Temető

Bár már szeptember elején utaltam rá, hogy anyukám anno ősszel halt meg, ezért (is) hozza nekem az ősz az elmúlás hangulatát, de valójában most hétvégén volt a halálának az évfordulója. Már a 17. és mégis olyan, mintha tegnap lett volna... Érdekes, hogy míg élt - bár nagyon szerettük egymást - nem voltunk olyan szoros lelki kapcsolatban, mégsem vagyok képes elengedni őt ennyi év után sem, és azt hiszem sohasem. Időről időre felbukkan bennem egy-egy gondolat, érzés, amiket olyan jó lett volna még elmondani neki... Ha láthatná, milyen klassz férfiak lettek az akkor még csak kis unokái, ha hallhatná, hogy azt mondják neki: mama... És olyan jó lenne néha még a gyerekének lenni. Hazaszaladni egy kis meghallgatásért, vigasztalásért, vagy csak egy néma, szerető ölelésért. Vagy segíteni neki, meghallgatni, vigasztalni, megölelni őt... Mindenkinek azt tanácsolom tiszta szívemből, hogy aki még megteheti, tegye meg, ölelje meg, csókolja meg a kezét, beszélgessen vele, figyeljen rá... és ne csak a névnapján, meg karácsonykor, amikor szinte kötelező. Ne utólag kelljen bánni az elszalasztott lehetőséget, a ki nem mondott szavakat, az el nem csókolt csókokat...