Pánikcsata

A tegnapi estét sikeresen megúsztam. Igazából kétszer kerültem krízis közeli helyzetbe. Egyszer, amikor még várakoztunk az ifjú párra, a házasságkötő terem előtt. Egyszerűen nem bírom a várakozást. Akkor éreztem, hogy kezdődik a kötélszakadás, bevetettem  mindent, amit évtizedes gyakorlatom alatt megtanultam.Végül már nem is a rohamtól remegtem, hanem az erőfeszítéstől.

Másodszorra meg a kaja alatt éreztem egy jelentős lezuhanást. Ez is gyakran megtörténik velem. Az egyik pillanatról a másikra émelyegni kezdek, megemészthetetlenek tűnik az éppen számban csócsált falat. Ilyenkor nincs mit tenni, abba kell hagyni az evést. Legalább ettől a vacsorától nem híztam. Ez is valami.

A szombatokat szeretem. Akkor jótékonyan körülölel az otthon biztonsága. Ilyenkor nem kell sehova sem menni, sehova sem  sietni.A kislányok békésen játszanak a kis szobában, én meg főzőcskézek, vagy másképp házimunkálkodok.

Csak ritkán szakítja meg ezt a (látszólagos) idillt egy-egy kis megszédülés, elbizonytalanodás, néha szívszorítás. Igazából nem komolyak, csak arra jók, hogy figyelmeztessenek, itt vannak, nem hagynak menekülni, csak egy kis szabadságot engedélyeztek nagy kegyesen. Arra jók, hogy tudatosítsam: még most sem vagyok 100 %-os, és ne  is reménykedjek, hogy az leszek.

Én nem tudom, hogy van ez, de ma is összetalálkoztam egy régi osztálytársammal, akivel -mit ad isten-megint a pánikbetegséget érintettünk. Nekem néha az az érzésem, hogy az egész világ pánikos, hogy minden második vagy legalábbis minden második valakije az.Vagy csak én fókuszálok túlzottan erre a témára? Ennyire működik nálam a koktélparti-effektus?

Fogalmam sincs, de az biztos, hogy három beszélgetésből kettő mindig ide lyukad ki. Szóval ez a csaj mesélni kezdett egy unokahúgáról, aki az idegeire megy a "kényeskedésével", a "látványrosszulléteivel, ahogy ő mondta. Szerint az ég adta világon semmi baja nincs a huginak, túl jól megy neki a dolga, az ártott meg neki, és a szédülgetése, meg at utcától való irtózások csak az ő exhibicionizmusának a megnyilvánulásai-legalábbis a volt osztálytársam interpretálásában.

Érdekes lenne összeterelni a világ össze pánikbetegét, és alaposan kifaggatni az életükről. Vajon hány közös vonás lenne bennük? Lenne-e olyan momentum, ami mindegyiknél, kivétel nélkül meglenne? Ami mindenkiben közös?

Valószínű, nincs ilyen. Mint ahogy elég nagy variabilitást mutatnak a betegség megnyilatkozásai, úgy a hozzá vezető út is elég sokszínű lehet.

Utálom a közösségi programokat. Ezért egy évzáró vagy évnyitó a halálom. Egyrészt azért, mert az álldogálás, várakozás eleve az a tevékenység, ami melegágya a pánikos megnyilvánulásoknak.

Másrészt az alapból és aktívan meglevő agorafóbiának sem kedveznek az ilyen esetek. Nem is lenne baj ezzel. A számomra kritikus helyzeteket egyszerűen kiiktatom, legfeljebb szegényebb leszek egy koncerttel, egy tüzijátékkal, egy fevonulással. Annyi baj legyen.

Munkából jövet gyakran hallgatok rádiót. Figyelemelterelésre kiváló eszköz. Amikor rosszabb állapotban vagyok, akkor csak zenét tudok befogadni, abból is a pörgősebbet, ha viszont kicsit jobban érzem magam, akkor bármire vevő vagyok.

Így volt szerencsém délután hallgatni egy riportot egy humoristáról, aki mániás depressziós. Nagyon érdekes volt, kár, hogy csak a beszélgetés közepén kapcsolódtam be. Arról  mesélt, hogy sokszor mély depresszióban írja a humoreszkjeit, ami kissé paradox dolog, ha jól belegondolunk. Azt is mondta, hogy ez a betegség gyógyíthatatlan, főleg, ha -ahogy ő is- későn, ötven körül "kapja" az ember. Állítólag addig nem volt különösebb tünete, viszont tény, hogy genetikailag hajlamosított volt, tekintve, hogy az egész család küzdött valami komoly pszichés problémával.

Azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Mármint a meleghez való gyötrő viszonyommal. A pánikbetegek népes társadalmában szignifikánsan többségben lehetnek azok, akik szenvednek ettől.

A hőségben különös előszerettel burjánzanak a pánik rejtett csírái is. Az az ember, aki a mindennapi életben is gyakrabban van rosszul, mint egy normális embertársa- nem számíthat semmi jóra a nyári kánikula idején. Ha csak nem tengerparta vagy más hűsítő vízpartra veti jó sorsa.Mert a betonban szinte tutira vehető a csatározások ugrásszerű megnövekedése.

Megtanultam pánikul. Azt hiszem, ez a leghelyesebb és legegyszerűbb kifejezése ennek az állapotnak. Az ember olyan sokszor gyakorolja a pánikos lét különféle megnyilvánulásait, hogy rutinná válik számára, bármikor képes előidézni és alkalmazni.

Mint a jó diák az iskolában, aki addig bifláz egy szöveget, amíg sajátjává nem válik, és ettől a pillanattól kezdve képes bármikor felidézni, ha akarja: órán, szünetben, két tanulás között. Sőt, egy idő után akkor is előindázhat ez a bizonyos jól bevésett idézet, amikor nem is hívja: egyszercsak megcsendül benne, amikor a buszon utazik, vagy várakozik valamire.

Tegnap a labor ajtaján berepült egy fecske. Egy földszintes épületben vagyunk, nagy melegek idején nyitott ajtóval. Az eresz alatt gyakran fészkelnek nálunk fecskék, ami jó jel. Nem csak azért, mert úgy általában kellemes látni és hallani őket, hanem azért is, mert állítólag olyan helyeken telepednek meg ezek a kis madárkák, ahol kedvezőek a térerők és nincs káros sugárzás.

Szóval egy kis fecske megint betévedt, és az istennek sem talált vissza. Folyton neki lendült a fénynek, ami történetesen egy hatalmas teraszablakon áramlott be.Neki a fénynek. És neki az ablaknak.Teljes gőzzel. Aztán megijedt a történtektől. Nem értette mi van, hova került ő tulajdonképpen, és miért nem talál vissza az övéihez. Szánandóan riadt volt és végtelenül magányos. Aztán még próbálkozott vagy kétszer. Az utolsó nekifutásnál már meg is szédült, még tanácstalanabbá vált, mint annak előtte.

Tegnap, amikor hazafelé baktattam, összetalálkoztam egy ismerősömmel. Régen találkoztunk már, pár éve együtt jártunk egy tanfolyamra. Valahogy szóba kerültek a betegségek és ennek kapcsán teljesen véletlenül a pánikbetegség. Ő természetesen nem tud az én mizériámról, s arról sem, hogy blogot írok ezzel kapcsolatban.

MInden esetre hosszasan beszélt arról, hogy nem tudja megérteni az ilyen embereket, el nem tudja képzelni, hogy lehet valaki "csak úgy " rosszul.Akkor nem válaszoltam neki, hagytam, hogy kifejtse véleményét, és továbbálltam.