A szaglás csökkenése és a szaglásvesztés - Mi okozhatja?

A szaglás romlásával járó zavarok - akár annak gyengülése, akár teljes elvesztése - gyakori, ugyanakkor aluldiagnosztizált kórképek. Jelentősen rontják az életminőséget, a táplálkozási élményt, olykor pedig komoly betegségekre hívhatják fel a figyelmet.

A szagok feldolgozása kulcsszerepet játszik az ízérzékelésben, a veszélyfelismerésben és az emocionális feldolgozásban. A betegek gyakran „ízvesztés” miatt keresik fel az orvost, holott az alapvető ízmodalitások (édes, sós, savanyú, keserű) rendszerint megmaradnak, és a panasz hátterében valójában a szagláshoz társuló inger kiesése áll.

A szaglászavarok többféle rendellenességet takarhatnak:

• teljes szaglásvesztés (anozmia)
• részleges szagláscsökkenést (hipozmia)
• szagok téves azonosítása: parozmia (másnak, gyakran kellemetlennek érzi a beteg a szagokat), fantozmia (jelen nem lévő szagokat érez a beteg, szaglási hallucináció), hiperozmia (fokozott érzékenység a szagokra).

A szaglás romlása vagy elvesztése gyakoribb jelenségek, előfordulási gyakoriságuk az életkor előrehaladtával nő. Epidemiológiai vizsgálatok szerint egyes idegrendszeri betegségek korai jelzője is lehet, emiatt fontos komolyan venni és kivizsgálni a panaszt.

A szagláscsökkenés vagy szaglásvesztés okai

A szaglórendszer komplex perifériás és központi idegendszeri szerveződése miatt a háttérben álló okok spektruma széles. A szaglás három fő szinten sérülhet:

1. Konduktív (respiratórikus) zavar – az illatmolekulák nem jutnak el a szaglóhámhoz.
2. Szenzorineurális károsodás – a szaglóhám vagy a szagló idegsejtek (olfactoros neuronok) sérülése miatt az inger nem jut el az agyba.
3. Centrális feldolgozási zavar – a szaglópályák vagy agykérgi struktúrák érintettsége miatt nem vagy rosszul történik az inger feldolgozása.

A lehetséges okok között felmerülhetnek az orr- és orrmelléküreg megbetegedései, fertőzések, traumák, gyógyszerek mellékhatása, neurodegeneratív kórképek és koponyán belüli folyamatok egyaránt szerepet játszhatnak. A COVID-19-pandémia jelentősen növelte a szaglászavarok klinikai jelentőségét.

1. Orr- és orrmelléküreg betegségek

A szaglászavarok leggyakoribb okai:

• krónikus orrmelléküreg-gyulladás,
• orrpolipózis,
• allergiás nátha (allergiás rhinitis),
• orrsövényferdülés,
• orrnyálkahártya-duzzanat.

Ezek az esetek elsősorban mechanikus akadály révén csökkentik az illatmolekulák hozzáférését a szaglóhámhoz, és kezelésük gyakran javulást eredményez. Ritka, pubertáskorban a nemi érés késésével is társuló genetikai eredetű kórkép a Kallmann-szindróma.

2. Légúti fertőzést követő (postinfekciós) szaglásvesztés

Felső légúti vírusfertőzések a szaglászavarok egyik vezető okát jelentik (≈20–30%). A SARS-CoV-2 fertőzés, illetve az ennek nyomán fennmaradó poszt-COVID szindróma egyik vezető tünete, de egyéb vírusok, pl. adenovírus, rhinovírus, influenza vírusok is okozhatják. Az esetek jelentős része spontán javul, de tartós szagláscsökkenés is kialakulhat.

3. Trauma és toxikus károsodás

Fejsérülést követően a betegek akár 30 százalékában jelentkezhet szaglászavar, amelyet a szaglásért felelős idegrostok nyíró sérülése okoz.

Toxikus károsodást okozhat egyes kémiai anyagok belélegzése, pl. oldószerek, dohányfüst, ipari vegyszerek. A dohányzás miatti orrnyálkahártya-károsodás gyakori oka a szaglás romlásának, vagy tovább ronthatja az egyéb okból bekövetkező szagláscsökkenést.

Bizonyos gyógyszereknek, pl. egyes vérnyomáscsökkentők, koleszterinszint-csökkentők, kemoterápiás szereknek is lehet szaglósejt-károsító hatása, ami a szaglás csökkenéséhez vezet. A WEBBeteg gyógyszerkeresőjében ellenőrizheti, hogy szedett gyógyszere rendelkezik-e ilyen mellékhatással.

4. Neurológiai és neurodegeneratív betegségek

A szaglás romlása bizonyos súlyos neurológiai betegségek esetén évekkel megelőzheti a motoros vagy kognitív tüneteket, ezért potenciális korai biomarkere például a demenciának. A szaglás romlása az alábbi betegségekre figyelmeztethet:

• Parkinson-kór (a betegek több mint 95 százalékában fellép szagláscsökkenés),
• Alzheimer-kór,
• Lewy-testes demencia,
• agytumor.

Diagnosztika

A kivizsgáláshoz belgyógyász, fül-orr-gégész, infektológus, neurológus szakorvos bevonása egyaránt szükséges. A kivizsgálás az anamnézis részletes felvételével (kórtörténet, pl. a panaszok kezdete, korábbi fertőzés vagy trauma) kezdődik, amit fül-orr-gégészeti vizsgálat követ. A fizikális vizsgálat után szükség esetén objektív szaglásvizsgálat, endoszkópos vagy egyéb képalkotó (pl. MR, CT) vizsgálat is végezhető. Amennyiben kiváltó ok ezek alapján nem igazolódik, neurológiai vizsgálat válhat szükségessé.

Hirtelen, infekció nélküli teljes szaglásvesztés sürgős kivizsgálást igényel.

Helyreállítható-e az elvesztett szaglás?

A szaglóideg különleges sajátossága, hogy az idegrendszer kevés regenerációra képes struktúrái közé tartozik, bár ez a képesség az életkor előrehaladtával gyengül. Lehetőség szerint oki terápiára kell törekedni a tüneti terápia mellett, és amennyiben a kiváltó ok megszüntethető, számos esetben a folyamat visszafordítható, a szaglás ismét javulhat.

Oki terápia - A szaglásvesztéshez vezető alapbetegség kezelése. Az orrmelléküreg gyulladása, allergia esetén például kortikoszteroidokkal, orrpolip esetén gyógyszeres és/vagy sebészi kezelés segítségével, gyógyszermellékhatás esetén pedig a készítmény elhagyása, tumor esetén onkológiai ellátás jelenthet megoldást.

Szaglótréning (olfactory training) - A jelenleg legerősebb bizonyítékokkal rendelkező rehabilitációs módszer. Több hónapos tréning során a betegek 30–60 százalékában mérhető javulás érhető el.

Gyógyszeres kezelések - A bizonyítékok heterogének, és egységes ajánlás nem áll rendelkezésre, de kortikoszteroid orrspray-k és retinolszármazékok felírásával próbálkozhat orvosa.

A várható kimenetel függ a kiváltó októl, fül-orr-gégészeti okok esetén általában nagyobb az esély a javulásra, neurodegeneratív megbetegedéseknél a betegség kezelésével inkább a folyamat lassítása a cél. A vírusfertőzések utáni szaglásvesztéses esetek jelentős része spontán (orvosi kezelés nélkül is) javul, de a regeneráció hónapokig–évekig tarthat. A korai rehabilitáció javítja a kimenetelt.

Forrás: WEBBeteg
Szerző: Dr. Dunás-Varga Veronika, belgyógyász