Egyik kicsi, másik pici

Nagy ijedtségen vagyunk túl.

Hétfőn Apás nap volt. Mindenki nagyon élvezte (rajtam kívül). S hogy hogyan zajlott a felkészülés?

Reggel fél hatkor (a férjem munkában): ?Annyyaaa! Hozod már a kakajót?? Ágyból ki, lépcsőn le, kakaó, tej, kávé készül. Lépcsőn fel, Bobónak ágyba be a cumisüveges kakaó. Még ekkor sem látok igazán jól. Zsifi szobájából hangok hallatszanak: ?Deddeddeddeddeddedde-babbabba-szsz?? Zsifit ki az ágyból, öltöztetni. Közben Bobó mesét követel. De kár, hogy csak egy vagyok?

Tegnap végre felcsillant a remény, hogy elmaradnak az éjszakai tortúrák. Zsifi este héttől reggel ötig csak egyszer ébredt, akkor megivott közel három deci teát, majd újra elaludt. Ötkor megkapta a cunimsüvegét és majdnem hatig aludt.

Az öröm korai volt, ma éjjel újabb három órás nyűglődés volt a program. Nem lehetett éhes, nem folyik az orra, nem rekedt, tehát nagy valószínűséggel a torka sem fáj. Akkor mi marad? A fogzás. Az örök jolly joker – persze az időjárás után a második a sorban.

Elmúlt a beszoktatás negyedik napja. A felszínes szemlélődő számára minden simán megy.

Nem így nekünk. Mindketten megtépázottak vagyunk, a látszólagos béke, nyugalom és vidámság ellenére is. Azért mégis csak elválás ez, amit kisasszonyka nagyon is sejt, szerintem.

Fogak száma kettő.

Ezt nem hiszem el. Ilyen biztosan nincs. Biztosan.

Mindenkinek lehet rossz napja. De ennyire?

Hiába a gyönyörű őszi napsütés, a barátságos hőmérséklet, reggel óta csak a túlélésre összpontosítok. Már tegnap este éreztem, hogy ez lesz, még a férjemet is leparancsoltam a nappaliba aludni (a gyerekekhez úgyis én kelek, így nem kell az éjszaka közepén számtalanszor fel és le lépcsőznöm), hogy ne zavarjam éjjel. Most én vagyok a család vírusgazdája. Nem mintha kifejezetten betegnek látszanék, de ahogy érzem magam… Egy dolgot látok magam előtt, ezernyi változatban: ágyat, ágyat, ágyat! Belefeküdni és aludni, aludni, aludni! Jó is lenne. De a ház szalad, takarítani kellene. Az építkezés nagyon lassan, de a végéhez közelít, csomó dolgot be kellene szerezni, mindezeket csomó pénzért, így a munka sem állhat meg. Nincs munka, nincs fürdőszoba. Jó üzlet… A gyerekeknek szandál és cipő kell. Nincs munka, nincs cipő. Meg különben is. Nappal aludni? Micsoda luxus az.

Bobó és Zsifi mint két jó testvér, pont úgy viselkednek. Többnyire.

Még tíz nap a jóból. Pontosan ennyi van hátra Zsifi közösségi lénnyé válásáig. A bölcsi már nagyon várja, két szép gyermekünk nagy kedvenc a gondozónénik körében (még jó!), ez nyilvánvaló. Reggelente egyesült erővel szétkapják a bölcsődét, hogy aztán serény parancsolgatásom közepette újra összerakják.

Otóber 13. a nagy nap, kisasszonyka beszoktatásának első napja. Még szerencse, hogy legalább nem péntek. De félre a babonával! Reggelente fürgébben mászik be Bobó bölcsis termébe, mint nagyfiam. Továbbra is bizakodok, hogy az elválás nem lesz nagyon nehéz. Bár szerintem ez mindig az. Az ember lánya (a gyerek anyja) akár beszél róla, akár nem.

Bobónál apastop uralkodik. Volt már ilyen, de ez most elég régóta igen intenzíven tart. Apa pedig lelkibeteg. Nem adhat neki kakaót, de még csak el sem készítheti. Nem fürdetheti, nem öltöztetheti, és nem mesélhet neki. Nem fektetheti be a kiságyba. Nem, nem, nem és nem. De csak az Apa autója szuper. Ma, midőn érte mentem a bölcsibe (elnézést, kisoviba), odarohant hozzám és már nyújtottam a karom hogy akkor most majd jól beleveti magát… ehelyett két centivel előttem lefékezett és csak annyit kérdezett „milyen autóval jöttél?”. Neked is szia, kicsim. Mindegy, már megszoktam…:-)

A nyári totálkár és autóvásárlási mizéria után keni-vágja az autómárkákat. A régiekre még azt is mondja, hogy „az egy régi folkszvágen” vagy „az egy nagyon régi béemvéj”. Hát, ez van mikor a gyermek túlnő az anyján (na de 32 hónaposan?). Sokkal jobban ismeri az autókat, mint én. Igaz, én nem vagyok egy nagy autórajongó, de azért az valami vicc, hogy az alig-két-és-fél-éves nagyfiam bármikor leiskoláz. A szülők büszkesége meg csak nőttön nő.