Pánikcsata

Ahogy tegnap felemlegettem azokat a régi csúfos időket, amikor féltem bemenni a munkahelyemre, eszembe jutott még valami. Ezek a dolgok nagyjából egy időben jelentkeztek nálam.

Rettegtem attól, hogy mások előtt egyek. Ez nagyon bajos dolog volt, mert közös étkezdébe jártak a többiek, mindenki az osztályon, nekem is csatlakoznom kellett volna. Azt hazudtam, hogy egy speciális diétán vagyok, és saját, otthonról hozott kajákon élek.

A hétvégeket szeretem. Ilyenkor nyugodtan maradhatok a négy fal oltalmában, nem muszáj elhagynom menedékem, kicsit kiereszthetek, mint a diák vizsga után.

Amikor magamra csukom az ajtót, én is olyanná válok, mint a többi, a normálisok. Néha fordul csak elő bizonytalanság, egy-egy kis múló rosszulllét, amik csak arra jók, hogy figyelmeztessenek: még megvannak, nem hagytak még el, még rabjuk vagyok, csak egy körömfeketényi szabadságot adnak.(Ez a körömfeketényi Szilágyi Domokosról jutott eszembe, akit tegnap olvasgattam, és akit imádok.Ő képes egy kis alázatra körömfeketényi szabadságért, és ő szerinte mocskolják be az abszolút valóságot  relatív igazságocskák, és ő hazudott akkor, amikor a remény a látóhatár alá bukott.)

Egyik barátnőm egy nagyvárosban él. Nem írom le, hogy pontosan hol, nehogy magára ismerjen, akit kifecsegek. Még a végén személyiségi jogokat sértenék! Márpedig én törvénytisztelő állampolgár vagyok!

Szóval ez a barátném jópár éve pánikbeteg, s mint ilyen, végigjárt már minden stációt, ami a betegség megnyilvánulásait, és azok orvoslási metódusát illeti. Ivott csodateákat, részt vett homeopátiás kezelésen, felkeresett kinezológust és pszichiáternél is csücsült. Tényleg mindent kipróbált, ami ebben a műfajban kipróbálható.

A jóga a szerint is megkülönböztet embertípusokat, hogy mely érzékszerveik dominánsak. Nos, nálam teljesen egyértelmű két érzékszerv túlműködése is. Az egyik az ízlelés. Az a fajta evési kényszer, ami engem jellemez, csakis lelki eredetű lehet, valamilyen kompenzálási törekvés félresikerült megnyilvánulása.

A másik pedig a hallás. A fülem egyszerre legalább háromfelé hallgatózik. Ez a tulajdonság éjszaka van elemében persze, amikor valójában minden csöndes, vagy csöndesre predesztinált. Így alig van olyan hang, amit ebben a sajátos hangtemetőben meg ne hallanék. Sokszor már magam sem tudom, hogy tényleg hallottam-e azt a bizonyos hangot, vagy csak a képzeletem játéka volt. Valamelyik este például felébredtem egy hangra, ami a falból, a fejem fölül indult, és egyre határozottabban és karakteresebben sistergett végig, be, a sarokig. Felkapcsoltam a villanyt, és kerestem a forrást. Olyan volt, mintha apró kis rágcsáló motozna, vagy papírgalacsin készülne összegyűrődni és leesni valahonnan, mintha egy nagy rovar kapirgálná a falat. Semmit nem láttam, csak a hang erősödését észleltem. Aztán az is megszűnt.

Érezted már, hogy totálisan egyedül vagy a világban? A nagy bánatok és a nagy örömök idején mindenképp. A körülöttünk levő emberek, akik a családot, a gyerekeket, a baráti kört jelentik, csak egy díszlet részei, valójában teljesen egyedül vagy, magad kell döntened az élet egészen jelentéktelen és nagyon is fontos eseményeiben, magad kell megtenned a lépéseket és elviselned minden botlásodat.Senkinek és sehogyan sem tudod elmondani, mi van benned, hogyan működsz. Ha van némi önismereted, akkor is csak pedzegeted a dolgokat, hogy tudod is, az már túl merész állítás lenne.

Teljesen egyedül vagyok a félelmeimmel, senki nem tud és különösebben nem is akar segítni ebben. Ez a dolgok természetes rendje.

Nem mondom, hogy azonnal, de elég hamar, a harmadik próbálkozásra találtunk egy megfelelő helyet. Közel volt a parthoz, elfogadható volt az ára- ennyivel be is értük. Elfoglaltuk. Egy három emeletes, húsz éves épület volt, hetvenes évekbeli bútorokkal.Kifizettük két éjszakára a tarifánkat, attól kezdve nem találkoztunk a tulajjal, majd csak az utolsó nap reggelén.

A tulajdonos, mint egy plussz előnyt említette meg, hogy most csak mi vagyunk itt, nincs jelenleg más vendége, majd a hétvégén számít nagyobb dömpingre. Hát, ennek nem nagyon örültem, jobban szerettem volna, ha mások is vannak a lakásban, de akkor, kora délután ez nem tűnt olyan rettenetes problémának.

Valaki azt mondta a barátnőmnek, hogy csak lenne egyszer  igazi nagy bajban, akkor aztán megszűnne mindenféle pániknyavalyája. Nos, lehet, hogy ebben tényleg van valami.

Mert azt nem mondtam, hogy Pécsett csak másfél napot töltöttünk, utána a gyerekek javaslatára a Balcsi felé vettük az irányt. Azt mondták, mindenképpen szeretnének fürödni egyet kedvenc tengerükben, mielőtt hazajönnénk.

Egy pánikos ember olyan, mint egy újonc kötéltáncos, aki minden lépését feszült figyelemmel kíséri, akinek minden mozdulatában  ott van a végzetes félrelépés lehetősége,akinek minden mozdulatát mérnöki precizitással kell kiszámítania, mert ha csak egy lélegzetnyit is máshova lép, mint ahova kellene, akkor vége a mutatványnak. Egy pánikos folyton egy határmezsgyény szorong, aminek az útvonala szigorúan szabályozott, arról letérni nem lehet, mert akkor ott a baj. Kis fenevadjait pedig szűk ketrecbe zárva hordozza magával, mint egy  elfuserált kabalát, és az ő őrizetüket is legalább olyan görcsös igyekezettel hajtja végre, mint egész kordában tartott életét.

Ezt csak azért írtam le, hogy érzékeltessem, milyen volt ez a néhány nap, amiben számomra csak mellékes vonulatként szerepeltek az olyan programok, mint a város- vagy nevezetességvadászat, valójában saját kis démonjaimmal küzdöttem végig. Hogy ki ne szabaduljanak  palackból, hogy megőrizhessem a normailtás látszatát. Voltak nehezebb, és voltak könnyebb órák. A legmélyebbre a Vasarely múzeumban süllyedtem, ahova a délutáni órákban érkeztünk, amikor már elég fáradt voltam fizikálisan is, tekintve, hogy egész nap róttuk a város utcáit, miközben én nemcsak a szemtelenkedő legyeket, hanem a kitörni készülő rosszulléteimet is hessegettem. A Zebrák-at bámulva értem el fizikia teljesítőképességem legalsó szintjére. Akkor éreztem azt, hogy, na, most vége, ennyi volt, megadom magam, nem vagyok képes többet viaskodni, legyen, aminek lennie kell,elég volt. S valóban el kezdett zúgni a fülem, dobogni a fejem, és vad remegésbe fogott minden végtagom.

Egy barátnőm, aki tud arról, hogy blogot írok, és rendszeresen olvassa is azt, megkritizált a minap. Azt mondta, alig írok magamról, nem derül ki semmi rólam.

Erre a következőket válaszoltam. Szerintem egy ilyen jellegű naplónak egyáltalán nem az a célja, hogy magáról írjon az ember, itt a téma a lényeges. Senki sem azért kattint ide, mert rám kíváncsi, hisz nem is ismer, hanem azért, mert valamilyen szempontból érintett a témában. Vagy ő, vagy valamelyik rokona, ismerőse küzd hasonló problémákkal, és azt szeretné megtudni, másnál hogy van ez, és nem azt, hogy ki vagyok én.

Végigtekintettem azokon az ismerőseimen, akik pánikbetegek lettek életük folyamán. Mindegyik egy külön kis történet, a maguk különcségeivel. Mindegyik egy külön kis világ, kevés közös vonással. Ha nagyon párhuzamot akarok vonni közöttük, akkor a hyper-érzékenységüket emelném ki, egy olyan archetipikus magányérzetet, ami akkor is ott munkál körülöttük, amikor történetesen társsal együtt vannak, egy nagyon gazdag, olykor bosch-i lelkivilágot.

Az egyik egy okos, szexis nő. Tíz évi remek együttélés után összeházasodott párjával. A házasság fél évig tartott, a nyomában fellépő pánikbetegség még ma is. A másik egy születetten depresszív személyiség, Állítása szerint már gyerekként is hajlott a komor hangulatokra, sokszor foglalkozott a halál gondolatával, fiatal korában, húszévesen randevúzott is vele. Mindig könnyen sírt. Sokszor fogalma sem volt, miért, csak azt vette észre, eleredtek a könnyei. A harmadik egy sikeresnek mondható újságíró. Érzékeny, ahogy erre foglalkozása predesztinálja is. De minden gond nélkül élt addig, amíg egyik karácsonykor el nem hagyta imádott felesége. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, rengeteg fájdalom és tortúra után újból  együtt vannak, mostmár négyen: ők ketten és a pánikbetegségük. Esténként figyelmezetetik egymást: bevetted drágám a xanaxot?