Talán tényleg

Még tíz nap a jóból. Pontosan ennyi van hátra Zsifi közösségi lénnyé válásáig. A bölcsi már nagyon várja, két szép gyermekünk nagy kedvenc a gondozónénik körében (még jó!), ez nyilvánvaló. Reggelente egyesült erővel szétkapják a bölcsődét, hogy aztán serény parancsolgatásom közepette újra összerakják.

Otóber 13. a nagy nap, kisasszonyka beszoktatásának első napja. Még szerencse, hogy legalább nem péntek. De félre a babonával! Reggelente fürgébben mászik be Bobó bölcsis termébe, mint nagyfiam. Továbbra is bizakodok, hogy az elválás nem lesz nagyon nehéz. Bár szerintem ez mindig az. Az ember lánya (a gyerek anyja) akár beszél róla, akár nem.

Kislányunk már úgy megy, hogy csak az egyik kezemet fogja. Igaz, még bukdácsolva, girbe-gurba nyomvonalon (főleg azért, mert az ő iránnyal kapcsolatos elképzeléseit rendszerint a saját terveimhez kell igazítanom), de a fejlődés szemmel látható.

S hogy mi az, amiben nincs haladás? Fogak száma nulla. Ma reggel, csak a lelki békénk miatt, megkérdeztem egy klinikus gyermekorvost, hogy mi a véleménye arról, ha egy babának 13 hónap és 3 napos korában még nincs foga. Vigyem el gyermekfogászatra. Na, nem ezt a választ vártam, hanem valami olyasmit hogy ahány ház, annyi szokás. A klinikai gondolkodás alapelve: biztos, ami biztos (egyes szakmák ez alól kivételt képeznek – kizárólag a heterogenitás jegyében).

Egyébként most mintha tényleg jönne Zsifi foga. Felül, a jobb oldali egyes (jobb felső metsző). Csak bújna már ki! Még él bennem a remény, hogy éjszakai nyugalmunk végre visszatér (a Zsifi megszületése előtti időkre gondolok). Ez igen nehezen elképzelhető, ha arra gondolok, hogy Zsifi egy napos kora óta éjjeli cirkuszoló, s kötve hiszem, hogy azóta fogzik. Bár, ahányszor nyakamat mertem volna rá tenni, hogy most már végre biztosan kibújik az első foga, annyiszor jártam eddig tévúton. Így mondani már nem mondok semmit. Ha egyszer kijön végre az a fog, majd utólag bizonygathatom, hogy már jó előre megmondtam. Jó előre, az biztos…

Bobó minden reggel vinni akarja magával Zsifit, hogy ő is menjen be vele a terembe. Kíváncsi leszek, hogy fogadja majd a helyzetet, hogy a kishúga is bölcsis lett, és hogy pont oda visszük minden reggel, ahova nemrég még ő maga járt.

Mindez hamarosan kiderül.

S hogy milyen lesz újra munkába állni? Nem tudom. Tippre rémes. Igaz, munkája válogatja… (babona miatti csönd következik). Psszt…

Itthon is csönd van. Angyalka mélyen alszik fent a szobájában. Nappali alvásai több mint rapszodikusak, talán tényleg csökken az alvásmennyisége. Érdekes, a talán tényleg bizonygatása több mint sok ezzel a kisasszonnyal kapcsolatban. Azt jelenti vajon, hogy a szülő soha semmiben nem lehet elég bizonyos? Talán. Talán tényleg…

S Bobó? Na, ő is számos talán tényleg-re ad okot. Kezdve az apastoptól a kakaóhisztin keresztül a nemebédelek jelenségig.

Def.: kakaóhiszti – Reggelenként, ha egy időben ébredünk, és még nincs kész a kakaója, képes hatalmas hisztit rendezni. Én még ki sem látok a szemhéjam mögül, mikor ő már csapkodja a fenekét a kiságy szivacsához, és nyafogva követeli a kakaóját. Ilyenkor szokott az előfordulni, hogy a reggeli konyhai neonfényben kakaóport teszek a kávéfőzőbe. Nem nagy mutatvány amúgy a reggeli elkészíteni (Bobónak kakaót, Zsifinek cukros tejet, a férjemnek presszókávét, magamnak három az egyben-t), de mikor egyedül ébredek velük, mert a férjem éjszakás, olyankor jó lenne még két kéz itthon. Ha másért nem, csak azért, hogy ne kelljen Zsifit fel-le cipelnem a lépcsőn kétpercenként.

Def.: nemebédelek – „Én nem ebédelek. Nem kérek ebédet.” Néha az ebéd puszta megemlítése is komoly akadályokat vetít előre. A nagyfiú akaratából (nemakarásából) származó akadályokat. Az ok? Gyakorta megfejthetetlen. Legtöbbször így büntet, mert valami miatt megharagszik ránk. Vagy mert egész délelőtt evett. Tejszeletet. Túró rudit. Vagy egyszerűen csak ilyenje van. Nem éhes. Talán tényleg.