Vissza az Életbe

Nagy változások történtek. Már nem gondolom azt, hogy önző lennék vagy netalántán rossz anya, ha néha egyedüllétre vágyom és arra, hogy elengedhessem magam anélkül, hogy bármilyen készenlétben kelljen állnom.

Nagyszerű dolog történt tegnap: végre, három év után, ismét eljutottam tornázni, a férjem legfőbb kívánságával szinkronban. Nem mintha az alakom miatt aggódna, csak azt szeretné, ha időnként kimozdulnék. Én is.

Szuper volt. Zene, mozgás, jóleső fáradtság. Hazaérve annyit ettem és olyan jóízűen, mint már régen. Nagyon jó volt. Szükségem is volt rá, kell egy kis változatosság a mindennapokban, a gyerekek is jobban örülnek egy kiegyensúlyozottabb anyukának.

Azt hiszem, emellett szétküldöm pár helyre az önéletrajzomat is, hátha valahol valakinek megakad rajta a szeme. Igazából ugyan nem tudom, hogy két kisgyermekkel mennyire leszek vonzó munkaerő, de ha a magánéletemről valamit nem írok bele, az még nem hazugság, igaz? Elvileg az állásinterjún nem is kérdezhetnek rá ilyesmire, ha jól tudom. Ha.

Éljen a teljes élet, a kerek világ! Most érzem azt, hogy mihez lenne kedvem, és nagyon élvezem azt is, hogy a gyerekek itthon vannak mindketten. Nagyon fárasztó, de annyira aranyosak és viccesek (meg néha persze mérhetetlenül komiszak), hogy minden ballépés eltörpül az élmények mellett. Hiába van belőlük nem egy.

Elgondolkodtam a karrier vagy gyermek kérdésen, ahogyan azt a múltkorában már említettem. És hiába hiszem néha én is azt, hogy a korlátaim igen tágak, sajnos egyre-másra rá kell jönnöm, hogy ideje a 24 órában hinni. Hiszen egy nap csak ennyiből áll, bármennyire is szeretném, hogy ne így legyen. Sorban bukkannak fel előttem arcok, női portrék, akik azt hirdetik, hogy a megfelelő (kinek mi a megfelelő) gyermeknevelés és a szuper karrier, a rengeteg munka is belefér az életbe, természetesen egyidőben, mégis, valahogy nem tudok ebben hinni. Pontosabban egyetértek, de az én elképzelésem nem az, hogy bébiszitterek vagy nagyszülők neveljék fel a gyermekeimet. Szóval, hiába a címlapfotó, egy jól sikerült sorozat elkészítésén több tíz ember munkálkodik (de a rivaldafény után mindenkit a "szürke" hétköznapok várnak, amiről a nagyérdemű elé szánt fáma nem szól vagy nem a teljes igazságot szólja), az élet ugyanakkor nem sorakoztat fel ennyi kísérőt, aki mind a mi könnyebb boldogulásunkon fáradozik. És akkor mire a 15 perc hírnév.

Az apróságok pedig? Ebéd utáni sziesztájuknak hódolnak, amit persze én vezettem be és hangoltam össze, viszonylag kevés erőfeszítéssel. Délelőtt bementünk a belvárosba fagyizni, mert mindketten nagyon szeretik. Bobó megkergette az összes galambot, amit csak találtunk. Azokból pedig nem kevés van. Rácsodálkoztunk a szökőkutakra, ám mikor a nap majdnem a legmagasabbra emelkedett, szedtük a sátorfánkat és hazapucoltunk ebédelni.

Zsifi délelőtti alvása idején szoktam főzni. Szerencsére Bobót igen érdeklik a munkafolyamatok, így szépen elnézegeti, mit csinálok. Közben elmolyolgat saját dolgaival is, néha pedig beteszem a hintába, és a teraszon készítem elő az ételt.

Míg Zsifi alszik, kettesben szoktunk megreggelizni. Szépen együtt megterítünk, elkészíti magának a kis kakaóját, én megkenem a kiflijét vajjal, majd eszik pár szelet szalámit - és néha a kifli is elfogy. Néha. A kakaó mindig, a második is.