A szivem és én

Szerző: Levendula

A BLOG LEÍRÁSA

A halogatott reménység beteggé teszi a szívet, de a megadatott kívánság életnek fája.”

Látogatás: 53368 alkalommal

A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

Megint hosszú szünet

2011.03.04.

Hű de rég jártam erre! Megrendülten látom, hogy Angeleyes távozott közülünk :((

Hamarosan összeszedem a gondolataimat, és leírom hogyan is állok mostanában. Nem túl fényesen, de azért megvagyok.

Üdv mindenkinek

Hosszú szünet...

2010.09.12.

Megint jó hosszú szünet telt el a legutóbbi bejegyzésem óta. Sajnos most sem  fogok sokat írni - idő hiányában -, de hamarosan jelentkezem. Mert történések azért vannak.

Újabb kórkép a láthatáron... epebántalmak. Bár véletlenül került felfedezésre, hogy van valami oda  nem illő dolog az epehólyagomban, szerencsére panaszokat is csak mérsékelten okoz, de valószínőleg előbb-utóbb ki kell venni. Öt különböző orvosfórumon kérdeztem rá, ebből 4 helyen azt a választ kaptam, hogy az szinte majdnem mindegy, hogy mi van az epémben (kő-e, vagy polip, esetleg koleszterinkicsapódás) mindenképpen ki kell venni, és ha már így van, akkor jobb addig, amíg nem okoz komolyabb panaszokat. Ezekkel az orvosi véleményekkel felvértezve hamarosan felkeresem a hőn útált háziorvosomat, aki a legutóbbi alkalommal is tett olyan megjegyzést, amivel nem sikerült magát  a szivembe lopnia.

A napokban volt a születésnapom (49), és a férjemnek megint és újra és újra sikerült elrontania. Megfogadtam, hogy a legközelebbi, csúnya kerek "ünnepemre" meglepem magam azzal, hogy valamilyen módon rendezem a családi életem - már ha lehet ezt életnek neveni. Elég volt! Az elmúlt 26 évben úgy éltem, ahogy ő akarta (mit akarta... parancsolta!), ennek véget kell vetni. Lassan 50 évesen már úgy szeretnék élni, ahogy én akarom. Eleget tettem női kötelességemnek, megszültem-felneveltem két frankó srácot, sok éven keresztül szolgáltam a parancsnokot, dolgozni jártam, küszködtem, gürcöltem, most már itt az ideje, hogy magammal is törődjek egy kicsit, addig amíg nem késő.

 

Kirándulás

2010.06.04.

Sose szerettem a meglepetéseket, mert azok jót még nem hoztak nekem. Ugyanígy nem szeretem a hirtelen eldöntött dolgokat sem, szeretem átgondolni, rágódni rajta kicsit (vagy sokat), bár ezek többnyire úgy végződnek, hogy á, nem lesz az jó nekem. (Ez alól a gondolatmenet alól kivételt képeznek a mobiltelefon vásárlási szokásaim. Meglátok egy nekem tetszőt, gyorsan eldöntöm, hogy kell, és minél többet gondolok rá, annál inkább kell - aztán mire megveszem, már nem is annyira tetszik, vagy már másikra vágyom.)


Szóval a minap, már majd' délfelé járt az idő, amikor főnököm közölte, hogy másnap reggel indulunk egy kis félhivatalos kiruccanásra egyik szomszédos ország kicsiny falujába. Régóta vártam már erre, és most a meglepetés ereje sem hatott rám kedvezőtlenül, bár délután, este felé már kezdtem kicsit ideges lenni. Mit szól a férjem? Mit esznek, mi lesz velük 2 egész napig nélkülem? Jó, van a fa gyóban készétel, de a legtöbb férfi számára bonyodalmat okoz elővenni, kiolvasztani, stb. Aztán nem sok időm maradt az aggodalmaskodásra, mert jött az újabb telefon, miszerint nem másnap reggel indulunk, hanem még aznap este, mondván éjszaka jobb a közlekedés, kisebb a forgalom.  Éjjel 11-körül indultunk (öten) és másnap reggel 7-kor érkeztünk meg. Egy baráti reggeli után visszavonultunk kicsit pihenni, aztán valamikor ebéd után összeültünk megbeszélni a hivatalos a dolgokat, gyorsan letudtuk és onnantól teljes kikapcsolódás volt. Tettünk egy kis sétát a faluban - gyönyörű szép idő volt - , megnéztük azt a kevéske nevezetességet, megismerkedtünk a hely múltjával. Ezek után visszavonultunk házigazdánk otthonába, az udvaron körbeültük a farönkből kialakított asztalt és hajnalig ment a hülyeség. (Nem találok rá jobb kifejezést.) Beszélgettünk és nevettünk és beszélgettünk és nevettünk... Annyira jól éreztem magam, hogy azt elmondani nem tudom. Nem aggodalmaskodtam, hogy mi van otthon, eszembe se jutott, csak élveztem a hirtelen jött kikapcsolódást. Volt egy kis félreértés, amit egyik kollégám ezer oldalról meglovagolt, mindig hozzátéve egy-egy kicsit, végül már köze nem volt az eredeti dologhoz, viszont annyi nevetésre adott alkalmat, hogy már fájtak a nevetőizmaim, folyt a könnyem :)))


Másnap volt még egy hasonlóan jó hangulatú közös reggeli, majd elindultunk haza. Nappali forgalomnál  valóban tovább tartott az út, de még ezt is végighülyéskedtük. Késő este érkeztünk haza. Itthon újabb meglepetés várt: nem dőlt össze a világ nélkülem, kisfiam lányokat meghazudtoló ügyességgel találta fel magát a konyhában, kiderült, hogy tudja mi hol van, a különböző konyhai eszközökről is tudja mire valók, (eddig ezt ügyesen titkolta),  még nekem is készített vacsorát, elmosogatott, felmosott - csak ámultam és bámultam :)))


Az idejét sem tudnám megmondani, mikor éreztem magam ennyire jól utoljára, igazi feltöltődés volt. De mintha éreztük is volna, hogy szükség van rá, mert aztán hamar visszazökkentünk a hétköznapok lehangoló valóságába. Azóta mégtöbb munkahelyi probléma került a felszínre és otthon sem túl fényes a helyzet.


Na, hát ezt szerettem volna megosztani azokkal, akik olvasnak engem, hogy ne mindig csak a nyavalyákról essék szó.    

Hosszú szünet után...

2010.05.19.

... újra itt vagyok.

Van mentségem a hosszú kihagyásra, de nem sorolnám nagyon. Munkahelyi gondok ezerrel, ellenőrzések, stb. Szinte éjjel-nappal munka, hétvégekre haza is vittem, gyakran túlóráztam, szóval már épp tele a hócipőm. Persze még messze nem vagyunk a végén, csak most van egy rövidke szusszanásnyi szünet, felkészülés a következő ütközetre.

A fogyókúrámmal eléggé hadilábon állok. Majd' 4 hónapja már, hogy sanyargatom magam és mindössze -9 kilónál tartok. Persze az nagyszerű érzés, hogy már az egy számmal kisebb nadrág is lötyög rajtam, de azért ennyi idő után ennél már többet szeretnék. Barátnőm vígasztal mindig, hogy legyek elégedett, lassan de biztosan, jó ez így, de én elégedetlen vagyok. Persze ez mit sem változtat a dolgokon. Csak nem tudom, mit tehetnék még. Nagyon diétásan, nagyon egészségesen eszek, tekerem a szerencsétlen szobabicajt, a kilók meg fittyet hánynak az igyekezetemre.

Na és persze az is kiderült, hogy mégiscsak kell a cukromra is gyógyszert szednem, na ezzel is tele ám a hócipő. Na meg a kedves háziorvossal! Korábban még azt mondta, nem kell ezzel foglalkozni, csak diétázzak, egy hónappal később meg olyan gyógyszert írt - még mindig szakvizsgálat nélkül - , amit második-harmadik nekifutásra szoktak, amikor az enyhébb variáció nem segít. Ő az enyhébbet meg sem próbálta, hanem rögtön inzulin-kiegészítő gyógyszert írt. Persze ezt csak akkor tudtam meg, amikor otthon alaposabban áttanulmányoztam. Az a gond, hogy ehhez be kell tartani a napi 5-6 étkezést, megfelelő mennyiségű szénhidráttal, és még így is előfordulhat mellékhatásként, hogy túlságosan leesik a cukor. Nesze fogyókúra! Na neee! Aztán megkonzultáltam a dolgot barátosnőmmel, aki szintén zenész - azaz cukros -, ráadásul orvosok között dolgozik, meg 1-2 betegoldalon is feltettem a kérdést, és arra jutottunk, hogy azért nem szaladunk ennyire előre az időben. Minden orvos szerint a metformin hatóanyag az elsődlegesen választandó szer, ez a szervezet saját inzulintermelését serkenti, nem esik le tőle a cukor, nincs rosszullét, éhségrohamok... Naná, hogy ezt választom. És húzom-halasztom a háziorvosi kontrollt, mert nem tudom, hogy mondjam meg neki, hogy én egyszerű laikus beteg nem értettem vele egyet és mástól szereztem magamnak gyógyszert (vagyis szerezte a barátnőm).

Na, de vidámabb témára terelve a szót: reméljük mostmár javul az időjárás, mert hétvégén jön haza nagyfiam, akinek a napokban volt a születésnapja és tartunk egy jó kis kerti grillezést - remélem napsütéssel, madárcsicsergéssel, jókedvvel, boldogsággal.

 

 

Helyzetjelentés

2010.03.24.

Nagy nehezen leszenvedtem magamról még egy kilócskát, így 2 hónap alatt összesen -7. Hát, nem valami nagy eredmény, de a semminél több. Minimum mégegyszer ennyit le kell adnom ahhoz, hogy valami látszata is legyen. dolgozom az ügyön :))

Múlt héten felkerestem a háziorvosomat is a laboreredményeimmel - ő megint hozta a formáját. Ugye anno a vérnyomásommal, meg a szívpanaszaimmal már eljátszotta, hogy majd ő megoldja, egyre-másra írkálta fel a gyógyszereket, ahelyett, hogy szakemberhez küldött volna, és nem is oldotta meg. Most a vércukkorral csinálja ezt. Minden ismerősöm, aki érintve van a témában, azt mondja, ez már komolyabb odafigyelést igényel. Nem feltétlenül gyógyszerezést, de egy átlagmérés és egy terheléses inzulin mérés indokolt lenne. Főleg, hogy - sajnos ebben is - családi halmozódás van. Ám a doki azt mondta, nem kell megijedni tőle, nem olyan komoly dolog ez. Hogy egy orvos ilyet mondjon, ez már önmagában megdöbbentő számomra, mert hogyan előzzünk meg komolyabb bajokat (most nem magamra értem, hanem úgy általában), ha maga a doki bagatellizálja el. Hiszen minden fórumon a megelőzést hangsúlyozzák. Szerintem inkább arra kellene ösztökélnie, hogy igenis vegye komolyan a páciens, figyeljen oda, stb. Annak örülök, ha nem kell gyógyszert szednem, de megnyugodtam volna, ha ezt vizsgálatokkal is alátámasztja. Na de nem gond, én folytatom tovább a diétát, odafigyelek, és reméljük tényleg nem kell aggódnom emiatt.

Viszont a koleszterin-vérzsír értékekre gondolkodás nélkül gyógyszert írt, azt mondta, azzal tényleg nem lehet játszani (a cukorral igen?). Itt meg átment a másik végletbe, a 3 különböző dózisból rögtön a legerősebbet írta. Én viszont - pont őmiatta - már tartok mindenféle új gyógyszertől, mert néhányszor már volt problémám a mellékhatások miatt, ezért én közepes adagot veszek be belőle. Egy hónap múlva úgyis menni kell kontrollra, akkor majd kiderül, hogy elég volt-e, vagy tényleg erősebb kell.

Jaj, odakint ezer ágra süt a nap, én meg itt hervadok egy szürke irodában (mellesleg barna, de mindegy). Úgy, de úgy nincs kedvem dolgozni, szívesebben lennék kint a napsütésben. Reméljük, már visszavonhatatlanul itt a tavasz, és  reméljük tényleg tavasz lesz, nem egyből nyár.

Még szomorúbb vagyok :((

2010.03.16.

Volt egy meglehetősen [email protected] hosszúhétvégém. Sokat dolgoztam, mert valamikor csak meg kell csinálni azokat a fránya házimunkákat, amikre hétközben nem nagyon van idő. Aztán volt csomó veszekedés, persze a férjemmel, mert ő az, aki nem bírja, ha nyugalom van körülötte. Na és az időjárás, a hideg- és kettős fronthatások, a szélviharok megtépázták az idegrendeszerem, szivem-vérnyomásom szélsőségesen ugrált, fejem fájt, aludni nem tudtam... Soroljam még? Na és ma reggel, mintegy hab a tortán, mentem a laborba az eredményemért, és csalódottan vettem tudomásul, hogy a majd' két hónapja tartó kegyetlen diétám szinte semmit sem ért. Jó, az a 6 kiló lement, de már több, mint 2 hete meg se mozdul, nem megy tovább. A koleszterinem ugyan csökkent valamelyest, de a vérzsír nem igazán, a cukor pedig még magasabb lett, mint korábban. Nem tudom, mit tehetnék még, mert ennél keményebben már nem lehet diétázni. Hetente legalább háromszor tekerek a szobabicajon is, és bőven többet, mint amit a kardiológus engedett, tehát nagyon ezen se lehet változtatni. Viszont irtózom a gondolattól, hogy újabb élethosszig tartó gyógyszert írjanak fel. Passz.

De azért - hogy ne csak panaszkodjak - volt némi jó is a hétvégémben: itthon voltak nagyfiamék is, és együtt elmentünk moziba. 3D-s filmet néztünk, és mondhatom nagy élmény volt :))

Mára ennyi. Gyűjtenem kell az energiát, hogy szembe tudjak nézni a továbbiakkal - már ami a diétát illeti.

Szomorú vagyok...

2010.03.09.

... mert megálltam, mint augusztusban a nap - mármint a fogyásban. Peersze tudom, minden fogyókúrában vannak időszakok, amikor belassul a folyamat, de ráért volna később, úgy a 10. kiló környékén. Pedig annyira odafigyelek az evésre! Mennyiségileg is, minőségileg is. Jóval kevesebbet eszem, mint korábban, a késő esti-éjszakai evést abszolút kiiktattam (bagoly típusú vagyok, későn fekszem mindig), édességeket egyáltalán nem eszem. Vasárnap például úgy megcsináltam a tiramisut, hogy bele se kóstoltam, bár nem mondom, nagy szenvedés volt. Ha néha mégis rámjön az édesség utáni vágy, max egy túrórudit, vagy egy gyümölcsjoghurtot kapok be. Azért azt hittem, mostanra már rutinos leszek és könnyedén veszem az akadályokat, de sajna nem. Szinte minden egyes nap meg kell vívnom a magam harcát a kajákkal szemben. Az persze már kialakult, hogy ösztönösen lehúzom a csirke bőrét (pedig jaj, de szeretem), meg tényleg úgy válogatom össze az ételeket, hogy az minden szempontnak megfeleljen, de bizony gyakran éhes vagyok.

Viszont holnap reggel munka előtt megyek laborba, vér- és vizeletkontrollra. Remélem ott legalább ér annyi kárpótlás, hogy szépen javulnak az eredményeim, hogy legyen erőm a folytatáshoz, lássam, van értelme. Sajnos az eredményt csak pénteken tudom meg, sőt, roszabb esetben csak jövő kedden (mert ugye hétfőn ünnepnap).

Az viszont biztató, hogy erősen lazulnak a nadrágjaim :)))

Jelentem...

2010.03.01.

Jelentem, 5 és fél hét alatt szűken 6 kiló ment le. Nem valami szédületes tempó, de a semminél több, és remélem tartósabb lesz. A segítségül hívott fogyóbogyót majd' 2 hete abbahagytam - legalább is szüneteltetem -, na nem a hirtelen kiderült ártalmai miatt, hanem mert ismeretlen eredetű kiütések jöttek elő rajtam. Amíg nem derül ki az oka, vagy amíg nem múlik el, addig nem akarok bekavarni a szervezetemnek. Kizárásos alapon egyébként inkább a vízhajtómra gyanakszom, de még ez is tesztelés alatt áll. Kenőcsök, allergia ellenes gyógyszer nem segített, tehát úgy gondolom, az allergén anyag még mindig jelen van az életemben, így elkezdtem kiiktatni dolgokat és várni a hatást. Az a baj, hogy az összes gyógyszeremnek lehet ilyen mellékhatása, de abban bíztam, hogy mivel régebb óta szedem őket, máshol kell keresni az okokat. Azonban itt az orvos válaszol rovatban közölték, az évek óta szedett gyógyszer is bármikor okozhat allergiát. Így hát megpróbálom magamnak kiszűrni, hogy melyik is lehet a ludas. Persze ez sem egyszerű, mert ha valamelyik bogyómat 2 napra kihagyom, máris jönnek azok a tünetek, ami ellen szedem őket. Dagad a bokám, szalad a szivem, csúcsokat döntöget a vérnyomásom.

De egyszer csak rájövök :))

Jah, és szűkebb ismeretségi köröm újabb kisbabával gyarapodott, a változatosság kedvéért ő kisfiú :))

Helyzetjelentés

2010.02.16.

Na, most csak egy gyors helyzetjelentésre van időm. 3,5 hete diétázom-fogyózom, 4 kiló ment le. Látszata nem sok van, de a nadrágjaimon érzem:)) Viszont sajnos mégiscsak kivonták a forgalomból az általam "mankóként" használt fogyó-bogyót. Bár van még több, mint 2 heti adagom, de lehet, hogy gyorsan beszerzek még egy dobozzal, addig amíg bizonyos helyeken hozzájutnak. Évekig szedte ezt sok-sok ember, és bár nem ismerem a hivatalos statisztikát, de fórumokon olvasgatva azt látom, hogy sokaknak segített is, nehogy már most szüntessék be, amikor NEKEM van rá szükségem! Hivatalosan felkarolják az alkoholról, cigiről leszokni akarókat, a túlsúlyosnak meg odavágják, hogy ne zabálj vazze, meg mozogjál többet, és kész. Elég sokba kerül a kevés kalóriát tartalmazó étrend, főleg ha még kicsit változatossá is akarja tenni az ember, mert unja már az ízetlen gépsonkát, sovány csirkemellet. Na és mi van azokkal, akik például korlátozottak a mozgásban?

Na, nem filozófálok, nincs is értelme.

Viszont "kisfiamnak" jövő héten mennie kell laborba, lehet magamnak is kérek egy beutalót, hogy lássam, a 4 kilón kívül volt-e egyéb értelme is az önsanyargatásnak.

Most pedig meló ezerrel.

Diéta - fogyókúra

2010.02.08.

A diéta meg a fogyókúra nem feltétlenül ugyanazt jelenti, de ha az ember összekapcsolja, akkor jó esetben egészségesebb lesz, ráadásul csinosabb is. Bár orvosom az egészséget emelte ki a fontossági sorrendben, én a lelkem mélyén azonban elsősorban a külsőmre koncentrálok. Na nem vagyok én annyira hiú, de fiatal koromban kimondotta csinos voltam, aztán hosszú évekig, hogy úgy mondjam, egész jól tartottam magam, de most az utóbbi néhány évben sajnos nagyon elszaladtak velem a kilók, és ezt nehezen fogadom el. Persze volt néhány kitörési kísérletem, lement néhány kiló, aztán több jött vissza. Azt hiszem sokan ismerjük ezt a jelenséget. Bár annak örülök, hogy a 90 kilómat senki nem hiszi el, azért a tükör, a mérleg, meg a ruháim pontosan tudatják velem a valóságot.

Tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű vállalkozás a fogyókúra. Mostanában nem túl sok öröm van az életemben, és még a jóízű evésről is mondja le?! Igen, muszáj! Viszont, hogy legyőzzem a kezdeti nehézségeket, meg a gyengeségemet ugymond "külső" segítséget vettem igénybe. Mert az nekem nem megy, hogy mindig csak keveset egyek, meg csak salátákat "legeljek", meg még ugra-bugráljak is hozzá. Sorolhatnám a kifogásaimat, de nem teszem. Nem megy és kész. Így hát beszereztem magamnak a - mostanában oly sokat emlegetett - szibutramin hatóanyagú étvágycsökkentő gyógyszert. Az orvosommal akartam felíratni magamnak, de ő kerek-perec megtagadta, azt mondta, majd ha 130 kilós leszek. Ezt nem akarom megvárni, így hát beszereztem más - megbízható - forrásból.

Két és fél hete fogyózom, de a gyógyszert még csak néhány napja használom. Ezidő alatt 2,5 kiló ment le. Szerintem ez pont ideális. A magas vérnyomással és szívritmus zavarral élőknek csak óvatosan szabad szedni, mert egyik mellékhatása, hogy pont ezeket az értékeket emeli. Szerencsére nálam eddig nem jelentkeztek ezek a problémák (elég sok és erős gyógyszert szedek rájuk), viszont felhívnám a figyelmet egy másik mellékhatásra: aki csak egy picikét is hajlamos a székrekedésre, az jól teszi, ha használ mellé valami "gyorsítót". Én konkrétan mályvateát iszom esténként, és így rendben is van a dolog.

Na és persze attól, hogy a gyógyszer segítségével nem vagyok olyan éhes, azért odafigyelek arra is, hogy mit eszem. Így eleget teszek mind a hiúságnak, mind az egészségnek. Remélem, hogy a súlyommal együtt a kritikus lipidszintjeim is csökkenni fognak.

Újra itt

2010.01.29.

Üdv mindenkinek!

Hű, de rég jártam már erre! Sajnos elég kevés az idő, a munkahelyemen sok plusz feladat hárult rám mostanában. Gyakorlatilag egyedül intézem egy 40-50 fős cég teljes adminisztrációját. Na jó, a könyvelést nem, de azon kívül mindent, és egy olyan cégnél, ahol nagy a dolgozók fluktuációja, mindig van bőven meló.

Na és mivel ez egy betegblog, erről is tennék említést. A közelmúltban voltam az aktuális kontroll vizsgálaton a kardiológián. Sajnos kedves dokim nem a legjobb formáját hozta, de hát ő is ember, lehetnek rosszabb napjai, na meg az a rengeteg ember, aki aznap ott megfordult... Szóval megkérdezte, hogy vagyok, én meg elkövettem azt a hibát, hogy azt mondtam: jól. (Ha az ember panaszkodik, hamar rávágják, hogy csak pszichésen van, szedjen nyugtatót, ha nem panaszkodik, akkor meg nem beteg, miről beszélünk?!) Jelen esetben is az történt, hogy a "jól" szó kimondásával majdhogynem érdektelenné váltam, pedig sajnos nem is teljesen fedi a valóságot az, hogy jól vagyok. A doki úgy írta rá a leletemre a vérnyomás értékeket, hogy meg se mérte, az általa kért vérnyomásnaplót meg se nézte, pedig abból azért láthatta volna, hogy a "tenziója rendezett" helyett, a kurva rendetlent kellett volna írni. Na de meg vannak a megfelelő gyógyszereim, majd kitapasztalom magamnak, hogy kell átcsoportosítani, hogy a reggeli magas értékek normalizálódjanak - mert amúgy napközben már nem sűrűn van vele gondom. Viszont az EKG-m valóban sokkal szebb lett, mint korábban, bár a telődési zavar látszik rajta. Van viszont más, ami most  hirtelen aggasztóbbá vált,  mégpedig a vércukor-vérzsír-koleszterin értékek. Fél év alatt annyit romlott, hogy még én is elcsodálkoztam rajta, annál is inkább, mivel - legalább is - a zsíros ételeket kerülöm. Na jó, nem tragikus mértékűek ezek az eltérések, de mindenképpen erősen figyelmeztető jellegűek, főleg hogy apai ágon halmozottan van  jelen családunkban  a diabetesz. Azt mondta doki, mielőtt megkezdenénk ezekre is az élethosszig tartó gyógyszerezést, előtte egy kemény, szigorú diétát kéne kipróbálni, hátha sikerülne valamelyest rendezni.  Sajnos konkrét útmutatást nem adott, dietetikushoz nem küldött, a háziorvos meg ennél komolyabb dolgokban sem együttműködő, de itt a neten azért össze lehet "csemegézni", hogy mit lehet, mit nem. Na meg aztán ott van a józan paraszti ész: kevés zsír, kevés cukor, kevés szénhidrát. Egy hete kezdtem és eddig  két alapvető dologgal szembesültem: 1, nem lesz könnyű - sőt, nehéz lesz, mert azért bevallom, szeretem a jó kajákat. 2, Nem olcsó mulatság a diéta.Nagyon-nagyon nem olcsó.

Hát, így állok pillanatnyilag. Majd időnként jövök beszámolni - remélem a sikerekről :))

Apropó: siker. Tegnap volt egy maratoni vitám a főnökömmel. ez a vita mindenről szólt csak a pénzről nem, ehhez képest úgy zárult, hogy fizetésemelést kaptam :)))) Nem sokat, de akármennyi is, inkább én költsem el :))

Karácsony

2009.12.01.

Hol van még a karácsony - gondolhatnánk, de ahogy szaladnak a napok, a hetek, hónapok, így mondhatom, itt van már a kertek alatt.


A karácsony szép - gondolhatnánk, sőt még emlékszünk is szép karácsonyokra, amik leginkább a gyermekkorra tehetők. Akkor még tényleg szépnek láttuk. Pedig csak konzum szaloncukor volt, meg dió sztaniolba csomagolva, a legnagyobb ajándék egy pár zokni... Mégis... Meleg szoba, édes süteményillat, anyukám, a kis csengő a fenyőfán, odakint a hóesés... Lényegében hétköznapi dolgok, de attól, hogy már hetekkel korábban emlegettük, hogy majd karácsonykor... valahogy mégsem hétköznapinak éreztük, ÜNNEP-nek éreztük, és az is volt.


Aztán felnőttünk, lett saját életünk, saját gyerekünk, saját karácsonyunk. Mindig igyekeztem, hogy a gyerekeim ugyanolyan szépnek lássák, mint én anno. Azt hiszem, ez sikerült is, pedig voltak (vannak) zavaró tényezők. De kialakult egy szokás, egy ételsor, bizonyos sütemények, amiket abban a komplett összeállításban csak karácsonykor csinálok, és így sikerült is elérni, ha azt mondom karácsony, fiaimnak AZ az ételsor, AZ a sütemény, AZOK az illatok, emlékképek jutnak eszükbe.


Pedig a férjem igyekezett mindig tönkretenni az ünnepi hangulatot, hol szándékosan, tudatosan, hol egyszerűen csak azért, mert nem tudott ellenállni az italnak. Énbennem sajnos ez maradt meg. A szenteste nálunk sose szent, szinte mindig veszekedéstől hangos. Én már régóta nem örömmel várom, hanem gyomorgörccsel, most vajon mi lesz a vita tárgya. A fiaim időközben szépen felnőttek, igyekszünk úgy alakítani a dolgokat, hogy nem hagyunk piszkálódási felületet és próbálunk nem reagálni a provokációkra, "megcsináljuk" a saját kis karácsonyunkat.


Mostanra persze már ez is megváltozott, hiszen egyik fiam már kirepült, a másik is többször fekszik barátnője ágyában, mint a sajátjában, mostanra már az az ünnep (és mindegy, hogy karácsony, vagy július tizenötödike), ha mind itthon vannak - akár csajostól.  Gondolom az hoz majd újra változást az életembe, amikor már lesznek unokáim, lesz miért újra "megcsinálni" a saját ünnepünket. No, de ezzel meg még bőven ráérünk, ennek is eljön a maga ideje. Addig meg csak úgy elvagyunk, ugyanúgy, mint bármelyik hétvégén, csak némi díszítés, és AZOK az ételek, AZOK az illatok. Kicsit felemás érzések...

Itt vagyok

2009.11.14.

Hosszú idő után újra itt vagyok végre. Rögtön egy nagy bosszúsággal kezdődött, de megérdemlem, mert nem hallgatok az okos szóra. Korábban már kaptam jótanácsot arra vonatkozóan, hogy  érdemes World-ben (vagy egyéb szövegszerkesztőben) megírni a bejegyzést, utána bemásolni ide. Én azonban azt hittem a technika ördöge éppen alszik, de sajnos rámcáfolt, ennek következtében egy gyönyörű, szép hosszú bejegyzésem úgy elszált, mit a győzelmi zászló, eltűnt, mint szürke szamár a ködben, és még sorolhatnám a hasonlatokat. Egy a lényeg: választékosan összerendezett gondolataim szanaszét röppentek. Most kezdhetem újra :(((


Szóval egy eléggé stresszes időszak van a hátam mögött, és nem sok esély van rá, hogy fellélegezhetek. A munkahelyemen főnökváltás volt, ami nem nagyon egyszerűsítette le az életemet. A korábbi vezér sem volt egy szupermen, na de ez a mostani!... A poén az, hogy eddig ő is csak egy kollega volt, és jó- (vagy rossz)sorsa úgy hozta, hogy véletlenül az ölébe hullt a trón. Ettől aztán nagyon gyors mutálódásnak indult, és hirtelen átalakulásának végterméke: undorító féreg. Bár eddig is voltak a jellembéli hiányosságára utaló jelek, mostanra már tökélyre fejlesztette gerinctelenségét. Mivel egy hasonló "lény" nekem itthon is van, így aztán valóban nem lett egyszerűbb az életem. Most azonban jószerencsém -ami sajnos nagyon ritka vendég nálam - úgy hozta, hogy átmenetileg teljes csend és nyugalom van körülöttem. Nem fog sokáig tartani ez az idilli állapot, ezért szeretném is kihasználni minden pillanatát. Csak hát már annyi feszültség gyűlt össze bennem, hogy alig-alig tudom elengedni magam. Mindenesetre leporoltam néhány korábban megkezdett könyvemet, sőt újat is vettem. És hogy az aktív kikapcsolódásom totális legyen, körbevettem magam a kedvenc időtöltéseket segítő eszközökkel: jobbról a tv, előttem a számítógép, balról pedig egy zenekütyü, melyből éppen egyik kedvenc olasz énekesem hangja zeng, zenéje dübörög. Mivel ahhoz kevés az idő, hogy intellektuálisan is feltöltődjek, így csak könnyű olvasmányt és könnyű zenét választottam, amik ténylegesen és símán csak kikapcsolnak. Most épp erre van szükségem.


Nos, hogy visszatérjek blogom eredeti mondanivalójához: a szivem és én... A közelmúltban sikeresen megtörtént végre a terheléses EKG vizsgálat, ami ugyan sokkal nem hozott közelebb a megoldáshoz, de legalább kiderült, hogy azért nagy baj nincs. Nem lett teljesen negatív, de az eltérések csak csekély mértékben lógnak ki az oly sokat emlegetett élettani keretekből. A már eddig is szedett gyógyszereim (kombinációjának némi variálásával) megfelelőek, hiszen éppen azt célt  szolgálják, hogy kordában tartsák a rendetlenkedőt. Csökkentsék ami magas, lassítsák ami gyors, tágítsák ami szűk. Néha ugyan kétségeim vannak, hogy valóban "csak" ennyi, mert olykor-olykor igen kutyául érzem magam, de hát már nem vagyok mai csirke, nem érezhetem magam úgy, mint egy "ötödikes". (Pedig de jó lenne!) Na és azért kedves doktorom vigyázó tekintetét rajtam hagyja, 2 hónap múlva ugyanis mennem kell ellenőrzésre.


Közben volt egy kis egyéb jellegű egészségügyi kitérőm is. Ismeretlen eredetű urológiai probléma. Se fertőzés, se gyulladás, semmi hasonló, mégis vér van a vizeletemben. Voltam orvosnál, adott gyógyszert és átmenetileg meg is szűnt, de aztán vissza-visszatért. Egy ideig stresszeltem magam azzal, hogy szinte naponta ellenőriztem tesztcsíkkal, de mivel midig ugyanazt mutatta, egy idő után abbahagytam. Struccpolitika: ha nem látom, nem idegesít annyira. Persze előbb-utóbb azért megteszem a szükséges lépéseket, mert ez így nem állapot, vagyis állapot, csak éppen sz..r..


Hát így vagyok én mostanában. Mindenesetre most megnézem a lottószámokat, mert egy jó kis nyeremény minden bajomból kigyógyítana pillanatok alatt :))))


 

Temető

2009.10.27.

Bár már szeptember elején utaltam rá, hogy anyukám anno ősszel halt meg, ezért (is) hozza nekem az ősz az elmúlás hangulatát, de valójában most hétvégén volt a halálának az évfordulója. Már a 17. és mégis olyan, mintha tegnap lett volna... Érdekes, hogy míg élt - bár nagyon szerettük egymást - nem voltunk olyan szoros lelki kapcsolatban, mégsem vagyok képes elengedni őt ennyi év után sem, és azt hiszem sohasem. Időről időre felbukkan bennem egy-egy gondolat, érzés, amiket olyan jó lett volna még elmondani neki... Ha láthatná, milyen klassz férfiak lettek az akkor még csak kis unokái, ha hallhatná, hogy azt mondják neki: mama... És olyan jó lenne néha még a gyerekének lenni. Hazaszaladni egy kis meghallgatásért, vigasztalásért, vagy csak egy néma, szerető ölelésért. Vagy segíteni neki, meghallgatni, vigasztalni, megölelni őt... Mindenkinek azt tanácsolom tiszta szívemből, hogy aki még megteheti, tegye meg, ölelje meg, csókolja meg a kezét, beszélgessen vele, figyeljen rá... és ne csak a névnapján, meg karácsonykor, amikor szinte kötelező. Ne utólag kelljen bánni az elszalasztott lehetőséget, a ki nem mondott szavakat, az el nem csókolt csókokat...

Még mindig állatkert..

2009.10.07.

Hamarosan jövök beszámolni a dolgaimról, csak sajnos még mindig tart az állatkert szindróma a munkahelyemen, kiegészülve bolondokháza tünetegyüttessel. Itthon meg nem lehet ilyenekkel foglalkozni egyéb zavaró tényezők miatt (aki most épp a hátam mögött horkol).

Szóval élek még, úgy tűnik még fogok is egy darabig, csak a szabadidőm nem elég...

Állatkert

2009.09.18.

Sajnos a címben említett állatkert csak képletesen értendő, most elsősorban a munkahelyemre. Bár rögtön bocsánatot is kérek az igazi állatoktól, hogy egynémely kollégámat hozzájuk hasonlítom. Sok írnivalóm lenne, de sajna nincs időm.  Remélem a hétvégén, vagy jövőhéten már kicsit visszafogottabbak lesznek a körülmények.


Jövőhéten újra megyek orvoshoz is, megpróbáljuk megint a terhelést. Remélem most sikerül, és a végére járhatunk már a rosszulléteimnek, amik mostanában hál istennek ritkábban vannak. Lehet, hogy - évek óta először - most jó a gyógyszerezésem?


Na, majd jövök, és mindenről beszámolok.

48...

2009.09.09.

Ma van a születésnapom. Sok embernek hatalmas tivornyázást jelent megünnepelnie/ünnepeltetnie magát - én sose szoktam. Régebben se, míg fiatalabb voltam, most meg aztán ugyan mit kéne ragozni? Hogy megint öregebb lettem? ezt inkább nem. Nem is az évek számával van a bajom, mert egyre több tapasztalattal egyre bölcsebb lesz az ember (persze vannak kivételek). Inkább a múló idő testemen hagyott nyomait viselem nehezen. Súlytöbblet, ami az istennek se akar lefelé mozdulni, itt fáj, ott szúr, már megint nem aludtam, stb. Na ezekkel nem vagyok én kibékülve. De azért nagyon negatív hatással sincs rám, tudomásul veszem és kész.


Csak hát nehéz úgy optimistának lenni, ha mindig van valami gond. Most például egy idős, közeli hozzátartozómat érte baleset. Segítenem kell neki/nekik, a szivem is ezt diktálja, meg az eszem is, de megmondom őszintén, nem könnyű a munkahely, és az otthoni teendők mellé bevállalni még mást is. Szerencsére csak kisebb balesetről van szó, de ez rávilágított arra, hogy akár komolyabb baj is történhetett volna, idős embernél meg aztán hatványozódik. Na akkor lennék nagy bajban, hogy hogyan is oldjam meg a helyzetet... Most bízom benne, hogy rövid idő alatt felépül, a komolyabb dolgokat meg jócskán elhalasztjuk...


És azért egy pohárka hideg pezsgőt csak megszavazok magamnak :)))

Viharos hétvége

2009.09.07.

Egy vihar leginkább csak arra "jó", hogy mégnagyobbat generáljon maga körül. Így történt ez most hétvégén is és egyáltalán nem volt "jó", sőt..  A péntek estére megérkező hidegfront rám sújtott hatásait nem részletezem, minek ismételgessem önmagam, mindig ugyanúgy zajlik, hol erősebben, hol kicsit gyengébben (ez a ritkább). Ellenben szombat reggel észrevettem, hogy az éjszakai vihar levert egy csomó termést az almafáról. Hogy ne vesszen kárba, összeszedtem és nagy adag kompótot főztem belőle. Hogy kicsit feldobjam a színét, ízét, illatát - egyszóval az aromáját - tettem bele egy marék szilvát is. Büszke voltam a végeredményre, nagyon jól sikerült. Vártam férjem jó szavát is, mert tudom, hogy nagyon szereti. Sajnos akkor még nem vettem észre, hogy ő már fogyasztott szilvát bőségesen, csak más halmazállapotút - pálinkát. A hőn áhított dícséret helyett világháborúnyi veszekedés lett, mert drága  jó uram szerint az én lelkemen, és kisebbik fiunkén szárad, hogy az idén nem lesz pálinkája. Mert mi semmirevalók, nem szedtük össze az Ő  szilváját. Azért emeltem ki, hogy az övé, mert ha pl befőttet, vagy lekvárt akarnék belőle csinálni, tán még a háztól is elzavarna, ugyanis a szilva csakis és kizárólag azért terem, hogy pálinka lehessen belőle. Viszont az idén már kora tavasszal feltűnt, hogy a 2 legnagyobb fa kipusztulóban van, a többin meg alig-alig volt valamennyi, a futó nyári zivatarok azt is leverték, tehát nem volt mit összeszedni . Na de ha férjem másképp emlékezik, akkor az úgy van. Vele nem lehet vitatkozni, nem lehet meggyőzni, vele szemben nincsenek érvek. Képes órákon keresztül ordítozni a semmiért. Mint már korábban is említettem, nárcisztikus szemilyégzavarban szenved, azaz dehogy szenved, ő jól érzi magát, csak mi szenvedünk tőle. (De jó is nagyfiamnak - bár a szívem szakad meg, hogy nincs a közelemben - neki már nem kell napi szinten végigélni,-hallgatni ezeket a "kirohanásokat". 2-3 hetenként boldogan jön haza, de az apjából kapott ízelítő után mégboldogabban megy is vissza...) A front által megtépázott testemnek külön "jót" tett ez lelki vihar is :(((


Na de azt mondják, minden rosszban van valami jó is. Ezzel egyet is értek, ugyanis ez a balhé megadta az alaphangot a tegnapi rokonlátogatáshoz, amire egyébként külön rá kell készülnöm lelkileg. Mondanom sem kell, férjem családjában voltunk születésnapot ünnepelni. Ők egy nagyon zárt közösséget alkotnak, "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!" Ha valaki be akar kerülni ebbe a családba, annak 100 %-ig fel kell adnia önmagát és kötelező az ő szabályaik szerint élni. Aki erre nem képes - pl én sem - annak kirekesztés a büntetése. Ilyen számkivetett vagyok én is ebben a családban immár 25 éve. Hozzájuk tartozom, de mégsem... Már rég nem bánt, hiszen ha akartam volna, megtörhettem volna, beállhattam volna a sorba, de nem akartam. Minden ember más és más, pont ettől érdekes, mért kellene nekem ugyanolyannak lennem? Bár úgy tűnik, ennyi idő után lassan-lassan kezdik megszokni, hogy én ilyen - szerintük - különc vagyok. Hogy őszinte legyek, kicsit irigylem is őket. Egyszerűek, sekélyesek, de jól érzik magukat a bőrükben. Nekik elég, hogy tele legyen az asztal kajával-piával, hogy a hangszóróból üvöltsön a "Csipkés kombiné", visítás, sivalkodás, ugra-bugra, "ereszd el a hajamat", csak a szexre koncentrálódó "poénok", aztán az elfogyasztott piával egyenes arányban estefelé már jönnek az összeveszések, de hát ez is benne van a fogatókönyvben... Én meg azzal a gondolattal kínozom magamat, hogy mennyi jó könyvem sorakozik a polcokon, amiket még nem olvastam el, mennyivel szívesebben foglalkoznék ezzel, de még egy bárgyú filmecskét is inkább megnéznék...


Na, de nem túl sűrűn járunk össze, így nagy nehezen kibirom ezeket a banzájokat. Azt nem mondanám, hogy a férjem kedvéért, ő már rég nem érdemli meg, inkább a magam kedvéért... hogy képes vagyok úrrá lenni magamon, legyőzni az elő-, utó-, és közbenső ítéleteimet, képes vagyok ember maradni - pedig nem mindig könnyű.


Na, hát ilyen viharos hétvége után rugaszkodjuk neki a következő hét dolgainak, az élet megy tovább...


 


 

Szeptember

2009.09.01.

Itt van az ősz, itt van újra...


Jó, még ezer ágra süt a nap, még nyárias az idő, de már a levegőben benne van az őszies hangulat. Az utcákat ellepték az iskolások... (még jó, hogy ez engem már nem nagyont érint) Ilyenkor mindig az Apostol együttes száma jut eszembe: Búcsúzik a nyár...


...és a sírhatnék szorongatja a torkom. Az elmúlás gondolata járja át a lelkem, és nemcsak a nyár elmúlását sajnálom, hanem az egész életét. Én magam is múlófélben vagyok (ezt jelzi a testem nap mint nap), és siratom az életem, amit sajnos vakvágányon éltem, siratom az elszalasztott lehetőségeket, mindazt, amit nem sikerült elérnem, megvalósítanom (és már nem is fogom), siratom az elveszített szeretteket... (Anyukám is ősszel halt meg, már sok-sok éve, de a mai napig nem tudom elengedni őt.)


Szóval, míg másoknak kellemes langy napsütést, az érett szőlő ízét-illatát, a falevelek ezer színben pompázását hozza a koraősz, addig nekem a depit :(( Nem tehetek róla, az érzéseket nem lehet befolyásolni. Elfojtani persze lehet - hiszen ezt csinálom már 25 éve - de attól még nem szűnnek meg. Mint a szellem a palackban, mint a láva a hegy gyomrában - kitörésre várva...

Újságcikk

2009.08.26.

Tegnap este egy újságcikken akadt meg a tekintetem. Végigolvasva erősen elgondolkodtatott, mert olyan utópisztikusnak tűnt az egész.

A cikkben egy hölgy arról mesélt, hogy alvászavarai voltak, elment a háziorvosához, aki kikérdezte tövéről hegyére, és - hogy kizárja az esetleges szervi okokat - elküldte mindenféle vizsgálatra. Miután ezek negatív eredménnyel zárultak, az orvos hosszasan elbeszélgetett vele az életmódváltoztatásról. Étkezés, sportolás, cigi, kávé, satöbbi.

Akaratlanul is eszembe jutott az én esetem. Én is alvászavarral küzdök már hosszú évek óta. Vannak időszakok, amikor hetekig mindössze 1,5 - 2,5 órát alszom éjszakánként, aztán van, amikor sikerül 4-5 órát is aludni (ennél többet sajnos nem, pedig nagyon szeretném). Anno én is elmentem a háziorvosomhoz, aki nem kérdezett, nem küldött sehova, csak írt egy altatót és kész. Amikor visszamentem hozzá azzal, hogy sajnos nem lett jobb a helyzet, ugyanúgy nem tudok aludni, csak a gyógyszertől másnap totál hullának érzem magam, akkor (kérdezés, küldés nélkül) felírt egy másik altatót. Mint később kiderült, ugyanazt a (nem ható) hatóanyagot, csak más néven. Mikor harmadszor is megjelentem, nemes egyszerűséggel azt mondta (AZ ORVOS, aki az emberek gyógyítására esküdött fel), hogy vágjam magam fejbe egy gumikalapáccsal, attól majd elalszom. (Mint azt már korábban is írtam, a vérnyomás- és szívritmus panaszaimmal ugyanígy jártam.)

Hm... felmerült bennem, hogy talán nem jó helyen élek (mondjuk ez már másnak a kapcsán is felmerült), hogy nem jó orvost választottam magamnak. Itt az Orvos válaszol rovatban is gyakran olvasom a válaszokat: forduljon háziorvosához, ő majd segít, ő majd elküldi a megfelelő helyekre, a megfelelő vizsgálatokra... Na, a mi dokink nem ilyen. Ő inkább a hatszázadik alkalommal is inkább csak egy másik gyógyszert ír fel, mondván, meg tudjuk mi ezt oldani. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy minden nyáron a különböző gyógyszergyárak támogatásával jár búvárkodni). Amikor beadtam a kardiológiai leleteimet, tudta, hogy nem ő küldött, mégse kérdezte meg, hogy kerültem én oda, vagy úgy egyáltalán, hogy vagyok...

Amúgy szeretem az orvosokat, és remélem nagyrészük nem ilyen. Én meg fontolgatom tovább a váltást (az életem egyéb területein is).

A hosszú hétvége

2009.08.25.

Nekem az augusztus 20-a már rég nem azt jelenti, mint korábban. Régen szerettem eljárni ilyenkor az "össznépi banzájokra", kedves, kellemes műsorok voltak és széles jó hangulat. Manapság már nagyon egy irányba mentek el ezek a programok - legalább is itt a környékünkön - és túl sok politikát visznek bele. Éppen ezért - meg kénylemből is - már nem szoktam elmenni ezekre a műsorokra, inkább maradok itthon, és élvezem a szabadnapot. Így történt ez az idén is és nagyon volt így.

Aztán másnap elmentünk végre strandolni! Az idén először - és valószínűleg utoljára is. Nagyfiammal megbeszéltük, hogy a hozzájuk közeli városka eléggé híres fürdőjébe megyünk. Így együtt lesz a család, nekik nem kell sokat utazni, a költségekben pedig az énvendégeim. Az utolsó pillanatban persze a menyemnek (se) való bele akart rondítani a történetbe, ahogyan ez kedvenc szokása. Másik 20 alkalommal tökéletesen megfelel neki az a hely, pont most talált benne kivetni valót... Fiam meggyőzte, ha mi ott vagyunk a közelben, akkor egyértelmű, hogy velünk lesznek, ilyen alkalmat nem hagy ki. Ettől eltekintve szép nap volt. Amúgy is nagyon szeretem a vizet (előző életemben hal lehettem - vagy sellő?). El tudtam volna képzelni ott egy hetet is, vagy kettőt :))

Mellesleg tettem 1-2 világraszóló fefedezést is :))) Például, hogy válság ide vagy oda, feltűnően sok a túlsúlyos ember - sajnos velem együtt. (Lehet, hogy a magyarok találkozója helyett a kövérek gyülekezetére mentem?)  A másik felfedezésem, hogy nincsenek jó pasik, vagy ha vannak, akkor mind máshol :(( De az nagyon durva, hogy több ezer emberből egyre nem tudtam azt mondani, hogy: na, ez igen. (Az már más kérdés, hogy ezt már énrám sem lehet mondani.)

Sajnos a hosszú hétvége hátralevő napjai a szokásos módon zajlottak: takarítás, sütés-főzés, egyéb házimunkák. Na meg a hidegfront - ami most valami rejtélyes oknál fogva kevésbé viselt meg.

Viszont mindjárt vége a nyárnak :(( Igaz ugyan, hogy sokat panaszkodtunk a nagy melegek miatt, de mégis sajnálom. Az őszhöz sajnos keserű emlékeim kötődnek, ezért nem a szépet látom meg benne, hanem az elmúlást...

Néha valami jó is :)

2009.08.18.

Néha valami jó is történik, úgy gondolom ezt is le kell írni, nem csak a nyavalygást. Bár, hogy őszinte legyek, ezt a blogot eredetileg azért kezdtem, hogy tudjak hol navalyogni. Ugyanis férjemet erősen nem érdekli, mi van velem, fiaimat nem idegesítem, munkahelyemen többnyire egyedül vagyok, tehát nincs is kinek panaszkodni, meg amúgy is inkább az a némán magamban szenvedős típus vagyok. Egyedül barátnőmnek szoktam időnként kiönteni szivem-lelkem, de ő meg eleve olyan helyen dolgozik, ahol lát-hall problémát épp eleget, na meg neki is meg van a maga baja, így hát őt is tehermentesíteni akarom :)

Szóval a jó, azaz relatíve jó: tegnap főnököm kék-zöld foltokkal, egyéb külsérelmi nyomokkal a fején jött dolgozni. Előadta a nagyjelenetet, miszerint elcsúszott, akkor verte össze magát. De mire ő ideért, a híre már megelőzte, és ezen hírek szerint az összeverés igaz is, csak épp más keze által történt. Nem tudom, mi az igazság, nagyon nem is érdekel, de mivel nem az áldott jó természetéről híres az ürge, így ez utóbbi verzió hihetőbb. Mondtam is neki, hogy a férjük által megvert nők is az ajtófélfára szokták fogni a dolgot. Ezért a megjegyzésemért helyben 20 % fizetés csökkentést helyezett kilátásba, de azért a rossz természete mellett humorérzéke is van, remélem jelen esetben is működik. Amúgy nem vagyok én olyan rosszmájú, hogy örüljek más bajának, de az  ő természete eléggé hasonlít a férjeméhez, ezért azt gondolom, semmiképpen sem ártott neki.

Na, hát ennyit mára.

Bolondokháza

2009.08.18.

A munkahelyemen kész őrület, otthon dettó. Annyi meló volt, hogy a fejem se látszott ki belőle, de talán már kezd apadni, már megállhatok levegőt venni. Pedig annyit tudtam volna írni, de talán jobb is, hogy a sok hülyeség nem került billentyűvégre. Pénteken amúgy is nagyon rossz napom volt, fejfájás, nemalvás - hidegfront, egész nap depressziósan esett az eső, és egyetlen nap leforgása alatt annyit hibáztam, mint máskor fél év alatt sem. Idegesen kapkodtam, ez aztán generálta a többi félrenyúlást, félreszólást. Megbántottam, akit nem kellett volna, kinevettem, akit nem kellett volna, hagytam magam becsapni, és ráadásul még a kezemet is csúnyán odacsuktam egy vaskapuval. Úgy éreztem magam, mint akit egy nagy marok szorít összefelé...

Aztán szombaton jött a mellbevágó a hőség, ismét fejfájás csak más típusú, levegőért kapkodás, összevissza szívverés, és úgy éreztem magam, mint akit szétfeszít belülről valami. Egész nap dolgoztam, de olyanokat, amiknek semmi látszata nem volt, de muszáj megcsinálni. Olyan teszek-veszek, de minek...

Aztán vasárnap végre viszonylag normális minden. Nincsenek frontok, kevesebb munka, és még nagyfiam is hazajött váratlanul, megszépítve a napomat :))

Csak egyetlen dolog rontja a hangulatot (de sajna nemcsak vasárnap). Na jó, nem csak egy, de a másikkal most nem foglalkozom. Szóval az a gond, hogy hiába szedegetem én a gyógyszereimet előírás szerint, a várt hatás sajnos elmarad. Mellékhatásként kóválygok-szédelgek egész nap, fáradt és gyenge vagyok. Bár a vérnyomásom néha közelít a normális felé, de hogy nekem az életben nem lesz 70-es szívverésem - amit doki elvárna - , az tuti. (Legfeljebb a végső megállás előtti belassuláskor... majd 30 év múlva) Nem tudom, mi lesz a megoldás, mert ennél több vagy erősebb gyógyszert a szédelgések miatt nem tudok szedni. Nap mint nap autót vezetek, a munkahelyemen nagyon sok pénznek az útját kell megfelelően egyengetnem, és az utolsó fillérig elszámolni vele, nem lehet félvállról venni a dolgokat.

De azért kitartó vagyok, meglátjuk mi lesz.

Köszönöm, jól vagyok :)

2009.08.13.

Ma barátnőm megkérdezte, hogy vagyok. Ez nem amolyan angolos "how do you do?" kérdés volt, amire soha senki nem vár választ, ez konkrét volt. Aztán a munkahelyemről elugrottam a postára, ott összetalálkoztam egy másik kedves nőismerősömmel, és - mintha csak összebeszéltek volna - ő is rákérdezett hogylétemre.

Íme a válasz:
Köszönöm kérdésed, szerintem jól vagyok. Úgy értem, a vérnyomásom szerintem tök jó, de attól, amit doki mondott, még távol állok. Ő azt mondta, a vérnyomásnaplómban olyan értékeket szeretne látni, hogy 110/70/70. Hehe, ez viccesnek tűnik. Még életemben nem volt ennyi. (Napi 3* mérést kell regisztrálnom) Azt mondta, a 140/90-es határérték csak abban az esetben elfogadott, amikor még nincsenek maradandó elváltozások. Mikor már kialakult valami - még ha csak enyhe is - , akkor már az a cél, hogy a szívnek minél kevesebbet kelljen dolgoznia, ezért kell minél alacsonyabbnak lennie a vérnyomásnak is meg szívverésnek is. Jó irányba haladok, már egyre ritkábban fordulnak elő 140 fölötti értékek, meg a szívverés is inkább csak 80 körül van, de azért még doki "álmától" messze vagyok. Méghogy 70-es szívverés! A rosszullétek kivédése érdekében kerülöm a nehéz fizikai terhelést (bár mindet sajnos nem lehet), de drága jó férjem, meg az időjárás ki tud ütni.

Hát így vagyok mostanság, köszönöm - viszonylag - jól :))

(Csak el ne kiabáljam, mert ez a hülye idő most is nyomja a mellkasom...)

A kutya - újra

2009.08.11.

Fejlődik a drágaság :)) Még nincs neve a kaukázusi fiúnak, segítene valaki? Köszönöm. Ja, merthogy a nyakunkon maradt a kutyus, pedig lett volna megfelelő gazdija, de férjem nem engedte eladni. Így egy gonddal több - nekem.

Végre

2009.08.11.

Végre itt vagyok egy kicsit, bár sok időm most sincs. De már kikívánkozik belőlem, amit írni akarok.

Szóval kapom éna terhelést itthon is rendesen, nem kell ehhez orvoshoz menni :(( Igaz, ez lelki terhelés, de fizikailag pont ugyanúgy hat rám. Szorítja a mellkasom, alig kapok levegőt, a szivem ezzerrel vágtázik, szédülök, forog velem a világ. Pedig vannak helyzetek, amikor épp nekem kell észen lennem, nem lehet itt rosszul lenni. Ilyen volt ez a helyzet is. A férjem meg a fiam összevesztek. Nem ritka dolog ez sajnos, de egyre durvábbak ezek a konfliktusok és félek, hogy egyszer teljesen elszabadul a pokol...

Azt azért tudni kell, hogy férjem szörnyen mocskos természetű. Ahogy itt olvasgattam a webbetegen a cikkeket a nárcisztikus személyekről, hát mint ha minden sorát, minden szavát a férjemről írták volna.

"Bárminemű kritikára, tiszteletlenségre túlérzékenyen, időnként dühkitöréssel reagálnak. Leginkább azok lesznek ezeknek a kitöréseknek a szenvedő alanyai, akik a legközelebb állnak hozzájuk, együtt élnek velük, hiszen a nárcisztikus személy mindenkitől, de leginkább tőlük várja el mindazt a szeretetet, melyet gyerekkorában nem kapott meg. Házastársukkal, gyermekeikkel elhitetik, hogy nem elég jók, értéktelenek, így vetítve a körülöttük lévőkre saját érzéseiket.

Másik fontos jellemvonásuk, hogy szörnyen arrogánsak, önelégültek és látszatra nagyon magabiztosak.

Sokszor irigyek másokra, akikről azt hiszik, többet kaptak az élettől, noha szerintük ők sokkal inkább megérdemelnék. Gyakran fantáziálnak sikerről, hírnévről, ismertségről, mivel szükségük van arra, hogy így töltsék ki a lelkükben keletkezett érzelmi űrt, vagy tereljék el az elégedetlenségérzetükről a gondolataikat.

A nárcisztikus emberek szokatlanul önzőek. Bármi, ami érdekes számukra, elsősorban róluk szól.

A másik ember csak addig fontos a számukra, amíg az pozitív hatással van rájuk. Ez lehet akár úgy, hogy valamilyen pozíciót köszönhetnek neki, vagy csak egyszerűen csodálja a nárcisztikus beteget. A lényeg, hogy ismételten csak róluk szóljon a történet. Sajnos a nárcisztikus személyiség képtelen szeretetet adni."

Hát, ezek csak szemelvények az ő viselkedéséről, tudnám még fokozni. Magából kikelve, artikulátlan hangon ordít, és az a célja, hogy minél jobban megalázzon másokat - elsősorban a fiainkat és engem persze, hiszen mi állunk hozzá a legközelebb. Na meg más esetleg lekeverne neki egy hatalmas frászt, hogy kizökkentse a hisztijéből... Most fiam is majdnem ezt tette... Pedig ő jótermészetű, türelmes emberke, de egyszer nála is megtelik a bili. Most még meg tudtam akadályozni, hogy nagyobb baj legyen, de ki tudja, hogy máskor is sikerülni fog-e. A gyerekeimet sajnálom nagyon, mert úgy kellett felnőniük, hogy pont akitől a legnagyobb szeretetet kellett volna kapniuk, attól kapták a legtöbb becsmérlést, lealázást. Milyen apa az, aki azt mondja a fiának, hogy unom a pofádat, útálom az egész életedet?! Látszólag az a baja, hogy egyik fiunk se az ő szakmáját választotta, de a valóságban tök mindegy, hogy mi a történés, neki soha semmi nem tetszik, nem lehet a kedvére tenni - és hogy őszinte legyek, már nem is akarunk.

Ezek után azt hiszem nem csoda, hogy így állok a vérnyomásommal, a szivemmel. Kisebbik fiam dettó, két éve szed vérnyomás gyógyszereket. Nagyobbik fiam szerencsés volt, még viszonylag időben sikerült kiszakadnia ebből, érettségi után másik városba ment tanulni, aztán ahogy az lenni szokott, ott is maradt.

Hát ennyit mára, az élet - úgy ahogy - megy tovább.

Lesz...

2009.08.08.

Lesz mit írnom, csak most nem áll módomban. Itthon puskaporos a levegő, a munkahelyemen sok a meló, de majd jövök.

No comment...

2009.08.04.

Tegnap kellett mennem vissza a kardiológiára. Reggel férjem megkérdezte, mikor indulunk - fiam jött velem. Aztán az indulás várható időpontja előtt kb félórával felhívott, és kiadta az ukázt, hogy a kocsiban a vizet-olajat-keréknyomást megnézni, a kocsira nagyon vigyázni, stb. 17 éve van jogsim és azóta folyamatosan vezetek, soha egy karcolást nem okoztam sem a saját kocsinkon sem másén, a víz-olaj-kerék technikájához jobban értek, mint a takarításhoz, neki pedig mégcsak jogsija sincs, tehát ez a napiparancs abszolút fölösleges volt. Viszont hogy minden jót kívánjon nekem, vagy sok szerencsét, vagy ilyesmi... azt nem. Ilyet ki nem ejtene a száján, nehogy véletlenül kicsit figyelnie kelljen rám. Úgy csinál, mintha csak piacra mentem volna, nem orovshoz. No comment, ehhez nincs mit hozzáfűznöm...

A doki viszont nagyon jófej :))) Érti is a dolgát, meg tud az emberekkel bánni, kedves mosolya megnyugtató. Sok újat nem mondott, hiszen én már itt a neten kitanulmányoztam a leleteimet. A hosszú ideig fennálló magasvérnyomás következtében a szívizomzat bizonyos részeken kissé megvastagodott, ezáltal nehezebben pumpálja a vért, enyhe szívelégtelenség áll fenn. Valamint az egyik billentyűn van egy kis felrakódás, nem komoly, nem kell tőle megijedni, de mindenképpen nyomon kell követni, mert nem tudjuk mikor és mitől keletkezett, az esetleges romlást időnkénti ultrahangos ellenőrzéssel lehet időben észlelni, meg a szívverésemet kell - amennyire csak lehet - lelassítani. Összességében, a körülményekhez képest elfogadható állapot. Viszont a terheléses vizsgálatot meg kell ismételni, mert pont akkor kezdődtek a "kacifántok" az EKG-n, amikor le lettem állítva. Orvosom szerint ugyan helyesen járt el az a doktornő, aki a terhelést csinálta, mert a 230-as vérnyomás már indokolja a leállást, de ő azért egy picit tovább csinálta volna, hátha nem emelkedik tovább, viszont az EKG értékelhető lett volna. De ne aggódjak, legközelebb (1 hónap múlva), ha megyek, ő személyesen fogja nekem megcsinálni, mert sanszos, hogy a koszorúereknél lehet egy kis szűkület - és itt megint hivatkozott a körülményekre, mint életkor, túlsúly, vérnyomás, családi előzmények.

Addig is sokat pihenni... Na ja, mintha az ilyen egyszerű lenne. Az embernek munkahelye van, családja, feladatai, kötelezettségei... Nem sűrűn lehet azt mondani, hogy bocs, most megállok egy kicsit. Pedig kénytelen leszek, mert csak én tudok magamra vigyázni (meg "apuka" kocsijára...)

Semmi érdekes

2009.08.02.

Ma nem történt semmi különös. Végülis nem mentünk strandolni, de csak azért, mert ebben a borzasztó melegben nem volt kedvünk kimozdulni se. 50 km-re van a legközelebbi valamire való strand, a vízhez lett volna kedvem, de az oda-vissza úthoz nem. Behúzódtunk a jó hűvös lakásba, és jót beszélgettünk nagyfiammal, aki úgyis már csak  látogatóba jár haza. Ez  a forróság erősen nyomta a mellkasom, na meg az ideg is bújkál már bennem, mert holnap megyek vissza az orvoshoz.

Majd jövök beszámolni.

Tegnap és ma

2009.08.01.

Sajnos a tegnapi napom nem sikerült olyan jónak, amilyennek terveztem. Délelőtt elmentem a temetőbe édesanyám sírjához - mint minden héten. Nem jól választottam meg az időpontot, mert már eléggé meleg volt, ezt önmagában sem birom. Aztán pár kanna vizet is vittem rá a kb. 50 méterre lévő kútról. Igazából ez nem egy nagy terhelés, de én úgy kifulladtam, hogy azt hittem ott nyúlok ki. Szabályosan rosszul voltam. Nem mertem leülni a sír szélére, mert attól féltem, nem lesz erőm felkelni. A kocsiban, a légkondit bekapcsolva (hitelre vettük, még ma is nyögjük az árát) pihegtem vagy 5 percig, mire el mertem indulni, itthon pedig valósággal belezuhantam a fotelba. Sokáig tartott, mire annyira összeszedtem magam, hogy szép óvatosan nekiálltam a kitűzött feladatoknak. A nagytakarításból inkább csak nagyjából takarítás lett, de a húsokat előkészítettem a mai grillezéshez. Aztán éjszaka - önmagamhoz képest - viszonylag jót aludtam és hál' istennek a mai napot már sokkal könnyebben kezdtem. 

Hétfőn kell visszamennem a kardiológiára, már nagyon várom, mert szeretném ha kiderülne végre, mi is a bajom, és találunk hamar valami gyógymódot. Milyen optimista vogyok, ugye? :)))

Na, a mai grillezés viszont jól sikerült :))) A fiatalok egy része még most is itt van, az udvaron - szúnyogriasztó gyertyák mellett - kártyáznak. Lehet, hogy hihetetlennek tűnik, de a 17 személyből mindössze egy - a férjem - fogyasztott alkoholt. Nagyszerű példája ez annak, hogy szesz nélkül is milyen jól érezhetik magukat. Büszke vagyok rájuk! A lányokra már kevésbé. Nagyobbik fiam barátnője lassan 4 éve része a családnak, kisebbik fiamé kb 5-6 hónapja, de egyikük sem kérdezte meg, ugyan segítsen-e valamit. Egy olyan kislány, aki kb. harmadik alkalommal van nálunk, ajánlotta fel a segítségét. Megköszöntem, de nem fogadtam el, mondtam, hogy ő most szórakozni van itt, érezze jól magát. Viszont a "menyeimtől" rosszul esett, pedig ismerhetnek már annyira, hogy nekik sem kellett volna dolgozniuk, de legalább felajánlhatták volna. Persze én vagyok a hülye, mert nyugodtan mondhattam volna nekik, hogy itt van, tessék, csináljátok, de én már annyira hozzászoktam, hogy soha életemben nem volt segítségem, mindig mindent egyedül kellett csinálnom, hogy mára már idegesít, ha nyüzsögnek körülöttem. De úgy tűnik, ettől nem kell tartanom :((

Hát ennyit a mai napról. Holnap lehet, hogy strandolunk (már 2 éve vizet se láttam), de nem merek előre tervezni, mert tuti, hogy közbejön valami.

Szép hétvégét mindenkinek!

 

Barátnőm

2009.07.31.

Tegnap hazalátogatott az édesanyjához barátnőm, akivel óvodás korunk óta vagyunk barátnők. Ez annyit tesz, hogy több mint 40 éve! :))) Ő már régóta másik városban él, de ez soha nem jelentett akadályt a kommunikációnkban. Régebben sokoldalas leveleket írogattunk egymásnak, aztán jött a telefon, manapság pedig az internet segítségével napi szinten tartjuk a kapcsolatot. Na és ilyenkor, amikor hazajön, személyesen is találkozunk. Bár férjem sose szerette (senkit sem, aki hozzám tartozik), és igyekezett úgymond eltiltani, de nem járt sikerrel. Annál is inkább, mivel ő meg nagyon gyakran az alkoholt tekinti barátjának, és előfordulnak hajnalokig tartó "baráti" kimaradásai. Ilyenkor elmegy pl. diszkóba (50 éves fejjel), vagy egyéb nyilvános helyekre. Na, ezek után nehogy már én ne mehessek el a barátnőmhöz és anyukájához. Pedig férjem ezt így gondolta, és voltak is ebből vitáink, de mostanra enyhülni látszik a helyzet. Egyébként is jó, ha 2 havonta találkozunk, ez éves szinten mindössze 6 alkalmat jelent...

Szóval belehúztunk mi is, pár órácskát eldumálgattunk, jókat nevettünk fiatalkori hülyeségeinket felidézve :)) Szóval tök jó volt.

Ma viszont sok dolgom lesz. Először is aktuális lenne egy komolyabb takarítást véghezvinni. Ez amolyan nemszeretem munka, de hát muszáj megcsinálni. Aztán segítkezek fiamnak, mert holnapra összehívta a barátait egy kis kerti grillezésre. Nagy bevásárlás, húspácolás, saláták készítése, esetleg valami sütemény - szóval lesz mivel foglalkozni. Már korábban is tartottunk ilyet, és mondhatom nagyon jól sikerült. Nem olyan elvetemültek ezek a mai fiatalok, mint amilyennek gyakran lefestik őket. Nem volt berúgás, hangos szó, veszekedés, ellenben széles jókedv, nevetés annál inkább. Jelzem, mindig is jó - szinte baráti - viszonyban voltam és vagyok a fiaimmal, a kritikus kamaszkorban is szót értettünk, a haverjaiknak szabad bejárásuk volt hozzánk, és ez mára már teljesen természetes. 18-25 éves fiatalokról van szó, és az ő szemükben mi vagyunk a jófej szülők, nem ciki a jelenlétünk, és én ennek nagyon örülök. Jön haza a másik fiam is (ez a társaság az ő társasága is, a távolság mitsem számít), tehát igazi jó napnak ígérkezik.

Remélem senki és semmi nem rondít bele.

A kutya...

2009.07.29.

...az ember leghűségesebb barátja. Lehet tél vagy nyár, eshet eső, fújhat szél, süthet a nap, lehet jó- vagy rosszkedved, a kutyádra mindig számíthatsz. Megérzi a hangulatot és ennek megfelelően viselkedik. Ha jókedved van, játszani akar, ha gondod van, csak odabújik hozzád. Imádom őket.


Az öreg hölgy, aki tegnap este visszament Németországba, hagyott itt egy kaukázusi kiskutyát. Nem tud vele mit kezdeni, de nem szeretné ha elkallódna. Fiam azonnal védőszárnyai alá vette, azzal kezdte, hogy megfürdette, mert szegényke eléggé büdös volt, meg iszonyatosan bolhás. Ezután kapott egy kis kuckót magának finom puha "szőnyeggel", aztán jött a vacsora. Meglepő volt, hogy a fürdetést egy szó nélkül tűrte, talán érezte, hogy jó lesz ez neki :)) Meg is hálálta a gondoskodást, mégpedig azzal, hogy egész éjjel egy hanja nem volt. Nem siratta az anyját, a testvéreit, szerintem - bolhamentesen - átaludta aze gész éjszakát. 


Hanem aztán itt a nagy kérdés, hogy most mi legyen vele. Mi a már meglévő 3 németjuhászunk mellé sem többet, sem más fajtát nem akarunk, de mindenképpen jó helyen szeretnénk tudni a kis dögszit. Így aztán fiam ma nekiáll felkutatni a legmegfelelőbbnek tűnő gazdijelöltet.


A kutyával ellentétben én viszont nem sokat aludtam éjjel - pedig mégcsak bolhás se vagyok. Sajanos nem ritka jeneség ez nálam, van amikor csak úgy símán nem tudok aludni, van - mint most éjjel is - amikor kimondott oka van. Nem tudom, hogy front jön-e (az internetes időjárásjelentés szerint nem), vagy mi  volt az oka, de a szivem összevissza kalapált, néha úgy éreztem megállt, kész vége, nincs tovább. Alig kaptam levegőt, félig ülő helyzetben bóbiskoltam egy kicsit, de reggel arra eszméltem, hogy mégiscsak van tovább, hiszen élek :))  Új nap újabb örömökkel, és mégtöbb gonddal. A munkahelyemen mindössze 3 nap szabadságot kértem, persze mennék én többre is, de ezt is elég volt "kisírni" magamnak. Úgy csinálnak, mintha 3 hétre mennék el. Ezért is baj, amikor az embernek nincs kolleganője, nincs kit megkérni, ugyan segítsen már be egy kicsit. Azért remélem túléli a cég az én 3 napos hiányomat :))


Szép napot mindenkinek!


 

Ma...

2009.07.28.


Ma végre ? remélem ? megszabadulok a nyűgtől! Néha persze lelkifurkám van, mért is haragszom ennyire, hiszen egy idősebb hölgyről van szó, aki a maga módján nagyon kedves és aranyos, tele energiával. Na ezt irigylem tőle. 70 évesen akkora életkedv és erő van benne, hogy sok fiatalnak tiszteletére válna. Ő bizony reggel egy kupica jóféle házipálinkával kezdi a napot, ebédhez-vacsorához vörösbort iszik (néha kaja nélkül is), ebéd után szunyókál kicsikét, na és több mint 50 éve(!!!) cigizik. Autót vezet, egyedül felül a repülőre és bejárja a világot. Szinte nincs is ránc az arcán. Mondjuk anyagi gondjai sose voltak, és valljuk be őszintén, pár ráncomat nekem is kisímítana, ha nem kéne minden hónapban sakkozni a befizetésre váró csekkekkel, na meg ha ebéd után nem is, de legalább éjszaka tudnék aludni.

Szóval azért nem útálom ám én őt annyira, csak néha a kevés a több lenne. Ha tudnám, hogy itt tartózkodása idején minden nap csak egy órácskára látogat meg, sokkal jobban örülnék neki, még talán várnám is?

Megtépázva...

2009.07.27.

Az idegrendszeremet napok óta borzolja, már-már tépázza egy nemkívánatos vendég. Messziről jött, és remélem mielőbb megy is. Nem vagyok bunkó, javarészt szeretem az embereket, de a barátaimat én választom meg. Attól, hogy valaki a barátomnak vallja magát, még messze nem az. Mondani kevés - ki kell érdemelni. Jelen esetben azonban ez soha nem fog megvalósulni, mert - lehet, csak butaságból - mindent megtesz annak érdekében, hogy inkább ellenségnek tekintsem. Épp hogy hazaérek a munkából, vásárlásból fáradtan, nyűgösen - ő megjelenik, leül az asztalhoz, megeszi-megissza amit elé teszek (ha nem teszek elé semmit, akkor egy pohár víz is megteszi), rágyújt (nálunk senki nem dohányzik, tudja ezt jól ő is), és mondja és mondja a végeláthatatlan történeteit. Ő nem rokon, csak egy ismerős, aki ráadásul nem magyar, és ha meg akarom érteni, akkor figyelnem kell rá, mert a mutogatásából többet ki tudok olvasni. Egy-egy magyar szófoszlány köré bőven tesz angol és német körítést (egy mondaton belül is). Így a sokadik nap táján már nagyon idegesítő. Nem tudom a megszokott ritmusban végezni a dolgomat, pihenésről, TV-nézésről szó sem lehet. Mindig késő estig marad, nem akarja észrevenni, hogy néha már nagyon a terhünkre van. Van a közelben egy saját lakása, de ott fél egyedül - én ezt is megértem, de akkor hozzon magával valakit, vagy ne jöjjön. Ha minden igaz, holnap végre repülőre ül, és hazamegy - nyugtunk lesz tőle kb. 2-3 hónapig. Már éppen ideje.

79...

2009.07.26.

Apukám ma 79 éves. Öregecske, betegecske (egyik lába is hiányzik), de még tud nevetni, fiatalkori élményeket mesél, az én huszonéves fiaim meg szinte csüngnek a szaván. Imádják, amikor a papa mesél :)) Reméljük kap még pár évet, hogy újra és újra meghallgassuk a - már kívülről ismert - történeteit...

?Az ember olyan, mint a bor: némely ecetté válik, ám a legjobbja az évekkel együtt érik.? /XIII.János pápa/


Ügyes vagyok!

2009.07.26.

Megint úgy jártam, mint már egyszer, hogy megírtam egy klassz kis bejegyzést, és a mentéskor eltűnt, mint szürkeszamár a ködben. Ma már nem fogom újraírni. Különben is csak a hidegfront rám gyakorolt hatásáról szólt. Röviden: igen kutyául érzem magam tőle. Igaz is, ezt mért kéne ragozni...

Túléltem...

2009.07.24.

Na, itt vagyok, megvagyok, valahogy túléltem a tegnapi napot - de nem volt egyszerű. Korán reggel már az izotóp laborban kiagyaltak, mondván, mit keresek ott, ez csak egy vérvétel lesz, a síma laborban meg tudják csinálni, majd utána küldik át hozzájuk. Probáltam mondani a - nem túl intelligens - csajnak, hogy amint látja, a beutalómon is az áll, hogy izotóp labor, a főorvos is ezt mondta (még el is magyarázta, hol találom meg), és a betegkapunál is ide irányítottak. Ezek után - bár lehet, én vagyok a hülye -  meg se fordult a fejemben, hogy ne ide jöjjek. Ő még tette a formáját egy ideig, végül "nagy kegyesen" közölte, várjak a soromra. Ehhez képes elég hamar behívtak, és a doktornő teljesen emberi hangon beszélt velem, és nem mondta, hogy nem jó helyen vagyok.

Mért van az, hogy aki a sorban épp a százhuszadik senki, az játsza az agyát, osztja az észt (ezért nem marad neki), aki meg ténylegesen VALAKI-nek számít, ő meg emberséges, és tudja, hogy ilyen helyekre nem jókedvéből vagy unalmából megy az ember. (Jah, mert néhány héttel ezelőtt is jártam úgy, hogy a betegkapus csaj kiosztotta a fejemet, hogy őt bizony nem érdekli, én mit beszéltem meg a főorvossal, ő engem ugyan be nem enged, üljek le az ajtó elé, és majd lesz velem valami. Hm...)

Ezután, hosszú várakozást követően - mert hiába az időpont, ha túl sok a beteg - megtörtént az UH-vizsgálat. Mondani persze nem mondanak semmit, majd megkapom a leletet. Aztán jött a terheléses EKG.  Nagyon kedves doktornő csinálta, figyelve az ember minden mozdulatára, a legkisebb rezdülésre is, percenként megkérdedzve jól vagyok-e, nincs-e valami gond. Viszont sajnos a 5. perc után leállította a vizsgálatot - pedig még közelében sem voltam azoknak a rosszulléteknek, amik itthon szoktak lenni - mert a vérnyomásom már 230 volt. Nem tudom, ezt az 5 percet mennyire lehet kiértékelni, mert még legalább 2x ennyi kellett volna. Ez majd csak 10 nap múlva fog kiderülni.

Aztán este elmélyültem az UH-s leletem tanulmányozásában, a neten különböző helyeken (pl. orvosi szótár, orvosi rövidítések, drinfo) rákerestem néhány dologra, és annyi már kiderült számomra, hogy a bal pitvar és kamra közötti billentyű kissé vastagabb a kelleténél, emiatt nem teljesít tökéletesen. (Ez okozná minden bajom?!) Remélem azért nem túl komoly, és 10 nap múlva az orvosom mindent szépen elmagyaráz.

Na, most ennyi.

A vizsgálat

2009.07.22.

Holnap lesz a napja, hogy megtörténik végre - a már régóta aktuális - kivizsgálás. Reggel az izotóplaborban egy könnyű kis vérvétel. Hosszú évekig véradó voltam, ha tehetem ezután is az leszek, tehát ez nem fog ki rajtam. Aztán a szívultrahang és a terheléses EKG, nem tudom milyen sorrendben. A terhelésestől azért félek kicsit... Ugyanis néhány hónappal ezelőtt vettem magamnak egy szobabiciklit. Ülőmunkát végzek, meg egy kis túlsúly is van rajtam, gondoltam felfrissítem a vérkeringésemet kicsikét, ez csak hasznomra válhat. Az első alkalommal nagyon kifulladtam, abba is hagytam hamar. Aztán másodszor, harmadszor úgy szintén. Úgy a tizedik alkalom után kezdett gyanússá válni a dolog. Oké, azt tudtam, hogy már el vagyok puhulva, na de ennyire?!  Régebben - míg nem volt kocsink - biciklivel jártam mindenhova, meg se kottyant. Most meg sokadszori próbálkozás után is ugyanolyan fáradt vagyok, mint az elsőnél. Lezuhanok a fotelba, szakad rólam a víz, nem kapok levegőt, szorít a mellkasom, szédülök, zúg a fejem... Egy 15 perces tekerés után a vérnyomásom sokszor a 200-hoz közelít, aztán hirtelen leesik 100-ra, majd egy 10-15 perc múlva normalizálódik. A pulzusomról ne is beszéljek. Egy normális edzés folyamán az ideális szívverés: 220 mínusz az életkor, és ennek a 80-90 %-a, ami az én esetemben nagyjából 135-155. Ezzel a tempóval alig pár percig birom csak, lassítanom kell. Viszont amikor megállok, utána fél óra elteltével még mindig 110-120 körül mozog, és kell neki úgy bő 2 óra, mire 90-ig visszamegy, és addig végig elég rosszul érzem magam. Na, ez is adta többek között az indíttatást, hogy a végére járjak.

És ezért is félek a holnapi naptól. Nekem előtte még 60 km-t vezetnem kell, jön a terhelés, jön a 2 órás rosszullét, és utána is le kell vezetnem a hazautat. Abban nem nagyon hiszek, hogy azt mondják, kutyabajom, csak a lustaság, mert a fáradtságnak nem kéne együttjárnia rosszulléttel. És a poén az, hogy holnap nekem még nem mondanak semmit, majd az eredményekkel egy másik időpontban kell jelentkeznem a főorvosnál. Bár addigra itt a neten összeszedegetem magamnak, hogy mi mit jelent.

Így átolvasva...

2009.07.21.

Így utólag átolvasgatva az irományomat már látom is a hibáit: túl nagy léptekkel haladtam a múltból a jelenbe, pedig voltak közben dolgok, amik még megértek volna egy misét. De mostmár mindegy, legfeljebb néha beiktatok egy-egy visszaemlékezést :))

Igazából azt akartam kiemelni, hogy itt a neten olvasgatva mindenhol azt látom, (orvos válalszol rovatban például, meg más oldalakon is), hogy egy-egy új tünet jelentkezésekor forduljunk a háziorvoshoz, ő majd elküld a megfelelő szakrendelésre, mert ki kell vizsgálni milyen eltérés okozza ezeket a tüneteket, mert a megfelelő gyógyszert ennek ismeretében lehet beállítani. És a vérnyomás meg szívritmus gondokat különösen komolyan kell venni...

Ehhez képest a valóság, hogy az embernek magának kell kezébe vennie a dolgokat. Pedig én tényleg nem vagyok egy nyavalygós tipus, de ha ugyanazzal a gonddal már sokadszorra megyek vissza, akkor azért már illő lett volna komolyan venni.

Közben meg azt halljuk, hogy azért van ennyi beteg ember, mert elhanyagoljuk magunkat, nem vesszük komolyan a tüneteket, nem fordulunk időben orvoshoz. Hát... én itt látok egy kis ellentmondást.

A szivem és én

2009.07.21.

Kb. másfél évvel ezelőtt kezdődtek a szívritmus problémáim. Meg-meglóduló szapora veréssel, légszomjjal, mellkasi diszkomfort érzéssel. Már csak azért is nyugtalanító volt, mert egyik tipusú vérnyomáscsökkentőm béta-blokkoló volt, ami köztudottan jó hatással van a szapora szívverésre. Nem vagyok nyűgös tipus, hetekig vártam-tűrtem, majdcsak enyhül, biztos az időjárás, most biztos idegesebb vagyok, most biztos ez, biztos az. Aztán mikor kezdett elviselhetetlen lenni, elmentem az orvoshoz. Legyintett: nem komoly, és megduplázta a Betalocot. Eredmény szinte semmi. 2 hónap "türelmi" idő után csak visszamentem, hogy bocs már, de nem oké a helyzet. Jó, akkor írunk másik gyógyszert: Ramace Plus. Kezdetben jó volt, hatásosan csökkentette a pulzusomat, jó volt a vérnyomásom is a mellette szedett másik gyógyszerrel együtt. Aztán néhány hét múlva kezdődött a köhécselés, később köhögés, légcső "húzás", mellkasi diszkomfort érzés. Ez nem lehet igaz, már biztos bennem van a hiba! Újabb gyógyszerek. Párhuzamosan egy kalciumcsatorna-blokkoló, meg egy ACE-gátló. Aztán egy idő után az aktuális ACE-gátló vissza lett állítva béta-blokkolóra, ezzel elvoltam egy darabig. Akkor még nem tudtam, hogy az ACE-gátlókra vagyok allergiás.

Aztán kezdődtek az extraszisztolék. Kezdetben csak néha, kihagyott egy ütemet, majd bele-belevágott hol a gyomromba, hol a torkomba. Aztán ezek sűrűsödtek, egyre rosszabb lett a helyzet. --> Orvos (legyintés, semmi komoly) --> új gyógyszer --> újra mellékhatások. Ekkor azért már megkérdeztem a háziorvost, hogy nem kéne-e ennek már szakorvosi szinten utánézni, hogy mi van. Azt mondta, ugyan már, meg tudjuk mi ezt oldani. Egy idő után besokalltam, hogy mindig rosszul érzem magam, vagy hatástalan egy gyógyszer, vagy rossz mellékhatásai vannak.

Aztán megláttam egy újsághirdetést, egy fiatal - kardiológiai profilú belgyógyász - orvos hirdette újonnan megnyílt magánrendelőjét, a közeli nagyvárosban. Elmentem hozzá, ő 5 perc alatt megtette azt, amit a háziorvos évek alatt nem: együtt végigbeszéltük, milyen gyógyszereket szedtem idáig, melyiket mért kellett lecserélni, és rögtön kiderült, hogy az ACE-gátlókra vagyok allergiás. Aztán az EKG is mutatott egy kis eltérést, így be lettem utalva a kardiológiára. Az ottani főorvos azt mondta, ezekkel a panaszokkal, tünetekkel már legalább 5 évvel ezelőtt kellett volna csinálni egy teljes körű kivizsgálást.

Így most - a jobb későn, mint soha elv alapján - elő vagyok jegyezve különböző vizsgálatokra. Ezen a héten kerül sor a pajzsmirigyre, valamint terheléses EKG, és szívultrahang. A jelenlegi gyógyszerekkel viszonylag jól érzem magam, nincsenek mellékhatások, viszont terhelésre - meg néha anélkül is - nagyon kiakad a szivem.

Remélem mostmár jó kezekben vagyok.

Na, mára ennyi.

A műtét és utózöngéi

2009.07.20.

Megpróbálom pótolni az eltűnt bejegyzésemet, csak félek már nem lesz türelmem mégegyszer olyan "szépen" leírni. Amikor írtam, akkor éppen grafomán hangulatban voltam :)

Szóval már a műtét napján 170-es vérnyomással keltem. Felváltva kaptam az injekciókat meg a Cordaflex sprayt. Mindenki úgy gondolta, hogy a megelőző néhány hét feszültsége most jött ki rajtam, pedig akkor már nyugodt voltam. Nem vagyok rákos, ez a lényeg. Magától az operációtól nem féltem, eszembe nem jutott, hogy esetleg ottmaradhatok a műtőasztalon. Hogyan is maradtam volna, hiszen a fiaim vártak haza! Közben a főnővér rámförmedt, hogy nyugodjak már meg, most mit idegeskedek. Hát, ha addig nem is éreztem magam idegesnek, ettől a förmedéstől annál inkább. Abban a helyzetben marha jól tud esni az embernek egy ilyen rendreutasítás. 

Nagy nehezen lement 140-ig a vérnyomásom, ekkor szinte futva vittek a műtőbe. Miután rámtették a maszkot, az utolsó emlékem az aneszteziológus hangja: siessünk, mert újra emelkedik, már megint 160. Aztán a műtétet túléltem, 4 nap múlva gyógyultnak nyilvánítva hazaengedtek (anno anyukám 3 hétig volt bent ugyanezzel a műtéttel). Igaz, belázasodtam, de azt az orvos már nem tudta meg, mert az ápolónő lerázta a lázmérőt, mondván, az Algopyrin otthon ugyanúgy hat, mintha itt venném be... Igaz, a 20 centis vágás a hasamon se gyógyult még be, épp csak kivették a dréncsövet... De nem hagytam el magam, és tényleg hamar helyrejöttem.

Viszont a vérnyomásom innentől kezdve mindig magas volt. Hogy mért pont innentől... gondolom valóban a sok feszültség, meg aztán a férjemmel kapcsolatban is valami végleg eltört bennem. Hogy ennyire ne álljon mellém a bajban... Előtte sem volt felhőtlen a házasságunk, de ez végleg betett, főleg hogy azóta párszor már megkaptam, hogy nem vagyok nő...

Vihar

2009.07.19.

A mai szörnyű vihar miatt majd csak holnap pótolom az elszállt bejegyzésemet. Fél tetőnket levitte a szél, szerencsére volt tartalék cserép, amivel gyorsan (3 óra alatt) helyreállíthattuk a kárt - szakadó esőben. A markáns hidegfront miatt - mint mindig - most is  eléggé rosszul éreztem magam, ez a  tető dolog aztán végleg betett nekem.

De túléltem és ez  a lényeg :)))

Eldobom az agyam!

2009.07.18.

Megírtam egy szép hosszú bejegyzést, és elszállt, mint a győzelmi zászló. Hű de mérges vagyok!

De nem adom fel, holnap újraírom

Megint a kisbaba

2009.07.17.

Ma végre jó hírek érkeztek a kis újszülöttről, a fertőzése enyhülni látszik, a vérképe javul :))) Reméljük a cisztájával is ilyen kegyes lesz a sors. Ártatlan kis drágaság, ő nem tehet az élet árnyoldalairól...

Az örökség

2009.07.16.

Vannak emberek, akik csodás vagyont hagynak maguk után örökségül. Kacsalábon forgó palotát, vagy egy szerényebb házikót, autót, ékszert, pénzt, tengerparti nyaralót... Én nem ilyen családból származom. Nálunk egészen másfajta örökségek vannak. Gyűjtőnéven úgy hívják: betegség. Persze nem bántom én a szüleimet, rokonaimat, nem rajtuk múlt, hogy így alakult, nem ők akarták ezt átörökíteni, na meg aztán anno megszenvedték ezt ők maguk is. Ha végignézek a családfámon ezt látom: apai ág -> halmozott magasvérnyomás és cukorbetegség, valamint egy-egy kóbor agydaganat, tüdőrák. Anyai ág -> halmozott magasvérnyomás és különböző szívbetegségek, nőgyógyászati betegségek, és egy kóbor tüdőrák. Sajnos ez utóbbi pont az anyukámat találta meg. A nőgyógyászati probléma családunk MINDEN nőtagját érintette úgy általában a 40. életév körül. Én 43 voltam. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Akkor már sok éve nem jártam nőgyógyásznál, mert ugye, ha az embernek nincsenek panaszai, akkor úgy gondolja, nincs is semmi baja. Szóval elmentem az orvoshoz, aki megvizsgált, először manuálisan, aztán ultrahanggal. Azt mondta, nincs semmi bajom, ráérek úgy másfél év múlva visszamenni. A 7 éve fent lévő spirálomra is azt mondta, maradhat még. Ultrahangon ugyan látott valami halvány foltot, de szerinte biztos a petefészek árnyéka. Ő tudja...

Aztán teltek-múltak a hetek és én mégiscsak azt éreztem, hogy nem oké valami. Havonta (mit havonta! 3 hetente) nyakig úsztam, ráadásul úgy éreztem, mintha lenne valami oda nem való a hasamban. Útálok orvoshoz járni, és nincs betegségtudatom, még amikor kellene akkor se, de végül elmentem egy - barátnőm által ajánlott - másik orvoshoz. Azzal kezdte, mi az, hogy a spirál nem lett levéve ennyi idő után?! Manuális vizsgálat: a méhem férfiököl nagyságú, egyenetlen tapintású!!! Ezt a másik orvos nem érezte?!?! Írány ultrahang: diónyi, cseresznye nagyságú, valamint több kisebb "képlet"... Azt hittem, megnyílik alattam a föld. Gyors mintavétel, és 3 hét várakozás a szövettani eredményre. Ez maga volt a pokol. Barátnőmön kívül senkivel nem tudtam beszélgetni róla. Anyukám akkor már rég nem élt, apám is beteg, bátyámnak akkor derült ki, hogy daganat van a szemében. Az akkor tizenéves fiaimat nem terheltem ilyennel. A férjemnek kellett volna mellettem állni, vigasztalni, nyugtatgatni, erőt adni. De nem, ő aztán nem. Mint minden problémánál, most is a homokba dugta a fejét. Ha nem beszélünk róla, akkor nincs is. Ő ilyen sajátságosan állt a dolgokhoz. A 3 hét várakozás alatt egyetlen egyszer meg nem kérdezte, hogy vagyok, mit érzek... Szerencsére a szövettan negatív lett, csak ártatlan miomák voltak. Aztán jött a műtét (egy petefészek maradt, azon kívül minden kifelé), szívós vagyok, fizikailag hamar felépültem, de újabb pokoli heteket kellet átélni, mert műtét közben találtak még egy csomót a petevezetéken is, aminek teljesen más volt a külleme, az állaga.... Ezek a hetek ugyanúgy zajlottak, mint a műtét előtt. Nem beszélünk róla, tehát nincs probléma. Nem volt könnyű, de szerencsére a sors megajándékozott azzal, hogy ez a csomó is negatív lett. De hogy mit éltem át, csak az tudja, aki járt már hasonló cipőben.

Na, ez az időszak rásegített, hogy  "örökségem",  a magasvérnyomás állandósuljon.

A kisbaba

2009.07.16.

Visszatérve a kis újszülötthöz, meg az emberséghez: sajnos a baba beteg, intenzív osztályon van. Egyik problémája talán helyrehozható. Egy nagyon rossz helyen lévő ciszta akadályozza a gerincvelői folyadék áramlását, melynek következménye lehet agyi vagy mozgási károsodás. De fel is szívódhat, vagy átjárhatóvá lehet tenni, tehát reméljük a legjobbakat. A másik gond egy olyan újszülöttkori fertőzés, ami majdnem egyértelműen a terhesség túlhordására és az elhúzódó vajúdásra vezethető vissza. Ha időben közbeavatkoznak, nagyon sok kellemetlenségtől, testi és lelki kíntól lehetett volna megmenteni mind az anyukát, mind a picit.

Persze biztos meg van mindennek a maga miértje, csak én nem értek hozzá...

9 éve...

2009.07.13.

9 éve kezdődött. Mindig rendszeres véradó voltam, és az ottani vérnyomásmérések alkalmával többször jelezték, hogy magasabb a kelleténél. Általában olyan 150/90 körül volt. Családomban sajnos gyakori probléma a magasvérnyomás, de apám is, bátyám is mindig 180-200 körüli értékekről beszélt, ezért az enyémet nem tartottam olyan vészesnek. Aztán amikor egyik alkalommal emiatt nem vettek tőlem vért - mondjuk akkor már nekem is 180/100 volt -, akkor elmentem a háziorvoshoz. Írt egy gyógyszert és kész. Pár nap múlva elkezdtem köhécselni. Nem gondoltam semmi különösre, de aztán ahogy az idő haladt, a köhécselésből köhögés lett, "húzott" a légcsövem, végül egész mellkasi diszkomfort érzés lett. Akkor mondta az orvos, valószínű, hogy a gyógyszer mellékhatása, írt másikat. Akkortájt még nem foglalkoztam hatóanyagokkal, meg úgy általában nem izgatott az egész. Elkezdtem szedni az új gyógyszert, ám néhány hét múlva az előzőhöz kísértetiesen hasonló tünetek jöttek elő. Vissza az orvoshoz, megint új gyógyszer. Na, ezzel elvoltam egy  jó ideig, különösebb gond nélkül (kb. 2 évig), amikor ismét a véradáson jelezték, hogy magas a vérnyomásom. --> Orvos, ez a gyógyszer marad, de mellé kell másikat is szedni. Na ne! Ott álltam 41-42 évesen és már kétféle gyógyszert szedjek? Leegyszerűsítettem a dolgokat: amikor éreztem a fejem, bevettem, amikor nem éreztem, nem vettem. NA ILYET NEM SZABAD! Ezt most figyelmeztetésnek szánom azoknak, akik esetleg olvassák ezt, és hasonló cipőben járnak. Ez nem fájdalomcsillapító, hogy ha fáj beveszem, ha nem fáj, akkor nem. Ezt nem lehet, mert a későbbiekben visszaüt. Nem kicsit. Saját bőrömön tapasztaltam, ezért is osztom meg másokkal. Mert aztán közbejött egy másik probléma is...

Ez lesz a következő történetem.

A témától független

2009.07.13.

Szombaton délután újszülött látogatóban voltam a BKM-i kórházban. A baba természetesen gyönyörű, sőt, mivel rokon, így nekem ő a leggyönyörűbb. Az anyukája mostmár jobban van, nagyon nehéz szülés volt. Itt elgondolkodnék egy kicsit...

Amióta az eszemet tudom, vonzódom az egészségügyhöz. Ahogy sokan mások útálják a kórházszagot, én úgy érzem, mint ha hazaérkeztem volna. Mindig is ápolónő szerettem volna lenni, aztán továbbképezve magam, műtőasszisztens. De itt is mindig közbejött valami, és ez is - mint a boldog élet - csak egy vágyálom maradt. Egy egész életre szóló vágyálom.

Ezt csak azért írtam, hogy egyértelmű legyen, alapból sose kritizálnám az egészségügyet, és tudom, valóban nagyon kevés a pénz, nincsenek rendesen megfizetve. De van egy tényező, ami a pénztől a független: az emberség. Egy fiatal csaj több órája vajúdott már, amikor végül megcsászározták, ne szenvedjen tovább. Mondjuk a 9 hónap alatt nem kevés pénzt adott az orvosnak...  Az én  rokonom sajnos nem a leggazdagabbak közül való, meg egyébként is úgy gondolja, hogy majd az elvégzett munkát fizeti meg. Eredmény: egy át nem aludt éjszaka a görcsök miatt, + 11 óra erőteljes, aktív vajúdás után kézzel-lábbal úgy nyomták ki belőle a 4 kilós gyereket, szegény csaj szakadt-repedt világba. Aztán, amikor a szoptatással is gondjai akadtak, az ápolónő úgy röffent rá, hogy tán én szoptassam meg maga helyett?! És még csak meg sem próbált segíteni, vagy tanácsot adni. Itt az a véleményem, hogy ha valaki bunkó, akkor ha kétszer annyit keresne, akkor is bunkó maradna. Szóval az egészségügy csak a pénztől még nem oldódna meg...

Na, ez csak egy kis közjáték volt, az eredeti témámtól független.

Majd azzal is jövök.

 

A kezdetek...

2009.07.10.

25 éve élek egy méltatlan kapcsolatban. Hogy miért ez a sok év? És miért nem tettem ellene? Ide írhatom nyugodtan a sablonos szöveget: kezdetben még kicsik a gyerekek, aztán a közösen felvett lakás- és egyéb hitelek, aztán hol ez, hol az. Magyarázat mindig van. (Mentség nincs)

48 éves nő vagyok egy vidéki kisvárosban. A munkahely bizonytalan... Ha egyszer rászánnám magam, hogy megszüntessem ezt a méltatlan helyzetet - amilyen szerencsétlen tipus vagyok -, biztos másnap megszűnne a munkahelyem, aztán mit kezdenék magammal?

A gyengeség, a félelem ami még mindig itt tart. Pedig maradni is félek..

A hosszú évek alatt a kevéske jó mellett bőven jutott a rosszból. Édesanyám korai halála, az állandó pénztelenség, férjem önző, agresszív (és mostanában már italozó) életmódja, a gyerekekért való állandó aggódás, a napi rutin  --> szép lassan az egészség rovására ment minden. Én nem vagyok hangoskodó tipus, magamban tartom, forgatom, rágcsálom a sérelmeimet, nem tudok tőlük szabadulni.

Aztán egy napon magasvérnyomás, szívritmus gondok.

Ezekről fogok írni a későbbiekben.