• A szivem és én

        Levendula blogja

        Üdv mindenkinek!

        Hű, de rég jártam már erre! Sajnos elég kevés az idő, a munkahelyemen sok plusz feladat hárult rám mostanában. Gyakorlatilag egyedül intézem egy 40-50 fős cég teljes adminisztrációját. Na jó, a könyvelést nem, de azon kívül mindent, és egy olyan cégnél, ahol nagy a dolgozók fluktuációja, mindig van bőven meló.

        Na és mivel ez egy betegblog, erről is tennék említést. A közelmúltban voltam az aktuális kontroll vizsgálaton a kardiológián. Sajnos kedves dokim nem a legjobb formáját hozta, de hát ő is ember, lehetnek rosszabb napjai, na meg az a rengeteg ember, aki aznap ott megfordult... Szóval megkérdezte, hogy vagyok, én meg elkövettem azt a hibát, hogy azt mondtam: jól. (Ha az ember panaszkodik, hamar rávágják, hogy csak pszichésen van, szedjen nyugtatót, ha nem panaszkodik, akkor meg nem beteg, miről beszélünk?!) Jelen esetben is az történt, hogy a "jól" szó kimondásával majdhogynem érdektelenné váltam, pedig sajnos nem is teljesen fedi a valóságot az, hogy jól vagyok. A doki úgy írta rá a leletemre a vérnyomás értékeket, hogy meg se mérte, az általa kért vérnyomásnaplót meg se nézte, pedig abból azért láthatta volna, hogy a "tenziója rendezett" helyett, a kurva rendetlent kellett volna írni. Na de meg vannak a megfelelő gyógyszereim, majd kitapasztalom magamnak, hogy kell átcsoportosítani, hogy a reggeli magas értékek normalizálódjanak - mert amúgy napközben már nem sűrűn van vele gondom. Viszont az EKG-m valóban sokkal szebb lett, mint korábban, bár a telődési zavar látszik rajta. Van viszont más, ami most  hirtelen aggasztóbbá vált,  mégpedig a vércukor-vérzsír-koleszterin értékek. Fél év alatt annyit romlott, hogy még én is elcsodálkoztam rajta, annál is inkább, mivel - legalább is - a zsíros ételeket kerülöm. Na jó, nem tragikus mértékűek ezek az eltérések, de mindenképpen erősen figyelmeztető jellegűek, főleg hogy apai ágon halmozottan van  jelen családunkban  a diabetesz. Azt mondta doki, mielőtt megkezdenénk ezekre is az élethosszig tartó gyógyszerezést, előtte egy kemény, szigorú diétát kéne kipróbálni, hátha sikerülne valamelyest rendezni.  Sajnos konkrét útmutatást nem adott, dietetikushoz nem küldött, a háziorvos meg ennél komolyabb dolgokban sem együttműködő, de itt a neten azért össze lehet "csemegézni", hogy mit lehet, mit nem. Na meg aztán ott van a józan paraszti ész: kevés zsír, kevés cukor, kevés szénhidrát. Egy hete kezdtem és eddig  két alapvető dologgal szembesültem: 1, nem lesz könnyű - sőt, nehéz lesz, mert azért bevallom, szeretem a jó kajákat. 2, Nem olcsó mulatság a diéta.Nagyon-nagyon nem olcsó.

        Hát, így állok pillanatnyilag. Majd időnként jövök beszámolni - remélem a sikerekről :))

        Apropó: siker. Tegnap volt egy maratoni vitám a főnökömmel. ez a vita mindenről szólt csak a pénzről nem, ehhez képest úgy zárult, hogy fizetésemelést kaptam :)))) Nem sokat, de akármennyi is, inkább én költsem el :))


        Hol van még a karácsony - gondolhatnánk, de ahogy szaladnak a napok, a hetek, hónapok, így mondhatom, itt van már a kertek alatt.


        A karácsony szép - gondolhatnánk, sőt még emlékszünk is szép karácsonyokra, amik leginkább a gyermekkorra tehetők. Akkor még tényleg szépnek láttuk. Pedig csak konzum szaloncukor volt, meg dió sztaniolba csomagolva, a legnagyobb ajándék egy pár zokni... Mégis... Meleg szoba, édes süteményillat, anyukám, a kis csengő a fenyőfán, odakint a hóesés... Lényegében hétköznapi dolgok, de attól, hogy már hetekkel korábban emlegettük, hogy majd karácsonykor... valahogy mégsem hétköznapinak éreztük, ÜNNEP-nek éreztük, és az is volt.


        Aztán felnőttünk, lett saját életünk, saját gyerekünk, saját karácsonyunk. Mindig igyekeztem, hogy a gyerekeim ugyanolyan szépnek lássák, mint én anno. Azt hiszem, ez sikerült is, pedig voltak (vannak) zavaró tényezők. De kialakult egy szokás, egy ételsor, bizonyos sütemények, amiket abban a komplett összeállításban csak karácsonykor csinálok, és így sikerült is elérni, ha azt mondom karácsony, fiaimnak AZ az ételsor, AZ a sütemény, AZOK az illatok, emlékképek jutnak eszükbe.


        Pedig a férjem igyekezett mindig tönkretenni az ünnepi hangulatot, hol szándékosan, tudatosan, hol egyszerűen csak azért, mert nem tudott ellenállni az italnak. Énbennem sajnos ez maradt meg. A szenteste nálunk sose szent, szinte mindig veszekedéstől hangos. Én már régóta nem örömmel várom, hanem gyomorgörccsel, most vajon mi lesz a vita tárgya. A fiaim időközben szépen felnőttek, igyekszünk úgy alakítani a dolgokat, hogy nem hagyunk piszkálódási felületet és próbálunk nem reagálni a provokációkra, "megcsináljuk" a saját kis karácsonyunkat.


        Mostanra persze már ez is megváltozott, hiszen egyik fiam már kirepült, a másik is többször fekszik barátnője ágyában, mint a sajátjában, mostanra már az az ünnep (és mindegy, hogy karácsony, vagy július tizenötödike), ha mind itthon vannak - akár csajostól.  Gondolom az hoz majd újra változást az életembe, amikor már lesznek unokáim, lesz miért újra "megcsinálni" a saját ünnepünket. No, de ezzel meg még bőven ráérünk, ennek is eljön a maga ideje. Addig meg csak úgy elvagyunk, ugyanúgy, mint bármelyik hétvégén, csak némi díszítés, és AZOK az ételek, AZOK az illatok. Kicsit felemás érzések...


        Hosszú idő után újra itt vagyok végre. Rögtön egy nagy bosszúsággal kezdődött, de megérdemlem, mert nem hallgatok az okos szóra. Korábban már kaptam jótanácsot arra vonatkozóan, hogy  érdemes World-ben (vagy egyéb szövegszerkesztőben) megírni a bejegyzést, utána bemásolni ide. Én azonban azt hittem a technika ördöge éppen alszik, de sajnos rámcáfolt, ennek következtében egy gyönyörű, szép hosszú bejegyzésem úgy elszált, mit a győzelmi zászló, eltűnt, mint szürke szamár a ködben, és még sorolhatnám a hasonlatokat. Egy a lényeg: választékosan összerendezett gondolataim szanaszét röppentek. Most kezdhetem újra :(((


        Szóval egy eléggé stresszes időszak van a hátam mögött, és nem sok esély van rá, hogy fellélegezhetek. A munkahelyemen főnökváltás volt, ami nem nagyon egyszerűsítette le az életemet. A korábbi vezér sem volt egy szupermen, na de ez a mostani!... A poén az, hogy eddig ő is csak egy kollega volt, és jó- (vagy rossz)sorsa úgy hozta, hogy véletlenül az ölébe hullt a trón. Ettől aztán nagyon gyors mutálódásnak indult, és hirtelen átalakulásának végterméke: undorító féreg. Bár eddig is voltak a jellembéli hiányosságára utaló jelek, mostanra már tökélyre fejlesztette gerinctelenségét. Mivel egy hasonló "lény" nekem itthon is van, így aztán valóban nem lett egyszerűbb az életem. Most azonban jószerencsém -ami sajnos nagyon ritka vendég nálam - úgy hozta, hogy átmenetileg teljes csend és nyugalom van körülöttem. Nem fog sokáig tartani ez az idilli állapot, ezért szeretném is kihasználni minden pillanatát. Csak hát már annyi feszültség gyűlt össze bennem, hogy alig-alig tudom elengedni magam. Mindenesetre leporoltam néhány korábban megkezdett könyvemet, sőt újat is vettem. És hogy az aktív kikapcsolódásom totális legyen, körbevettem magam a kedvenc időtöltéseket segítő eszközökkel: jobbról a tv, előttem a számítógép, balról pedig egy zenekütyü, melyből éppen egyik kedvenc olasz énekesem hangja zeng, zenéje dübörög. Mivel ahhoz kevés az idő, hogy intellektuálisan is feltöltődjek, így csak könnyű olvasmányt és könnyű zenét választottam, amik ténylegesen és símán csak kikapcsolnak. Most épp erre van szükségem.


        Nos, hogy visszatérjek blogom eredeti mondanivalójához: a szivem és én... A közelmúltban sikeresen megtörtént végre a terheléses EKG vizsgálat, ami ugyan sokkal nem hozott közelebb a megoldáshoz, de legalább kiderült, hogy azért nagy baj nincs. Nem lett teljesen negatív, de az eltérések csak csekély mértékben lógnak ki az oly sokat emlegetett élettani keretekből. A már eddig is szedett gyógyszereim (kombinációjának némi variálásával) megfelelőek, hiszen éppen azt célt  szolgálják, hogy kordában tartsák a rendetlenkedőt. Csökkentsék ami magas, lassítsák ami gyors, tágítsák ami szűk. Néha ugyan kétségeim vannak, hogy valóban "csak" ennyi, mert olykor-olykor igen kutyául érzem magam, de hát már nem vagyok mai csirke, nem érezhetem magam úgy, mint egy "ötödikes". (Pedig de jó lenne!) Na és azért kedves doktorom vigyázó tekintetét rajtam hagyja, 2 hónap múlva ugyanis mennem kell ellenőrzésre.


        Közben volt egy kis egyéb jellegű egészségügyi kitérőm is. Ismeretlen eredetű urológiai probléma. Se fertőzés, se gyulladás, semmi hasonló, mégis vér van a vizeletemben. Voltam orvosnál, adott gyógyszert és átmenetileg meg is szűnt, de aztán vissza-visszatért. Egy ideig stresszeltem magam azzal, hogy szinte naponta ellenőriztem tesztcsíkkal, de mivel midig ugyanazt mutatta, egy idő után abbahagytam. Struccpolitika: ha nem látom, nem idegesít annyira. Persze előbb-utóbb azért megteszem a szükséges lépéseket, mert ez így nem állapot, vagyis állapot, csak éppen sz..r..


        Hát így vagyok én mostanában. Mindenesetre most megnézem a lottószámokat, mert egy jó kis nyeremény minden bajomból kigyógyítana pillanatok alatt :))))


         


        Bár már szeptember elején utaltam rá, hogy anyukám anno ősszel halt meg, ezért (is) hozza nekem az ősz az elmúlás hangulatát, de valójában most hétvégén volt a halálának az évfordulója. Már a 17. és mégis olyan, mintha tegnap lett volna... Érdekes, hogy míg élt - bár nagyon szerettük egymást - nem voltunk olyan szoros lelki kapcsolatban, mégsem vagyok képes elengedni őt ennyi év után sem, és azt hiszem sohasem. Időről időre felbukkan bennem egy-egy gondolat, érzés, amiket olyan jó lett volna még elmondani neki... Ha láthatná, milyen klassz férfiak lettek az akkor még csak kis unokái, ha hallhatná, hogy azt mondják neki: mama... És olyan jó lenne néha még a gyerekének lenni. Hazaszaladni egy kis meghallgatásért, vigasztalásért, vagy csak egy néma, szerető ölelésért. Vagy segíteni neki, meghallgatni, vigasztalni, megölelni őt... Mindenkinek azt tanácsolom tiszta szívemből, hogy aki még megteheti, tegye meg, ölelje meg, csókolja meg a kezét, beszélgessen vele, figyeljen rá... és ne csak a névnapján, meg karácsonykor, amikor szinte kötelező. Ne utólag kelljen bánni az elszalasztott lehetőséget, a ki nem mondott szavakat, az el nem csókolt csókokat...


        Hamarosan jövök beszámolni a dolgaimról, csak sajnos még mindig tart az állatkert szindróma a munkahelyemen, kiegészülve bolondokháza tünetegyüttessel. Itthon meg nem lehet ilyenekkel foglalkozni egyéb zavaró tényezők miatt (aki most épp a hátam mögött horkol).

        Szóval élek még, úgy tűnik még fogok is egy darabig, csak a szabadidőm nem elég...


        Sajnos a címben említett állatkert csak képletesen értendő, most elsősorban a munkahelyemre. Bár rögtön bocsánatot is kérek az igazi állatoktól, hogy egynémely kollégámat hozzájuk hasonlítom. Sok írnivalóm lenne, de sajna nincs időm.  Remélem a hétvégén, vagy jövőhéten már kicsit visszafogottabbak lesznek a körülmények.


        Jövőhéten újra megyek orvoshoz is, megpróbáljuk megint a terhelést. Remélem most sikerül, és a végére járhatunk már a rosszulléteimnek, amik mostanában hál istennek ritkábban vannak. Lehet, hogy - évek óta először - most jó a gyógyszerezésem?


        Na, majd jövök, és mindenről beszámolok.


        Ma van a születésnapom. Sok embernek hatalmas tivornyázást jelent megünnepelnie/ünnepeltetnie magát - én sose szoktam. Régebben se, míg fiatalabb voltam, most meg aztán ugyan mit kéne ragozni? Hogy megint öregebb lettem? ezt inkább nem. Nem is az évek számával van a bajom, mert egyre több tapasztalattal egyre bölcsebb lesz az ember (persze vannak kivételek). Inkább a múló idő testemen hagyott nyomait viselem nehezen. Súlytöbblet, ami az istennek se akar lefelé mozdulni, itt fáj, ott szúr, már megint nem aludtam, stb. Na ezekkel nem vagyok én kibékülve. De azért nagyon negatív hatással sincs rám, tudomásul veszem és kész.


        Csak hát nehéz úgy optimistának lenni, ha mindig van valami gond. Most például egy idős, közeli hozzátartozómat érte baleset. Segítenem kell neki/nekik, a szivem is ezt diktálja, meg az eszem is, de megmondom őszintén, nem könnyű a munkahely, és az otthoni teendők mellé bevállalni még mást is. Szerencsére csak kisebb balesetről van szó, de ez rávilágított arra, hogy akár komolyabb baj is történhetett volna, idős embernél meg aztán hatványozódik. Na akkor lennék nagy bajban, hogy hogyan is oldjam meg a helyzetet... Most bízom benne, hogy rövid idő alatt felépül, a komolyabb dolgokat meg jócskán elhalasztjuk...


        És azért egy pohárka hideg pezsgőt csak megszavazok magamnak :)))


        Egy vihar leginkább csak arra "jó", hogy mégnagyobbat generáljon maga körül. Így történt ez most hétvégén is és egyáltalán nem volt "jó", sőt..  A péntek estére megérkező hidegfront rám sújtott hatásait nem részletezem, minek ismételgessem önmagam, mindig ugyanúgy zajlik, hol erősebben, hol kicsit gyengébben (ez a ritkább). Ellenben szombat reggel észrevettem, hogy az éjszakai vihar levert egy csomó termést az almafáról. Hogy ne vesszen kárba, összeszedtem és nagy adag kompótot főztem belőle. Hogy kicsit feldobjam a színét, ízét, illatát - egyszóval az aromáját - tettem bele egy marék szilvát is. Büszke voltam a végeredményre, nagyon jól sikerült. Vártam férjem jó szavát is, mert tudom, hogy nagyon szereti. Sajnos akkor még nem vettem észre, hogy ő már fogyasztott szilvát bőségesen, csak más halmazállapotút - pálinkát. A hőn áhított dícséret helyett világháborúnyi veszekedés lett, mert drága  jó uram szerint az én lelkemen, és kisebbik fiunkén szárad, hogy az idén nem lesz pálinkája. Mert mi semmirevalók, nem szedtük össze az Ő  szilváját. Azért emeltem ki, hogy az övé, mert ha pl befőttet, vagy lekvárt akarnék belőle csinálni, tán még a háztól is elzavarna, ugyanis a szilva csakis és kizárólag azért terem, hogy pálinka lehessen belőle. Viszont az idén már kora tavasszal feltűnt, hogy a 2 legnagyobb fa kipusztulóban van, a többin meg alig-alig volt valamennyi, a futó nyári zivatarok azt is leverték, tehát nem volt mit összeszedni . Na de ha férjem másképp emlékezik, akkor az úgy van. Vele nem lehet vitatkozni, nem lehet meggyőzni, vele szemben nincsenek érvek. Képes órákon keresztül ordítozni a semmiért. Mint már korábban is említettem, nárcisztikus szemilyégzavarban szenved, azaz dehogy szenved, ő jól érzi magát, csak mi szenvedünk tőle. (De jó is nagyfiamnak - bár a szívem szakad meg, hogy nincs a közelemben - neki már nem kell napi szinten végigélni,-hallgatni ezeket a "kirohanásokat". 2-3 hetenként boldogan jön haza, de az apjából kapott ízelítő után mégboldogabban megy is vissza...) A front által megtépázott testemnek külön "jót" tett ez lelki vihar is :(((


        Na de azt mondják, minden rosszban van valami jó is. Ezzel egyet is értek, ugyanis ez a balhé megadta az alaphangot a tegnapi rokonlátogatáshoz, amire egyébként külön rá kell készülnöm lelkileg. Mondanom sem kell, férjem családjában voltunk születésnapot ünnepelni. Ők egy nagyon zárt közösséget alkotnak, "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!" Ha valaki be akar kerülni ebbe a családba, annak 100 %-ig fel kell adnia önmagát és kötelező az ő szabályaik szerint élni. Aki erre nem képes - pl én sem - annak kirekesztés a büntetése. Ilyen számkivetett vagyok én is ebben a családban immár 25 éve. Hozzájuk tartozom, de mégsem... Már rég nem bánt, hiszen ha akartam volna, megtörhettem volna, beállhattam volna a sorba, de nem akartam. Minden ember más és más, pont ettől érdekes, mért kellene nekem ugyanolyannak lennem? Bár úgy tűnik, ennyi idő után lassan-lassan kezdik megszokni, hogy én ilyen - szerintük - különc vagyok. Hogy őszinte legyek, kicsit irigylem is őket. Egyszerűek, sekélyesek, de jól érzik magukat a bőrükben. Nekik elég, hogy tele legyen az asztal kajával-piával, hogy a hangszóróból üvöltsön a "Csipkés kombiné", visítás, sivalkodás, ugra-bugra, "ereszd el a hajamat", csak a szexre koncentrálódó "poénok", aztán az elfogyasztott piával egyenes arányban estefelé már jönnek az összeveszések, de hát ez is benne van a fogatókönyvben... Én meg azzal a gondolattal kínozom magamat, hogy mennyi jó könyvem sorakozik a polcokon, amiket még nem olvastam el, mennyivel szívesebben foglalkoznék ezzel, de még egy bárgyú filmecskét is inkább megnéznék...


        Na, de nem túl sűrűn járunk össze, így nagy nehezen kibirom ezeket a banzájokat. Azt nem mondanám, hogy a férjem kedvéért, ő már rég nem érdemli meg, inkább a magam kedvéért... hogy képes vagyok úrrá lenni magamon, legyőzni az elő-, utó-, és közbenső ítéleteimet, képes vagyok ember maradni - pedig nem mindig könnyű.


        Na, hát ilyen viharos hétvége után rugaszkodjuk neki a következő hét dolgainak, az élet megy tovább...


         


         


        Itt van az ősz, itt van újra...


        Jó, még ezer ágra süt a nap, még nyárias az idő, de már a levegőben benne van az őszies hangulat. Az utcákat ellepték az iskolások... (még jó, hogy ez engem már nem nagyont érint) Ilyenkor mindig az Apostol együttes száma jut eszembe: Búcsúzik a nyár...


        ...és a sírhatnék szorongatja a torkom. Az elmúlás gondolata járja át a lelkem, és nemcsak a nyár elmúlását sajnálom, hanem az egész életét. Én magam is múlófélben vagyok (ezt jelzi a testem nap mint nap), és siratom az életem, amit sajnos vakvágányon éltem, siratom az elszalasztott lehetőségeket, mindazt, amit nem sikerült elérnem, megvalósítanom (és már nem is fogom), siratom az elveszített szeretteket... (Anyukám is ősszel halt meg, már sok-sok éve, de a mai napig nem tudom elengedni őt.)


        Szóval, míg másoknak kellemes langy napsütést, az érett szőlő ízét-illatát, a falevelek ezer színben pompázását hozza a koraősz, addig nekem a depit :(( Nem tehetek róla, az érzéseket nem lehet befolyásolni. Elfojtani persze lehet - hiszen ezt csinálom már 25 éve - de attól még nem szűnnek meg. Mint a szellem a palackban, mint a láva a hegy gyomrában - kitörésre várva...


        Tegnap este egy újságcikken akadt meg a tekintetem. Végigolvasva erősen elgondolkodtatott, mert olyan utópisztikusnak tűnt az egész.

        A cikkben egy hölgy arról mesélt, hogy alvászavarai voltak, elment a háziorvosához, aki kikérdezte tövéről hegyére, és - hogy kizárja az esetleges szervi okokat - elküldte mindenféle vizsgálatra. Miután ezek negatív eredménnyel zárultak, az orvos hosszasan elbeszélgetett vele az életmódváltoztatásról. Étkezés, sportolás, cigi, kávé, satöbbi.

        Akaratlanul is eszembe jutott az én esetem. Én is alvászavarral küzdök már hosszú évek óta. Vannak időszakok, amikor hetekig mindössze 1,5 - 2,5 órát alszom éjszakánként, aztán van, amikor sikerül 4-5 órát is aludni (ennél többet sajnos nem, pedig nagyon szeretném). Anno én is elmentem a háziorvosomhoz, aki nem kérdezett, nem küldött sehova, csak írt egy altatót és kész. Amikor visszamentem hozzá azzal, hogy sajnos nem lett jobb a helyzet, ugyanúgy nem tudok aludni, csak a gyógyszertől másnap totál hullának érzem magam, akkor (kérdezés, küldés nélkül) felírt egy másik altatót. Mint később kiderült, ugyanazt a (nem ható) hatóanyagot, csak más néven. Mikor harmadszor is megjelentem, nemes egyszerűséggel azt mondta (AZ ORVOS, aki az emberek gyógyítására esküdött fel), hogy vágjam magam fejbe egy gumikalapáccsal, attól majd elalszom. (Mint azt már korábban is írtam, a vérnyomás- és szívritmus panaszaimmal ugyanígy jártam.)

        Hm... felmerült bennem, hogy talán nem jó helyen élek (mondjuk ez már másnak a kapcsán is felmerült), hogy nem jó orvost választottam magamnak. Itt az Orvos válaszol rovatban is gyakran olvasom a válaszokat: forduljon háziorvosához, ő majd segít, ő majd elküldi a megfelelő helyekre, a megfelelő vizsgálatokra... Na, a mi dokink nem ilyen. Ő inkább a hatszázadik alkalommal is inkább csak egy másik gyógyszert ír fel, mondván, meg tudjuk mi ezt oldani. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy minden nyáron a különböző gyógyszergyárak támogatásával jár búvárkodni). Amikor beadtam a kardiológiai leleteimet, tudta, hogy nem ő küldött, mégse kérdezte meg, hogy kerültem én oda, vagy úgy egyáltalán, hogy vagyok...

        Amúgy szeretem az orvosokat, és remélem nagyrészük nem ilyen. Én meg fontolgatom tovább a váltást (az életem egyéb területein is).


        A lista folytatódik a következő oldalon, kérjük lapozzon!

      • Blog leírása

        A halogatott reménység beteggé teszi a szívet, de a megadatott kívánság életnek fája.”
        Látogatás: 50583 alkalommal

        A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

      • Hirdetések
      • Saját oldal

      • Hirdetés