Várjuk a vihar végét - jajj, csak jönne már!

Nagy harc folyik. Zsifi harcol ellenünk és az egész világ ellen. Mindezt persze nem csendben teszi.

Nem tudni, mi lelte a mi kis angyalkánkat, de mint aki meg van veszve, úgy viselkedik már egy ideje. Az elmúlt három napban a helyzet egyre rosszabb. Álló nap nyafog, vagy inkább visít és méltatlankodik. Néha, valljuk be, van rá oka, mivel kedves bátyja nem bánik vele kesztyűs kézzel. Bobó is kicsi még, és sajnos ha kishúgát szeretgetni akarja, gyakran akkor is sírás a vége, mert a mozdulatai túl vehemensek még egy alig-egy-éves kiskirálylány Hisztikriszti babusgatásához. Az alaphang(ulat)ot tetézi, hogy Bobó is hiperérzékeny napjait éli, mellette az elfogyasztott kalóriák mennyisége a napi 1-hez tart. Az is kakaó formájában. Magyarán nem eszik semmit, volt olyan nap, hogy kakaón kívül nem volt hajlandó más ételt-italt fogyasztani. Mit tehet ilyenkor egy szülő? Kétségbeesve, minden türelmét előkotorva, magára nyugalmat és higgadtságot erőltetve türelmetlenül várja a vihar végét. Bárcsak jönne már…

Apropó vihar. Elmúlt éjjel a fülledt kánikulát tíz perc alatt elsodorta egy gyorsan süvöltő égszakadás-földindulás, ami kivételesen nem az apróságokat viselte meg, hanem azok szüleit. Több órán keresztül ingáztunk a tetőtéri trópusi klímájú hálószobánk és a földszinti kellemesen hűvös(ebb) nappalink közt, s próbáltunk valahol legalább egy kicsit aludni. A helyzetet a vihar kitörése oldotta meg, mivel Bobó nagyon fél az égzengéstől (is), így az édesapját felparancsolta maga mellé a földre, és a férjem kénytelen volt a kemény padlón elaludni. Zsifi legalább hatszor-hétszer ébredt akkor éjjel, úgyhogy reggelre mindannyian úgy néztünk ki, mint aki úthenger alá feküdt. Ki tudja, lehet, hogy így is volt.

Ezek után elindultunk a férjem szüleihez autóval. Zsifi fél órán keresztül hisztizett-visított a kocsiban, majd rövid időre elaludt. Hazafelé már nem voltunk ilyen szerencsések, szinte az egész utat végigordította. Mire hazaértünk, rosszabb állapotban voltunk, mint reggel. Ráadásul Bobónak csak az ülésmagasítója volt berakva, amiben hamar elaludt, de az a legkevésbé sem alkalmas szundikálásra. Így hátramásztam, begyűrtem magam a két gyerek közé, és próbáltam Bobót úgy megtartani, hogy ne szenvedjen maradandó károsodásokat a kitekert testhelyzetek miatt. Közben Zsifi ordított mellettem, próbáltam az arcát simogatni meg még énekeltem is sokat, hogy mentsem, ami menthető. Nagyon igyekeztem, mégis újra jöttek az úthengerek, megtették hatásukat, mire kikászálódtunk az autóból. Miután gyorsan lefektettük a gyerekeket, megittunk egy üveg lambruscót (habzóbor, nagyon finom egy könnyű vacsora után). Ez a legújabb mániánk: nagyon szeretjük a lambruscót, szinte minden este iszunk egy keveset, olykor többet. De alkohol nagyon kevés van benne, így ebben a mennyiségben nem ártalmas az egészségre (ellenben a lambrusco meg nem ivása igen!).

Szóval, várjuk, hogy a helyzet javuljon. Még egy hét a szabadság, aztán Bobó bölcsibe megy (el ne felejtsem őket felhívni, hogy nagyfiunk holnap és a héten bizony még vakációzik), a férjem pedig dolgozni. Ha az építkezés engedi, holnap elutazunk az apai nagyszülőkhöz és az istálló melletti vendégházban töltünk pár napot. Reménykedünk, hogy készülő (vagy inkább készülgető) leendő otthonunk engedélyez nekünk egy kis kiruccanást.