Játszótér készül

Vége a bölcsinek. Ennek örömére zsebkendőnyi füves teraszunkat játszótérré változtatjuk, a meglévő hinta mellé beszereztünk egy csúszdát, egy két méter átmérőjű medencét, és egy hét múlva érkezik egy kisebb mászóka is.

Úgy gondoltuk, hogy Bobó valószínűleg nagyon unná magát, megfelelő mozgáslehetőségek nélkül. Őt még nem kötik le az építőjátékok, kirakók és egyéb egy helyben ülős elfoglaltságok, bár lehet, hogy alkatánál fogva mindig inkább futkos majd a szabadban, mint hogy a szobában játsszon. Hogy ez jó-e vagy rossz? Egyáltalán nem bánom, hogy kisfiunk - nagyfiunk - ilyen örökmozgó, remélem sportolni is fog majd, ha nagyobb lesz. És azt is remélem, hogy csak hobbiból, mert azt semmiképpen nem szeretném, ha versenysportra adná a fejét. Túl sok kompromisszum, túl nagy energiabefektetés, túl sok sérülés, túl nagy ár azért a néhány évért.  Mindemellett a versenysportot nem tartom egészségesnek, szerintem a rekreációs sport szolgálja az egészséget. A versenysport nem. Nagyon szép dolog, és minden elismerésem a versenysportolóké, hogy megmutatják, az emberi teljesítőképesség (meg a doppingszerek) mi mindenre képes, de az én gyermekem ne legyen profi sportoló - hacsak nem szeretne nagyon az lenni. A férjem és én is kivettük belőle részünket (bár én csak amolyan hobbi-versenysportoló voltam, hiszen a diákolimpiák időszaka a heti öt edzés ellenére sem közelítette meg a túlterheltséget és csak addig űztem, míg jólesett). A férjem is befejezte az egyetemi évek alatt - bár ehhez egy komoly sérülés kellett. Ja, már megint a sérülés...

Szóval azt gondoltuk, a mini játszótér mindenképpen megtérülő beruházás (nem beszélve arról, hogy az épülő házunkhoz a mostaninál kicsivel nagyobb zöld terület lesz, eszközöket pedig olyanokat választottunk, amik óvodás korukban is jók lesznek még), hiszen előbb-utóbb én sem gyeden lévő kismama leszek, aki napközben elvégzi teendőit, majd délután ráér a gyermekekkel az állatkertben, a belvárosban, vagy a közületi játszótereken sétálgatni. Ilyenkor milyen jó szolgálatot fog tenni az otthoni kiskert a gyermekjátékokkal! Eljön még az idő, mikor a délutáni órákra marad a főzés, a házimunka, az este pedig valószínűleg újra a munkáé lesz.

Kicsit várom már, hogy dolgozzak, ám most pont - újra és újra - válságban vagyon annak tekintetében, hogy mégis mi a fészkes fenét csináljak?! Elnézést a keményebb hangnemért, de szinte már én unom saját magamat, ráadásul nagyon, mert nem tudom, mihez kezdjek. Maradjak abban a szakmában, ami még egy évig teljes gyermekbarát munkahely, de utána egy kissé más területen, állásinterjúk tömkelege után tudnék csak elhelyezkedni (viszont olyan munkakörben, amit szívesen csinálnék), vagy váltsak szakmát, amiben jelenleg halvány ígéretem ugyan van, hogy lesz a későbbiekben állásom (hja, az ígéretek - és mi lesz vajon azután?), de mellette tuti, hogy félig a nagyszülők nevelik fel a gyerekeket? Na, most jól jönne a life-coaching. Bár ahogy kérdezem önmagamat, egyre világosabban látom a jövőt. A gyerekek az elsők. Meg a férjem. Ráadásul a nagyszülőket sem lehet a végtelenségig terhelni: hiába imádják az unokáikat, nem tölthetik velük minden második délutánjukat. Még leírni is rémes, na nem az, hogy ők legyenek velük, hanem hogy mi ne legyünk (anya+apa)...

A dilemma adott, és úgy gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.  Egyszer egy nő ismerősöm azt mondta, nem kell a gyermek mellett lenni minden pillanatban, hanem a meghatározó pillanatokat kell elkapni. Jó-jó, gondoltam már akkor is (és akkor még nem volt meg sem Zsifi, sem Bobó, de még a gondolatuk sem), de honnan fogom tudni, mikor vannak azok a pillanatok, ha egyébként nem vagyok ott?

Visszatérve a játszótérre: kíváncsian várom, hogy válik be. A többi meg majd jön magától. Mindenesetre holnap új időszámítás lezdődik. Fel a szalmakalappal és a capri-nadrággal, elvégre nyaralunk - itthon. Kicsivel és picivel, meg egy naggyal, miután hazaért a munkából.