Egyik kicsi, másik pici

Nagy harc folyik. Zsifi harcol ellenünk és az egész világ ellen. Mindezt persze nem csendben teszi.

Nem tudni, mi lelte a mi kis angyalkánkat, de mint aki meg van veszve, úgy viselkedik már egy ideje. Az elmúlt három napban a helyzet egyre rosszabb. Álló nap nyafog, vagy inkább visít és méltatlankodik. Néha, valljuk be, van rá oka, mivel kedves bátyja nem bánik vele kesztyűs kézzel. Bobó is kicsi még, és sajnos ha kishúgát szeretgetni akarja, gyakran akkor is sírás a vége, mert a mozdulatai túl vehemensek még egy alig-egy-éves kiskirálylány Hisztikriszti babusgatásához. Az alaphang(ulat)ot tetézi, hogy Bobó is hiperérzékeny napjait éli, mellette az elfogyasztott kalóriák mennyisége a napi 1-hez tart. Az is kakaó formájában. Magyarán nem eszik semmit, volt olyan nap, hogy kakaón kívül nem volt hajlandó más ételt-italt fogyasztani. Mit tehet ilyenkor egy szülő? Kétségbeesve, minden türelmét előkotorva, magára nyugalmat és higgadtságot erőltetve türelmetlenül várja a vihar végét. Bárcsak jönne már…

Tombol a szabadság. Még nekem is.

Bár nem bíztam abban, hogy lesz egy is időm szusszanni, míg a család apraja-nagyja itthon van, mégis pihentető ez nekem is. A férjem kel fel az apróságokkal, és elviszi őket reggeli bolti- játszóteres sétára, már második napja. Ezalatt én nagy békésen alszom. Szuper!

Az apakultusz folytatódik. Egyvalami maradt az én feladatom: a biliztetés. A többi mind Apáé. Az előbb Bobó lekiabált a szobájából, hogy "Apa". Apa felment, és nagyfiam azt mondta: "nagyon hangos a tévé. De Zsifi már alszik. Lehalkítod?" Ki kell nyúlni, annyira aranyos.

Zsifit ma fodros, pöttyös kisruhába öltöztettük. Nagyon gyönyörű volt. Egészen két percig, amikor megtalált egy földre leesett kukit, és pár perc nyammogás után szépen rákente a ruhájára. Egyébként az evés továbbra is sarkalatos pont. Mindent mindennel, és nem lehet előtte enni, mert hatalmas hisztibe kezd. A család azt mondja, Bobó is ilyen haspók volt ennyi idős korában, úgyhogy a jövőre nézve - de persze ezt eddig is tudtuk - sajnos nincs garancia.

Nagy a szabadság. Péntek óta négyesben: Bobót mintha kicserélték volna. Egész nap visongat, ugrál, szaladgál és nevetgél hangosan, csodamód élvezi, hogy Apával lehet. A legkisebb épp alszik, én csak annyit hallok az udvarról, ahol a férjem Bobóval éppen megtölti a medencét: "Ügyes vagyok Apa! Nagyon ügyes vagyok! Rugom a kerítésre! 'Ó van a locsoló? Engeggyük? Mingyán? Mingyán engeggyük? Ez milyen autó? Gyeünk, gyeünk! Moszt Apa cinájja? Én isz akaíjom! Én isz! Én isz akaok locóni!" És ez így megy egész nap, be sem lehetne ragasztani a száját. De nem is akarjuk.

Tanulja az autókat. A legelső, amit megtanult kilóméterekről is felismerni, az a BMW. Azóta már megismeri a volkswagent is. Micsoda ízlés. Legtöbbször a toyotát is jól eltalálja, a citroen jelére azt mondja, hogy házikó. Minap egy kisbuszra azt mondta, az "olyan mint az Anyájé". És tényleg, ugyanaz a márka. Egyébként legújabb időtöltése nem véletlen, hiszen a biztosító még mindig nem fizetett a férjem totálkáros autójáért, így egész nap a hirdetőújságokat bújják Bobóval. Illúzióink nincsenek (ki járna jól egy biztosítóval szemben?), bár néha fel-felröppen egy-egy ötlet, hogy mi lenne, ha vennénk egy jaguárt, az olyan jó kocsi. Na ja. Mondanom sem kell, hogy ezek a felvetések nem tőlem származnak. A vicc (vicc?) az egészben az, hogy a férjem még komolyan is gondolja.

A napi edzés megvolt mára, pedig még déli egy óra sincs. Elsétáltunk a közeli játszóérre, amit tavaly adtak át, ám hamar indulhattunk haza, mivel elkapott minket az eső. Persze Bobó motorral, Zsifi ugyan babakocsiban, de egy kis esővédő mit vég egy nagy nyári zápor ellen? Igencsak szaladtunk hazafelé. Zsifi utálja, ha esik rá az eső, úgyhogy az út vége felé már nagyon sivalkodott. Sajnáltam szegényt, de nem vehettem ki, mert akkor sosem értünk volna haza.

Bobó nagyon élvezte a helyzetet, ő még az öntözőberendezések előtt is képes lecövekelni és várni, hogy mikor locsolja rá a szórófej (ez a politikailag helyes kifejezés?) a vizet.

A visszaszámlálás a végéhez közeledik, hetek óta számoljuk ugyanis a napokat, mikor a férjem végre szabadságra jöhet. Már csak két nap, de ha szerencsénk van, holnap lesz az utolsó munkanapja a két hetes szabadság előtt. Az aprók is nagyon várják, Bobó minden reggel komoly hisztiben tör ki, mikor ráébred, hogy Apa már megint dolgozni megy. Sajnos neki még a ma délután és a holnap reggel az életkora miatt nem mond semmit, így nemigen tudom megmagyarázni, hogy Apa ár óra múlva itthon lesz. Zsifi mivel még egész kicsi (bár a gerincem apró ízületecskéi nem osztják ezt a nézetet), őt az elválás ennyire nem viseli meg, ám ő is hatalmas örömben tör ki, mikor édesapja végre felbukkan az ajtóban. Ha napközben megkérdezem tőle, hogy "na, hol van Apa?", egyből fordul az ajtó felé és integet, közben hangosan pápázik. Aztán ám néz, mintha azt kérdezné, hogy akkor hol is van Apa.

A szabadságot még nem tudom, mivel töltjük. Sajnos napok óta nem láttam híradót, az újságolvasás luxusáról pedig már régen lemondtunk (kivéve a női magazinokat, de muszáj látnom, hogy van élet a gyes után is, és nem szeretnék a legújabb divatirányzatokról lemaradni még akkor sem, ha jelenleg kisebb gondom is nagyobb annál, hogy mi legyen rajtam, kivéve a pár kivételes alkalmat, mikor kicsit elszabadulhatunk itthonról). Így arról sincs halványfogalmam sem, hogy milyen időnk lesz, bár nem lehet nem érzékelni, hogy kánikula van, napok óta melegedőben. Ez jó is meg rossz is: ki tudunk mozdulni, de 11-kor behozom őket az udvarról is, mert bőrünkön érezzük a perzselő nap forróságát. Este leengedtük a medencét, ami kiterítve szárad a napon, ma este feltöltjük friss, tiszta vízzel és a családi szünidő (ti. a férjem szabadságának ideje) alatt remélem, mindennapi szerep jut majd a pancsolásnak. Zsifinek beszerzünk egy kis karúszót, kíváncsi vagyok, mit fog hozzá szólni. Kap egy egészen picike pancsolót is, ahol kedvére kiélheti vízi ösztöneit, mostanában már nála is nagy sláger a fürdés, egészen pontosan azóta, mióta egyenesen tud ülni a kiskádban. A múltkor beraktuk Bobó mellé a nagy kádba, két perc múlva úszott a fürdőszoba (hogy mindig ez a halas hasonlat.). Bár, ha jobban meggondolom, nem kellett hozzá két perc.

Néha azért nehezebb napok is jönnek. Szerencsére ami jön, az megy is. Mint ma.

Csaknem kimaradt a délutáni alvás, bár a fejenkénti 20 perc értékét illetően nyugodtan mondhatom, hogy kimaradt. Pláne, ha azt is hozzáteszem, hogy Zsifi ébresztette Bobót, aki szerintem hosszasan pihent volna, ám így igen morcosan kelt fel.

Ilyen szép nap ez a mai. Végre tudtunk boltba menni reggel, amire már két vagy három napja nem volt példa a zuhogó eső miatt.

De hiába a jó idő, ha a boltosok még mindig ugyanolyanok, mint voltak. Nagyon nehezemre esik mindenféle jelző nélkül utalni rájuk. Minden reggeli boltlátogatás felér egy idegbajjal, ha arra gondolok, milyen "nagyszerű" fogadtatásban lesz részünk. Még jó, hogy a gyerekek kicsik és nem érzékelik.

A bébiételnek befellegzett. Nagyra nőtt kisasszonykánk nem hajlandó még csak rá se nézni.

Három napja reggel-délben-este rakott karfiol a menü, a maradék két étkezés házilag készített gyümölcspüré. Ha spagettit lát, egyenesen kitör az enni-kérek-háború, ami kizárólag mindent vagy semmit alapon hárítható el. Magyarul vagy kap a spagettiből, vagy eltüntetjük a szeme elől.

Szegény Bobónak ma nagy csalódást okoztam. Én szoktam neki mesélni esténként, minden Thomasos könyvből (eddig három ilyen van itthon, de feltételezem, hogy a sor bővülni fog), azonos forgatókönyv szerint, szép sorban. Először a székén ülve együtt átlapozzuk mindet, majd beteszem az ágyába, és "a nagyosból" elmondok még egyet, "az Edwardot".

Ma este viszont fogorvoshoz kellett mennem, és bizony ennek eredményeként meglehetősen furcsán beszélek, még mindig. Nagyfiamnak hiába mondtam, hogy ma jobb lenne, ha Apa mesélne, ő hajthatatlan volt. Le is ültünk, elhelyezkedtünk úgy, ahogy szoktunk, és kezdtem az olvasást, a körülményekhez képest minél artikuláltabban (ami elég nehéz azért, mert a fél arcom zsibbad, s mivel múlik a lidokain hatása, a fájdalom a fülembe hasogat). Bobó először csak furcsán nézett, majd egyre furcsábban, végül csak annyit mondott, hogy "Apával". Jól leszerepeltem...