• A szivem és én

        Levendula blogja

        Megpróbálom pótolni az eltűnt bejegyzésemet, csak félek már nem lesz türelmem mégegyszer olyan "szépen" leírni. Amikor írtam, akkor éppen grafomán hangulatban voltam :)

        Szóval már a műtét napján 170-es vérnyomással keltem. Felváltva kaptam az injekciókat meg a Cordaflex sprayt. Mindenki úgy gondolta, hogy a megelőző néhány hét feszültsége most jött ki rajtam, pedig akkor már nyugodt voltam. Nem vagyok rákos, ez a lényeg. Magától az operációtól nem féltem, eszembe nem jutott, hogy esetleg ottmaradhatok a műtőasztalon. Hogyan is maradtam volna, hiszen a fiaim vártak haza! Közben a főnővér rámförmedt, hogy nyugodjak már meg, most mit idegeskedek. Hát, ha addig nem is éreztem magam idegesnek, ettől a förmedéstől annál inkább. Abban a helyzetben marha jól tud esni az embernek egy ilyen rendreutasítás. 

        Nagy nehezen lement 140-ig a vérnyomásom, ekkor szinte futva vittek a műtőbe. Miután rámtették a maszkot, az utolsó emlékem az aneszteziológus hangja: siessünk, mert újra emelkedik, már megint 160. Aztán a műtétet túléltem, 4 nap múlva gyógyultnak nyilvánítva hazaengedtek (anno anyukám 3 hétig volt bent ugyanezzel a műtéttel). Igaz, belázasodtam, de azt az orvos már nem tudta meg, mert az ápolónő lerázta a lázmérőt, mondván, az Algopyrin otthon ugyanúgy hat, mintha itt venném be... Igaz, a 20 centis vágás a hasamon se gyógyult még be, épp csak kivették a dréncsövet... De nem hagytam el magam, és tényleg hamar helyrejöttem.

        Viszont a vérnyomásom innentől kezdve mindig magas volt. Hogy mért pont innentől... gondolom valóban a sok feszültség, meg aztán a férjemmel kapcsolatban is valami végleg eltört bennem. Hogy ennyire ne álljon mellém a bajban... Előtte sem volt felhőtlen a házasságunk, de ez végleg betett, főleg hogy azóta párszor már megkaptam, hogy nem vagyok nő...


        A mai szörnyű vihar miatt majd csak holnap pótolom az elszállt bejegyzésemet. Fél tetőnket levitte a szél, szerencsére volt tartalék cserép, amivel gyorsan (3 óra alatt) helyreállíthattuk a kárt - szakadó esőben. A markáns hidegfront miatt - mint mindig - most is  eléggé rosszul éreztem magam, ez a  tető dolog aztán végleg betett nekem.

        De túléltem és ez  a lényeg :)))


        Megírtam egy szép hosszú bejegyzést, és elszállt, mint a győzelmi zászló. Hű de mérges vagyok!

        De nem adom fel, holnap újraírom


        Ma végre jó hírek érkeztek a kis újszülöttről, a fertőzése enyhülni látszik, a vérképe javul :))) Reméljük a cisztájával is ilyen kegyes lesz a sors. Ártatlan kis drágaság, ő nem tehet az élet árnyoldalairól...


        Vannak emberek, akik csodás vagyont hagynak maguk után örökségül. Kacsalábon forgó palotát, vagy egy szerényebb házikót, autót, ékszert, pénzt, tengerparti nyaralót... Én nem ilyen családból származom. Nálunk egészen másfajta örökségek vannak. Gyűjtőnéven úgy hívják: betegség. Persze nem bántom én a szüleimet, rokonaimat, nem rajtuk múlt, hogy így alakult, nem ők akarták ezt átörökíteni, na meg aztán anno megszenvedték ezt ők maguk is. Ha végignézek a családfámon ezt látom: apai ág -> halmozott magasvérnyomás és cukorbetegség, valamint egy-egy kóbor agydaganat, tüdőrák. Anyai ág -> halmozott magasvérnyomás és különböző szívbetegségek, nőgyógyászati betegségek, és egy kóbor tüdőrák. Sajnos ez utóbbi pont az anyukámat találta meg. A nőgyógyászati probléma családunk MINDEN nőtagját érintette úgy általában a 40. életév körül. Én 43 voltam. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Akkor már sok éve nem jártam nőgyógyásznál, mert ugye, ha az embernek nincsenek panaszai, akkor úgy gondolja, nincs is semmi baja. Szóval elmentem az orvoshoz, aki megvizsgált, először manuálisan, aztán ultrahanggal. Azt mondta, nincs semmi bajom, ráérek úgy másfél év múlva visszamenni. A 7 éve fent lévő spirálomra is azt mondta, maradhat még. Ultrahangon ugyan látott valami halvány foltot, de szerinte biztos a petefészek árnyéka. Ő tudja...

        Aztán teltek-múltak a hetek és én mégiscsak azt éreztem, hogy nem oké valami. Havonta (mit havonta! 3 hetente) nyakig úsztam, ráadásul úgy éreztem, mintha lenne valami oda nem való a hasamban. Útálok orvoshoz járni, és nincs betegségtudatom, még amikor kellene akkor se, de végül elmentem egy - barátnőm által ajánlott - másik orvoshoz. Azzal kezdte, mi az, hogy a spirál nem lett levéve ennyi idő után?! Manuális vizsgálat: a méhem férfiököl nagyságú, egyenetlen tapintású!!! Ezt a másik orvos nem érezte?!?! Írány ultrahang: diónyi, cseresznye nagyságú, valamint több kisebb "képlet"... Azt hittem, megnyílik alattam a föld. Gyors mintavétel, és 3 hét várakozás a szövettani eredményre. Ez maga volt a pokol. Barátnőmön kívül senkivel nem tudtam beszélgetni róla. Anyukám akkor már rég nem élt, apám is beteg, bátyámnak akkor derült ki, hogy daganat van a szemében. Az akkor tizenéves fiaimat nem terheltem ilyennel. A férjemnek kellett volna mellettem állni, vigasztalni, nyugtatgatni, erőt adni. De nem, ő aztán nem. Mint minden problémánál, most is a homokba dugta a fejét. Ha nem beszélünk róla, akkor nincs is. Ő ilyen sajátságosan állt a dolgokhoz. A 3 hét várakozás alatt egyetlen egyszer meg nem kérdezte, hogy vagyok, mit érzek... Szerencsére a szövettan negatív lett, csak ártatlan miomák voltak. Aztán jött a műtét (egy petefészek maradt, azon kívül minden kifelé), szívós vagyok, fizikailag hamar felépültem, de újabb pokoli heteket kellet átélni, mert műtét közben találtak még egy csomót a petevezetéken is, aminek teljesen más volt a külleme, az állaga.... Ezek a hetek ugyanúgy zajlottak, mint a műtét előtt. Nem beszélünk róla, tehát nincs probléma. Nem volt könnyű, de szerencsére a sors megajándékozott azzal, hogy ez a csomó is negatív lett. De hogy mit éltem át, csak az tudja, aki járt már hasonló cipőben.

        Na, ez az időszak rásegített, hogy  "örökségem",  a magasvérnyomás állandósuljon.


        Visszatérve a kis újszülötthöz, meg az emberséghez: sajnos a baba beteg, intenzív osztályon van. Egyik problémája talán helyrehozható. Egy nagyon rossz helyen lévő ciszta akadályozza a gerincvelői folyadék áramlását, melynek következménye lehet agyi vagy mozgási károsodás. De fel is szívódhat, vagy átjárhatóvá lehet tenni, tehát reméljük a legjobbakat. A másik gond egy olyan újszülöttkori fertőzés, ami majdnem egyértelműen a terhesség túlhordására és az elhúzódó vajúdásra vezethető vissza. Ha időben közbeavatkoznak, nagyon sok kellemetlenségtől, testi és lelki kíntól lehetett volna megmenteni mind az anyukát, mind a picit.

        Persze biztos meg van mindennek a maga miértje, csak én nem értek hozzá...


        9 éve kezdődött. Mindig rendszeres véradó voltam, és az ottani vérnyomásmérések alkalmával többször jelezték, hogy magasabb a kelleténél. Általában olyan 150/90 körül volt. Családomban sajnos gyakori probléma a magasvérnyomás, de apám is, bátyám is mindig 180-200 körüli értékekről beszélt, ezért az enyémet nem tartottam olyan vészesnek. Aztán amikor egyik alkalommal emiatt nem vettek tőlem vért - mondjuk akkor már nekem is 180/100 volt -, akkor elmentem a háziorvoshoz. Írt egy gyógyszert és kész. Pár nap múlva elkezdtem köhécselni. Nem gondoltam semmi különösre, de aztán ahogy az idő haladt, a köhécselésből köhögés lett, "húzott" a légcsövem, végül egész mellkasi diszkomfort érzés lett. Akkor mondta az orvos, valószínű, hogy a gyógyszer mellékhatása, írt másikat. Akkortájt még nem foglalkoztam hatóanyagokkal, meg úgy általában nem izgatott az egész. Elkezdtem szedni az új gyógyszert, ám néhány hét múlva az előzőhöz kísértetiesen hasonló tünetek jöttek elő. Vissza az orvoshoz, megint új gyógyszer. Na, ezzel elvoltam egy  jó ideig, különösebb gond nélkül (kb. 2 évig), amikor ismét a véradáson jelezték, hogy magas a vérnyomásom. --> Orvos, ez a gyógyszer marad, de mellé kell másikat is szedni. Na ne! Ott álltam 41-42 évesen és már kétféle gyógyszert szedjek? Leegyszerűsítettem a dolgokat: amikor éreztem a fejem, bevettem, amikor nem éreztem, nem vettem. NA ILYET NEM SZABAD! Ezt most figyelmeztetésnek szánom azoknak, akik esetleg olvassák ezt, és hasonló cipőben járnak. Ez nem fájdalomcsillapító, hogy ha fáj beveszem, ha nem fáj, akkor nem. Ezt nem lehet, mert a későbbiekben visszaüt. Nem kicsit. Saját bőrömön tapasztaltam, ezért is osztom meg másokkal. Mert aztán közbejött egy másik probléma is...

        Ez lesz a következő történetem.


        Szombaton délután újszülött látogatóban voltam a BKM-i kórházban. A baba természetesen gyönyörű, sőt, mivel rokon, így nekem ő a leggyönyörűbb. Az anyukája mostmár jobban van, nagyon nehéz szülés volt. Itt elgondolkodnék egy kicsit...

        Amióta az eszemet tudom, vonzódom az egészségügyhöz. Ahogy sokan mások útálják a kórházszagot, én úgy érzem, mint ha hazaérkeztem volna. Mindig is ápolónő szerettem volna lenni, aztán továbbképezve magam, műtőasszisztens. De itt is mindig közbejött valami, és ez is - mint a boldog élet - csak egy vágyálom maradt. Egy egész életre szóló vágyálom.

        Ezt csak azért írtam, hogy egyértelmű legyen, alapból sose kritizálnám az egészségügyet, és tudom, valóban nagyon kevés a pénz, nincsenek rendesen megfizetve. De van egy tényező, ami a pénztől a független: az emberség. Egy fiatal csaj több órája vajúdott már, amikor végül megcsászározták, ne szenvedjen tovább. Mondjuk a 9 hónap alatt nem kevés pénzt adott az orvosnak...  Az én  rokonom sajnos nem a leggazdagabbak közül való, meg egyébként is úgy gondolja, hogy majd az elvégzett munkát fizeti meg. Eredmény: egy át nem aludt éjszaka a görcsök miatt, + 11 óra erőteljes, aktív vajúdás után kézzel-lábbal úgy nyomták ki belőle a 4 kilós gyereket, szegény csaj szakadt-repedt világba. Aztán, amikor a szoptatással is gondjai akadtak, az ápolónő úgy röffent rá, hogy tán én szoptassam meg maga helyett?! És még csak meg sem próbált segíteni, vagy tanácsot adni. Itt az a véleményem, hogy ha valaki bunkó, akkor ha kétszer annyit keresne, akkor is bunkó maradna. Szóval az egészségügy csak a pénztől még nem oldódna meg...

        Na, ez csak egy kis közjáték volt, az eredeti témámtól független.

        Majd azzal is jövök.

         


        25 éve élek egy méltatlan kapcsolatban. Hogy miért ez a sok év? És miért nem tettem ellene? Ide írhatom nyugodtan a sablonos szöveget: kezdetben még kicsik a gyerekek, aztán a közösen felvett lakás- és egyéb hitelek, aztán hol ez, hol az. Magyarázat mindig van. (Mentség nincs)

        48 éves nő vagyok egy vidéki kisvárosban. A munkahely bizonytalan... Ha egyszer rászánnám magam, hogy megszüntessem ezt a méltatlan helyzetet - amilyen szerencsétlen tipus vagyok -, biztos másnap megszűnne a munkahelyem, aztán mit kezdenék magammal?

        A gyengeség, a félelem ami még mindig itt tart. Pedig maradni is félek..

        A hosszú évek alatt a kevéske jó mellett bőven jutott a rosszból. Édesanyám korai halála, az állandó pénztelenség, férjem önző, agresszív (és mostanában már italozó) életmódja, a gyerekekért való állandó aggódás, a napi rutin  --> szép lassan az egészség rovására ment minden. Én nem vagyok hangoskodó tipus, magamban tartom, forgatom, rágcsálom a sérelmeimet, nem tudok tőlük szabadulni.

        Aztán egy napon magasvérnyomás, szívritmus gondok.

        Ezekről fogok írni a későbbiekben.


        A lista folytatódik a következő oldalon, kérjük lapozzon!

      • Blog leírása

        A halogatott reménység beteggé teszi a szívet, de a megadatott kívánság életnek fája.”
        Látogatás: 52273 alkalommal

        A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

      • Hirdetések
      • Saját oldal

      • Hirdetés