamar elfáradt, így pár perc után hazaindultunk. A kisasszony az autóban elaludt, és arra sem ébredt fel, amikor szép óvatosan betettem a kiságyba. Három óra hosszát aludt teljesen kinyúlva, szerintem meg sem moccant (engem meg várt a munka). Lázas lehetett egy kicsit (nem beteg egyébként, de a foga nagyon kínozza szegénykémet), de mire felébredt, a láznak hűlt helye sem maradt.

Miután Bobót is elhoztuk a bölcsiből (ekkor már a férjem is itthon volt), megbeszéltük vele, hogy Anyának és Apának egy kis dolga van, és addig Nagyanyó meg Nagyapó fog rájuk vigyázni.

Így is lett, egy óra nagyszülő- unoka találkozás következett, míg mi a férjemmel az épülő házunk ügyében jártunk el. Nagyszerű dolog, hogy az építkezések sem úgy mennek már, mint régen. Én ugyan nem tudom, az milyen lehetett, de ha belegondolok abba, hogy a mesterekkel nekünk kellene hadakozni és a munkájukat ellenőrizni...(egyáltalán hogy? ki ért ahhoz? mert hogy mi nem vagyunk szakmabeliek, az egyszer biztos - bár talán a betont a téglától meg tudnánk különböztetni :-)) Régen azt mondták, hogy egy építkezés egyenlő a család széthullásával. Lehetett benne valami. Még így is nagyon sok a feladat, pedig az építtető tartja a kezében a dolgokat, aki nagyon megbízható és tisztességes.

Szóval, unokák és nagyszülők egyaránt nagyon örültek a mi kis dolgunknak, mert így együtt kedvükre hancúrozhattak. A kicsiket egy nagy rakás csokoládé és keksz várta, mire megérkeztünk. Azt pedig el sem tudom képzelni, mi történt, míg a szigorú szülők távol voltak...

Bobó újabb nótát hozott a bölcsiből. Már elég tisztán énekel, úgyhogy hamarosan ő fog minket újabbnál újabb dalokra tanítani.

Jó is lesz, mert amit ma a rádióban hallani, az elég hervasztó. Szomorú, hogy az embernek mennie kell az igényes zene, olvasnivaló és kikapcsolódás után. Ha az aprók kicsit nagyobbak lesznek, több idő jut majd ezekre a dolgokra is. Én kis naiv.

Addig is élvezzük, hogy az egyik kicsi, a másik pici.

Egyik kicsi, másik pici

2008.05.28.

Újabb bölcsis rossz szokásunk van. Eddig volt a köpködés, most jön a rugdosás.

Bobó megrúgta ma Zsifit - szándékosan. Nem erőből és nem volt nagy rúgás, de szándékos volt. Ezt pedig nem fogjuk engedni. Nagyon összeszidtam, mire megsértődött, és megrugdosott engem is.

Na, most megkaptam. Ami jár? Mostanában amúgy is teljesen kiestem a pikszisből. Egy időben az édesapjával nem volt hajlandó szóba állni, nem készíthetett neki kakaót, nem pelenkázhatta be, nem öltöztethette, még puszit sem adhatott neki. Ez nagyjából akkor volt, mikor a férjem egymás után többször nem tudott hazajönni estére a munkája miatt.

Ellenben - mit vétettem én? Én itt vagyok, ha kell (ha nem), kakaót készítek, reggeli puszit osztok (bár mostanában nincs rá engedélyem), bölcsibe viszek, bölcsiből hozok, esti puszit adok (akkor is ha nincs rá igény). Mégis rossz fát tehettem a tűzre.

Megvan!

Hiszen ugyanezt teszem Zsifivel is - talán ez a titok nyitja! Kivéve a kakaót és a bölcsit, de számára egyéb extrákat tartogatok. Mindenki megkapja a magáét :-). Én is :-(.

Vagy fogjuk egyszerűen a nagyfiam életkorára? Az olyan egyszerű és frappáns lenne...

Zsifibaba nagyon jól érezte magát délelőtt Apával. Mosolygott és nevetgélt nagyon sokat, még a fogzás nyűgjéről is elfeledkezett. Aztán ahogy engem meglátott, beindult az elégedetlenkedés.

Más anyák is járnak így a kisbabáikkal? Számtalanszor tapasztaltuk, hogy addig minden rendben van, amíg nem vagyok látótérben. Aztán ahogy Anya megjelenik, megy a panaszkodás. Talán mert tudják, hogy anya csak egy van. Meg Apa is. Meg Bobó is. Meg Zsifi is.

Egyik kicsi, másik pici

2008.05.27.

Zsifibaba fogzik. Már pár napja gyanítjuk, de mostanra semmi kétség. Pillanatnyilag úgy látjuk, hogy a bal felső egyes foga van kibújóban. De lehet, hogy a jobb oldali is. Nem valami típusos, de a mi kislányunk amúgy sem az (tudom, egyik gyermek sem az - sem a mieink, sem a mások gyermekei). Szegénykémnek az egész felső ínye tiszta piros és duzzadt. Remélem hamar kibújik az a fogacska.

Tegnap szépen elaludt, minden különösebb ellenkezés nélkül. Később felébredt és nem tudott újra visszaaludni, nagyon sírt és a ház túlsó sarkából is jól hallottam, ahogy mérgesen rágja a cumiját. Éjfél után, két órányi sírás után aludt el nagyon nehezen.

Bobó nagyon jól alszik. Neki is küzdelmesen jött ki az első foga, de azóta végigalussza az éjszakát, és szerencsére arra sem ébred fel, ha Zsifi sír. Most éppen még ébren van, a szokásos esti koncertjét tartja. A soros nóta a "megy a gőzös". Bobó számtalan nótát tud, a bölcsiben a gondozó nénije, akit imád, nagyon sokat énekelget nekik. A múltkor majd' kinyúltunk reggel a férjemmel, arra ébredtünk, hogy "hepi bölzdéj tú jú".. Nem jár angolórákra, én nem vagyok híve a nagyon korai fejlesztésnek. Biztosan másoknak más a véleményük, de én úgy gondolom, leginkább a játék az, ami kisfiam fejlődését elősegíti ebben az életkorban. A pedagógia is azt mondja: játék, tanulás, munka - ez az időrendi sorrend. Mindezt átszőheti a sport, amely minden életkorban kiemelt szerepet kellene, hogy kapjon. Az én nézetem szerint a tanulásnak még nem jött el az ideje, holott azt is tudom, az idegen nyelv ragadna rá, mint a cukor. Talán majd oviban. Szóval, a happy birthday-t nem angol-foglalkozáson sajátította el.

Holnap délelőtt az édesapja fog Zsifire vigyázni, nekem lesz egy pár órás munkám, aztán rohanok hozzájuk haza. De addig Apáé a főszerep, lássuk a medvét!

Szép álmokat mindenkinek!

Egyik kicsi, másik pici

2008.05.26.

Az egyik szemem sír, a másik... a másik is. Ma voltunk Zsifivel a bölcsiben, adatfelvételen. Október 20. lesz beszoktatásának első napja. Akkor már majdnem 14 hónapos lesz, így bizakodó vagyok. A kisfiam  9 hónapos volt, mikor ugyanebbe a bölcsibe került. Mivel nem volt munkaviszonyom Bobó születésekor, hiszen iskolába jártam, muszáj volt beállnom dolgozni, mert mint tudjuk, a gyes nem egy nagy összeg. A szüleim segítettek, de nem lehet örökké rájuk támaszkodni.

Zsifi sokkal nyitottabb, mosolygósabb kisbaba, mint Bobó volt ennyi idős korában. A mai napig nagyon szereti a bölcsit, a kezdetekkel sem volt bajunk. Kicsit azért félek, mert Zsifi sokkal anyásabb, mint Bobó volt annak idején. De idősebb lesz. Bobó korai bölcsibe adása miatt a mai napig kínoz a lelkiismeretfurdalás.

Kicsit már hiányzik a munka, de nagyon jól érezzük magunkat itthon.

Mindent összevetve örülök, hogy a munkahelyem bölcsődét tart fenn, és a gyermekinknek van helye. Nagyon kevés a bölcsődei férőhelyek száma Magyarországon. A múltkor olvastam egy alternatív lehetőségről, amikor kismamák vagy kispapák saját házukban vigyáznak több kisgyermekre, ha jól emlékszem (de ez nem biztos) 4 éves korig. Ez szerintem nagyon jó ötlet, lehetne több ilyen vállalkozás is.

Nagyon köszönöm a kedves hozzászólásokat! Biztos vagyok benne, hogy soraim lesznek még ennél ziláltabbak, hiszen lesznek jobb és rosszabb napjaink egyaránt. Az igazsághoz az érem mindkét oldala hozzátartozik.

Holnapig pedig szép álmokat kívánok mindenkinek!

Egyik kicsi, másik pici

2008.05.25.

Igazi gyermeknap kicsinek, picinek és nagynak egyaránt.

A reggeli fél 5ös ébredés után fél 8 volt, mire autóba raktuk a családot és elindultunk a nagyszülőkhöz. Zsifi hamarosan elszunnyadt a kocsi ütemes ringatására, nagyfiunk szokásához híven énekelgetett a hátsó űlésen, vagy kommentálta a látottakat. Szerencsére sok traktort láttunk, meg teherautókat. Na és mennyi buszt! A járműveket nagyon ügyesen felismeri, két éves kora óta a színekkel jelzi őket.

"Nézd csak, Apa, ott a sárga busz!"

Bobó most lép be a "miért"ek örökös tengerébe. "Míér Amina a lovacska? Mit eszik a lovacska? Füvet? És szénát isz? Míér szénát?" Amina a nagypapa egyik lova.

A férjem szüleinek van egy kisebb farmja a lakóhelyünktől egy bő órányira. Bobó imádja: korlátok nélkül szaladgálhat egész nap, nem kell attól félnünk, hogy az autók kárt tesznek benne. Esetleg fordítva: a nagypapának van egy kisbusza, amit a mi majdnem két és fél éves kisfiunk vezethetett ma a nagyapja ölében ülve. Nagy boldogságban volt része, egész úton hazafelé azt mondogatta, hogy "tudok vezetni".

Miután megérkeztünk, kipakoltuk az ebédhez szükséges alapanyagokat, melyek nagy részét a nagymama már előkészítette. Zsifi felébredvén nagy örömködésben tört ki a nagy társaság láttán, bár a két dédimamát még meg kellett szoknia, őket ritkábban látja.

Mindkét apróság nagyon élvezte a társaságot, mivel közben befutottak a sógoromék (sógornőm bármelyik nap szülhet, kislányt várnak) és a másik sógornőm a párjával.

A lovak és kutyák lenyűgözték Bobót. Van egy kis mesterséges tó, amely tele van apró halakkal. A tó egy-két éves telepítés, ezért kicsik a halak. Fogalmam nincs, milyen fajták, nem értek hozzájuk. A kisfiam pecázott az apukájával, fogtak is egy halat. A nagy öröm után közös megegyezéssel visszadobták, majd Bobó hozzákezdett módszeresen tönkretenni a horgászbotot. Ezt a cselekedetét már meggátoltuk, amit az életkorának megfelelő dührohammal-hisztivel-toporzékolással viszonzott. Ezeket már lazán kezeljük, keresünk valami nagyon érdekes dolgot, ami számot tarthat az apróság fokozott figyelmére, elterelve őt hisztije tárgyától.

Zsifibaba eközben a hűs házban aludta az igazak álmát, elkerülve ezzel a kora nyári nap délben tapasztalható perzselő melegét.

Bobó délutáni alvása viszont elmaradt, aminek több apró sérülés lett az eredménye. Ha elfárad a kis örökmozgó, mozgása szétesik és nem tud magára vigyázni. Így történhetett, hogy kétszer is elesett a lépcsőn, ami után szorosan a nyomába szegődtem és vigyáztam minden lépését, majd indultunk haza. Még a községtábla elhagyása előtt álomba merült. Kishúga nemkülönben. Hiába, a tiszta vidéki levegő nem ugyanaz, mint a városi.. 

Zsifi nagyon kiegyensúlyzott kislány volt ma. Mindenkire mosolygott, egyfolytában gügyögött és körbe-körbe kommandózott a nagy járókájában.

Hazaérve a nappali közepén két ajándékcsomagot találtunk, melyekre egy-egy léggömb volt kötözve. Nagyanyó és Nagyapó gyermeknapi ajándéka lapult a csomagokban, akik mivel nem tudtak a picurokkal személyesen találkozni, így hagytak nekik jelet, hogy mennyire szeretik őket. Ezek után felhívtuk őket telefonon, és Bobó elújságolta, hogy "kaptam lufit". A Nagyapó és Nagyanyó nevet először a vicc kedvéért használtuk, majd persze rajta maradt a szüleimen, amit ők egyáltalán nem bánnak. A mindennapjaink részei mindketten, ugyanis abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egy városban élünk. Nagyon sokat segítenek nekünk.

Csak fürdetés előtt vettük észre a férjemmel, mi hiányzott mégiscsak a mai napból: nem tudtuk őket babusgatni egy kicsit sem. Így hát gyorsan bepótoltuk.

Az esti elalvás több mint simán ment.  Már édesen alszanak. Az előbb fellopóztunk és bekukkantottunk hozzájuk: szépen szuszognak saját kis ágyukban és alig várják, hogy holnap újrakezdődjön a móka.

Egyik kicsi, másik pici

2008.05.24.

Ezek az esti órák milyen nyugodtak tudnak lenni, főleg hétvégén. De ha nem is nyugodtak, mindenképpen csendesebbek, mint a nappalok. Ilyen szombat estéken egyenesen vakító a kontraszt...

Jó nehéz napjuk volt ma az apróknak. 5-kor keltek (mint általában) és valami front lehettt, mert mindkettő mint egy kis őrült, úgy viselkedett. Csupa hiszti, nyafogás és nyűglődés volt a nap. Mindig a frontokra fogjuk, ha rossz napjuk van és nem tudjuk megfejteni az okát. Mint legtöbbször. Szóval, az időjárásváltozás mindig kapóra jön.

Délelőtt a férjem elvitte Bobót a belvárosba somlói galuskát enni. Közben mellékesen megkergették a szökőkút mellett tanyázó galambokat, szerencsére elkapni egyet sem sikerült. Én nem bírom a tollasokat, csupa kosz utánuk minden. Pedig volt idő, mikor a férjemmel és két szobatársával buliról bulira járva egy kollégiumi szobában laktunk - négy papagáj és egy (vagy két? már nem emlékszem) hal társaságában. Mára a gondolattól is a hideg ráz. Szóval, abszolút egyetértek az angolokkal, amiért kitiltották híres galambjaikat a Trafalgar térről..

Míg ők a somlóizás után betévedtek a piacra, én itthon próbáltam ebédet főzni. Zsifi közben egyfolytában nyafogott, nem volt hajlandó sem enni, sem aludni. Ha leraktam nem volt jó, de ha felvettem, az sem volt jó. Szégyen vagy nem, ilyenkor ha minden próbálkozás csődöt mond, ráhagyom. Egyszer csak megunja. De nem ma.

Ha valakinek van valamilyen tuti ötlete nyűgös csemetéi megnyugatatására, kérem, ossza meg velem. Az enyémeknél a dalolás és a figyelemelterelés be szokott jönni, de ma ez sem használt.

Talán a holnapi nap jobb lesz. Holnap gyermeknapi program gyanánt elutazunk az anyósomékhoz, akiknek van pár lovuk egy nagy területen - Bobó számára maga a Kánaán. És hamar eljön az idő, mikor Zsifi is imádni fogja.

Ja, azt ígértem, kitérek Zsifibaba kopogtatására. Legyen az egy következő bejegyzés témája - még vár ránk egy catatér, melyet otthonná kell varázsolnunk.

Nyugodalmas jó éjszakát mindenkinek!

Egyik kicsi, másik pici - Zsifi és Bobó kalandjai

2008.05.23.

Kerek család vagyunk. Papa, mama, és a két apró: Zsifi és Bobó. Egyik kisebb, mint a másik, bár én mindennap rácsodálkozom, milyen nagyok már. Bobó mára rutinos bölcsődés kisfiúvá vált: 2006. január végén született. Kishúga, Zsifi 2007. augusztus végén látta meg a napvilágot, azóta élvezi anyukája tásrsaságát a nap minden órájában (leszámítva azt a néhány, rendkívül ritka alkalmat amikor nélküle indulok valahová).

Életünk ugyanúgy zajlik, mint az összes többi pályakezdő gyermekes házaspár élete, bár már nem mi vagyunk a többség. Tudom, hogy sokan később alapítanak családot és vállalnak gyermeket, de én nagyon szerencsésnek érzem maga, hogy ilyen fiatal szülők vagyunk. Még nem voltam 23 éves, mikor Bobó született, az egyetem utolsó évét tapostam, jó pár komoly vizsga várt még rám. A férjem másfél évvel azelőtt fejezte be az egyetemet. Nem terveztünk ilyen hamar gyermeket, az esküvőt is akkor szerettük volna megtartani, ha már én is elvégeztem az iskolát. Mindemellett boldogságunk határtalan volt, mikor kiderült, hogy kisbabát várunk. A családom kicsit ugyan megijedt ("nincs diplomád, nincs lakásotok, nem vagytok összeházasodva"), de a nem várt helyzett miatt érzett bizonytalanságuk szerencsére két nap múlva szertefoszlott, a mai napig mintanagyszülők és imádják az unokáikat - az érzés pedig kölcsönös.

S hogy Zsifi hogyan érkezett? Legközelebb arról is beszámolok, de most felébredt és éhes, úgyhogy elkészítem neki a tízóraiját.

Addig is kellemes napot mindenkinek!