Egyik kicsi, másik pici

Reggel sokkolt a hír, miszerint meghalt az első magyarországi szívátültetésen átesett kisfiú. Az egyik kereskedelmi televízió reggeli beszélgetőműsorában készült telefonos riport az anyával - nincs annál borzalmasabb, mint egy gyermekét sirató anya panaszát hallgatni. Szörnyen önző módon saját apróságaimra néztem és azt gondoltam, milyen jó hogy egészségesek, és hogy ennél nagyobb ajándékot nem kaphatunk az élettől.

Délután találkoztam egy egyetemi ismerősömmel, akivel együtt igazgattuk az egyetemisták diákkörét - ő a saját karán, én az enyémen. Mikor a közös munkánk véget ért, elváltak útjaink: én gyermeket várva készültem az utolsó éves szigorlataimra, ő pedig még egy évet dolgozott, majd a diplomaosztója előtt szintén lemondott. Utódja egy cserfes, ám annál talpraesettebb, nagyon kedves, tisztességes, jó kedélyű szőke lány lett - legalábbis én felületes ismeretségünk alapján így láttam. Másfél hónappal ezelőtt, egy vizsgára az államvizsgától, öngyilkos lett. Senki nem tudja, miért. Szülők, rokonok, barátok, egyetemi társak értetlenül állnak az eset előtt, búcsúlevél hiányában csak találgathatnak.

Szombaton nagy tettre vetemedtünk mi négyen: folytatva a hét második felében ébredő tendenciát, elautóztunk egy (nem is annyira) közeli bevásárlóközpontba, hogy a férjem nyári ruhatárát (is) felfrissítsük. A gyerekek mint mindig szerencsére most is jól el vannak látva göncökkel, bár csoda lett volna, ha nem kapnak ők is egy kis vásárfiát.

Mindenesetre a nyugodt andalgós kirakatnézegetés szóba sem jöhetett, bár megfelelően felszerelkeztünk: két babakocsi, az egyik kicsi, a másik pici. Pontosabban egy nagy és egy kevésbé nagy. Vittünk még temérdek játékot, innivalót és egy nagy csomag kukit - ez a legjobb unaloműző mostanában Zsifinek. Bobó is nagyon szereti, de az ő esetében már egyéb trükköket is be kell vetnünk a cél érdekében. Zsifi viszont nagyon jól elszórakozik a kukidarabokkal: két kis ujjacskájával felcsippenti, becélozza a száját és megpróbálja beletömni az egy szem kukit, ami addig, míg el nem fogy, legalább fele részben a babakocsira lesz kikenve. Időnként kiszedi a szájából a félig elolvadt kukit, forgatja a kis ujjaiban, kapargatja, majd próbálja tovább majszolni, de mivel a kuki ilyenkor már tiszta ragacs, nem is olyan könnyű azt újra megenni. Ezért előbb vagy utóbb a babakocsira keni a nagy igyekezetben, meg persze egész kislányom csupa-csupa ragadós sárga maszattá változik. Az arca, a kezecskéi és persze a puci lábai is. A ruhájáról nem is beszélve.

Azt hiszem, elvesztem.

Tegnap óta folyamatosan vásárolok. Ruhákat. Magamnak. De nem én vagyok a hibás, a baj az, hogy eljött a nagy nyári áleszállítások ideje és én három éve csak terhesruhákat vettem magamnak. Ráadásul mióta Zsifi rendesen ül a babakocsiban és végre élvezi a sétát, el is tudunk menni hosszabb utakra, amikor szeretnék nem úgy kinézni, mint aki csak kiugrott a sarki közértbe egy kiló krumpliért.

Valami csak most jutott el a tudatomig, pedig már kb. két hónapja tudom: a bölcsinek 10 nap múlva vége.

Ez azt jelent, hogy öt héig egyedül leszek az apróságokkal, ugyanis a férjem csak augusztus elejére tudott szabadságot kivenni, tehát pont mire Bobó újra bölcsibe - azaz kisoviba - megy. Előzetes terveink szerint így mégsem megy akkor bölcsibe, legalább egy hetet itthon leszünk négyesben.

Ma Zsifi meg volt őrülve egész nap (az időjárásjelentés szerint font frontot követ). Reggel kezdődött a nyafogás, szinkronban, persze a férjem éjszakás volt, úgyhogy egyedül vezényeltem le a reggeli hisztikommandót. Bobó is rosszul kelt fel, úgyhogy a házban két kis méregzsák ébredt.

Ki kellene fejleszteni egy hisztitávoltartó önvédelmi mechanizmust, amivel a szülők felfegyverkezhetnek a természetes, korral járó, előre várható, ám soha-meg-nem-szokható dühkitörések ellen. Nem olyasmire gondolok, ami meggátolja a hisztit, szerintem az kell egy gyereknek, még akkor is, ha néhol igen zavarbaejtő tud lenni egy két és fél éves hisztije. Inkább valami olyan termékre lenne szükség, ami a szülőt megvédi attól, hogy felzaklassa magát. Szerintem ugyanis nincs olyan anyuka vagy apuka, aki hidegvérrel tudná végigasszisztálni gyermekei bolondériáit, hiába vagyunk azzal tisztában, hogy ennek így kell lennie és szépen el fog múlni.

A címmel ellentétben nem a Sztárom a párom-at néztük hétvégén (aki látta a filmet, tudja, miről van szó), bár akinek kisgyermeke van vagy olvasta az eddigi bejegyzéseket, az kitalálhatta.. Annyi történt, hogy a férjem szüleinél jártunk, Mamánál és Papánál. Az időjárás a pártunkra állt, s bár a széljárás nem volt valami kedvező (meglehetősen szeles időben volt részünk), legalább az égi könnyek elkerültek minket s az autó hátuljába pakolt esőkabát és gumicsizma madárlátta-bontatlanul került vissza a nap végén oda, ahonnan elindulta.

Nagy készülődés előzte meg az indulást, igazából akkor se lett volna több csomagunk, ha egy hétre megyünk, pedig csak egy napról volt szó. A legnagyobb meglepetés viszont akkor ért, mikor megérkeztünk: a popsitörlő kivételével semmi nem maradt otthon, az pedig a nagyszülőknél is volt. Szóval, eddig simán ment minden.

Kaptam egy bónusznapot.

Ma mindenki nagyon aranyos és kiegyenúlyozott volt, hatalmas boldogságot okozva ezzel a szülőknek. Az örömöt csak tetézte, hogy a férjem is nagyon hamar hazaért a munkából, Bobót már ő hozta el a bölcsiből. Kisfiunkat ez annyira felvillanyozta, hogy össze-vissza ugrált örömében, nagyon aranyos volt. Ilyenkor érzi igazán büszkének magát az ember: a gyerekek együtt játszanak, nevetgélnek, bohóckodnak, nekünk meg csak annyi a dolgunk, hogy figyeljük őket s amikor a huncutkodás a tetejére hág, kicsit lehűtsük a kedélyeket - albérletünk nappalija ugyanis nem olyan nagy, hogy abban a sérülés veszélye nélkül ugrálhassanak.

Kezd az élet visszatérni a rendes kerékvágásba.

Zsifibaba szépen gyógyul, már csak kicsit folyik az orra és szerencsére mindketten megúszták komolyabb megbetegedés nélkül. A porszívó szép lassan szobadíszből visszaminősül porszívóvá s a porszívós orrszívó is üzemen kívül helyezhető.

Reményeim, melyeket az iránt tápláltam, hogy Apa hazaérkezése majd megoldja a viselkedésbeli problémákat, bizony, csúfos kudarc után szertefoszlottak.

Ugyanis semmi nem változott imádott gyermekeim viselkedésével kapcsolatban. Pontosabban új tényezők jelentek meg, amelyek nem örömteliek (betegség), de pont megfelelők arra, hogy a mostani rosszkedvet megmagyarázzák.

Az Apahiány égbekiáltó.

A férjem szerda este utazott el néhány napra, holnap délelőtt érkezik haza. A gyerekek mintha a viselkedésükkel akarnának tiltakozni a távollélt ellen, csütörtök reggel óta kezelhetetlenek. Bobó szétszedte a bölcsit, Zsifi meg engem gyötör egész nap.