Kényszerbetegség, vagy inkább kényszeres személyiségzavar? Mi a különbség?

Sajnos napjainkban az OCD általános kifejezéssé vált, amelyet hétköznapi módon mindenkire használunk, akinek szüksége van bizonyos dolgokra egy bizonyos módon. Alkalmi kifejezésként jól működik, de sokszor pejoratív üzenetet is hordoz. De ha tényleges diagnózisként használják a terápiás kezelés meghatározásához, az valójában egy komoly mentális állapotot jelez.

Azok az emberek, akikről véletlenül azt mondanánk, hogy OCD-ben szenvednek, valójában nem biztos, hogy valóban kényszerbetegek, és jellemzően az adott mentális állapotok közötti különbségek más megközelítést igényelnek a kezelésben.

Az obszesszív-kompulzív rendellenesség vagy közismertebb nevén kényszerbetegség (továbbiakban OCD) elsőre hasonlíthat egy másik állapothoz, a kényszeres személyiségzavarhoz (obsessive-compulsive personality disorder (OCPD)), amelyet gyakran figyelmen kívül hagynak, sőt rosszul diagnosztizálnak a klinikusok. De míg az OCD egy komoly szorongásos rendellenesség, addig az OCPD egy személyiségzavar.

Ez a cikk az OCPD tüneteit tárgyalja, és azt, hogy miben különbözik az OCD-től. Kitér arra is, hogyan diagnosztizálják az OCPD-t, mi okozza azt, és hogyan kezelhető ez az állapot.

Általános különbségek az OCD és OPCD közt

Az OCD és a kényszeres személyiségzavar (OCPD) olyan mentális egészségügyi rendellenességek, amelyeknek bár hasonló a nevük, a kettő megkülönböztetése kihívást jelenthet. Ezeknek a rendellenességeknek a klinikai meghatározásai azonban eltérőek.

A rögeszmés-kényszeres személyiségzavart (OCPD) a szigorú rendezettség, kontroll és perfekcionizmus határozza meg. Általában aki OCPD-ben szenved, valószínűleg megpróbálja élete legapróbb részleteit is irányítani, még a rugalmassága és az új tapasztalatokra való nyitottsága rovására is.

Az OCPD egy személyiségzavar, ami azt jelenti, hogy ez az állapot olyan személyiségjegyeket foglal magában, amelyek stabilak, régóta fennállnak, atipikusak és valamilyen módon problémásak. Az OCPD esetében az ilyen állapotú emberek nehezen tudnak kapcsolatba lépni másokkal, és a perfekcionizmusuk és a merev kontroll iránti elkötelezettségük megnehezítheti a társas kapcsolódásukat, működésüket.

Az OCPD nem azonos a kényszerbetegséggel (OCD). A Mental Disorders Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, 5. kiadás (DSM-5) az OCD-t a mentális állapotok saját kategóriájába, az úgynevezett „Kényszeres és kapcsolódó zavarok” kategórába sorolja.

A kényszerbetegségben szenvedőknek rögeszmés, tolakodó, ismétlődő gondolatai vannak, amelyeket rögeszmének neveznek. Ezeket a gondolatokat az érintettek megpróbálják elnyomni, vagy figyelmen kívül hagyni, és más tevékenységekkel, cselekvésekkel helyettesíteni azt. Továbbá kényszert érezhetnek arra, hogy sűrűn megismételjék azokat a cselekvéseket, melyek a rögeszmék kiváltotta kényelmetlen érzéseket, szorongásokat hivatottak csökkenteni. Ezeket a viselkedéses válaszokat kényszernek nevezzük.

Ezzel szemben az OCPD-vel az egyén túlzottan a rendre és a tökéletességre koncentrálhat.

Az OCD és az OCPD közötti különbségek megértése segíthet meghatározni, hogy pontosan milyen kezelésre van szükség az érintettek esetében.

Tünetek

Az OCD-ben szenvedőknek sajátos rögeszméi vannak (tolakodó, önkéntelen, ismétlődő, irracionális és szorongást kiváltó gondolatok) és sajátos rituális kényszereik (ismétlődő viselkedések, amelyeket nem tudnak abbahagyni, például ellenőrizgetés vagy végletekig fokozott tisztálkodás). Ez a rendellenesség valójában egy komoly szorongásos állapot.

Az OCPD-ben szenvedőknél viszont teljes személyiségüket befolyásolja az az igény, hogy az irányítást, a perfekcionizmust és a rendet előtérbe helyezzék.

Míg az OCD-ben szenvedők megpróbálhatnak bizonyos dolgokat irányítani rögeszméik csillapítása érdekében, az OCPD-ben szenvedők általában univerzálisan az irányításra törekszenek. Az OCPD-ben szenvedő emberek erősen, szinte megszállottan összpontosítanak arra, hogy önmagukat és másokat is „ tökéletesítsék”, és minden áron fenntartsák a szabályokat és a rendet a környezetükben.

Az OCD egy olyan rendellenesség, amely félelemre, szorongásra és a bizonytalanság ellenőrzésére irányuló erőfeszítésekre épül. A rögeszmék és kényszerek a személy aktuális szorongás- vagy félelmeszintje alapján csökkenhetnek, vagy fokozódhatnak. Az OCPD azonban személyiségzavar, így a viselkedések jellemzően állandóak, nem ingadoznak, mert nem a szorongás a hajtóerejük, sőt, az idő múlásával következetesebben, jellemvonásszerűen fordulnak elő. Ez esetben valójában személyiségvonásokról van szó.

Diagnosztikai nehézségek

Sokkal kevesebb ember szenved OCD-ben, mint OCPD-ben: a lakosság mindössze 1,2%-a szenved OCD-ben, míg 7,9%-a OCPD-ben szenved.

Az OCD-ben szenvedők körülbelül 20%-ának vannak OCPD-re utaló személyiségjegyei is, ami megnehezíti a kettő közötti különbségtételt. És mindkét diagnózis jelezhet súlyos vagy kevésbé megterhelő állapotot is. Sok ember rendelkezik a kényszeres személyiségzavar bizonyos vonásaival, de nem felelnek meg a teljes diagnosztikai kritériumoknak. Ezek az egyének a munka területén nagyon termékenyek lehetnek, és társadalmilag meglehetősen jól alkalmazkodnak.

A megfelelő diagnózist klinikai szakpszichológus, vagy pszichiáter, illetve pszichoterapeuta állíthatja fel. De az alábbiakban ismertetünk néhány alapvető különbséget, amelyek – ha felmerült önben a gyanú – mindkét esetben segíthetnek önmaga és a két zavar jobb megértésében.

Az OCPD kockázati tényezői

Az OCPD az egyik leggyakoribb személyiségzavar. Úgy tűnik, hogy a férfiak és a nők körülbelül azonos arányban mutathatják a tüneteket, bár fiatalabb felnőtteknél kevésbé gyakori. Számos más állapottal kapcsoltan is előfordulhat, ilyenek például a:

• Depresszió
• Táplálkozási zavarok
• Egészségszorongás
• Parkinson-kór

Egy tanulmány kimutatta, hogy a felnőttek körülbelül 7,8%-a mutathatja az OCPD-s tüneteket élete során valamikor.

Érzelmi különbségek az OCD és OCPD esetén

Az OCD-ben szenvedők nagyobb valószínűséggel szoronganak, ha bizonyos dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan ők szeretnék. Az OCPD-s emberek nagyobb valószínűséggel lesznek dühösek, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan azt elvárják.

A következő példáinkban kitalált, de a két különböző kórállapotra tipikus viselkedést mutató személyekről írunk:

Például Zsanett, aki OCD-ben szenved, aggódik amiatt, hogy valami baj éri és megbetegszik. Ezért szorongását csökkentendő, minden egyes nap három különböző fertőtlenítővel felmos, és kitakarít, minden napszakban – megakadályozandó a behordott kórokozók elterjedését –, a hazaérkezések után újra, kétszer annyi tisztítószerrel.

Zsolt, aki OCPD-ben szenved, ragaszkodik ahhoz, hogy az a helyes, hogy az egész házat mindig rendben kell tartani, meghatározott módon és eszközökkel. Az OCPD-s emberek azzal igazolhatják az ellenőrzésre irányuló erőfeszítéseiket, hogy megpróbálják bebizonyítani, hogy az ő útjuk az egyetlen helyes út. Úgy érzik, hogy a helyes dolgot igyekeznek tenni annak érdekében, hogy mindenki élete jobb legyen, és erőfeszítéseik hasznosak lehetnek. De sok esetben talán túl merevek tetteikben, és motivációikkal ellentétben inkább megnehezíthetik, mintsem megkönnyítik mások dolgát.

Az OCD-ben szenvedők nem feltétlenül korlátozzák érzelmeiket. Azonban megpróbálják kontrollálni gondolataikat (amelyek az enyhén kényelmetlentől a nagyon zavaróig terjedhetnek) olyan kényszeres dolgokkal, mint például az ismétlődő és rituális takarítás (vagy egyéb rituálék) és ellenőrizgetés.

Ezzel szemben az OCPD-ben szenvedő emberek gyakran próbálják kontrollálni érzelmeiket és környezetüket egyaránt. Arról ismertek, hogy késleltetik az érzelmi kielégülést. Gyakran előnyben részesítik munkájukat, figyelmen kívül hagyva a kapcsolatokat és saját jólétüket. Az érzelmek, amelyeknek leginkább tudatában vannak, a harag, a frusztráció és a düh. Nem szívesen lennének sebezhetőek, mint az OCD-ben szenvedők, és lehet, hogy nem is tudnak az esetleges mögöttes szorongásaikról.

Zsanett tehát ideges lesz vagy szorongani kezd, ha a kupakja elveszik a fogkrémtubusnak, mert fél a baktériumoktól, míg Zsolt inkább dühös lesz, mert helytelen elhagyni ilyesmiket.

Szégyen vagy büszkeség?

Az OCD-ben szenvedők nem szeretik rögeszméiket és kényszereiket, és szívesen kérnek pszichés segítséget, ezek leküzdésében. Szenvedésnyomásuk nagy.

A komolyabb OCPD-ben szenvedők – mivel nagyon igyekeznek a saját erkölcsi elveik szerint élni az életüket – kifejezetten büszkék arra, ahogyan élnek, és gyakran betegségbelátásuk sincs. Hajlamosak csak akkor segítséget kérni, ha partnerük, családtagjaik erre „kényszerítik” őket, vagy ha annyira lehangolttá válnak attól, hogy ilyen szigorú normák szerint próbálnak élni, hogy már nem bírják tovább.

Motivációk

Az OCD-ben szenvedők szeretnének minden áron biztonságban maradni, és a katasztrófákat megelőzni. Az OCPD-ben szenvedőket jobban motiválják a szabályok és a perfekcionizmus. Bár lehetséges katasztrófákra való rámutatással igazolhatják irányításukat, mögöttes motivációjuk gyakran inkább abból áll, hogy el akarják kerülni a hibáztatást vagy a kötelezettségeik elmulasztását.

Míg az OCD-ben szenvedő emberek egyértelműen motiváltak a szorongásuk enyhítésére, addig az OCPD-ben szenvedő emberek esetében a szorongásuk mögött inkább az állhat, hogy félnek az elhagyatástól, és inkább azt szeretnék, hogy tiszteljék őket „maximalizmusukért, erőfeszítéseikért”, mintsem kritizálják.

Viselkedési különbségek

Míg az OCD-ben szenvedők gyakran bizonytalanul viselkednek rögeszméik és kényszereik miatt, az OCPD-ben szenvedők uralkodóvá válhatnak, és megpróbálják elrejteni bizonytalanságukat önmaguk és mások elől is.

Az OCD-ben szenvedők idejük nagy részét olyan kényszeres rituálékkal töltik, mint a takarítás, tisztálkodás és a szervezés. Az OCPD-ben szenvedők több időt töltenek a tervezéssel és a munkával. Ezért néhány OCPD-tulajdonság gyakorlati szempontból adaptív lehet, ami lehetővé teszi számukra, hogy sikeresek legyenek a külvilágban, még akkor is, ha ez nagyon boldogtalanná is teszi őket. Mivel nagyon lelkiismeretesek, aprólékosak, energikusak és elkötelezettek, a művészettől a közszolgálaton át a könyvelésig számos területen tudnak jelentős mértékben hozzájárulni a közjóhoz. A legtöbb sikeres előadó és sportoló bizonyos fokig mutathat hasonló jegyeket.

Különbségek a kényszeres személyiségzavarral élők között

A kényszeres személyiségzavarral élő emberek állapotának súlyossága nagy eltéréseket mutat, attól függően, hogy mennyire kontrollálóak, perfekcionisták és merevek. Vannak, akiknek technikailag nincs OCPD-jük, csak néhány, a zavarra jellemző személyiségvonásuk van, nagyon kevés maladaptív tünettel, melyek igazából nagyon hasznosak is lehetnek a tervezésben, a szervezésben és a dolgok végrehajtásában.

A kényszeres személyiségzavarosok stílusában is széles eltérések vannak: van, aki uralkodó, van, aki munkamániás, van, aki kényszeresen szereti az embereket, mások pedig megszállottan törődhetnek egyes dolgokkal, munkabeli részfolyamatokkal, hobbikkal.

Az OCPD kialakulásának okai, kockázati tényezői

Az OCPD kiváltó okai közé tartoznak genetikai, környezeti és dinamikus tényezők is. Tanulmányok kimutatták, hogy az OCPD nagyobb valószínűséggel fordul elő azoknál az egyéneknél, akiknek a családjában szerepel ez az állapot.

A korai kötődés elmélete: egy tanulmány szerint az OCPD már gyermekkorban is kialakulhat a kötődési kötelékek megszakadásától. Például, ha a gyermek gyermekkorában nem tud érzelmileg kielégítő kapcsolatot kialakítani elsődleges gondozójával, az hatással lehet a későbbi kapcsolatokra, és kötődési nehézségeket okozhat. A személyiségzavarok pedig azért alakulnak ki, hogy segítsék a személyt megbirkózni a kötődési sérüléssel.

Ezek a dinamikus tényezők tehát magukban foglalják azt a stratégiát, amelyet az egyén öntudatlanul alkalmaz, hogy megbirkózzon az öröklött tulajdonságok és adott (általában gyermekkori) családi helyzetének sajátos kombinációjával. Nevezhetjük ezeket a dinamikus tényezőket triggereknek, sémáknak vagy mintáknak, amelyeket az érintettek akaratlanul is újrajátszanak későbbi életük során, mintha még a múltban élnének családjukkal együtt.

Ha megpróbáljuk kezelni az OCPD szisztémás, tudattalan és mögöttes karakterszervezetét, pusztán a külső megnyilvánulásaira célozva, az nem változtatja meg a kiváltó okokat.

Például egyes kényszeres személyiségzavarral élők úgy kezelik a szorongásukat, hogy arra késztetik a körülöttük lévőket, hogy azt tegyék, amit szerintük meg kell tenni, hogy nagyobb biztonságban érezzék magukat. Mások inkább túl sok felelősségvállalással próbálnak a többiek kedvére tenni, hogy elkerüljék a félelmetes elhagyatást.

A legtöbb esetben az OCPD-s emberek nagy szükségét érzik annak, hogy bizonyítsanak, és ezt tökéletességgel, renddel és kontrollal igyekeznek megtenni.

Bármi legyen is a mögöttes dinamika, nagyon hatékony lehet egy olyan pszichoterápiás élmény, amely lehetőséget ad az egyénnek arra, hogy azonosítsa sajátos megküzdési stratégiáját azáltal, hogy látja, ahogy régi sémái aktiválódnak egy terapeutával folytatott beszélgetés során. A kliens megpróbálja-e irányítani a terapeutát? Megpróbál-e a kliens uralkodni saját érzelmein a terápiás munka során? Egy ilyen terápiás folyamat gyakran megkívánja az érzelmek tudatosságának türelmes fejlesztését és az érzelmek elviselésének képességét az ülés során, ahelyett, hogy önmaguk vagy a terapeuta kontrollálásával reagálnának rájuk.

Kezelés

Sok OCPD-ben szenvedő ember nincs tudatában annak, hogy valamilyen rendellenessége van, vagy hogy ennek milyen hatásai vannak a körülöttük lévő emberekre. Ez különösen megnehezítheti a segítségkérést.

Jelentős kutatások igazolják, hogy az OCD specifikus tüneteinek megcélzása, ahogyan azt a rövid távú kognitív viselkedésterápia (CBT) is teszi, hatékony lehet az OCD kezelésében.

Viszont sokkal kevesebb kutatás foglalkozik az OCPD kezelésével. Mindazonáltal van okunk azt hinni, hogy az OCPD-kezelés specifikus tünetek megcélzásával történő megközelítése nem biztos, hogy olyan hatékony, mint az OCD esetében, a személyiségzavarok átfogó természete miatt. Az OCPD-s egyén számára előnyös lehet a hosszabb pszichoterápia (például pszichodinamikus- vagy sématerápia). Ez a megközelítés segíthet az egyénnek megérteni a benne rejlő személyiségstílus lehetséges előnyeit, és megérteni, hogy ugyanezek a tulajdonságok miként válhatnak rombolóvá, ha a végletekig elfajulnak. A pszichodinamikus terápia segíthet nekik abban, hogy jobb kapcsolatot alakítsanak ki érzelmeikkel, és egészségesebben használják fel kontroll és perfekcionizmus iránti igényüket.

A kényszeres személyiség lehetséges előnyei

Ha az alapvető karakterstílusa természeténél fogva kényszeres, akkor akár elkezdheti kihasználni a természetes aprólékosságát, lelkiismeretességét és a tervezési hajlamát egy egészségesebb, tudatosabb módon, ami jól működik a mindennapokban, és beválik Önnek és az Ön körül lévő embereknek. Ez nem történhet meg, ha a változásra irányuló erőfeszítések csak a tünetek felszámolására irányulnak.

Fentebb utaltunk a szorongásra és a tisztelet iránti igényre, mint az OCPD-ben szenvedő egyén motivációjára. De még mélyebb szinten az a vágy motiválhatja őket, hogy mindenki számára előnyös módon segítsenek, tervezzenek és javítsanak a helyzeteken. Ennek az eredeti motivációnak a megtalálása betekintést és iránymutatást adhat az OCPD-ben szenvedőnek, ami segítheti a gyógyulásban őket, és abban, hogy hogyan váljanak valódi segítségévé a körülöttük lévőknek. Mindennek az alapja pedig nem más, mint a megfelelő kommunikáció, helyzetfelismerő képesség, türelem és megbocsátás önmaguk és a környezetük felé.

Forrás: WEBBeteg
Orvos szerzőnk: Dr. Szabó Zsuzsanna, háziorvos, pszichoterapeuta szakorvos

Felhasznált irodalom:

• DSM-5 referencia kézikönyv a DSM-5 diagnosztikai kritériumaihoz, Oriold és Társai, 2013
• OCPD vs OCD: What's the Difference? (Verywell Mind)
• Do you Have OCD or OCPD? Know the Difference (GoodTherapy)