5000 az élet

Mostanában a napjaim egy részét azzal töltöttem, hogy neves klinikánkon fekvő Devick-szindrómás nagynénémet látogattam. (Mellesleg SLE-je is van szegénynek, tíz éve megvakult, és félő, hogy le is fog bénulni...Ez a Devick-szindróma számomra ismeretlen, de nagynéném is úgy kért anyagot Amerikából...Doki se hallott róla.)

Szegény karjában két branül is volt, egy artériás, egy vénás, a plazmaferezishez-hétszer szúrták meg csak az első napon...

Egész természetesen beszélgettünk-1994 óta beteg, tehát életének nagy részét ezzel a betegséggel küzdve töltötte-próbáltam szórakoztatni, ami meglehetősen nehezemre esett...de azért jókat kacarásztunk pótnagymamámmal hármasban.(Aki mostohaanyukám anyja, és mindig elkíséri mindenhová nagynénémet, mivel vak, és nehezen jár...)

Már az első napon figyelmes lettem egy nénire a szomszéd ágyon.Magasra támasztva félig ült, tátott szájjal kapkodott levegőért, félig-meddig eszméletlenül.

-Nem nagyon látogatják szegényt...-szólalt meg pótnagyikám, tekintetemet követve.-Van, hogy kiteszik mellé az ételt, és reggeltől estig ott hagyják...

-Van, aki etesse?-kérdeztem feszülten, ugrásra készen.

-Megetetjük mi, kedves...-válaszolt Julika néni tűnődve.-Vagy valamelyik hozzátartozó, vagy egy jobb állapotban levő beteg...Amúgy 92 éves.

Mivel dolgoztam én is osztályon, félig-meddig megértettem, legalábbis próbáltam a haragomat leplezni-tudom,mennyi munkája van egy nővérnek...de arra  is emlékszem, hogy otthon dolgoztam szociális otthonban, ahol délután egymagam voltam 52 bentlakóra, akik közül nem egy volt fekvő.Mégis mindig megoldottam, hogy mindenki egyen, tisztába legyen téve...

A cérna a negyedik napon szakadt el...

-A mama délután kettő óta jajgat-súgta oda Julika néni, nagynéném a plazmaferezis után kimerülten aludt.-Megy a hasa, és nem hajlandóak tisztába tenni...

A mobilra sandítottam.

Fél hat volt.

-A nővér azt mondja, egyedül van-folytatta nagyikám.-Azt mondta, majd ha beáll valaki segíteni neki, tisztába teszi...amúgy meg olyan durván bánnak vele, állandóan rángatják,szidják, amikor reggel fürdetik.Mintha tehetne arról, hogy megöregedett...

A nénire néztem-vasággyal együtt volt,ha 40 kiló.

-Harmincnyolc kiló-pillantott rám Julika néni, mintha a gondolataimba látott volna.

-Mit csináljak?-kérdeztem kétségbeesve-Tényleg nincs segítsége? Ha kell, beáll...Mi az ott a kezében?!

A néni madárcsontú kis ujjai között  5000 forintot szorongatott.

A szívem vágtázni kezdett.Kirontottam a szobából, még hallottam szegény nagymamám kétségbeesett hangját-hová mész?!...

A nővér nem nagyon akart szóbaállni velem, de hűségesen kísérgettem szobáról-szobára.Aztán egyszer elegem lett.

-Figyeljen ide, legyen olyan kedves!Az egyik szobában egy idős néni két óra óta várja, hogy tisztába tegyék!Ott fekszik magatehetetlenül, a saját piszkában!Ha gondolják, és segítség kell,adjanak egy gumikesztyűt, beállok, én is ápolónő vagyok!...

A nővér nem nézett rám.Följebbemeltem a hangom-nem érdekelt, hogy az egész folyosón hallják.

-Az a  néni ott szorongat a kezében 5000 forintot, hogy valaki tegye tisztába-és azt a pénzt valaki el fogja fogadni!Nem szégyellik magukat?!Engem mindig arra tanítottak, hogy minden beteggel úgy bánjak, mintha a saját hozzátartozóm lenne-de érdekes módon sosem felejtem el!Ez embertelen!...

A nővér háttal nekem megszólalt, hangja valahonnan nagyon mélyről jött.

-Majd nem fogadjuk el a pénzt.

-EZ AZ ALAP!!!-ordítottam magamból kikelve, és végigrohantam a folyosón.

Julika néni kezét tördelve sietett elém.

-Mindjárt jönni fognak-mondtam feldúlva-De én most megyek...Ne tessék haragudni.

Világtalan nagynéném a hang felé fordult.

-Jól tetted!-mondta határozottan.

Kirohantam a buszhoz, közben egyik barátunk hívott, de képtelen voltam felvenni. A klinika mögött a falat rugdostam-hála istennek, már sötét volt.

Én nagyon tisztelem az idős embereket.Végigdolgoztak egy életet, a legtöbbjüknek olyan tartása és értékrendje van, ami a mi generációnknak sosem lesz.Dolgoztam hospice-ban, szociális otthonban, elfekvőben. Sorsok nyíltak meg előttem, sokszor éreztem, láttam a kis életüket...annyi, de annyi szeretet van bennük. És legtöbbjük arra panaszkodik, hogy nem érnek hozzájuk, nem néznek rájuk-mintha nem léteznének...Pedig nélkülük mi nem lennénk...és igen, mindenki valakinek a nagymamája, a gyereke, az édesapja...

Nagyon nehezen nyugodtam meg...csepp a tengerben, gondoltam.A sírógörcs kerülgetett.Mi lesz, ha az én anyámmal bánnak majd így, és én nem lehetek mellette?Mi lesz,ha velem bánnak majd így?!...Egy nővér sem kap magas fizetést, sajnos, magamról tudom. De ha már ezt a HIVATÁST válsztotta, tegye emberséggel, szeretettel a dolgát-vagy álljon be a pult mögé 30 dkg párizsit árulni...

Utolsó napon Julika néni mosolyogva fogadott.

-Na? Mi lett?

-Jött a "barátnőd", és tisztába tette a nénit-kuncogott Julika néni.-És azóta nem bánnak vele durván...

Egymásra mosolyogtunk.Aztán bejött az unokája is(meglehetősen leszbi kinézete volt, ezúton üzenem, hogy hívjon, a számom:06-...:P)

Ha csak ez az egy jó napja volt a néninek,  már megérte...:)

Ma megkérdeztem az egyik mama lányát, hogy kiheverte-e Katona néni a kettős orvtámadást(ti.kimentem hozzá, és vért is vettem, meg védőoltást is adtam.)

-Ó, a mama?A mama azt mondta utána, milyen jó volt, hogy ott volt a nővérke, mennyit nevettek!!!

Ó, dicsőséges szép nap!Ennyi maradt meg a kis agyában...:)

A legszebb hivatás a miénk, aki mást mond-hazudik:)))))