Hajnal Leszbosz szigetén

Ma azon gondolkoztam, hogy vajon megöltem-e már valakit.A kissé morbid eszmefuttatásnak előzménye egy "nem-annyira-jól"beadott injekció volt(amúgy jó kezem van, drága betegeinkkel legtöbbször az a szitu, hogy állnak összeszorított foggal-szemmel,szuri után meglepődve felocsúdnak: Készen vagyunk? Nahát...)

Szóval ez erős túlzás részemről, amúgy meg a kedves beteg kiugrott a tűből kissé, így az im inj.valójában asszem sc ment.Kicsit felszisszent, én meg már elképzeltem magam Nyalocsán, a hetes körlet ügyeletes macájaként.(Hm. Ide milyen smiley-t tegyek?!:)))

Az vajon a szexhiány jele, hogy egy rajzfilmfigurára felizgulok?

Kissé zavarba jöttem kedves bloggerina társam lelkesedésétől:)Hiszen nem vagyok író, és ráadásul nem is készülök mindennap meghalni:) (Na jó, max. minden másnap:))Így hát csodálkozva vettem tudomásul, hogy egyáltalán VAN, akit érdekel a blogom és olvassa...(Hű, a plafon ne szakadjon rám...:)))))

Tegnap délután megtartottuk az egészségnapot.Doki nyert egy pályázaton, és csupa-csupa egészséges ételt vett belőle.Én írtam össze neki a listát, némelyiket hümmögve olvasta-Mi az a g..ersliii?Meg a sztívia?Te miket írtál fel nekem ide...

Mostanában a napjaim egy részét azzal töltöttem, hogy neves klinikánkon fekvő Devick-szindrómás nagynénémet látogattam. (Mellesleg SLE-je is van szegénynek, tíz éve megvakult, és félő, hogy le is fog bénulni...Ez a Devick-szindróma számomra ismeretlen, de nagynéném is úgy kért anyagot Amerikából...Doki se hallott róla.)

Szegény karjában két branül is volt, egy artériás, egy vénás, a plazmaferezishez-hétszer szúrták meg csak az első napon...

-Nem leszek kopasz, és én döntöm el, meddig élek.

A fenti mondat 2003.novemberében hangzott el.Farkasszemet néztem egy orvossal, aki tudása birtokában, némi kedélyes önelégültséggel nézett le rám-156 cm vagyok, nem nehéz:)- nem létező trónjáról.

Kis tanya guggol a hajnal szélén...Ólmos-selymesen gomolyog a pára a kopár föld felett,jóleső csendben zötykölődünk a fűtött autóban.

-Az ott a halastó?-kérdem Katikát lustán, az ablak felé fordulva.

Tegnap délután végre találkoztam egy nagyon kedves barátnémmal, akit nagyon, de nagyon régen láttam- a buszon csíptem el, amivel hazafelé tartok.

Levágatta a haját-nem hiszem el, hogy megtette!-és meglepő módon jól áll neki. Mostmár teljesen leszbikus a  feeling:)

Csak vicceltem, még élek:)Eszembe jutottak ui. dolgok. Miért is kellene meghalnom?

Van egy imádnivaló gyerekem, akinek akkora szíve van, hogy az egész világ beleférne, és én csücsülök a kellős közepén...

Két és fél évvel ezelőtt,amikor a páromat megismertem, azt hittem, elég a boldogsághoz, ha én megfelelek neki.Hogy nagy a mellem, helyes a pofim, jól főzök, anyapótlék vagyok, és mindent eltűrök, mert szerelmes vagyok, szeretem, mint még senkit életemben.

Aztán lassan kiderült, hogy ez nem elég a boldogsághoz.Legalábbis neki nem...kezdettől fogva hazudozott-azt hiszem, benne van a vérében- én pedig talán kezdettől fogva mást kerestem, nem őt. Nem tudom.

Még mindig rendesen le vagyok döbbenve barátném felkérésén.Olyan szinten megalázott, akkorát, de AKKORÁT csalódtam benne, hogy elképesztő.

Kedves kihúzta belőlem, hogy mi bajom van. (Ez jó, mindaddig, amíg az első adandó alkalommal vissza nem él vele.)Elmondtam...Nem értette, miért kavart fel ennyire...illetve, ha értette is, nem akar tudni róla, hogy baj van-ez baromi jó, én is ilyen vagyok.