Melyik melyik?

A minap elgondolkoztam, hogy egyik kicsi, másik pici - jó, jó, de melyik melyik? És mivel úgy gondoltam, hogy nem lenne ildomos az illetékesek nélkül dönteni, megkérdeztem Bobót: szerinte ki a kicsi - ő vagy Zsifi? És ki a pici - Zsifi vagy ő?

A válasz meglepően határozott volt: "én vagyok kici, Zsifi meg pici". Egek, hová lett az én nagyfiam? A fonetikát utánozni igen nehéz lenne, mivel mostanában legkedvesebb szokása, hogy Zsifi cumiival a szájában mászkál, és még véletlenül sem értem tisztán, amit mond. Ami viszont az adott körülmények közt érdekes, hogy ha megkérem, vegyi ki a szájából, hiszti nélkül megteszi. Szokatlan.

Két perc múlva állásfoglalást változtatott, ő lett pici, Zsifi pedig kicsi. Na, ezen igazodjon el az ember! De így legalább ráismertem az én nagyfiamra, mégsem vitte el a cica.

Az elmúlt két napban nagyon jól viselkednek, pedig esők jönnek-mennek (igaz, egy fronton belül). Szépen csendben játszanak, csak néha kapnak össze a szokásos dolgokon. Ez ajándék nekem.

A szerdát is nagyon jól viselték, Nagyapó és Nagyanyó vigyázott rájuk, mert nekem volt egy kis dolgom. Csúnya dolog vagy sem, de nagyon jó volt itthonról kimozdulni! Nem beszélve arról, hogy az alkalom megkívánta, hogy elmenjek végre fodrászhoz (egek, mi is az?) és rendesen felöltözzek. Azóta is külön-külön sajog minden egyes kis csontocskám bokától lefelé, kissé elszoktam már a magas saroktól. De van remény. A munka kapcsán találkoztam egy sminkessel (férfi), aki megjegyezte, rám férne egy kis szolárium. Mondtam neki, hogy az lehet, de talán majd egy-két év múlva, mikor kicsi-pici nagyobb lesz és eszembe jutnak hasonló világi dolgok is. Mondanom sem kell, azt a két alkalmat leszámítva, azóta sem jutottam el tornázni. Pedig nagyon bíztam benne, hátha rendszer lesz belőle. Eddig nem lett. És az elkövetkezendőkre is van egy tippem.

Zsifinek még mindig nincs egy foga sem. Pedig már lehetne, mert nem nagyon hajlandó a pépes ételeket enni, főleg, ha látja, hogy miközben egész mást eszünk. (Lehet nekem is bébiételt kellene ennem?) Viszont nem igazán merek neki darabos ételt adni, mert a fulladás az egyik fóbiám. A másik a konnektor. Pedig nagyon szereti a köménymaglevest, a spagettit és a bélszínrolót is. De ezekből csak olyan kis falatokat kaphat, amelyekkel nagyon szaporátlan az evés, hamar megunja és éhes marad. Ördögi kör. Ja, persze, a túró rudit és a tejszeleteket nem is említettem, azok hatalmas kedvencek!

Most fogok megőrülni (vagy már késő?). A Bobó biciklijére ráesett az eső, aminek következtében egyfolytában dallamokat játszik le, és olyan hangosan, hogy oda ki kellett tennem az udvarra. (Nem félek a szomszédok haragjától? De, egy kicsit. Picit.) Persze, nálunk a bicikli is bent lakik a lakásban. Tudom, az én hibám, micsoda gyarlóság. De most győzedelmeskedik a női logika (végre, 30 perc után!) megyek és kiveszem az elemeket. Mivel nagyszülői ajándék, természetesen tarka, mint a hétszínvirág, több nyelven beszél és majd a leckét is felmondja Bobó helyett, ha eljön az ideje.

Mennyei ez a csönd! Bicikli off. Az apróságok édesen alszanak. Holnap megint egész napos kényeztetés vár rájuk nevelés helyett (bár a nagyszülők nevelnek is, néha), ugyanis a férjemmel és az öcsémmel konyhabútórvásárlásba fogunk, Budapesten. Még ugyan nincs itt az ideje, de az áruházban, ahol vesszük, két hét múlva árváltozás lesz, és nem gondolom, hogy lefelé. Legalábbis nem konyhabútor-fronton. Hacsak csodák nincsenek de azok az idők elmúltak, mikor még hittük, hogy vannak. És remélem, soha nem is lesz rá szükség, hogy a csodát várjuk.

Szóval, holnap Nagyanyó és Nagyapó újra akcióba lendül, hogy a gyerekekre vigyázzanak. Nagyon nagy segítség ez nekünk. Szerdán is nagyon jól viselkedtek az aprók, remélem, holnap sem lesz másként.

Nosza, most viszont kihasználom az időt, ami most jut és dolgozom egy picit. Vagy kicsit?