Fussunk!
A napi edzés megvolt mára, pedig még déli egy óra sincs. Elsétáltunk a közeli játszóérre, amit tavaly adtak át, ám hamar indulhattunk haza, mivel elkapott minket az eső. Persze Bobó motorral, Zsifi ugyan babakocsiban, de egy kis esővédő mit vég egy nagy nyári zápor ellen? Igencsak szaladtunk hazafelé. Zsifi utálja, ha esik rá az eső, úgyhogy az út vége felé már nagyon sivalkodott. Sajnáltam szegényt, de nem vehettem ki, mert akkor sosem értünk volna haza.
Bobó nagyon élvezte a helyzetet, ő még az öntözőberendezések előtt is képes lecövekelni és várni, hogy mikor locsolja rá a szórófej (ez a politikailag helyes kifejezés?) a vizet.
Kiöltött nyelvvel robogott a motorján, és nagyon tetszett neki, ahogy esett rá az eső. Mikor épp behúzta, azt rikoltozta, hogy "jujujj, szalaggyunk, esik a eső, jujujj, jujujj". (Az elírás nem műveletlenségi hiányból adódik, csak a kétésféléves fonetikát akartam érzékeltetni.) Biztos nagyon viccesek voltunk, mindenesetre jóízűen megebédeltek és most reményeim szerint már édesen alszanak az ágyaikban. Egy a biztos: csend van.
Egyre melegebb van, a tetőterünk kezd a túlmelegedni. Csak abban bízom, hogy a tavaly nyári hat héten keresztül tartó negyven fokos hőségből már nem jut nekünk egy nap sem. Ez a 30 fok körüli még elmegy.
Egy éve, emlékszem, már bálnamód evickéltem a hőségben. Igazából a szülésig szerettem volna dolgozni, de nem bírtam tovább és előtte másfél hónappal kivettem a szabadságomat. Bobó bölcsiszünetének első két hetében a férjem még dolgozott, én pedig trópusi körülmények közt próbáltam a másfél éves Bobót elnavigálni a mindennapokban. Gyakran hittem azt hogy menten kinyúlok, de persze aztán sosem (még jó, ha egyszer ezeket a sorokat írom.).