Koccanás

Jelenlegi életünk nem kis szervezést igényel. És ahhoz, hogy ne érezzük magunkat egy süllyedő hajó közepén, nem kevés humorérzék szükségeltetik. Utólag már az is több, mint vicces, ahogy az elmúlt napok valamelyikén kétségbeesve álltam az út szélén, a kocsi motorháza füstölt, előttünk pedig egy hasonlóan halálra vált nő ült az autójában, aki – bár már öt perce belementem a hátuljába – még mindig nem szállt ki.

A hibás? Na, sajnos, én. A gyerekek a hátsó ülésen. Bobó éppen mérlegel, hogy sírjon-e vagy ne, Zsifi kisebb gyermekként ezen képesség birtokának híján ordít. Senkinek semmi baja, az ijedtségen kívül. Kiveszem Zsifit, és ekkorra Bobó eldönti mit tegyen: „jé, nézd, összetört az autó”, kiabál vidáman. Saját magunk turista látványossága vagyunk. Miért nincs kedvem nevetni…

Pár pillanat múlva egy nő száll ki a másik kocsiból, szerencsém van: intelligens és kedves. Mintha nem is ütköztünk volna, kedélyesen megilletődve érdeklődik, hogy a gyerekeknek nem lett-e bajuk. Nini, mindjárt rendelünk egy kávét is.

Miután elismerem, hogy elismerem saját bénaságom, Nagyapó mint felmentő sereg megérkezik – pont jókor, mert az autónkat bár egy pasi segítségével letoltuk a kereszteződésből (persze nem indul), Bobó stratégiát vált és Zsifi ijedtségét átvállalva sírni kezd. Ez nem sokáig tart, mert mindent egybevetve a mi gyermekeink igen bátrak ám! De Nagyapó hazaviszi őket. Nagyanyó is megérkezik (a mi családunk szociális hálója szerencsére nagyon fejlett, köszönet érte nekik!).

Miután a gyerekek biztonságban hazaértek, nem sokára a férjem is megérkezett, így már nem voltak szülő nélkül. A papírmunka végeztével Anya is megjelent, így már kerek volt a család. Legkerekebb az autó jobb első ködlámpája, ami azóta is a csomagtartóban várja, hogy egyszer valaki visszategye a helyére. Még szerencse, hogy tél van, így a klíma nélkülözhető…

Az életünk megszervezése azóta is folyamatban van.