Egyik kicsi, másik pici

A minap elgondolkoztam, hogy egyik kicsi, másik pici - jó, jó, de melyik melyik? És mivel úgy gondoltam, hogy nem lenne ildomos az illetékesek nélkül dönteni, megkérdeztem Bobót: szerinte ki a kicsi - ő vagy Zsifi? És ki a pici - Zsifi vagy ő?

A válasz meglepően határozott volt: "én vagyok kici, Zsifi meg pici". Egek, hová lett az én nagyfiam? A fonetikát utánozni igen nehéz lenne, mivel mostanában legkedvesebb szokása, hogy Zsifi cumiival a szájában mászkál, és még véletlenül sem értem tisztán, amit mond. Ami viszont az adott körülmények közt érdekes, hogy ha megkérem, vegyi ki a szájából, hiszti nélkül megteszi. Szokatlan.

Avagy az entrópia nem csökken. De nem ám. Sőt!

Akár még vigasztalhatnám is magam azzal, hogy ez természetes dolog és a fizika törvényeivel egyenesen szembe mennénk, hogy aztán azokkal frontálisan ütközzünk, ha nem így lenne.

Egy kis nyugalom milyen jó. Tévedtem. Nem abban, hogy milyen jó, hanem hogy egy kis nyugalom. Az ugyanis nincs. Bobó mérgesen kiabál a szobájából, hogy "Anya én is felkeltem". Jó vicc, nem is aludt el, pedig nagyon fáradt. Délelőtt nagy sétát tettünk a környéken, igaz motorral jött (a kis lábbal hajthatós műanyag klasszikus, ami egy kétéves holmijai közül sem hiányozhat).

Sajnálom, nem tudom befejezni, amit szerettem volna. Muszáj kivennem az ágyból, mert felkelti Zsifit. Nesze neked következetesség...

Zsifi tapsol és integet. És Anyát, Apát formál a gügyögés közepette. Nagyon aranyos.

Most, hogy már egyenesen ül és mindkét kezét tudja használni, még jobban kinyílt előtte a világ. Ha tapsolunk neki, utánoz - bár ez még csak olyan kalimpálásféle, a kis tenyereit nem tudja összeütni, azok elsuhannak egymás mellett. Ha integetünk neki, visszainteget a két kezecskéjével egyszerre, az ujjait ki-be csukogatja, közben pedig hangosan mondja, hogy pápápápá. Amikor az édesapja hazajön, majd' kiugrik a bőréből és hangosan visít örömében, eztán a maga nyelvén nagy hévvel elmeséli, hogy mi minden történt vele aznap. Ugyanilyen boldog, mikor alvás után bármelyikünket meglát, ám Bálintka hangos üdvrivalgása szokta leginkább megkacagtatni. Kivéve, mikor még nagyon-nagyon álmos, ekkor inkább sírni kezd, és vigasztalásra szorul.

Csak egy autó és a vasat ki lehet kalapálni (így anyósomék). Ez mind igaz, de talán mégsem kell neki örülnünk.

A férjemnek tárgyalása volt este a fővárosban, és még az éjjel szeretett volna hazajönni hozzánk. Én ugyan irtózom a gondolattól, hogy éjfélkor üljön kocsiba, fáradtan, egyedül, és nekiinduljon az autópályának. Ez lett volna a terv, de nem sokkal napzárta előtt telefonált, hogy mégsem jön haza. Szabályosan parkoló autója ugyanis elöl-hátul ripitya, menetképtelen. Csak annyit kérdeztem, hogy "Neked ugye nem esett bajod", a nemleges válasz után a pulzusom is visszaállt a normális érték kétszeresére s szerintem még a gyerekek is megnyugodva fordultak másik oldalukra a kiságyaikban.

A fagyizás mindennapi joker-programmá lépett elő, mindketten imádják. Persze csak mértékkel kapnak belőle. Bobó egy gombócot, bár azt sem eszi meg mindet, Zsifi pedig csak néhány falatot. Ő teljesen kukifüggő lett, szinte már csak úgy tudunk közlekedni, ha a babakocsiban ülve mindig van a kezében egy-egy darab. Igaz, tegnap délután állatkertben voltunk, ott annyira nem igényelte, szerencsére.

Kényes dolog ez az evés a piciknél. Bobó egészen egyéves koráig remekül evett, mindent mindennel, amit csak elétettünk. Aztán történt valami, és azóta megy a harc, bár szerintem (nem akarom elkiabálni és le is kopogom gyorsan - még hogy nem vagyok babonás!) mintha egyre javulna a helyzet. Akkor, mikor kezdődtek a gondok, arra fogtuk, hogy a férjemből hirtelen hétvégi apuka lett, ugyanis a munkája továbbképzésre szólította egy olyan távoli városba, ahonnan péntek késő éjjel ért haza  és vasárnap délután indult vissza. Ha fürdetésben mérjük, az hétből csak egy - ijesztő. Most visszagondolva, hiába hogy az idő múlásával csak egyre erősebbek leszünk, komolyan nem tudom, hogy bírtam ki. Meg ő hogy bírta ki. Meg Bobó hogy bírta ki - mikor az öt hónapos távollét elkezdődött, épp csak betöltötte az egy évet.

Azt hiszem tévedtem, mikor a délutáni alvást tippeltem a legnagyobb megoldásra váró problémának, míg Bobó is itthon van. Nem az az, hanem az ebéd.

Bobó semmit nem eszik ugyanis. Csináltam már a kedvencét és csupa olyan ételt, amit eddig szívesen evett, most nem hajlandó. Ezzel egyidőben Zsifi rendszeresen ordít, és ő sem eszik normálisan. Csak tudnám, hogy ennek mi az oka! Kész idegtépés, mikor leültetem őket szépen az asztalhoz. Valami mindig történik (általam beazonosíthatatlan), ami komplett rémálommá változtatja az ebédet (a nem-ebédet). Na de mindegy, majd csak lesz valahogy. egyszer.

Nagy változások történtek. Már nem gondolom azt, hogy önző lennék vagy netalántán rossz anya, ha néha egyedüllétre vágyom és arra, hogy elengedhessem magam anélkül, hogy bármilyen készenlétben kelljen állnom.

Nagyszerű dolog történt tegnap: végre, három év után, ismét eljutottam tornázni, a férjem legfőbb kívánságával szinkronban. Nem mintha az alakom miatt aggódna, csak azt szeretné, ha időnként kimozdulnék. Én is.

Hétfő, a bölcsiszünet első napja. Vagy ha úgy számoljuk, a harmadik, mivel szombat reggel óta többnyire hármasban vagyunk - a férjem 24 órázott hétvégén (vasárnap pedig az elmaradt alvást pótolta), Nagyanyó és Nagyapó pedig elutazott az öcsémet meglátogatni, aki egy észak-olaszországi városban, Modenában tölti fél éves ösztöndíjának utolsó két hetét. Így a babák többé-kevésbé rám maradtak. Nagyon édes pofák, de nagyon fárasztóak (gondolom ez a legtöbb hosszú GYESen lévő többgyermekes anyukának nem újdonság, csak én vagyok ilyen kezdő).

Zsifi rengeteg új dolgot tanult meg: ahogy Bobó itthon van, egész nap mindenféle ingerek érik (ami sokszor persze sírásba torkollik), így a mozgásfejlődése látványosan felgyorsult. Hipp-hopp megtanult stabilan, támaszkodás nélkül ülni, már két kézzel manipulál. Fél szemem persze mindig rajta van (a másik meg Bobón, és gyakran összevesznek, hogy most melyik kire nézzen), félek, nem elég jó még az egyensúlya és bármikor hanyatt vághatja magát. Kedvenc közös elfoglaltságuk továbbra is az együttőrjöngés a kanapén. A kifejezés erős, tudom, de muszáj ezt használnom,  a huncutkodás, játék, hempergés félő, nem lenne elég szemléletes... Az egész abból áll, hogy kedvükre-kényükre ugrálnak, másznak, borulnak és vetődnek a vendégággyá nyitott kanapén.  Ami, elképzelés alapján is meglehetősen veszélyes tevékenység két ilyen apróságtól, pláne egyszerre, hát ha még nézzük is... Gyakran a hideg futkos a hátamon egy-egy összeborulás után, és minden reflexemre szükségem van, hogy megvédjem őket a sérülésektől, főleg persze Zsifit.

Vége a bölcsinek. Ennek örömére zsebkendőnyi füves teraszunkat játszótérré változtatjuk, a meglévő hinta mellé beszereztünk egy csúszdát, egy két méter átmérőjű medencét, és egy hét múlva érkezik egy kisebb mászóka is.

Úgy gondoltuk, hogy Bobó valószínűleg nagyon unná magát, megfelelő mozgáslehetőségek nélkül. Őt még nem kötik le az építőjátékok, kirakók és egyéb egy helyben ülős elfoglaltságok, bár lehet, hogy alkatánál fogva mindig inkább futkos majd a szabadban, mint hogy a szobában játsszon. Hogy ez jó-e vagy rossz? Egyáltalán nem bánom, hogy kisfiunk - nagyfiunk - ilyen örökmozgó, remélem sportolni is fog majd, ha nagyobb lesz. És azt is remélem, hogy csak hobbiból, mert azt semmiképpen nem szeretném, ha versenysportra adná a fejét. Túl sok kompromisszum, túl nagy energiabefektetés, túl sok sérülés, túl nagy ár azért a néhány évért.  Mindemellett a versenysportot nem tartom egészségesnek, szerintem a rekreációs sport szolgálja az egészséget. A versenysport nem. Nagyon szép dolog, és minden elismerésem a versenysportolóké, hogy megmutatják, az emberi teljesítőképesség (meg a doppingszerek) mi mindenre képes, de az én gyermekem ne legyen profi sportoló - hacsak nem szeretne nagyon az lenni. A férjem és én is kivettük belőle részünket (bár én csak amolyan hobbi-versenysportoló voltam, hiszen a diákolimpiák időszaka a heti öt edzés ellenére sem közelítette meg a túlterheltséget és csak addig űztem, míg jólesett). A férjem is befejezte az egyetemi évek alatt - bár ehhez egy komoly sérülés kellett. Ja, már megint a sérülés...