Mellrákosok egymás között - Minden puttonyt lerakni!

szerző: Fazekas Erzsébet, újságíró - WEBBeteg
megjelent:

Az első sorban ülő vendég - ujjaival fésülködve - két centis (festett) szőke kefefrizuráját igazgatja folyamatosan. Akkor még nem sejtem, tán idegességét vezeti így le. Hátulról nézve, úgy találom, nagyon kilóg a közönségből. Nem illik az itt megjelent 50-70 körüli nők közé, akiket a klub háziasszonya diplomatikus, finom alábecsléssel 40-pluszosként emleget.

Mindegy is hány évesek, ezek a nők azért jöttek, hogy az emlő- és/vagy a petefészek rákjáról, a lehetséges újabb gyógymódokról, a kezelések utáni életkilátásokról halljanak. Előadáson vesznek részt tehát.

Az onkológus szakértők után a háziasszony egy érintettet szólít a mikrofonhoz. Az első sorban abbamarad az ujjakkal való fésülködés, a fiatal test gazdája ruganyosan pattan fel, lép előre, majd fordul szembe a közönséggel. Nézi őket, és csak hallgat. Elsőre nem tud megszólalni. Másodikra se.

Aztán néhány pillanat múltával, elcsukló hangon elnézést kér, amiért nem tudta végighallgatni a teremben az előadásokat. Nem bírta a műtéti képek látványát, a veszteségek statisztikáját. A folyosón kellett erőt gyűjtenie. Most itt áll, csaknem teljesen összeszedve magát, s belekezd tervezett mondandójába: „Azért se fogok meghalni. Már túl vagyok a nehezén. Letettem a batyumat. Mostantól csak előre nézek. Magamnak okoztam, hogy beteg lettem, mert túl sok minden idegesített. De végül léghajómból kidobtam a ballasztot. Most szárnyalok!” – szárnyalna, de az áramlatok meg-megdöccentik léghajóját, így üzenetét egyelőre csak szakadozottan tudja elmondani. Még sűrűn pillog, hogy könnyeit ne engedje arcára csorogni. Mutatóujjait nagy karéjban húzza végig a két sminkelt pillasor alatt, miután szemzugaiból kitörölte a nedvességet. Az első sorból zsebkendőt nyújt oda egy hallgató.

Lassan a bevezető jelenet végére érünk, folytatódhat a bemutató. Maga a darab, mondhatnánk stílszerűen. Mert az érintettségéről beszélni kívánó Tallós Rita elárulja, ő szakmája szerint színésznő. Azért hívták ma ide, hogy elmondja saját történetét.

Félek, kezdi vállalt szerepe szerint, a szipogás utáni szövegrészt. Nem is félek, rettegek. Hiába tudom, hogy értünk tartják okos előadásaikat az orvosok, mégis rosszul vagyok tőlük. Nekem ne mondják meg, mik a kilátásaim. Hogy mi minden történhet velem. Hogy meghalhatok. Mert én nem fogok. Csalódnék magamban, ha ebbe belehalnék. Strapabíró vagyok, mint egy bányaló. Lelki okai voltak a bajnak, de teszek róla, hogy többé ne legyen. Megváltoztam! – gesztikulál a betegségéből magának ácsolt mini színpadon a színésznő.

Már minden megváltozott. Szabadúszónak lenni is nehéz, hiszen nincs víz a medencében. Kiraktak a sorozatomból, gazdasági okokra hivatkozva, hogy minek annyi szereplő. De újra van munkám, feladatot osztottak rám. A darab egy színésznő és egy írónő barátságáról szól. Az általam alakított szereplő mellrákos. A próbák megkezdése után két héttel kiderült, mellrákom van! Hát, nem sorszerű? Ilyen véletlenek nincsenek!

A meghökkent hallgatóság egyre elmélyültebben figyel a most már gördülékenyen előadott történetre:

Én vettem észre. Valamit tapintottam. A mammográfiai vizsgálat után behívtak a szobába. A doktornő a lila fénnyel világító fali tábla előtt állt, a mellemről – több irányból készült – felvételeket nézegetve, nagyban magyarázott éppen a nővérnek. Mintha ott se lennék. Mintha nem az én mellemről, életemről, az én rákomról, RÓLAM volna szó. Egy idő után nem bírtam tovább csöndben maradni. Leplezve feszültségem, kicsit viccesre véve a figurát, így próbálkoztam: „ez itten az enyimé?”Az enyém!” – reccsent rám a doktornő javítása. Nyuszi szerepbe mentem át „tetszik tudni, én is így mondom általában, de lévén színészet a szakmám, arra gondoltam, most így próbálkozom”. „Én meg most biopsziával próbálkozom, mert bizony a magáé ez a felvétel. Maga meg rákos!” „Nem lehetne a verdikttel megvárni a biopszia eredményét?” – kérdeztem csendesen, de a doktornő nem vett vissza a hangerőből: „Nem. Mert ez meg az én szakmám!”

Októbert írtunk – mintha tudta volna a szervezetem, hogy október az emlőrák hónapja...

Aztán megjött a hivatalos eredmény: 2,3 centiméteres daganat.

Nem mentem vissza a Kapás utcába, hiába mondták többen is, hogy nagyon jó diagnoszta az a rideg doktornő. Aki összetörte a lelkem. Szerencsére, a rák nevű ellenféllel már korábban megismerkedett sorstárs-barátaim felkaroltak. Egy kolléganőm beajánlott az orvosához. Mikor elmentem hozzá a rendelésére, már novembert írtunk. A folyosó zsúfolásig tele volt emberekkel. Csak pillantást vetettem a padon letaglózva üldögélők szürke arcára, s azonnal menekülőre akartam fogni. Ezt nem bírom ki. Nem tudok itt velük együtt várni és hallgatni. Ekkor felpattant az ajtó, s kijött értem az orvos. Ezek szerint barátnőm személyleírásomat is megadva, szólt neki az érdekemben...

Januárra ígérte a műtétet. Nem akartam várni. Nem akartam úgy karácsonyozni, hogy mellemben az időzített bomba. Ki tudja előre, hogy csendben maradnak-e a tumorsejtek vagy bevadulnak? S ami most még „csak” 2,3 centi, mekkora lesz év elejére?

November 23-án megműtöttek. A szövettan szerint hármas „osztályzatot” kapott a daganatom. A műtéten egy plasztikai sebész is jelen volt, ő azonnal „megcsinálta” a mellem. Otthon se volt gond. Párom meglátása szerint csak a szingli szervekért érdemes aggódni! „Amiből kettő van, azzal történhet bármi, egy mindig megmarad!” Díjaztam a humorát.

Eredetileg úgy volt, se kemóra, se sugárra nem lesz szükségem, de a szövettan alapján végül másként döntöttek. Elfogadtam. Jött a 6 nagy kemó és a 25 sugárkezelés. Annyira jól viseltem, hogy az esküvőmre egyenesen a kezelésről mentem.

Abban, hogy jól viseltem az egészet, meggyőződésem, a családomé az érdem. Végig mellettem álltak. A hajamat, január elején, a fiam vágta kopaszra. Majd párommal együtt elhatározták, maguknak is leborotválják. Így mi lehetünk a „tar” család! Nem akartam elfogadni, de nem hallgattak rám. Páromnak annyira megtetszett a koponyaformám, hogy megkérte fotós barátnőmet, örökítsen meg így. Vettem ugyan parókát, meg elhatároztam, majd otthon sapkát, kendőt hordok, de párom megjegyzése után eldöntöttem, megfelel nekem ez a bőrviselet a fejemen.

A kezelés egy pontján újra összeakadtam a rideg doktornővel és megint belegázolt a lelkembe. Visszarendelt. Hangsúlyozta, vegyem komolyan az ellenőrzéseket, mert 50% annak valószínűsége, hogy vissza fogok esni, s akkor jönnek az áttétek. Az agyba, a tüdőre, a májra, vesére szór a mellrák. Elmenekültem tőle kedvenc „rákász” orvosomhoz, és ő megtiltotta, hogy tovább gyötörjem magam a Kapás utcai kiképzésen! Azóta állítom, sok orvos úgy gondolja, nem emberrel, hanem „csak” egy daganattal dolgozik. Összekeverik az igazmondást avval, hogy mit, hogyan kellene elmondani. Tanítok felnőtteket, gyerekeket – és mindig azt mérlegelem, mit akarok elérni a szavaimmal. Annyi szép csomagolópapír létezik. Miért van az, hogy éppen az orvosok nem találják meg, melyik polcról, mikor, milyen színű, mintázatú csomagolópapírt vegyenek elő. Kinek, hogyan kell becsomagolni az igazat. A szavakkal gyomorszájon lehet vágni, de úgy, hogy az ember padlóra kerül... Mint én.

Ekkor mondta rákban tapasztalt barátnőm, hogy készüljek föl rá, ez hosszú menet lesz. Elküldött ahhoz a pszichoterapeutához, akihez maga is járt. A beszélgetések nagyon sokat segítettek.

Ez a cikk is érdekelheti Pszichoonkológia: A rák és a lélek csatája

Hiszek az orvosokban, eszembe sem jutott, hogy nemet mondjak a kemoterápiára, a sugárra. Király Linda anyukájával beszéltem, neki petefészekrákja volt. Azt kérdezte „kemót kapsz? Ha igen, akkor minden rendben lesz!” Nekem is ez a véleményem. Nem lehet az orvos által megadott módszereket kikerülni. A rákászom azt mondta, sok minden hathat még a „hivatalos” gyógyszerek mellett is, de ő nem találkozott még két emberrel, akinek ugyanaz ugyanúgy hatott volna. Teljesen egyéni. Én is kipróbáltam pár dolgot, de csak kiegészítésképpen, és nem a kezelés helyett. Meggyőződésem, hogy nem leszek beteg! A lelki bajaimat leraktam. Összecsomagoltam, s elengedtem a batyut, szélnek eresztve tartalmát.

Az egyik színházi előadásom monológjának utolsó 5 percét ma is paróka nélkül csinálom végig, mert így volt ez kopasz koromban is. Amikor eldobtam a parókát, sokan felsírtak a nézőtéren. (Itt a teremben is több irányból hallani most a fölerősödő szipogást.)

„Az, hogy lelkileg hogy vagyok, összefügg azzal, hogy mit gondolok a jövőmről. Hogy félek-e, és hogy végre leraktam-e a puttonyomat. Mert puttonyt mindenki cipel!”

E kijelentésnél egy idős úr, a rákbetegek érdekképviseletében eljáró professzor, megszakítva a monológ-önvallomást, szóra emelkedik. Halk, rekedt hangon, most ő is vallomást tesz. Kimondja, mennyire szégyelli magát, hogy Ritánál előfordulhatott ez a „lélektiprás”. Ő maga éveken át oktatta az egyetemen a „kommunikációt” a majdani orvosoknak. És most lesújtva, szomorúan hallja, mennyire nem tanulták meg, hogyan is kell beszélni, tájékoztatni, illetve azt, hogy csakis milyen empátiával, megértéssel szabad szólni egy beteghez, pláne egy rákbeteghez!

Őt követve az előadó orvos is hozzá kíván szólni. Nem kérdi a doktornő nevét – ám a hallgatóságból valaki már be is kiabálja a nevet, mondván, vele, 15 évvel korábban pontosan ilyen stílusban, ilyen durván beszélt. Hiába tartják jó diagnosztának, ő sem fogja soha kiheverni azokat a pofonokat! Az onkológus előadó, mint aki meg sem hallotta a kolléga nevét, rezzenetlenül folytatja: sokat tanult ebből a személyes vallomásból, és csak azt szeretné tudni, milyen kezelést kapott az ő intézményében? Megnyugodva hallja, ott éppen semmilyet.

„Nem lennék képes az Onkológiai Intézetbe járni, a túlzsúfolt folyosókon várakozni, ahol kétségbeesett emberek ülnek, ahol egy-egy orvos a többiek füle hallatára közli a diagnózist a rá váró beteggel. Ha meghallom, hogy Kékgolyó, Ráth György utca, kiver a veríték. Nem csak az épület falai, az utcanevek is halált sugároznak magukból!” – mondja Tallós Rita.

Az orvos tanácsot kér a színésznőtől, szerinte miként lehetne ezt a negatív kisugárzást eltávolítani? Eloszlatni a kialakult rossz érzést, hogy egyszer, ha kell, sok más sorstársához hasonlóan, majd ő is betegye, betehesse oda a lábát? Hiszen csak veszít a távolmaradással. Az OOI-ben van az ország legnagyobb emlőcentruma, itt érhető el a legmagasabb technika, a tudás, itt zajlik a legkomplexebb utánkövetés, ellenőrzés. Mit tehetnek az orvosok, hogy segítsenek leküzdeni a rossz érzést? Mert azt elfogadja, nagyon sokan gondolkodnak így, mint ahogyan az előzőkben hallotta, viszont azt tapasztalja, ha valamiért olyan kanyart vesz egy-egy beteg élete, hogy mégis meg kell jelennie az országos centrumban, egy idő után azt mondja, bárcsak előbb tudta volna, hogy itt mire számíthat. Akkor egyenesen ebben az intézményben kezdte volna meg a terápiát. Majd visszatérve a színésznő bevezető szavaira, a rettegésére, a képektől, statisztikáktól való elmenekülésére, még megkérdi „ugye azért kíváncsi, hogy mire számíthat? Mert bár brutális volt, ahogyan a fejéhez vágtak bizonyos információkat, de azért csak nem dugja homokba a fejét?”

A színésznő megnyugtatja az onkológust. – Bátor vagyok. Bár a rákom nagyon agresszív volt, ezért négy nyirokcsomót ki is kellett venni, de azokban nem volt áttét. Negatív eredményt hoztak. Megmaradt a mellem, továbbra is szépnek érzem magam. Aktív vagyok: hétfőn bokszolni, kedden edzővel gyúrni, szerdán teniszezni járok, és a hétvége se marad sport nélkül. Lefutom a 4 kilométeres távomat is. Ezért bírom továbbra is eljátszani a szerepet, ahol a saját életemet hozom a nézők elé. Sokan megkönnyeztek, amikor az előadás végén kopasz fejemről lekaptam a parókát. Kérdik kollégák, barátok, de idegenek is, hogy bírom végigcsinálni? Egyesek szinte számon kérik: „Hogyan is játszhatod el a saját életedet?!” Nos, az a válaszom, hogy ez nekem jót tesz. Lehúzom a cipzáramat, és megmutatom magam. Sok félelmet, rettegést, szorongást kijátszottam magamból. Vadidegen nők borulnak a nyakamba az előadás után, és el akarják mesélni az ő félelmeiket, rettegésüket, az életüket. Ma is sokan írnak mailt.

Ismerek olyat, aki a kórházi folyosón idegesen avat be a „titkába”, hogy holnap fogják műteni, de ezt csak a férje tudja. Nem mondja meg senkinek, se a családban, se a baráti körben. Valakivel mégis meg akarta osztani, és éppen én lettem az a valaki! Hát én ezt nem értem. Miért kell titkolódzni? Egy újabb nehéz puttonyt magunkra venni? Inkább „minden csomagot le kell rakni, tartalmukat elengedni, s könnyű léptekkel megindulni a jövő felé – ez a válaszom. Így élek színészként. Megmutatom, mi van bennem belül. Mit gondolok, mit érzek. Saját esetemmel is tanítani és segíteni szeretnék másokat.”

„Felépültem, egészséges vagyok. A férjem azt mondja, szép vagyok. A hajam már nő... én pedig nő maradtam.”

Tallós Rita – jegyzeteim szerint – 6 évvel ezelőtt, a Rákliga egyik (talán a „Harcosok klubja” elnevezésű) rendezvényén mondta el az itt felidézett gondolatait és üzenetét. Akkor nem adtam közre, úgy emlékszem, talán azért, mert nem tudtam őt elérni, megmutatni neki a szöveget. Így végül az archívumomba került ez a cikk. Sosem jelent meg. Talán most se kerestem volna elő – ha a napokban nem kerül napvilágra, hogy az Országos Onkológiai Intézetben most is milyen méltatlan, megalázó körülmények között keresik a rákbetegek a gyógyulást, elsőként is a kezeléshez való jutás esélyét. Ez még akkor is kétségbeejtően siralmas, ha tudjuk, hogy a kezelésért esetleg hónapokon át naponta sok órát várakozó betegek közül is a korszerű hatóanyagok hatására sokan visszanyerik egészségüket – éppúgy, mint hat évvel ezelőtt Tallós Rita színművész visszanyerte.

A 2018 októberében hivatalosan is gyógyultnak minősített Tallós Ritánál, egy későbbi kontrollvizsgálat alkalmával, a jobb tüdőlebenyében foltot találtak. S bár a biopszia negatív lett, sem az orvosok, sem Rita és családja nem akartak kockáztatni. "Vállaltam az újabb műtétet, hiszen élni akartam" – nyilatkozta a színésznő a legfrissebb fejleményekről az érdeklődő sajtónak.

Tovább A mellrák és típusai

Tovább Mellrák - Ezekre figyeljen az önellenőrzés során

WEBBeteg logó Forrás: WEBBeteg
Fazekas Erzsébet, újságíró

Cikkajánló

A mellrák és típusai

Dr. Kovács Árpád klinikai onkológus, Dr. Kónya Judit családorvos
Mellrák
A mellrák a középkorú nők leggyakoribb daganatos megbetegedése, ezért fontos a rendszeres önellenőrzés és - különösen 40 éves kor fölött - a szűrővizsgálatokon való rendszeres részvétel. Bár a férfiaknál meglehetősen ritka, nem példa nélküli a melldaganat.
Krónikus fejfájás
Krónikus fejfájás

Tippek krónikus fejfájásban szenvedőknek.

Hátfájás
Hátfájás

Mit érdemes tudni a hátfájásról?

WEBBeteg - Dr. Cserháti Zoltán, szemész
WEBBeteg - Dr. Ujj Zsófia Ágnes, belgyógyász, hematológus
WEBBeteg - Bak Marianna, biológus szakfordító
WEBBeteg összeállítás - Dr. Kónya Judit, családorvos
WEBBeteg - Dr. Dobi Gyöngyi, belgyógyász
WEBBeteg - Dr. Horváth Balázs, általános orvos
Cikkértesítő
Értesítés a témában születő új cikkekről.