Csodák csodája
Azt hiszem tévedtem, mikor a délutáni alvást tippeltem a legnagyobb megoldásra váró problémának, míg Bobó is itthon van. Nem az az, hanem az ebéd.
Bobó semmit nem eszik ugyanis. Csináltam már a kedvencét és csupa olyan ételt, amit eddig szívesen evett, most nem hajlandó. Ezzel egyidőben Zsifi rendszeresen ordít, és ő sem eszik normálisan. Csak tudnám, hogy ennek mi az oka! Kész idegtépés, mikor leültetem őket szépen az asztalhoz. Valami mindig történik (általam beazonosíthatatlan), ami komplett rémálommá változtatja az ebédet (a nem-ebédet). Na de mindegy, majd csak lesz valahogy. egyszer.
A déli alvással már nincs gond, ügyesen megszokták, most is szundikálnak, ki-ki a saját ágyában. (Hogy ez micsoda felüdülés!) Bár szerintem szívesen aludnának együtt is, olyan jó testvérek. Azt leszámítva, hogy Zsifi természetesen mindig azzal szeretne játszani, amivel éppen Bobó foglalatoskodik, ő pedig mindent elszed a kisebbtől. (Jó testvérek?) Szoktam is neki mondani, hogy irigy pulyka vagy. Erre ő, később: "Anya, figyelj csak rám! Irigy pulyka vagyok!" Kész ennivaló, ahogy tudja ezt mondani, hogy figyelj csak rám.
Tegnap bevittem őket Nagyanyó munkahelyére, el kellett hoznunk egy iratot. Bobót már előre felkészítettem, hogy Nagyanyó nem lesz ott, ne érje csalódás. Ennek tiszteletére az irodához vezető lezárt folyosó ajtaján átlépve megmakacsolta magát, leült a fal tövébe és egy tapodtat sem volt hajlandó mozdulni. Nem nagyon volt kedvem vitatkozni, és Zsifi is a kezemben volt, aki a harmadik emeletre felcaplatva már igazi sózsákként nyomta a karomat. Az egyszerűbb megoldást választottam: letettem őt is a folyosó közepére, kb. 5 méterre Bobótól. Mivel itt senki sem jár, csak néhány irodai dolgozó, végig szőnyeges, zárt és nagyon keskeny, semmi veszélyforrást nem jelent. A kosz miatt sem kell aggódnom, mert minden nap porszívóznak, egyébként meg azok alapján, amiket ezek a gyerekek néha a szájukba vesznek, nem gondolom, hogy egy kis forgalmú iroda állandóan takarított padlója extra veszélyt jelentene rájuk.
Dolgunk végeztével a megszerzett papirost át kellett vinnünk egy másik irodába, amely városunk legszebb helyén található. Ide a parkolótól sétálva mentünk, nagyon jó volt. Azt gondoltam, hogy fel sem tudom majd cipelni Bobót, mert tart az idegen helyektől, és az ismeretlen emberektől, főleg. Itt meg még nem találkozott senkivel. Eddig Zsifi is mindig hatalmas sírásban tört ki, ha leraktam - változatosság kedvéért a szőnyegpadlóra. (Azért mindenkit megnyugtatok, a gyerekek nem földön alszanak, és fürödni is szoktak: alaposan, kellő rendszerességgel, fogmosással, és hazaérve is mindig kezet mosnak.Úgyhogy ha valaki a gyermekvédelmisek telefonszáma után keresgélne, kérem, ne tegye. J)
Ehhez képest, ahogy Zsifit letettem, megkértem Bobót, hogy üljön mellé (egek, már megint két gyerek a földön!), gondoltam megpróbálom, vesztenivalóm semmi. A csoda ezután történt: mint két kis ördögfióka, a legnagyobb egyetértésben kezdtek el kúszni a padló, kicsi és pici együtt, nagyokat kacagva. Bobó spontán beszédet intézett ismeretlen hallgatóságához, én meg csak ámultam-bámultam, és meg tudtuk vitatni a szükséges dolgokat. Csodák csodája, érthetetlen.
Szóval, kész élmény volt.