Kéz a kézben

Nagy ijedtségen vagyunk túl.

Reggel Bobó mutatta a kezét, pontosabban a bal mutatóujját, hogy fáj. Az ujjacska akkorára volt dagadva, mint egy virsli, emellett a színe piros volt. A legduzzadtabb és legpirosabb ízület felett apró sérülés nyoma. Nagyfiam arca szintén ijesztően pirospozsgás, arcocskája meleg. Nem valami bíztató jelek? De ez csak a látszat volt, a lázmérő semmi veszélyeset nem mutatott.

A keze a délelőtt folyamán egyre dagadtabbá vált, a kis bütykei is eltésztásodtak. Persze a férjem dolgozott, reggel ment el, és holnap reggel ér haza. Bobó egész délelőtt nagyon nyűgös volt, az ölemben ült és még Nagyanyóéktól is haza akart jönni. Kicsi arca piros, szeme csillogott. Attól féltem, hogy esetleg valamivel megsértette az ujját, amit nem is vett észre (ez pedig a tegnapi őrjöngős nap után nem lenne nagy csoda), és most az ízületben zajlik csúnya, gennyes gyulladás. Ellene szólt, hogy egyáltalán nem fájt a keze és láza sem volt.

Aztán egyik pillanatról a másikra felélénkült, és trolizni óhajtott Nagyapóval. Trolizni elmentek, mire hazaértek, már egy kicserélt Bobót láttunk. A nagy kő leesett, legalábbis annak a fele.

Ebéd után csodák csodája, mindkét gyermekünk hatalmasat aludt. Felébredvén nyoma sem maradt a délelőtti nyafogásnak (Zsifi is roppant nyűgösködött), így megcéloztuk kedvenc játszóterünket. Addig két gyermekgyógyászt kérdeztünk meg, ők egymástól függetlenül azt mondták, inkább csípés lesz a háttérben.

Na jó, de mi csípte meg, hol, és mikor? Több kérdésem nem volt. Aztán a játszótéren leesett (nagyot koppant). Hát persze! Tegnap egy órán keresztül hangosan nevetve, kiabálva, szaladgálva gázolt és túrt kézzel az összegereblyézett avarban, hogy aztán a sok-sok falevelet ránk szórhassa. Abban a falevélben bármi lehetett? (tüske is, de szeretném azt hinni, mégis csak csípéssel állunk szemben). Estére már sokkal szebb is volt a keze, nagyfiam továbbra is jókedvű, láztalan, jó étvágyú, nem nyűgös (sőt, nagyon is rosszaság). A biztonság kedvéért azért az esti gyulladáscsökkentő adagját megkapta (reggel, délben, este), megfejelve egy adag antihisztaminnal, hogy az allergia csökkenjen. Remélem, jól fog aludni.

Apropó alvás. Le sem merem írni, de az elmúlt éjjelek nagyon nyugodtak voltak (kip-kop). Kétszer kellett kelni Zsifihez, és akkor is csak rövid teázást igényelt (a tegnapi álomalvásról nem is beszélve: a gyerekek annyira fáradtak voltak, hogy este fél hétkor már aludtak, és reggel háromnegyed hétkor ébredtek, még leírni is gyönyörűség).

Ki merhetem-e jelenteni, hogy a fogzás nyűgje csökkent (fogak száma négy ? két hét alatt a nulláról)? Nem tudom. Vagy a nappali alvás drasztikus csökkenése (három hét alatt napi négy óráról maximum kettőre) és a bölcsőde ingergazdagabb környezete meg a két lábon járás jobban elfárasztja a mi kis Angyalkánkat? Nem tudom. De nem is fontos, a lényeg az eredmény, végre? Nagyon hosszú volt az elmúlt közel tizennégy hónap. De nem szeretném elkiabálni?

Remélhetem-e, hogy az ez idő alatt kialakult ráncok is visszafejlődnek, ahogy a pihenés zavartalanabbá válik? Vagy itt már csak a botox segít?

Kezd elmúlni a bölcsőde miatti lelkiismeret furdalásom, és nem a nyugodtabb éjszakák miatt. Egyszerűen látom, hogy Zsifi nagyon szívesen megy, és jókedvűen jön haza. Ezt sem szeretném elkiabálni, hiszen ott még nem aludt, de mintha minden jól menne. (Nem szeretném elkiabálni, lekopogom, stb. Ez a híres magyar pesszimizmus. Mintha attól félnénk, hogy ha nem mondjuk valami mögé, hogy reméljük így is marad vagy kip-kop, akkor rossz idők jönnek. De mi van, ha mégis? Ha ez egyszer lemarad és utána az eső sem mossa le rólunk a felelősséget, hogy mindez azért történt, mert nem kopogtuk le vagy mert egyszer az életben képesek voltunk arra, hogy pozitívan szemléljük a dolgokat és elhiggyük végre, hogy ami jó az tényleg jó, és nem törvényszerűen fordul rosszra?)

Az apróságok már nyugodtan alszanak. Eljött a közös rosszalkodás kora, de ez már más lapra tartozik, hiszen régen lement a Nap.