Egy visszeres nő története

Szerző: WEBBeteg

A BLOG LEÍRÁSA

A visszeresség sokak problémája, és az enyém is. Már 30 évesen is csak félve vettem fel szoknyát, mert úgy éreztem, hogy mindenki a lábaimat nézi.

Látogatás: 63030 alkalommal

A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

Élet a visszér után

2008.10.19.

48 éves vagyok. A műtéten 2 éve estem túl, és azóta jobban vagyok. Hónapokig kötelező jelleggel rugalmas pólyát hordtam, a kontrollokon azt mondták minden rendben van, szépen rendbejött a lábam. A körülményekhez mérten. Azért én nem vagyok teljesen elégedett. Még mindig detralexet szedek, állandóan gumiharisnyát hordok, és a szoknyát is nehezen veszem fel. De nem fáj olyan elviselhetetlenül, és nem is csúnya. Sokat szenvedtem vele, és nem tudom visszacsinálni. Ezzel a bloggal az volt a célom, hogy segítsek másoknak elkerülni ezt a helyzetet, hiszen ha nem is rajtunk múlik 100%-ban, de azért sokat tehetünk azért, hogy megvédjük, karban tartsuk lábunk, és megelőzzük egy komolyabb visszérbetegség kialakulását. Ehhez szerintem semmi más nem kell, mint hogy törődjünk az egészségünkkel és megtanuljuk, hogy nem magától adódó állapot. Hát én megtanultam. Remélem más pedig tanul az én hibámból, blogomból.

 

Irány haza

2008.10.18.
Most csak úgy dőlnek belőlem a szavak, pedig ez nem jellemző. J Másnap még bent voltam a kórházban, átpólyázták a lábam, utána a záróm teljesen rendben volt, így hazaengedtek. Bejöttek értem kocsival, hiszen parancsba kaptam, hogy kímélni, nem erőltetni. Korábban azt hittem, hogy mint egy béna, majd semmit sem csinálhatok, valamiért ezt „hallottam”, és óriási megkönnyebbülés volt, hogy mindössze egy rugalmas pólyát kellett hordanom. Ellenőrzésre egy héttel később kellett visszamennem, amikor megnézték, hogyan gyógyul a lábam. Itt kicsit megijedtem, mert azt mondták a nyirok utak megsérültek, de amikor látták, hogy milyen kétségbeesett lettem, akkor megnyugtattak, hogy ez mindennapos ún. szövődmény, és magától rendbe jön. Ezután még 2 hónapig jártam kontrollra, és (gyorsan lekopogtam) minden rendben volt eddig. Hogy állok most a visszérrel? Majd az utolsó bejegyzésben.
 

És az én műtétem

2008.10.17.

Szóval az elméleti felkészítés után, most saját szemszögből: túléltem a második éjszakát is, reméltem, hogy nem kell majd még egy napot várnom, és így is történt J Hajnalban keltem, rettentő szomjas voltam, de hát ilyenek a műtétek. Mielőtt nekikezdtek volna az altatásnak, felrajzolták a lábamra, hogy melyik ereket akarják kihúzni, vicces volt. Utána lefeküdtem, és nekikezdtek az altatásnak. Voltam persze korábban is altatásban, és úgy van, ahogy a filmekben, számolnak, én pedig elaludtam. A műtétből nem emlékszem semmire, a kórteremben ébredtem kora délután, jó kis fejfájással, és másnaposságra emlékeztető rosszulléttel.  A férjem bejött meglátogatni, de a gyerekeket most nem hozta. A lábam nem fájt, bevallom, akkor eszembe sem jutott, hogyan sikerült a műtét. Pólya volt a lábamon, amitől semmit sem láttam, de ezt is mondta az orvos előre. Esti vizitkor jött a doki, kérdezte, hogy vagyok, elmondta, hogy minden rendben zajlott, szépen eltávolították az ereket. Aznap este már nem is beszéltünk többet, mondta, hogy másnap majd még reggel jön.

A nagy műtét

2008.10.16.

Inkább nem várok vele, mert ez annyira az előzőhöz tartozó téma.

Szóval tehát a műtét: Amikor komolyra fordul a dolog és már nem csak az esztétikáról van szó, akkor igazi műtétet végeznek, ahol a vénák állapotától függően, akár teljes erek eltávolítására is sor kerül, úgy, hogy két kis vágást készítenek az ember lábán, és – az orvos elmondása szerint – szó szerint kihúzzák az ereket. Nem hangzik túl jól, mi? Pedig, elvileg semmit sem érzünk közben, a gyógyulás gyors, és nem marad nyoma sem. Nálam is ez volt a helyzet mostanra, tehát tudtam, hogy mi vár rám. Felkészült beteg voltam. Választhattam, hogy regionális érzéstelenítést szeretnék, vagy altatást, én persze altatást kértem, inkább nem akartam tudni az egészről. Jajj, azt el is felejtettem mondani, hogy a szabály az, hogy műtét előtt éjféltől nem szabad enni és inni is csak három órával előtte szabad utoljára. Ezt persze eljátszottuk az első, és a második napra is, hiszen mindkét alkalommal úgy hittem, műtét előtt vagyok.

Injekciózás

2008.10.16.

Nem akarok orvosi szakszöveggel traktálni senkit, de azért nem hülyeség tudni, hogy miből áll egy ilyen műtét. Amikor nekem elmondta az orvos, elég ijesztően hangzott, de próbáltam komolyan venni, és odafigyelni. Nem bonyolult egyébként: a legelején, még a műtét előtt persze, megvizsgálják ultrahanggal, hogy a vénák milyen állapotban vannak. Ha nem olyan komoly, tehát csak kisebb seprűvénák, erek látszanak, akkor jön a már említett injekciózás, amiben nekem is volt korábban részem. Ez elég gyorsan lezajlik egyébként, és nem is fájdalmas. A másik verzió már kicsit rázósabb, és kicsit kellemetlen is. De hát a szépségért mindent! Azt majd a következő bejegyzésben?

Még mindig műtét előtt

2008.10.15.

Arra számított mindenki, hogy másnap megyek hajnalban a műtőbe, ugye? Hát nem így történt. Sajnos a dokimnak közbejött valami sürgős, így még egy napot eltöltöttem a a kórházban, de legalább arra jó volt ez a nap, hogy kicsit rákészüljek fejben.

Azért nem voltam teljesen felkészületlen, korábban már átbeszéltem a dokival, hogy hogyan zajlik egy ilyen műtét, mi történik. Korábbi vizsgálatok során, még amikor nem volt ilyen komoly a dolog, volt egy injekciós kezelés, dehát azt nem lehet igazán műtétnek nevezni. Akkor beleinjekcióztak valami anyagot a lábamba, ami a doki elmondása szerint gyulladást váltott ki, és ettől elhaltak a kisebb erek. Viszont ha akkor tudom, hogy ez nem elég, nem csináltattam volna meg, mert így felesleges volt.

Na visszatérve a plusz napomhoz, egész nap csak vártam, délután megint bejött a család, kicsit beszélgettünk, a gyerekek is nyugodtabbak voltak már. A doki délutánra futott be, megvizsgált, elnézést kért, és abban maradtunk, akkor másnap hajnalban lesz a  műtét.

A műtét előtt

2008.10.12.

Be kell valljam, féltem. Nagyon. Mi lesz, ha nem sikerül jól a műtét? Ha a lábam sem szebb, sem egészségesebb nem lesz? Ha ugyanolyan fájdalmaim lesznek? Nem mertem nekiesni az orvosnak. Ha akkor lett volna ilyen oldal, ahol lehet egyenesen az orvostól kérdezni, akkor biztos elárasztottam volna a kérdéseimmel… Szóval műtét előtti napon be kellett mennem a kórházba. Bekísért a férjem és a két gyerek is, tizenévesek, kicsit láttam, hogy féltek, miért megy az anyjuk kórházba. Kaptam egy kórtermet, át kellett öltöznöm, és várnom az orvosokat. A saját dokim még meglátogatott este, mondta, hogy ne izguljak, rendben lesz minden. Persze, hogy izgultam. Azon járt az agyam, hátha pár nappal, héttel később már nem kell szenvednem a fájdalomtól, és a lábaim is szebbek lesznek. Nehezen aludtam el.

Egy átlagos napom

2008.10.08.

 Amikor ide jutottam, 40 éves voltam, és már több mint 10 éve küzdöttem a visszérrel. Őszintén szólva, elegem volt. Már alig vártam, hogy azt mondja az orvos, most ideális megműteni a lábam. Továbbra sem hagytam fel a tornával, az úszással és langyos zuhanyzással sem, sokat polcoltam fel a lábam és a munkahelyemen is tekintettel voltak egyéni igényeimre. A lábam viszont már feladta. A barna foltok teljesen elcsúfították, állandó fájdalmaim voltak, a lábam teljesen bedagadva. A görcsöket nem is említettem. Az orvos kitűzte a műtét napját. A végén rendszeresen gyógyszert szedtem, detralexet írt fel a doki, ami a görcsök és a lábdagadás ellen sokat segített.

Tornázzunk!

2008.10.06.

A biztos műtét ellenére sem hagytam fel a házi gyógymódokkal, és utálatom ellenére is jártam kéthetente úszni. Legalább a kilók nem jöttek vissza. Hogy még alaposabb legyek, elkezdtem egy speciális tornát, ami kifejezetten a visszérbetegeknek szól, és segíti a vénák működését. A család nagyon segítőkész volt, a férjem nagyon bátorított. A gyerekek pedig mindig nevetve figyelték, ahogy a fura gyakorlatokat végzem. Ez segített. Mivel a lábam már elég csúnya volt, nem szívesen mozdultam ki, és a munkahelyemen is jeleztem, hogy hamarosan műtétem lesz, mely után pihentetnem kell a lábam. Nem tapsolták meg a dolgot, de szerencsére olyan főnököm van, aki nem zárkózott el tőle.

Kiütés (sel győzött a visszér)

2008.10.05.

 Hiába hagytam abba a futást, és kezdtem el úszni járni, amit rémesen utáltam, és igazán jól sem esett, a visszerek csak nem akartak javulni. A doki tanácsára odafigyeltem rá, hogy a munkahelyemen feltegyem a lábam egy kis székre és szabályszerűen sétaperceket tartottam minden órában. Fürdésnél is langyos vízben zuhanyoztam, hogy javítsam a keringést, de ne táguljanak a vénák. Ezek egy kicsit javítottak a helyzeten. Egészen jól éreztem magam, és a doki is megdicsért, hogy milyen egészségtudatos vagyok, és lám meghozta az eredményét a megelőzés. Persze nem felejtettem el, hogy mit mondott korábban: a műtét elkerülhetetlen. Bárcsak hamarabb éltem volna ilyen tudatosan! Sajnos csak pár hónapos volt a stagnálás, mert megjelentek a barnás foltok a lábamon, és kiderült, hogy ekcémám van. Mindenki támogatott, pedig nagyon le voltam törve. Most már az volt a cél, hogy minél jobb legyen a gyógyulási esélyem műtét után.

Mit próbáltam még ki?

2008.10.02.

Persze azt mondtam, hogy fontosabb tenni ellene, mint elpalástolni, azért a fogyásom után sem hagytam fel a kis házi praktikákkal. Hallottam, hogy a különböző gyümölcsök (konkrétan a cseresznyét és szőlőt hallottam) magvai jótékony hatásúak. Ezért házilag készítettem a magvaikból krémet, melyet a lábamra kentem. És most kímélnék meg mindenkit ettől, mert javulást nem hozott, viszont rengeteg munkámba került. Itt tanultam meg, hogy nem mindegy honnan tájékozódom. Próbálkoztam még különböző krémekkel, de nem tapasztaltam jótékony hatásukat. A fogyás után is kocogtam rendszeresen, de sajnos a kezdeti javulás után, ami a súlyvesztésnek volt köszönhető, újra komolyodtak a tüneteim, vizesedni kezdett a lábam. Amikor elmentem a dokihoz ismét, azt mondta próbáljak meg az életem egyéb területein is odafigyelni, és ismét az úszást javasolta, aminek nem igazán örültem. A futásról így kénytelen-kelletlen lemondtam, hiszen már arra sem hivatkozhattam, hogy le kell fogynom.

Fogyás előtt

2008.09.30.

A fogyásról szeretnék pár szót beszélni. Írtam, hogy 35 évesen már nem lehetett olyan szépnek nevezni a lábam, ami a túlsúlynak és a visszér előrehaladásának is köszönhető volt. Persze tisztában voltam a szépséghibákkal, ugyanakkor úgy gondoltam nem ez a legfontosabb. Olvasgattam már akkor arról, hogyan palástolhatom a lábam szépséghibáit. A következőket tettem: először is mindig harisnyát húztam, ha szoknya volt rajtam, lehetőleg olyat, amely kicsit sötétebb tónusú a bőröm színénél, ha pedig tehettem, gumiharisnyát hordtam a munkahelyen. Próbálkoztam azzal is, hogy minél barnábbá varázsoljam bőröm, hátha így legalább a kisebb bőrhibák nem tűnnek fel annyira. Hangsúlyozni szeretném, hogy ezt még fogyás előtt. Persze ez jó kis trükkök, ugyanakkor magán a problémán nem segítettek. Amikor végre elszántam magam, és elkezdtem futni, sokkal több eredményt értem el. 10 kiló elhagyása után a lábam nem volt olyan nehézkes, dagadt, és a bőröm is javult egy kicsit. Számomra is tanulság volt: többet ért tudomásul venni, hogy változtatni kell, mint elfedni a hibákat.

Vissza a futáshoz

2008.09.25.

Most mit is mondjak? A futás. Nekem rengeteget segített, lefogyni és lelki egyensúlyom megtalálásában is. A visszereim nem szerették ennyire. Mivel azonban a munkám nem változott, kénytelen voltam csinálni valamit, és fiatal koromban is a futás volt a kedvencem. A kilók maguktól nem mentek le, és a túlsúly, meg az ülőmunka megtette a hatását: a kis kezdődő visszérből komolyabb lett. Mire 35 lettem, tényleg vastag, kidagadó erek jelentek meg a lábamon, arról nem is beszélve, hogy az érzés sem volt éppen fényes. Kikértem egy orvos tanácsát, aki a visszerek kapcsán azt mondta, hogy elkerülhetetlen lesz a műtét, de javíthatok az állapotomon, és a gyógyulási esélyeimen, ha leadom a 10 kilót és kicsit kondiba hozom magam. Megbeszéltem vele a futást is, nem veregette meg a vállam, inkább az úszást javasolta. Mondtam neki, hogy felejtsen el, nem tudok olyan biztonsággal úszni, inkább kocogok. Azért ne higgye senki, hogy könnyű menet volt. A lábaim már cseppet sem hasonlítottak, a valamikori „gazellára”, és eleinte rendkívül fájdalmas volt. Arra, hogyan birkóztam meg a fájdalommal, a szépséghibákkal az (most már) elkerülhetetlen műtét előtt, majd a következő napokban.

Anyák réme

2008.09.23.

A lányom dolgozik az iskola mellett. Nem gondolom, hogy az elképzelés rossz, de mivel napközben iskolában van, azt mondja, hogy csak este van ideje dolgozni. És hol tenné ezt, ha nem valami szórakozó helyen, pultosként (ő mondta így). Csak azt nem értem, miért pont ilyen helyen. De makacskodik csak, és azt mondja jó ez neki így. Persze amikor a lába kikészül, azért felhív, hogy anyu segíts, mit csináljak, úgy fáj a lábam. Egyébként korábban pont erről beszéltem. Fiatal, úgy gondolja, majd kiheveri a lába, nem foglalkozik vele. Sajnos. A mi génjeinkkel nem éppen előnyös a hosszú távú álló munka. De én se voltam okosabb, mert amikor a terhesség után rajtam volt a plusz 10 kiló, és visszamentem dolgozni (nagy szó!), akkor egész nap ültem az irodában, és vártam a csodát, meg mindenféle receptet, diétát kipróbáltam. Mozogni kellett volna! (most mindenki a kezét dörzsöli, hogy azt nem szabad, mert visszeresedik a láb…) Végül is a két verzió: ülök egy helyben és visszeresebb lesz a lábam, vagy el megyek mozogni és visszeres lesz a lábam. A különbség: 10 kiló.

A gyermek

2008.09.22.

Már elég nyilvánvaló, hogy két gyermekem van. A fiatalabbik a lányom, most lesz 20 éves, a fiam pedig nem sokára végez. Csak minden nőnek és egyben anyának fel szeretném hívni a figyelmét, hogy fiatalabbak nem leszünk, és ha csak nem fekszünk kés alá, akkor a legjobb szépészeti módszer a megelőzés és tudatosság. Tudom (a saját bőrömön tapasztaltam), hogy ez azért nem ilyen egyszerű. Amikor 25 évesen terhes voltam, az volt a világ legfontosabb dolga, és sose jutott volna eszembe, hogy a visszereimet majd ennek is köszönhetem. Pedig így van. Aki gyermeket vár, annál hatványozódik a visszerek megjelenésének a valószínűsége, és ha még a családban is jellemző, akkor szinte biztosra veheti, hogy az idő múlásával megjelennek ezek a panaszok. Tehát anyukák, ha lányunk van, okítsuk őket!

Amiről én is tehetek

2008.09.15.

Megint a lányom jutott eszembe. Pont olyan, amilyennek egy 20 évesnek lennie kell, de félek, hogy odáig fajul a most még csak seprűvéna formában megbújó betegség, mint nálam. Azt mondják, amíg fiatal az ember, nem tehet semmit. Vagy örökli, vagy sem. Persze az sem igaz, hogy aki nem örökli, az bármit megtehet, és ettől nem mennek tönkre a lábai. Az a baj, hogy ma még nem értik az emberek, hogy ezt nem lehet visszacsinálni, nem lehet azt mondani, amikor már baj van, hogy mindent megteszek, csak gyógyítsanak meg. Az orvosok nem csodatevők, és nem azért vannak, hogy a mi hibáinkat foltozgassák. Már elnézést a kirohanásomért, de megtapasztaltam saját magamon, hogy korábban kellett volna azt mondani, hogy mindent megteszek…. Amikor megtehettem volna, hogy egészségesebben élek, étkezem, akkor nem tettem. A terhességnél azt gondoltam, ez most nem olyan fontos, mint a gyermekem. Én úgy érzem, tehettem volna többet, hogy ne fajuljon idáig a dolog (merthogy műtötték, de erről is később). Az 3 alapkő: étkezés, mozgás, életmód, amit még mi is befolyásolhatunk. Ezt igyekszem a lányomnak is tanítani.

Mit örökölhetünk?

2008.09.12.

Most hirtelen annyi ötletem lett, hogy miről is kellene még írni, mert kapásból itt a lányom, akinél a kezdődő tünetek már megvannak. Visszatérve saját magamhoz, amikor annyi idős voltam, mint ő, eszembe sem jutott visszerekkel meg hasonlókkal foglalkozni. Pedig érdemes lett volna. Ha akkor valaki el tudta volna mondani azt, amit most már tudok, talán nem tartanék itt. Alapvető kikerülhetetlen tényező egy nőnél, hogy milyen géneket örököl. Elég, ha csak megnézi valaki a szülei, nagyszülei vagy közeli rokonok lábát, és máris láthatja, hogy mit hagytak rá. Nálam például nem édesanyám, hanem nagyanyám volt az, akinél tisztán emlékszem, hogy még csak 13 éves voltam, amikor kórházba került, mert lábszárfekélye volt. Megműtötték, és azt mondták, hogy elhanyagolta visszereit. Anyám szerencsés volt, neki nem lettek ilyen komoly gondjai, csak a nagyon csúnya seprűvénákig jutott. Apámnak is voltak kidagadó, ujjnyi vastag erek a lábán, amikor szültem. Őt már nem műtötték ezzel, korábban meghalt. Ezekkel a példákkal nem azt akartam mondani, hogy a visszerekbe mindenki belehal, de ha szétnézünk a családunkban, láthatjuk, hogy mire van „lehetőségünk”.

Amikor még fiatal voltam

2008.09.10.

Jó régen volt, nem vitás. Azzal kezdtem az írást még augusztusban, hogy az első gyermekem születése előtt milyen formás lábaim voltak. Pedig akkor még nem is gondoltam, hogy középkorú fejjel ez ilyen fontos kérdés lesz. A férjemet a főiskolán ismertem meg, mindig azt mondta, olyan szép lábaim vannak, mint egy gazellának. Tudom… túlzás volt! Formás lábaim voltak, de semmi különlegesség, átlagos magassághoz (akkor talán 168 cm körül voltam) átlagos testfelépítés és forma társult. Nem mondanám, hogy hibáztam, mert akkoriban nem jutott eszembe a visszér megelőzése. Mutassanak ma nekem egy tizenévest akinek az jár a fejében, hogy mivel előzhetném meg a visszereimet? Nem is lenne normális. Nekem sem járt ilyesmi a fejemben, csak a miniszoknyák meg a férjem fejének elcsavarása. Utólag mondhatom: jól sikerült. Majd mesélek a lányomról is, sajnos már ő is seprűvénás, pedig még csak 20 éves lesz.

A nagy story

2008.09.09.

Ma arra jutottam (bár egyeseknek érdekes lehet, hogy ezen töprengek), hogy megpróbálom kicsit összeszedettebb formában sorstársaim vagy akár minden nő elé tárni, hogyan is lettem 48 éves fejjel egy műtéten és számos orvosi vizsgálaton átesett visszérrel küszködő nő, akinek egyik kedvenc szórakozása, hogy a visszérproblémáját boncolgatja ország-világ előtt (ráadásul tud blogot vezetni – ahogy a fiatalok mondják). Azért nem izgulok azon, hogy mások mit gondolnak, hisz ez mégsem egy tüdőrák vagy szívinfarktus, de hiszem, hogy minden magyar nő előbb vagy utóbb szembe kerül ezzel a problémával. Mármint a visszérrel. Szóval úgy döntöttem, hogy teljes „kórképet” adok, aztán akit érdekel, úgyis elolvassa.

Sport

2008.09.07.

Visszatérve a sportolásra: már írtam, hogy a fiam születése után futni kezdtem. Persze ha a visszerekről van szó, minden nőben felmerül, vajon melyik sport lenne előnyös? Sajnos a visszereknek semmi sem jó... talán az úszás, mert ott nem terhelődnek a lábaink aránytalanul. Egyszer megpróbáltam az orvosokra hagyatkozva kiválasztani, hogy mit "tehetek meg": futásról már beszéltünk hogy nem. A kerékpározás szintén a  lábakat terheli elsősorban, a labdás sportokról megint nincs mit beszélni. Akkor másik kedvenc időtöltésem a szauna, dehát ugye a meleg hatására kitágulnak az erek, ami a visszereknek csak az utolsó csepp a pohárban. Néha úgy érzem, ha visszerem van, már semmit sem csinálhatok, mert az nincs jó hatással rájuk. De azért nem adom fel! Még keresem az ideális sportot (tudom az úszás, de ahhoz valahogy nem füllik a fogam), és ha megtaláltam, megosztom veletek!

Séták

2008.09.06.

Szerettem sétálgatni a városban a fiammal akkoriban (amikor olyan 2 év körül volt).Egyrészt mert együtt lehettünk,- elég hamar visszamentem dolgozni - másrészt csak a hosszú séták alkalmával volt esélyem arra, hogy elalszik, és így az én örökmozgó kisfiam pihen és így kisebb lesz az esélye a túlpörgésnak, amire annyira jellemző volt (mostmár nem annyira). Már olyan fiatalon is egy-egy ilyen hosszú séta után olyan fájdalmasnak, nehéznek, zsibbadónak éreztem a lábaimat. De milyen voltam én akkor? Még télen csak-csak felvettem a gumiharisnyát, ha tudtam , hogy a lábaimat jobban igénybevevő túra elé nézek. Na, de nyáron? Ahhoz túl hiú voltam. Így aztán az idő előrehaladtával mitől is várhattam, hogy csökkenni fognak a panaszaim, így szép lassan fokozódtak.

Klárikám

2008.09.03.

Azon a spanyolországi utazáson ismerkedtünk meg egy házaspárral, akikkel azóta is tartjuk a kapcsolatot. Azóta van már 3 felnőtt gyerekük. Klárikámék az évek alatt a világban mindefelé jártak már. Pénzük is volt rá, idejük is, és valahogy kellően lazák az élethez. Nahát ő az, akinek olyan szépek voltak mindig is lábai, amit annyira irigyeltem. Fiatal korában sem kellett soha takargatnia. Most sincs rajta mit, csak hát ennyi idősen egyikünk sem jár már miniszoknyában. Amíg én már gyógyszert szedek, mert olyan gyakran fáj a lábam, és úszni járok, addig egy olyan ember, mint ő ezt nem tudja átérezni. A legtöbben azt hiszik, hogy csak hisztizek, amikor a visszereimről írok, pedig évek óta ez komoly problémát okoz, és a mindennapjaimat megnehezíti.

 

 

Barcelona

2008.08.28.

Gyönyörű volt Spanyolországban. Olyan óriási, erős hullámokat vetett a tenger, szinte felborított a parton is. Pihenés ezerrel. És Barcelona! Nekem legjobban a Güell-park tetszett. Azok az érdekes Gaudi- formák, a kilátás, a hangulat, az emberek. Egy teljes napot töltöttünk a városban. Egész nap sétáltunk. Minden fő nevezetességet látni akartunk. Csak az volt kicsit csalódás, hogy a Sagrada Familia fel volt állványozva, és annyira körbe volt építve, hogy nagyon keresni kellett azt a helyet, ahol egészben le tudtuk fotózni.  Hú!,  estére úgy bedagadtak, és úgy fájtak  a lábaim! Hazafelé menet a vonattól az apartmanig csak vonszoltam őket. Otthon jól felpolcoltam őket vagy 5 párnával és így már könnyen elteltem az aznapi élményekkel. Mai napig olyan szívesen emlékszem arra a minden pillanatában újat tartogató, különleges, és fárasztó napra!

Az út

2008.08.26.

Ahogy a fiunk cseperedett, egy kis édes kettesre vágyva, befizettünk a férjemmel egy autóbuszos spanyolországi útra. Az utazás izgalmas perceit várva nem is sejtettem, milyen fárasztó és megterhelő utam lesz. A buszon töltött első néhány órában olyan felhőtlen volt az út, azután egyre nyilvánvalóbbá vált a számomra, hogy ezeket a hosszú buszos utakat nem a visszeres nőknek találták ki. De a legnehezebb része az  éjszaka volt. A lábam már nemcsak a folyamatosan hajlított pozíciótól fájt, de ahogy haladtunk az út vége felé, furcsa égő érzést éreztem belül, és a bokám környéke kétszer akkora volt, mint egyébként. Persze üres hely sehol, így aztán némi enyhülést csak az hozott, ha a busz megállt, és leszálltunk, vagy a férjem ölébe pakoltam a lábaimat, vagy kis változatosságként magam alá húztam. A végén  a kilométerek egyre nehezebben fogytak, és még a hajnal és a várakozás izgalma sem hozott számomra új energiát. A nagyon hosszúnak tűnő, lábfájdalmas út után végre elértük a Costa Bravat -t, és a nagy hullámokat vető Földközi–tenger elfeledtette velem az út nehézségeit.

A "legjobb" sport

2008.08.25.

Mivel a futás azóta is az életem fontos részét képezi, így gondolható, hogy a lábaim izmosságán kívül más gyönyörűséget nem okozott alszáramon. A biciklizés és az úszás a legjobb tudtommal a visszereknek. Bár biciklizni tudok, de napi szinten nem élek vele. A reggeli és délutáni csúcsforgalomban az autók között cikázni nem az én világom. Az úszás pedig akkor megy kifogástalanul, ha sima a víztükör, és még véletlenül sem ér hozzám senki a vízben, mert rögtön elkezdem nyelni a vizet, és vége az élvezetnek. Így aztán bármily nehéz is volt a döntés, a futás az maradt, és a visszerek is.

Most fussak vagy ne?

2008.08.21.

No, de bánja kánya! Mi az a kis hajszálértágulat ahhoz a nagyszerű érzéshez képest, hogy anya lettem. Akkor éreztem magam igazán nőnek. Emlékszem olyan szépnek éreztem magam, hogy nemcsak feleség, de anya is vagyok már. És szerencsésnek mondhattam magam, hiszen szülés után néhány hónappal már a súlyom a szülés előtti volt. Mihelyst befejeztem a szoptatást újra elkezdtem sportolni. Szeretek futni, még most is. Főleg este, mikor elcsendesedik minden, az utcák elnéptelenednek, és a virágok illata olyan erős. Elindulok, a lábam visz előre, és amikor könnyedén, fáradtság nélkül szinte suhanok az éjszakában, útközben elveszítem a frusztrációimat, a szomorúságom enyhül. Mint egy harc, amit újra megnyerek. Szóval a futás remek dolog, de nem a visszereimnek! Ez örök kérdés volt mindig. Fussak a fittségem és a lelki békém miatt, vagy ne, mert a futás nem tesz jót a visszereimnek?

A kezdetek

2008.08.19.

Azért kezdem el írni ezt a blogot, mert remélem, hogy a tapasztalataimmal  és a hibáimmal  tudok segíteni nőtársaimnak.

Első gyermekem születése előtt formás, izmos lábaim voltak. Egy-két aprócska hajszáléren kívül nem zavarta semmi lábaim látványát. 25 évesen lettem terhes a fiammal. Már 5 hónapos terhesen annyira dagadtak a lábaim, hogy olyan magas szárú cipőt vettem magamnak, amelynek az orra lukas volt, és a takarításban dolgozók formaruházatához tartozott. Bár kicsit mókás volt, de roppant kényelmes, és elfért benne a lábam, és ez mindennél fontosabb volt. Ma már tudom, hogy akkor  rugalmas harisnyát is kellett volna viseljek, hogy megelőzzem a visszeresség fokozódását. De azt gondoltam, hogy örökké így marad, és gond nem lehet. Ahogy nőtt a pocak, még inkább elterelődött a figyelem lentről. Már az is óriási megkönnyebbülés volt, ha a magasba emeltem. Majd a fiam születése után szomorúan konstatáltam, hogy bár a forma az hál istennek maradt, de a felszín romlott.