Egyik kicsi, másik pici

Szerző: kicsipici

A BLOG LEÍRÁSA

Két kisemberrel (és egy naggyal) az élet csodálatos, néha persze igen küzdelmes, de olyan még nem volt, hogy valahogyan ne lett volna.

Látogatás: 328134 alkalommal

A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

Boldog békeidők

2009.01.27.

 Boldog békeidők. Hogy mik? Olyan csak a mesében van.

A gyerekek szerencsére egészségesek, ólálkodó kórnak jele nincs. Boldogan élik közösségi életüket, immáron második napja. Azaz majdnem boldogan.

Bobónál nagyon félős időszak következett el. Éjszakánként többször felébred, sír, hív minket. Egy kis babusgatás után visszakerül az ágyába, ám csak a folyosón felgyújtott lámpa fényénél tud újra elaludni. Esténként is hosszasan kell mellette ülni, mire álomba szenderül. Tegnap óta pedig kisoviba sem szívesen megy.

Hiába gondolkozunk szerencsére, semmilyen traumát nem tudunk felidézni, ami ezeket a jeleket előidézhette volna. Ennek hiányában nagyfiunk újólagos félősségét elkönyveltük kortünetnek és mindent megteszünk, hogy valahogyan átvészeljük ezt az időszakot.

Zsifi ellenben rettenthetetlen, bár az idegenektől kissé megriad. Hétvégén bácsi jöttek hozzánk, akik egy kis kanapét vittek le az emeletről. Mindkét gyerek a nagy ülőgarnitúra közepén ülve nagy szemekkel pislogott, hogy mi történik, Zsifi közben el nem mozdult mellőlem. Nagyon aranyosak voltak.

Bobó már szobatiszta, csak az éjszakai és ? esetleges ? nappali alváshoz visel pelenkát. Zsifinél fogak száma tíz. Ha belegondolok, hogy az első foga három hónapja bújt ki!

Szóval, a gyerekek rendben vannak. A munka is rendben. De hogy ne maradjunk izgalom nélkül, aktuálisan éppen a zűrös építkezésünk körüli gondok szaporodnak. Miért is ne, nem lehet minden tökéletes?

Építkezésünk kimenetele több mint kétséges. Pontosabban minden rendben lesz ? egyszer. És a lényeg valóban ez, az időfaktor. Tegnap kapcsolatba léptem minden problémánk okozójával, akiről időközben az is kiderült, hogy rosszul álcázott ?titkosszolgálati? eszközöket vet be céljai elérése érdekében. Amúgy érdekes, telefonon mindig nagyon kedves és persze ígéri a visszahívást. Most is erre várok. Miért van az az érzésem, hogy hiába?

Arról nem is beszélve, hogy földhivatali széljegyen hat hónapig lehetünk, ami újabb hat hónapra hosszabbítható. Ez hamarosan lejár. Hogy utána mi van? Még nem tudom. Októberben kellett volna beköltöznünk. Inkább meg sem próbálok belegondolni, mikor lesz ebből valami. Ha lesz egyáltalán.

Mindig mondták, hogy az építkezés rizikó. De a vásárlás is rizikó. Honnan tudjam, hogy amit megveszek az jó-e? Lakva ismeri meg az ember. Nem csak társát, házát is (ó, mily költő lakozik itt). De ha minden rizikó, akkor hogyan kerüljük el? Sehogy.

Na mi most jól megjártuk. Folyamatosan keressük a megoldást, de hogy az mi lenne, a mai napig nem látszik. Kellene valami jól értelmezhető iránymutatás, de esély erre igen kevés van.

Bobónak szombaton lesz a harmadik születésnapja. Tervünk van az ajándékkal kapcsolatban, már csak azt nem tudjuk, mikor vásároljuk meg. Nehéz is a dolgozó szülők élete?

Mióta napi 8 órában dolgozó nő lettem, egy sor új logisztikai csavarral találkozom. Ez persze mind egyértelmű azok számára, akik dolgoznak, na de ennyi otthon töltött idő után hozzá kell ahhoz szokni, hogy mire eljön a délután, még nincs bevásárolva, nincs kimosva, a főzésről és a takarításról pedig szó se essék. Ugyanez vonatkozik a vasalásra? Értelemszerűen mióta én is dress code-nak megfelelően öltözködöm (értsd nem farmert és pólót viselek, hanem vasalást igénylő nadrágokat és ingeket ? bár a farmert sem tiltja semmi), azóta nem lehet eleget mosni és vasalni. Ehhez járul Bobó szobatisztaságra szokatása, ami sok-sok balesettel tarkított. És Zsifi most tanul pohárból inni, ez napi plusz két váltás ruha.

Karácsony előtt, mikor éppen három inget vásároltam a férjemnek az öcsémmel, csak annyit mondtam ?Minek veszek ennyi inget ? hogy legyen mit vasalni??. Erre szemfüles öcsém (25 éves lesz, csak a miheztartásvégett): ?Meglepjelek egy vasalóval?? Mire én: ?Na ne. Lepj meg inkább egy vasalónővel?? Itt az ideje ezt felróni. A vasalónőt azóta sem kaptam meg.

Itt a cipő, hol a cipő?

2009.01.25.

Az állatkertből és a nagy sétákból semmi nem lett. Mire mehettünk volna, jött a szél és a sok felhő.

És valamit már megint nem értek. Lehet, nem szerencsés ezt hangsúlyozni, de aki nem kérdez, az nem biztos, hogy tanul.

Azt nem értem, hogyha világunkat a fogyasztás (értsd újabb és újabb fizikailag érzékelhető vagy szolgáltatási javak felhalmozása ellenérték átnyújtása mellett) határozza meg és az örökös elégedetlenség viszi előre, akkor miért nem hagyják, hogy fogyasszunk? Amikor már mindent kapni lehet és minden elérhető, miért van az, hogy pont azok a praktikus és emellett nagyon is szükséges dolgok nem lelhetők fel, amire igazából szeretnénk rátalálni?

Nem kell nagyon extra dologra gondolni. Elég a bölcsibe alkalmas szandálra fókuszálni. Nem hiszem el, hogy január közepe olyan extra időpont lenne egy 26-os bőrszandál utáni kutakodásra. Elvégre a gyerekek bölcsődébe, óvodába járnak. Tehát jelen fogyasztási cikk nem tekinthető szezonálisnak. Főleg ha arra gondolunk, hogy egy ilyen korú gyermek akár három párat is kinőhet egy szezon alatt. Akárhogyan számolunk, a keresletet keresni nem kell. De hogy az ötödik üzletbe kelljen ellátogatni ahhoz, hogy egyáltalán egy párat is találjunk a szóban forgó méretből? Mintha toronyórát kerestem volna lánccal. Volt olyan üzlet, ahol egyenesen azt gondolták ? minden jel szerint ? hogy elment az eszem. Messzire és végérvényesen. Ugyanitt felvilágosítottak, hogy előre kellett volna gondolkodni és augusztusban beszerezni annyi párat, ahány várhatóan szükséges lesz a tavaszi szezonig.

Na jó. Újabb tanulság. Persze nem az, hogy további javakat halmozunk fel a ?hátha szükség lesz rá? jegyében ? bár mint kereskedői fogás nem volt rossz a javaslat ? hanem az első gyerek még mindig sodorhat olyan helyzetekbe, amikre esetleg felkészülhettem volna. Jelen esetben azzal, hogy nem vasárnap délelőtt próbálok Bobónak szandál után rohangálni, hanem vehettem volna a fáradságot és hétköznap ellátogathattunk volna egy olyan boltba, ahol ? információim szerint ? biztosan télen is kapható megfelelő benti lábbeli. Csak munka után a sötétben két gyerekkel (egy kicsivel és egy picivel) parkolóhelyet keresni, eljutni az üzletig, ott őrült tiltakozás ellenében szandált próbálni, közben a picitől megóvni az árukészletet a teljes megsemmisüléstől, ezek után fizetni, majd visszajutni az autóhoz két fáradt aprósággal, mindezt nagyjából egyedül ? nos, ez annyira nem volt vonzó. Nyáron igen, de mivel most tél van, egész héten esős idő volt (de végre eső, vagyis nem volt farkasordító hideg), valami hatalmas dolognak kellett volna történnie, hogy a fenti cselekménysorozatot meg merjem kockáztatni. Arról nem is beszélve, hogy két hete valaki (két napot nem számítva) mindig beteg volt.

Így a szandál projekt végül jól végződött, bár a kérdésre, hogy ?melyik a szép?? Bobó csak annyit felelt, hogy ?nem?, vagyis egyik sem. Próbálkoztam csellel ?melyik a csúnya??, jött a válasz ?mindegyik?. Maradt a fiúsabb lábbeli. Hazafelé menet már nem volt csúnya, és ha így haladunk, holnap reggel örömmel húzza majd a lábacskáira, miután Zsifit letettük a csecsemő csoportban. Ha a vírusok is úgy akarják.

Helyzetértékelés

2009.01.23.

Hát igen. Szóval azért dolgozom, hogy fizessek valakinek, aki azt a munkát végzi el helyettem, amit nekem kellene. Ez így nagyon szépen hangzik, csak jelen esetben nincs más mód.

Előző munkakörömben maradhattam volna, még egy évig. Nem okozna problémát, hogy otthon maradjak, ha bármelyik apróság megbetegszik. Csakhogy mi lenne az egy év után? Kereshetnénk esetleg új perspektívát, ám semmi nem garantálja, hogy találnánk is. Aztán meg mi lenne? Utánunk a vízözön. Akkor már inkább pár nehezebb hónap, de ha minden jól megy, a jövő biztosítva van, de legalábbis nagyobb részben, mintha nem váltottam volna. Az már csak hab a tortán, hogy két éve készülök erre az állásra. Nem is lehetett volna jobbkor (talán csak jövő ilyenkor, de addig marad az egy év frász, hogy mi lesz akkor). Nézzük optimistán, ennek így kellett lennie. És ezt valóban elhiszem.

Ma mindketten otthon vannak. Reggel anyukám ? Nagyanyó ? vigyázott rájuk, amíg a férjem haza nem ért az éjszakázásból. A jól megérdemelt nappali pihenés elmarad így, de azt hiszem ezt senki nem bánja. Igazából nem betegek a kicsik (helyesen a pici és a kicsi), de ha abból indulok ki, hogy Zsifi a köhögése miatt csak nagyjából négy órát aludt éjjel, az mutat valamit. Bobónak is új orrfolyása támadt reggelre, így a döntés, miszerint otthon maradnak, kézenfekvő volt. Csak végre jönnének már rendbe!

Nem mintha nem lett volna előrelátható, hogy ez lesz. Nem is tudom, miért vagyunk meglepődve. Abba meg végképp nem merek belegondolni, mi lett volna, ha a szerencse nem sodorja utunkba a dadust. Így talán hagyjuk is a ?mi lett volna ha? témát. Hiábavalóság. Hisz nem lett ha?

Nagyon örülünk az enyhe időnek. Több szempontból. Nagyon jó, hogy nem fagyunk meg. Nagyon jó, hogy reggel nem csúsznak az utak. Nem görcsöl be a hátam a didergéstől. A gyrekeket sem kell extra óvni, hogy nehogy elcsússzanak az úton. Nincs ráadás idegeskedés, hogy a férjem rendben beér-e az 50 kilóméterre lévő munkahelyére. És végre igazán süt a nap!

Ja, és tök jó, hogy mikor kilépve a munkahelyről még világos van, és mikor indulunk reggel otthonról, már világos van. Mindez szuper. Hétvégére sok szabadban töltött órát tervezünk, végre. A gyerekek szegények már alig várják, hogy kimehessenek a szabadba. Szerintem megnézzük, hogy a pingvinek hogy érzik magukat az állatkertben. És megnézzük, hogy a gólyák nem fáznak-e (persze hogy nem, mert beköltöztek az Afrika Röpdébe a flamingókhoz). Megnézzük, hogy a Főtéren lehet-e kürtős kalácsot kapni (gyanítom, hogy nem, mivel elmúlt a karácsony szezonja). Mindezt ugyanis a gyerekek nem tudják, és mivel ők még gyerekek, meg kell nekik mutatni. Reméljük, az időjárás mindehhez hozzájárul végre. Na meg a bacik és vírusok is eltűnnek, és huss! Szabad lesz a levegő.

 

Nem túl tréfás tréfa

2009.01.22.

A kisasszony már megint megviccelt minket.

Miután már kezdtem elhinni, hogy talán végre egy fél hetet eltöltenek úgy a bölcsiben, hogy mindketten egészségesek, délelőtt fél 10-kor telefonáltak, hogy Zsifinek bizony hőemelkedése van (37,8oC), folyik az orrocskája, nyűgös, levert és kipirult az arca.

Jajj, jajj. Most meg mi legyen? A férjem munkában. Én munkában, sőt, éppen a főnökömmel beszéltem, mikor eszeveszett remegésbe kezdett a telefonom. Először kinyomtam. Újra csörgött, ekkor rám szólt, hogy vegyem fel. Felvettem, húsz másodperc alatt megbeszéltem, hogy máris megy valaki, majd letettem. Biztos halálra vált voltam, mert a főnököm megkérdezte mi a baj. Miután megmondtam, annyit kérdzett, meg tudom-e oldani, vagy el kell-e mennem. Miután nem túl meggyőzően biztosítottam róla, hogy megoldom, befejezte az éppen megkezdett anekdotát.

Szóval, mi legyen? Dadust hívom, egy órára tud menni hozzánk. Ok. Addig mi legyen? Nagyapót hívom, nem veszi fel. Nagyanyót hívom, tárgyal, nem tud telefonhoz jönni. Persze kihívhattam volna, de azzal csak azt értük volna el, hogy ideges lesz és a tárgyalásnak fuccs. Öcsém munkában.

Ok. Ha fél órán belül nem tudom megoldani, lelépek.

Pár perc múlva Nagyanyó telefonál. Ok, egyig simán otthon tud lenni Zsifivel.

Kicsekkoltam, átraktuk a kisülést az ő autójába, elment Zsifiért. Aki éppen betakarva, teljesen kinyúlva feküdt a kiságyban. Hazavitte. Köszönöm, köszönöm, köszönöm!!!

Snitt.

Hazaértek. Azóta minden rendben van. Huncut kis boszorka. Nem egészen egy órával később megevett három tányér levest, meg még egy kis másodikat desszerttel. Igen jól érezte magát. Volt nagy viháncolás, élénkség, aludni nem akart. Egykor megérkezett a dadus.

Azóta is az egyetlen nem normális dolog, hogy kisasszonykánknak folyik az orra. A mai napot otthon töltötte a dadussal. Bobó nem akart reggel bölcsibe menni. Lehet, hogy ezután nem érdemes őket elválasztani: ha az egyik otthon marad, maradjon a másik is. Előbb-utóbb úgyis átadják egymásnak az átadnivalókat. Akkor inkább előbb.

Mindenesetre holnap elmennek bölcsibe mindketten. Zsifinek még csak hőemelkedése sincs, Bobó is jól van. Egy kis orrfolyás belefér. Délután nagyon aranyosak voltak, előtte Zsifi nagyon jól elvolt a Dadussal. Úgy néz ki, beválik a néni. Igaz ugyan, hogy azért dolgozom, hogy aztán kifizethessek valakit, akinek az a munkája, ami az én feladatom lenne. Ezt egy nagyon kedves barátnőm fogalmazta meg igen találóan. (Ő a napokban szülte meg harmadik gyermekét, császármetszéssel. Gratulálok!)

Milyen igaza is van?

munka

2009.01.19.

Úgy általában semmi bajom a munkával. Sőt, a jelenlegi leendő munkámat minden jel szerint nagyon fogom szeretni. Csak az addig elvezető út göröngyös egy kicsit.

Még mindig betanításom első fázisában járok. Konkrétan a jelenlegi főnök, akinek a helyére éppen most pályáztatnak, mert nyugdíjba vonul, minden héten kijelöl nekem egy anyagrészt, amit aztán az előző bejegyzésekben említett módon megbeszélünk. Csakhogy az adagok nem töltik ki az időt, és pár gondolatra kapok egy egész hetet. Így néha szörnyen unatkozom. Ma pedig még a munkatársaim sem voltak bent, vag ha bent is voltak, nem voltak beszédes kedvükben.

Ami azt illeti, én sem, hála a gyermekeink által transzferált kórnak. Mindemellett a férjem is elég rosszul van. Szóval a gyerekek szerencsére jól vannak, a napot a bölcsiben töltötték igen vígan, míg mi a munkahelyünkön kornyadoztunk. Pontosabban a férjem a délutánt alvásra tudta használni az éjszakázás után.

Én meg óránként megittam egy jó forró C-vitaminos italt, amit pezsgőtablettából nyertem. Közben, az unalmat enyhítendő, vállalati előírásokat tanulmányoztam, hogy teljen az idő. A titkárnő, miután elmeséltem neki, hogy ez mennyire nem érdekfeszítő, nemes egyszerűséggel kinevetett, és csak annyit kérdezett: - Ki mondta neked, hogy az lesz?

Hogy ki is? Hadd gondolkozzam… Igaza van. Senki.

Az a lány, aki már két éve itt dolgozik, csak most éppen az alig hat hetes gyermekével van otthon, csak annyit mondott betanulásom elején: - Fogadd részvétemet, teljesen együtt érzek. Hozz be sok vastag könyvet.

Még két hét az elméleti tréning, ami után csatlakozhatom az egyik munkatársamhoz, hogy végre kicsit a gyakorlatban is lássam, hogy valójában mivel is foglalkozunk.

Addig is szabadidőmben osztok-szorzok és próbálom a különböző büntetéseket beszorítani a családi büdzsébe. Bár kezdek rájönni, hogy talán az lenne a célszerű, ha ezeket a büntetéseket inkább leszorítanánk, és nem beszorítanánk. Hmm. Jó gondolat.

A gyerekek szerencsére jól vannak, vidáman mentek reggel bölcsibe. Bár volt egy kis megtorpanás mindkét oldalon, mikor rájöttek, hogy nem az igazi bölcsis nénik fogják őket bevenni. Mindez nem tartott sokáig, általában csak addig, míg el nem tűnök a látóterükből. Utána más mindenki boldog és felszabadult.

A másik baj ezzel a ne-csinálok-semmi-aktívat dologgal, hogy rengeteget eszek. Lehet, hogy nemsokára már csak egyszerűen begurulok a munkahelyre, é a gyerekekért is csak elgurulok, hogy aztán otthon együtt gurulhassunk ide-oda. Mert ők természetesen mindent azonnal eltanulnak, főleg, ha valami rosszaságról van szó. Ezt leginkább egymástól tanulják. Így Zsifi verekszik, Bobó rugdos. Csak azt lenne nehéz utólag megmondani, hogy ki kitől tanulta el.

Új szokás

2009.01.18.

Hogy ez milyen makacs és ragályos vírus, arról fogalmunk sincs. Az öcsém is elkapta, és most a férjemen és rajtam van a sor. A gyerekek már nagyjából rendbejöttek, bár még mindig köhécselnek.

Holnap már mennek bölcsibe. Érdekes, hogy az antibiotikum nem ütötte ki őket annyira mint máskor szerencsére, ez alatt azt értem, hogy nincs olyan hasmenésük, mint amire számítottunk. Egyáltalán nincs hasmenésük. Így holnap egy újabb munkahét kezdődhet, immár közösségi életet élő gyerekekkel. Vagyis, ha minden jól megy, az élet visszatérhet a rendes kerékvágásba.

Reggel a szokottnál hamarabb kell ébrednünk. A gyerekeknek és nekem, mivel a férjem éjszakás ma. Mostanában nem egy reggel kellett korcsolyázva közlekednünk, néha szinte szó szerint és már csak a megfelelő eszköz hiányzott az autó gumijáról. A legnagyobb sokk az első munkanapon ért, amikor először kellett tényleg időre mennem. Fel is keltünk időben, felkeltettem a gyerekeket, és el is indultunk majdnem időben, és csak a házból kilépve szembesültem a helyzettel, miszerint éjjel esett a hó. Na, ekkor ment csak gyorsan a szívem, zakat, zakat, zakat, zakat? Végül percre pontosan megérkeztem.

Megvan ám az új munkahelyre jutó tanulópénz, reményeim szerint csak ennyi lesz. Egy jó kis bírság, amit az egész napos interjú alatt szedtem össze, két héttel azelőtt, hogy megtudtam, kiválasztott vagyok. A vállalatnak tudniillik nincs elég parkolóhelye, így mindenki úgy parkol, ahogy tud. Még nem voltam kellően kiképezve, és a hossza mérlegelés urán, miszerint a tilosban álljak-e meg vagy a füves területen, rossz döntést hoztam. A tilosban parkoltam, és 18 perccel az interjú kezdete után le is fülleltek a rendőrök. Erről én mit sem tudtam, csak küldtek egy csekket, az új, emelt bruttó bérem 10 százalékára rúgó bírsággal? A pulzusom megközelítette az előzőkben részletezett eseménykori állapotot. Lassan a büntetéseket is be kell építenünk a rezsiköltségek közé, mint állandó, de változó mértékű kiadást. Remek. De ez legyen a legnagyobb bajunk.

Már szépen alszanak. Zsifihez az előbb kellett felrohannom, mert hirtelen nagyon elkezdett sírni. Mire beértem, a hálózsákjában állt az ágyban, kapaszkodott a rácsokba, és nagyon-nagyon ordított. Kivettem, megnyugtattam, a párologtatót kikapcsoltam. Azt gyanítom, hogy a párásító masina kék fényétől ijedhetett meg miután valamire felriadt. Egyszer előfordult már ez, a mi kis angyalkánk néha elég ijedős, és nincs hozzászokva az éjszakai fényekhez.

Igaz, mostanában Bobónak égve kell hagyni a lámpát, mert fél a sötétben. Sőt, újabban rám parancsol, hogy ?Anya, simogassál!? És akkor simogatni kell a kis arcát. De így ma délben itthon is el tudtam altatni, és szuper volt, mert végig tudtunk nézni egy rövid filmet ebéd utáni sziesztaidőben. Nagyon jó volt.

Nagyfiunk immár nappal szobatiszta. Zsifinél fogak száma nyolc. És nagyon szeretnek birkózni?

Rögtönzött főpróba

2009.01.15.

A főpróba nem is lehetett volna akutabb. Idő sem volt annak mérlegelésére, jó-e ez így vagy sem. A szükség szülte helyzet egyben magával hozta a megoldást és a fel nem tett kérdésekre szolgáló válaszokat.

Magyarul.

Mivel Bobó tegnapra sem lett jobban, és a férjem sem tudott maradni vele otthon, nem volt más választás, mint élesíteni a Dadust, hogy töltse együtt a napot Bobóval. Jól sikerült, abból a szempontból, hogy Bobó hamar elfogadta és jól érezte magát a nénivel. Nem történt semmi gond, azt leszámítva, hogy nem evett semmit egész nap, csak kakaót ivott egy kis kakaóval.

Gondoltuk, jó lesz ez így, a néni is megszokja a nagyfiunkat, és szép lassan Zsifivel is összebarátkoztatjuk.

Ebből nem lett semmi. Ma reggel ugyanis kisasszonykánk is lázasan ébredt, így a néni kettőjükkel volt egész nap. Reggel héttől délután ötig. Ez aztán a mély víz.

Szóval, a szoktatás gyorsan zajlott, mindhármuk részéről. Talán jobb is így, mert nem volt idő azon agyalni, hogy hogyan is legyen. Így lett, jobb és más lehetőség híján.

Bobó bölcsis csoportja továbbra is otthon van, alig kószál pár gyermek a csoportszobában. Magas láz, ronda köhögés és orrfolyás. Bobó ma kezdett jobban lenni, egy rémes éjszaka után.

Ami azt illeti, napok óta nem alszunk. Minden éjjel legalább két-három órát töltök ébren, mostanában főleg Bobó miatt. Arra tippelünk, hogy félős korszakát éli. A betegség miatt pedig nagyon be van dugulva az orra, szinte állandó jelleggel. Nem csoda, hogy sírdogál. Ma éjjel lefeküdtem mellé a földre aludni, és miután egy óra múlva végre elaludt, csendben kilopóztam a szobából. Előtte megpróbáltunk a férjemmel magunk közé befektetni, de ez neki nem tetszett és visszakéredzkedett a kiságyába. Miután nagy nehezen elaludt, két óra múlva ébredt, ekkor már szerencsére visszaaludt trükkök nélkül is, csak a villanyt kellett égve hagyni a folyosón.

Nagyon várjuk a teljes gyógyulást. Ma már láztalan volt, remélem, az orrdugulás, orrfolyás és köhögés is alábbhagy végre. S abban is bízom, hogy Zsifi nyavalyája, ami ugyanaz mint a Bobóé, nem tör ki olyan erővel, mint nagyfiunknál. A kisasszony semmilyen gyógyszert nem hajlandó lenyelni, az antibiotikumot is úgy nyomtuk be reggel a szájába. Nála meg sem próbáljuk antibiotikum nélkül átvészelni a betegséget, mert tapasztalataink szerint úgysem sikerül. Most kövezzenek meg a gyermekgyógyászok és a modern kor infektológusai is, akik a polirezisztenciától tartva óvnak a túlzott antibiotikum használattól. Ez van.

Szóval, két beteg gyermek egész nap a Dadusra bízva. Ő új szereplő ezeken az oldalakon, nevezzük innentől Dadusnak. Ha szerencsénk van, életünk hosszú szakaszának résztvevője lesz, minél ritkább találkozásokkal.

Egyelőre marad a remény és a terápiás próbálkozások, amelyektől az apróságok gyors javulását várjuk. Nagyon jó lenne, ha hétvégén végre mindketten rendbe jönnének s jövő héten végre mehetne a megszokott menet. Erre szerencsére minden esély megvan, mert estére már egyikőjüknek sem volt hőemelkedése.

Dadus

2009.01.12.

Azt hiszem, a naivitásnak vége. Reményeim, melyek arra irányultak, hogy jól kereső, kiegyensúlyozott, szép anyuka legyek, aki maga takarítja a lakást, minden nap főz, háromnaponta süteményt süt ? ezen reményeim előbb csak elhomályosultak, majd végleg meg is szűntek a túlélésért folytatott harc során.

Mindezek eléréséhez a napnak legalább 36 órából kellene állnia, amiből a munka maradhatna 8, ám az összes többi tevékenységre plussz idő lenne szükséges. Egyébként meg az ember örüljön, ha van munkája, és főleg örüljön, ha olyan munkája van, amit szeret is, meg jól fizet is. Persze egy multitól bárkit bármikor kirúghatnak, de honnan nem? Még pár amerikai hitelválság és kampec.

Szóval, szuperanyuka már nem leszek. Meg szupernő sem. Esetleg majd egyszer szupernagyi? Épp nemrég ment el gyermekeink leendő dadája. Öröm az ürömben (mert ugye nekem kellene velük itthon maradnom, ha a gyerekek betegek, így a helyzet ürömteljes), hogy Bobó egyből elfogadta. Verseltette a nénit, és megmutatta neki az új lovacskát, amit ma Apától kapott. Délben, még mielőtt 40 fok fölé ment a láza. Igen, már megint?

Szóval, a néni nagyon tetszett neki, és nekünk is - a férjemnek és nekem. Zsifinek már kevésbé, ő sírt és félt, mikor át akartam adni. Végül megbarátkozott, amolyan tizenhat hónapos Zsifi módjára. Ez a következőképpen néz ki.

Ahogy látta, hogy Bobó kedveli a nénit, és érezte a bizalmat (ami nem volt kétséges, miután a bemutatkozásom után a néni egyből kapcsolt és már mondta is, hogy csak nem odajártunk bölcsibe? de, de), egyre közelebb merészkedett, ám mikor észrevette, hogy már túl közel van, visszaszaladt hozzám. Nagyon édes volt. Neki is folyik az orra egy kicsit, de persze Bobóétól távol áll, szerencsére. Bobónak nagyon magas láza volt ma, niagara-orrfolyása, és még mindig rémesen köhög. Mint az egész bölcsis csoport, egyébként.

Így azt gondolom, még egy-két alkalom és összeszoknak, de legalábbis a bizalom megjön, idővel pedig nagy lesz a szerelem. Én meg azzal nyugtatom magam, hogy mások is segítséget vesznek igénybe. Meg hogy minden kezdet nehéz. Meg hogy nem élhetünk a régi értékek szerint a jelenben. És hogy a nők helyzete, miképpen a családok státusza is, évtizedről évtizedre változik. Gondoljunk csak vissza, nem is olyan túl régen a nőknek még tilos volt dolgozniuk. Volt idő, mikor olyan kicsire húzták derekukat a szoros fűzőkkel, amik aztán végleges ortopédiai zavarokhoz vezettek. És láss csodát, ördög és pokol, azóta nadrágot hordunk. Dolgozunk. Bár még mindig kevesebbet keresünk, mint hasonló kvalitású férfitársaink?

Szóval elő az önterápiával és lássuk be, hogy nem mehetünk széllel szemben. Azt ne most vitassuk meg, hogy ez a szél jó irányba fúj-e vagy sem, erről majd a szociológusok és a pszichológusok írjanak hosszú-hosszú könyveket. Ne vegyük el senkinek a kenyerét.

A dadusét se. A sajátunkat se. Mert arról volt szó, ha kell, a férjem egész héten itthon lehet Bobóval, aztán már tegnapra világossá vált, hogy ez lehetetlen. És ha három napot sem tudunk megoldani, mi lenne itt később? Egy a lényeg: próbálok örülni, hogy sikerült jó dadust találnunk, aki bármikor mozgatható, ha a gyerekek megbetegszenek. Aki a család minden tagjának tetszik s mi lehetne jobb referencia a (sarkítva) több mint 25 éves ismeretségnél s még inkább, gyermekeink kedvező fogadtatását mi múlhatná felül? Hiszen ők a lényeg. Minden körülöttük forog. Még szép.

 

Az új hétvége

2009.01.11.

Az első munka- és bölcsis hét végső mérlege: egy hőemelkedéses, csúnyán köhögő Bobó, és egy kicsit orrfolyós Zsifi. A férjem holnaptól táppénzen, Anya dolgozik. A dadusjelöltet holnapra várjuk, aki annak idején mint időközben kiderült, az öcsém bölcsődei gondozónője volt. Kíváncsi vagyok, emlékszik-e rá. Mármint a néni az öcsémre. Még szép - lehet az én öcsémet elfelejteni?

Szóval, a munka jó, a gyerekek lerobbanóban, a férjem itthon marad. Ő fogja a nénit fogadni holnap. Nagyon szeretném, ha a gyerekek hamar elfogadnák, mert szükségünk van valakire, aki itthon lesz velük, ha betegek. Bár több felől meg vagyok nyugtatva, hogy új munkahelyem elenged GYTÁPra ha szükséges, de ez nyilván nem az első időkben válik rendszeressé (hogy van az, hogy minden gondolat vége ugyanez?). Szóval, lesz dadus, ha minden jól megy. Sokan csinálják így, bízom benne, hogy nálunk is működni fog. Egy darabig mindenképpen szükséges lenne, aztán majd meglátjuk. Persze a legjobb lenne, ha nem lennének betegek. De mint a mellékelt ábra mutatja, erre a kinti mínusz 10 fok sem garancia.

Újabb felfedezést tettem, útban vagyok a bölcsesség felé. Egy kicsit távol kell lenni ahhoz, hogy a közelséget értékeljük. Sarkítva, gyűjteménybe illően fogalmazva, így hangzik legújabb megállapításom. A hétvégének is akkor tudunk igazán örülni, ha mint olyan, létezik. Eddig, mivel itthon ülő anyuka voltam, a hétvége nem sokban különbözött a hétköznaptól, főleg, hogy a férjem munkarendje gyakorlatilag nem tesz különbséget a hétköznapok és a munkaszüneti napok között. Hét közben is van pihenőnapja, és hétvégén is dolgozik, rendszertelenül.

De most mindannyian rendes, munkába járó módon végigdolgoztunk egy hetet, és a végén jutalmul két egész napot négyesben tölthettünk. Nagyszerű volt. A gyermekek nagyon édesek, gyönyörűek, csoda okosak és a világ legesleghuncutabb testvérkéi (természetesen ezen oldalakat olvasó anyukák és apukák gyermekeivel együtt J - engedtessék meg, hogy az összes többi szülő mellé felsorakozva beálljak a sorba és saját csemetéimet lássam a világ legeslegszuperebb gyermekeinek). Szóval, a hétvége nagy ajándék és mint ilyen, innentől igen nagy becsben tartjuk és harcos amazonként óvjuk időbeosztásunkat. Ennek legelső lépéseként a férjem e havi beosztása talán a legeslegjobban sikerült, mióta ott dolgozik, ahol.

Én pedig nem kényeztetem el munkaadómat. Bizony pontban 16 óra 5 perckor kicsekkolok (legalábbis amíg megtehetem), és négy perc múlva ott vagyok a gyermekekért a bölcsiben. Zsifit hozom el elsőként, átmegyünk Bobóhoz, felöltözünk, és sipirc haza. Kb. háromnegyed ötre érünk haza ? a munkahely-bölcsőde-lakhely vonal nem túl hosszú, így legnagyobb szerencsénkre az utazás nem rabol el túl sokat életünkből.

De most mennem kell. Vár egy vasárnap esti mozi, egy tiramisu, egy kakaó, és a tudat, hogy holnap reggel vár a munkahelyem. Ez remek, és már nagyon vártam, hogy dolgozhassak. Azt remélem, hogy Bobó reggelre jobban lesz, Zsifi nem betegszik meg, és helyreáll a rend, az egészség.

Csak még egy megjegyzés. Az újévi gondolatsorból kihagytam az egészséget, mint az egyik legnagyobb kincset. Itt szeretném most utólag képzeletbeli kívánságlistám első helyére ültetni. Most és mindig.

Zimankó

2009.01.09.

Az első hét végén vagyunk. Izgalmas.

Bár az öt munkanapból majdnem hat lett, végül mégis öt napos lett a hét. Ma a főnökömmel volt egy "rövid" "tréning" egy csomó száraz elméleti kérdésről, amelyek egy része kapcsolódott azért ahhoz, amit majd csinálni fogok. Hacsak nem döntenek úgy, hogy teljességgel alkalmatlan vagyok, elvégre a próbaidő három hónap.

Bár mindenki hangsúlyozta, hogy eme kis beszélgetés amolyan társalgás jellegű lesz és főleg ő fog beszélni, az eleje igencsak hasonlított egy jól megtervezett vizsgára. Igyekeztem okos lenni, vagy legalább annak látszani az éjjeli három ébren töltött óra ellenére, mégsem éreztem hogy olyan remekül válaszolgattam volna. Bár a főnök elégedett volt. Én meg a felénél (ami másfél óra után volt) már azt sem tudtam merre nézzek, nehogy ájultan leforduljak a székről. Végül maradtam, és a holtpont után képes voltam újra gondolkozni, vagy legalábbis úgy tenni, mintha bármi ilyesmire vetemednék. Majd megkaptam az új feladatokat, amelyek megbeszélése szerdára esedékes.

A gyerekeket szerencsére nem viseli meg az új napirend, sőt, remekül asszimilálódtak. Első két reggel kelteni kellett őket, azóta 5 és negyed 6 között ébrednek, így van idő elkészülni. S hogy hogy nem, de ha később kelnek, gördülékenyebb minden, hiszen addigra én már felöltözve harcra készen várom, hogy a kis csapat kikecmeregjen az ágyból.

Abban sajnos nem bízhatunk, hogy a nagy hideg kinyírja a vírusokat. Zsifi csoportjában hasmenés, Bobónál magas láz van. Itt az ideje élesíteni a talonban tartott néniket.

Az éjszakák ugyanakkor elég nyűgösek. Most éppen Bobó a rossz alvó. Továbbra is félhet valamitől, mert gyakran felébred, a villanyt felkapcsoltatja, és simogatást vár. Éjjel arra próbált rávenni, hogy feküdjek mellé a földre, és aludjak ott. Nem túl régen egy éjjeli hasfájás miatt több órát töltöttünk ébren, ekkor átjött hozzám aludni (a férjem éjszakás volt), amit pedig még soha nem csinált.

A ma éjjeli hasfájás szerencsére úgy néz ki elmarad, már csak a flamingóktól és pipiktől kell tartani. Ilyenkor szépen elmagyarázzuk hogy Anya, Apa itthon van és megvéd. "Igen?" szokta kérdezni Bobó, aztán előbb vagy utóbb visszaalszik. Ma éjjel ez egy órába telt. Zsifi a jobb alvó kettőjük közül, ő mostanában csak inni ébred, vagy ha a cumijait elveszíti valahol az ágy és a fal közt, esetleg kihajítja messze a szobába.

Most bizony dupla ruha van rajtuk. Pizsama alatt még egy felső. Olajradiátor Bobónál, a Zsifi szobájába holnap szeretnénk egyet beszerezni. Ha még lesz. Aztán várjuk a zimankó végét, és bízunk, hogy mégsem maradunk fűtőanyag nélkül.

Legutóbb három éve volt ilyen hideg. Akkori albérletünk szigetelése igencsak hiányos volt, a hálószobánkban (Bobó születése előtt egy héttel) 16 fok volt. És ez volt az a szoba, ahová Bobót vártuk... Ott is az elektromos radiátor lett a megoldás. Még emlékszem, milyen jó volt végre nem fázni, és hogy a nagy pocakkal mozgalódhatok bátran a takaró alatt, mert nem fagyok meg, mikor a paplan egy-egy hidegebb része éppen hozzám ér. Szerintem Bobó akkor alakította ki jelenlegi természetét, miszerint nem fázós fajta. Ellenben Zsifi az, de az ő mostani szobája sokkal jobban szigetel, mnt a Bobóé, ezért most oda kell a kiegészítő fűtés.

Megyek is és betakargatom őket. Olyan szépek, mikor alszanak. Meg mindig nagyon szépek.