pánikcsata

Szerző: hilda

A BLOG LEÍRÁSA

Manapság "divatos" lett a pánikbetegség.Sokkal többen szenvednek tőle, mint amennyien beszélnek róla. A kibeszélés, a sorstárskeresés viszonylag egyszerű alternatívája a terápiának.

Látogatás: 259230 alkalommal

A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

PÁNIKSÁGOM HISTÓRIÁJA

2008.06.09.

Azzal a bizonyos könyvvel kéne kezdeni, amiről a múltkor írtam, hogy nekem minden nyavalyás feltételem adott volt ahhoz, hogy megfertőzödjem ezzel a betegséggel. Alapvetően szorongó, parázó alkat voltam, mindenféle frusztráltsággal és kóros önbizalomhiánnyal. Voltak légzési betegségeim, asztmám, köhögési rohamaim, fulladásaim, szénanáthám. Voltak műtéteim, gerinc-és visszér műtét, voltam a halál közelében, tehát szinte minden adott volt, ami a kialakulásához szükségeltetik.

S mindez meg lett spékelve egy rossz házasággal, ahol a földbe döngöltek ("csak" képletesen értendő), ahol durvaság, egzecíroztatás, kötözködés voltak a leggyakoribb megnyilvánulások.

Megvert a férjed?-kérdezte egyszer valaki. Nem,nem vert meg.Egy legyintés volt a válasz, ami arról szólt, hogy akkor mit akarok én, nem tudom, mi az a szenvedés, mi az igazi  terror. Ha még csak meg sem vert, akkor smafu az egész.

Én nem így éreztem. Úgy gondolom, pánik betegségem elmélyüléséhez ez a"smafu" házasság nagy mértékben hozzájárult.

Átéltem mély pontokat, amikor például már csak úgy tudtam közlekedni, hogy a fal volt a sorvezetőm. Éreznem kellett a beton közelségét, tudni, hogy ha egy picit kinyújtom az ujjam,már megérinthetem a falat, mert ha nem, el vagyok veszve. Nyűszíteni tudtam volna a félelemtől, amikor egy olyan utcaszakaszhoz érkeztem, ahol nem voltak az oltalomra kiszemelt házfalak. Ez alapján terveztem meg a napi tennivalóim,lehetőség szerint arra mentem, amerre házak kísérhettek utamon, és akkor kerültem pánikba, amikor rájöttem, hogy bizonyos szakaszokat viszont kénytelen leszek házak nélkül kell megtenni.

Meg az a bizonyos húsvét is mélypont volt. Csak a kocsiban éreztem magam biztonságban, ott se mindig, de amikor ki kellett szállni, vagy pláne menni néhány lépést, akkor megfeneklettem. Persze, csak belülről, mert aligha hiszem, hogy két drága kislányom vagy a férjem bármit észre vett volna ebből a gyötrelemből. Emlékszem, hogy mennyire vártam, hozzák már ki azt a kurva ebédet, mert nem bírom tovább. Hogy küzdöttem az idővel, és az erőimmel,mint egy megsebzett vadállat az arénában. Minden összeszedett erőmet az utolsónak hittem, de szerencsére,mindig jött egy tartalék erő valahonnan a semmiségből. Vagy az istentől? És akkor, mire hazaértünk, arra is képtelen voltam már, hogy a sarkon levő kis üzletbe leugorjak. Nem mertem egy tapodtat sem mozdulni,mert már kimozdulás nélkül is remegtem, szédültem, és gombócok torlaszolták el az összes kimenetelem.

Jaj, dokikám, nem fog ez menni. Túl mély ez a kút. Feneketlen. Túl sok minden történt, és túl szűkek az írás adta lehetőségek. Annyi mindent kellene elmondani, és olyan kevés foglalható szavakba.

SZEMBE KELL NÉZNI

2008.06.09.

Ma arra kért a doki, hogy menjünk végig a betegségemen, próbáljam elmesélni az egyes állomásokat,a főbb gócpontokat. Próbáljam úgy nézni a saját történetemet, mint egy filmet,kivülről és tárgyilagosan, és ragadjam ki belőle azokat az epizódokat, amelyek szerintem fontosak lehetnek.

Mondtam neki, hogy ez nem fpg menni, mert erre egy hét sem lenne elég, nem hogy ez a fél óra, ami a rendelkezésünkre áll. Semmi baj, válaszolta, akkor írjam le ezeket.

Nem tudom, hogy menni fog-e, hosszú oldalakat igényelne, sok-sok időt, és koncentrációt. Abban sem vagyok biztos, hogy szívesen emlékszem vissza, válaszoltam neki.

Erre azt felelte,hogy ezzel ne törődjek, ha fáj, vagy kellemetlen, akkor is idézzem fel, sőt, ez a legjobb, amit tehetek: szembenézni a szörnyeimmel, hisz az egyik legalapvetőbb  kivédési mechanizmus  a szembesülés. A fóbiák nagy részét ezzel a módszerrel győzik le.Deszenzitizálásnak nevezik azt az eljárást, amikor először elképzeltetik a beteggel azt, amitől fél, aztán szembesítik is vele.

Na, ezzel is okosabb lettem.

PÁNIKOS BARÁTOK

2008.06.08.

Van egy pár barátom, aki szintén pánikbeteg. Nem tudom, nekem úgy tűnik, hogy a fél világ az. Vagy csak én mozgok olyan körökben, ahol ez elterjedt dolog?

Sokat beszélgetek velük erről az egészről. Nagyon sok hasonló vonás van közöttünk. Mindannyian ugyanúgy kezdtük. Valami szorongásfélével, aminek nem volt tárgya. Csak úgy jött, szinte a semmiből, szinte a derült égből.

Persze volt mindenkinek "háttere": Egy rossz párkapcsolat, egy őrjöngő férj, egy feleség, aki megcsalta az urát, egy adóssághalmaz, ami rátelepedett tulajdonosára. Na, de ez másoknak is megadatik. Mégsem paráznak be tőle ennyire.

Szóval azt a bizonyos kezdeti szorongást aztán mindenféle testi tünet kíséri. Mások azt mondják, csak beképzelés. Pedig nem. Tényleg csorog rólunk a veríték, tényleg remeg a kezünk, tényleg nagyokat lök a szívünk a tenyerünkön,ha ilyenkor, roham idején ráfektetjük azt bal oldalunkra.

Azt mondta egyszer a barátnőm, hogy azt hiszi, ettől már sohasem fogunk megszabadulni. Én meg azt hiszem, minden csak beprogramozás dolga. Én most azon vagyok, hogy átprogramozzam a szoftveremet. Akarom hinni, hogy kitörölhetem fejemből a félelmeket.De legalábbis idomíthatóvá szelidíthetem őket.

A doki is segíteni fog ebben. Holnap megyek hozzá.

MI KELL A PÁNIKBETEGSÉG MEGSZERZÉSÉHEZ?

2008.06.07.

Pár éve kezembe akadt egy könyv. Akkor már én is átéltem néhány rohamot, kompetens lettem a dologban.

A könyv felsorolt egy tucat  tényezőt, amely erősítheti, determinálhatja a rohamot. Be kellett látnom, hogy klasszikus eset vagyok. Annyira, hogy azon még magam is elcsodálkoztam.

Mi szükségeltetik ahhoz, hogy valaki egy jó kis pánikbetegséget szerezzen? Jó, ha alapvetően szorongó alkat. Oké, ez stimmel.

Ígéretes jel, ha olyan betegségekben szenved, amiben a légszomj megélése minden napos (asztma, szénanátha, szívbetegség, ilyesmi.)Ez is adott.

Növeli az esélyeket, ha az illető átesett már egy-két komoly fizikai fájdalmon (műtét,törés, zúzódás). Nyert.

Sokat nyom a latban néhány lelki trauma, haláleset, rossz párkapcsolat, munkahelyi problémák. Kinek ne lenne ilyen?

És még felsorolt a könyv pár kelléket, én meg csak pipáltam. Tíz tételből legalább kilencet mondhattam magaménak.Ha így ikszelhettem volna a lottószelvényeket, akkor már milliárdos lennék.

Szóval a tudomány mai állása szerint semmi csodálkozni való nincs azon, hogy idejutottam. Bele van kódolva az életembe. Ehhez az életsorshoz ez dukál, mint egy extra bónus. Fogd, és vidd! Birkózz meg vele! Fütyülj rá! Dögölj bele! -ki-ki  választhat, melyik perspektíva szimpatikusabb számára. Csak az egyénisége, karmája, ereje, segítőapparátusa és ki tudja még mije szabhat határokat.

A DOKINÁL

2008.06.06.

A dokihoz járás és a gyógyszerszedés is elég sporadikus nálam. Szeretnék mind a kettőtől megszabadulni, ezért néha megpróbálkozok az elhagyásukkal, de aztán mindig belekerülök egy olyan kátyúba, ahonnan csak a segítségükkel tudok kikászálódni.

Így van az, hogy hol felbukkanok a doki várótermében, hirtelen és váratlanul, hol hanyagolom őt egy időre. Persze mindig megkapom érte a fejmosást.

Az ideggyógyászat váróterme is megér egy külön misét. Az ember gyanakodva figyeli a másikat, és próbálja megállapítani, hogy vajon az ott üldögélők lelki tusáik mely fázisaiban vannak, csendes őrültek vagy "csak" pánikosok, mint én vagyok. Általában nem szólunk egymáshoz,sőt, a pillantásainkat is kordában tartjuk, nehogy véletlenül összetalálkozzon tekintetünk a másikéval.Félünk azoktól a kis üzenetektől, amik a másik szeméből tükröződve a mieinkre hangolódnának.

Lassan megy az idő, ólomlábakon, pedig így is sokkal kevesebb ideig tartózkodik benn egy-egy beteg, mint amennyire szüksége lenne. Engem zavar, hogy odakinn százan várakoznak a sorukra. Igyekszem hamar túl lenni a dolgon, keveset beszélek, azt is harapófogóval húzza ki belőlem a doki. Valószínűleg nem én vagyok a legizgalmasabb betege.

MINT A PAPÍRHAJÓ

2008.06.05.

A reggel a legrosszabb. Össze kell szednem magam, valósággal erőt gyűjtenem, hogy elindulhassak otthonról. Úgy készülök rá, mint más egy ejtőernyős ugrásra. Egy depressziós ismerősöm mesélte, hogy ő minden nap "felépíti" magát. Valami ilyesmiről van szó nálam is.

Sokat segítenek a gyerekek. Az a tény, hogy "menni kell, tenni kell." Nincs mese, el kell öket kísérni az iskolába, vásárolni kell, ügyeket intézni. Sokszor arra gondolok, ha ők nem lennének, talán ki sem mozdulnék a négy fal közül.

Az első rosszullét után még sokáig húztam. Nem mentem orvoshoz. Bíztam valamiben, vártam a csodára. Meg hát a szokásos gőg:"nem vagyok én bolond!" Aztán, amikor odáig fokozódott a bajom, hogy  a fal mellett, lapulva tudtam csak közlekedni, folyamatosan csatázva az ájulásingerekkel, akkor feladtam magam.

Ennek is már két éve. A Xanax-ba kapaszkodtam, ezt dobta utánam a doki mentőövnek. Annak tényleg jó volt. Mentőövnek.

Azóta is úgy úszkálok  a rosszullétek óceánján, mint a papírhajó.Egyszer méteres hullámok dobálnak, csapkodnak könyörtelenül, máskor meg egészen kellemes szélcsendet is engedélyez jó sorsom.

PANELCIRKUSZ

2008.06.04.

Tegnap este panelcirkusz volt nálunk megint. Ezek családi veszekedések, a keményebbik fajtából. Aki panelházban él, az tudja,miről beszélek.

Ilyenkor veszedelmes hangok szabadulnak el,állati ordítások, vészterhes csapkodások és betondöngetések. Nem is muszáj hallani a szavakat, elég a hangsúlyt és a szitkozódások ütemét.

Nagyon nehezen viselem. Pláne, ha gyerekhang is belesikít. Úgy fülelek, mint a félősek az éjszakai neszekre, azonnal észreveszem és meghallom, ha csetepaté van valahol a falakon túl.

Rosszul vagyok tőle. Nem akarom hallani. Felhangosítom a rádiót vagy befogom a fülem. Félek.

Vajon más is így van ezzel? Vagy én vagyok csak ilyen idegesítően hiperszenzitív? Vagy azért émelygek,mert a saját zűrjeimet idézi?

Már nincs is kedvem írni.Holnap pozitívabb leszek.

EMLÉKSZEM

2008.06.03.

Emlékszem, amikor anyósom kijelentette egyszer, hogy milyen marhaság a gyermekágyi depresszió, hogy olyan nem létezik,ő már csak tudja,nyafogás az egész. De arra is emlékszem,hogy én meg arra gondoltam, az a marhaság, amit ő mond. Biztos voltam benne, hogy van ilyen betegség, noha ez engem elkerült, hál'istennek.Talán már akkor érzékenységem volt a lelki nyavalyákra.

Pedig az időtájt nem is sejtettem, hogy velem is történhet valami hasonló. Mégis utolért. Pontosan tudom a kezdetét, helyét és idejét egyszerre.

Akkor már megvolt mind a két gyerek. A klinikán dolgoztam, két műszakban. Fáradt voltam mindig. Tulajdonképpen attól a pillanattól kezdve, hogy munkába léptem, rám telepedett egy ólmos fáradtságérzet, ami soha többé nem enyhült. Rossz házasságban éltem.Ennyi volt a háttér.

Át kellett mennem egyik épültből a másikba. Szép környezetben, gyönyörű időben. Nem emlékszem semmi konkrét problémára vagy bajra. Csak arra, hogy hirtelen elfogott valami félelem-féle. Mint a gyerek, amikor rosszat álmodik. S valóban olyan voltam, mint egy kis gyerek. Gyámoltalan, pátyolgatásra szoruló, elveszett. Verejtékezni kezdtem,a testem remegett, és rettenetesen féltem.

Azt nem tudom, meddig tarthatott ez az állapot. Lehet, hogy percek teltek el,lehet,hogy csak pár másodperc. Az is előfordulhat, hogy egy tapodtat sem mozdult az óra mutatója. De attól még megtörtént. Bennem, velem.

Utána elkerültem azt a helyet. Ha mégis arra vitt rossz sorsom, akkor szorongtam. nyűszítettem magamban.

A doki rögtön  a gyerekkoromban kezdett vájkálni. De semmi rosszat nem tudtam mondani. Ettől aztán kölcsönösen elégedetlenek voltunk egymással. Nem is tartóztatott sokáig. Utamra engedett egy jó adag kis Xanax-al. Meg azt mondta, írjak naplót.