Pánikcsata

Már csak ez a hét, és jön  HAWAII! - helyett Pécs, egy kis pihenés. Szerintem mindenképpen jó lesz, még akkor is, ha küzdelmes. Kell egy kis elhajlás a mindennapoktól, valami más, ami a monotenitást megszakítja.

A munkahelyen is jól érzékelhetó, hogy itt a nyár, egy kis pangás van.Kevesebb a munkatárs, de szerencsére a munka is. Mintha a betegek is figyelembe vennék,hogy most a  lazítás ideje van, kevesebben fordulnak orvoshoz, van jobb dolguk is.

Nem szeretem különösebben Déryt,de ezt muszáj leírni, annyira szép. S persze közeli. A lelkemhez közeli. Én is ilyen cserebogár pondró vagyok, ahogy vergődök reménytelen helyzetemben, és én is így rázom le fájdalmaim, ha éppen engedékeny formáját éli ügyeletes sorsom.

További szócséplés helyett Hilda á la Déry:

Ma kaptam egy szabadnapot, amit végre a kislányokkal tölthettem. Utálom, hogy olyan gyorsan szaladnak a napok, és utálom ,hogy nagy részük a sebeim nyalogatásával telik, ahelyett, hogy azzal foglalkoznék többet, ami igazán legfontosabb az életemben: a lányaimmal.

Szóval ma fölkerekedtünk, hogy beteljesítsük azt a vágyukat, amivel már olyan régen nyúznak. Elindultunk a Vidámparkba. Hát, számomra nem volt valami vidám. Az utazás még csak hagyján, viszonylag problémamentesen eltelt. De amint beléptünk a kapun, máris kezdett sok lenni a tülekedés és az emberforgatag. Megbénított az a bizonyos jól ismert érzés, ami valahonnan a gyomor tájékáról indázik elő, és betölti az egész bensőmet. Ettől kezdve nem nagyon emlékszem az eseményekre, mert csak abból álltam ki, hogy nyugtatgattam magam: hé, nincs semmi baj, ne pánikolj.

Ma már teljesen jól vagyok, szerencsére csak átfutott rajtam valami. Úgy tűnik, életben maradok. Ma reggel már főzni is képes voltam, végre rendeset ehetnek a gyerekek.

Érdekes azért ennek a pánikbaromságnak a természetrajza. Sohasem jelentkezik, ha valami nagyobb baj, érzés, történés van az életemben. Legalábbis nálam így működik. Például a tegnapi rövid ívű betegségem alatt sem éreztem semmi rendelleneset, nem küzdöttem szédüléssel, bizonytalanságokkal, egyebekkel. Az egész szervezetem egy nagy célra összpontosított, a betegség legyőzésére. Ez került fókuszba, eltűnt mellőle minden zavaró mellékzönge.

Olyan vagyok, mint a jó diák. Kényszert érzek arra, hogy minden nap írjak a blogomba, még akkor is, ha nehézségekbe ütközik. valahogy úgy érzem, cserben hagynám,elárulnám, ha nem látogatnám meg minden nap.

Ilyen voltam gyerekkoromban is. Akkor is írtam naplót, minden áldott nap,pedig akkor már nem volt nagy divat. Én élveztem. Két-három évig jegyezgettem nagy fehér lapjaira kusza életem. Aztán anyukám egy tavaszi nagytakarítás alkalmával elégette.

Tulajdonképpen szeretek álmodni. Szívesen nézem az "előadásokat", és néha kifejezetten bosszant, hogy fel kell kelnem, és lemaradok a darab végéről. A megszakított álmot folytatni, ki tudja miért, kizárólag a rémálmok esetén tudom, a többi történet elsüllyed a semmibe, ha egyszer magára hagyom. Nincs beléjük visszaút.

Néha igazi démonokkal is összehoznak esti elszárnyalásaim, a gonosz megtestesítőjével. Kíváncsi vagyok, vannak-e másnak is ilyen álmai. Ezek olyan  teremtmények, amiknek formája, megjelenése másodlagos, a lényegük a félelmetességükben rejlik. Mindent magukban foglalnak, ami a szennyel, a rosszal, a félelemmel, a sötét erőkkel kapcsolatos. A velük való találkozás végződik mindig csatakos  vagy felordítós ébredéssel.

Ma fura reggelre ébredtem. Virradt már, világos volt, de még nagyon a hajnal kezdete, amikor az ablakon beszűrődött egy hang. Kinéztem, a jászótéren egy lány ringatta magát a hintán, és énekelt. Szépen, tisztán, hangosan. A reggel csendje csak felerősítette a hangokat, és különlegessé is tette az egész jelenetet. Ki lehetett ez a lány? Honnan pottyant oda? MIlyen bánatokat cipelt magával?

Annyira különös volt ez a látvány, hogy megzakkantotta a szokásos reggeli menetet is. Szinte elfelejtettem félni. Ugyanis a reggel az egyik legzűrösebb napszakom. Abban a pillanatban, ahogy kinyitom a szemem, mellémindázik a félelem is, és csendes szorításában azon morfondírozok, hogy fogom kibírni ezt a napot. Ami más normális embernek automatikus és természetes, az nekem gyomorszorító.

Amióta elváltunk, a kislányaimmal el-elmegyünk néhány napra valahova a nyári vakáció alatt. Sok időre sem pénzünk, sem lehetőségünk, de ez se rossz.Sőt, titkon arra gondolok, még jó, hogy nem futja hosszabb kiruccanásokra, úgyis csak a baj lenne belőle.

Ezek a kirándulások ugyanis pánik-állapot szempontjából meglehetősen kétes vállalkozások. Iszonyú ingatagsággal, változékonysággal, kiszámíthatatlansággal. Ha éppen kielégító az állapotom, akkor ott kísért a háttérben folyamatosan a démon, ami bármely váratlan pillanatban kész kitörni. Az amúgy is rossz passzban levőséget meg nem kell különösebben ecsetelni.

Minden nyár az újrakezdések ideje évtizedes kálváriámban. Mindig ekkor érzek erőt és lehetőséget arra, hogy eldobjam a gyógyszert.Így volt ez akkor is, kilenc évvel ezelőtt, amikor először voltam képes letenni a xanaxot. Akkor azt hittem, hogy örökre.

Azóta tudom, hogy az "örök" az én szótáramban szánalmasan új értelmezést kap.Olyan vagyok, mint a drogosok,akik irtózatos erőfeszítések árán válnak "tisztává", de csak ideig-óráig. Idő kérdése, hogy meddig.MIndegyikük visszazuhan előbb-utóbb.Vagy csak arról van szó, hogy pont akiket én ismerek, pont azok a notórius visszazuhanók, valójában van egy csomó véglegesen megtért? Na, jó, adjunk esélyt a reménynek! Ezért cizelláltabban fogalmazom meg: akikről én tudok, azok egytől egyig visszaestek a nihilbe.

Olvastam egy annyira jót. Levitől, egy orosz pszichiátertől, akinek isteni stílusa és remek ötletei vannak. Egy felismerés, amin érdemes elgondolkozni nekünk, pánikosoknak. Talán ebben rejlik a megoldás, a kiút felszabadító kulcsa.

Annyira jó, hogy ide másolom. Hátha segítséget nyújt egyikünknek.