• A szivem és én

        Levendula blogja

        Tegnap hazalátogatott az édesanyjához barátnőm, akivel óvodás korunk óta vagyunk barátnők. Ez annyit tesz, hogy több mint 40 éve! :))) Ő már régóta másik városban él, de ez soha nem jelentett akadályt a kommunikációnkban. Régebben sokoldalas leveleket írogattunk egymásnak, aztán jött a telefon, manapság pedig az internet segítségével napi szinten tartjuk a kapcsolatot. Na és ilyenkor, amikor hazajön, személyesen is találkozunk. Bár férjem sose szerette (senkit sem, aki hozzám tartozik), és igyekezett úgymond eltiltani, de nem járt sikerrel. Annál is inkább, mivel ő meg nagyon gyakran az alkoholt tekinti barátjának, és előfordulnak hajnalokig tartó "baráti" kimaradásai. Ilyenkor elmegy pl. diszkóba (50 éves fejjel), vagy egyéb nyilvános helyekre. Na, ezek után nehogy már én ne mehessek el a barátnőmhöz és anyukájához. Pedig férjem ezt így gondolta, és voltak is ebből vitáink, de mostanra enyhülni látszik a helyzet. Egyébként is jó, ha 2 havonta találkozunk, ez éves szinten mindössze 6 alkalmat jelent...

        Szóval belehúztunk mi is, pár órácskát eldumálgattunk, jókat nevettünk fiatalkori hülyeségeinket felidézve :)) Szóval tök jó volt.

        Ma viszont sok dolgom lesz. Először is aktuális lenne egy komolyabb takarítást véghezvinni. Ez amolyan nemszeretem munka, de hát muszáj megcsinálni. Aztán segítkezek fiamnak, mert holnapra összehívta a barátait egy kis kerti grillezésre. Nagy bevásárlás, húspácolás, saláták készítése, esetleg valami sütemény - szóval lesz mivel foglalkozni. Már korábban is tartottunk ilyet, és mondhatom nagyon jól sikerült. Nem olyan elvetemültek ezek a mai fiatalok, mint amilyennek gyakran lefestik őket. Nem volt berúgás, hangos szó, veszekedés, ellenben széles jókedv, nevetés annál inkább. Jelzem, mindig is jó - szinte baráti - viszonyban voltam és vagyok a fiaimmal, a kritikus kamaszkorban is szót értettünk, a haverjaiknak szabad bejárásuk volt hozzánk, és ez mára már teljesen természetes. 18-25 éves fiatalokról van szó, és az ő szemükben mi vagyunk a jófej szülők, nem ciki a jelenlétünk, és én ennek nagyon örülök. Jön haza a másik fiam is (ez a társaság az ő társasága is, a távolság mitsem számít), tehát igazi jó napnak ígérkezik.

        Remélem senki és semmi nem rondít bele.


        ...az ember leghűségesebb barátja. Lehet tél vagy nyár, eshet eső, fújhat szél, süthet a nap, lehet jó- vagy rosszkedved, a kutyádra mindig számíthatsz. Megérzi a hangulatot és ennek megfelelően viselkedik. Ha jókedved van, játszani akar, ha gondod van, csak odabújik hozzád. Imádom őket.


        Az öreg hölgy, aki tegnap este visszament Németországba, hagyott itt egy kaukázusi kiskutyát. Nem tud vele mit kezdeni, de nem szeretné ha elkallódna. Fiam azonnal védőszárnyai alá vette, azzal kezdte, hogy megfürdette, mert szegényke eléggé büdös volt, meg iszonyatosan bolhás. Ezután kapott egy kis kuckót magának finom puha "szőnyeggel", aztán jött a vacsora. Meglepő volt, hogy a fürdetést egy szó nélkül tűrte, talán érezte, hogy jó lesz ez neki :)) Meg is hálálta a gondoskodást, mégpedig azzal, hogy egész éjjel egy hanja nem volt. Nem siratta az anyját, a testvéreit, szerintem - bolhamentesen - átaludta aze gész éjszakát. 


        Hanem aztán itt a nagy kérdés, hogy most mi legyen vele. Mi a már meglévő 3 németjuhászunk mellé sem többet, sem más fajtát nem akarunk, de mindenképpen jó helyen szeretnénk tudni a kis dögszit. Így aztán fiam ma nekiáll felkutatni a legmegfelelőbbnek tűnő gazdijelöltet.


        A kutyával ellentétben én viszont nem sokat aludtam éjjel - pedig mégcsak bolhás se vagyok. Sajanos nem ritka jeneség ez nálam, van amikor csak úgy símán nem tudok aludni, van - mint most éjjel is - amikor kimondott oka van. Nem tudom, hogy front jön-e (az internetes időjárásjelentés szerint nem), vagy mi  volt az oka, de a szivem összevissza kalapált, néha úgy éreztem megállt, kész vége, nincs tovább. Alig kaptam levegőt, félig ülő helyzetben bóbiskoltam egy kicsit, de reggel arra eszméltem, hogy mégiscsak van tovább, hiszen élek :))  Új nap újabb örömökkel, és mégtöbb gonddal. A munkahelyemen mindössze 3 nap szabadságot kértem, persze mennék én többre is, de ezt is elég volt "kisírni" magamnak. Úgy csinálnak, mintha 3 hétre mennék el. Ezért is baj, amikor az embernek nincs kolleganője, nincs kit megkérni, ugyan segítsen már be egy kicsit. Azért remélem túléli a cég az én 3 napos hiányomat :))


        Szép napot mindenkinek!


         



        Ma végre ? remélem ? megszabadulok a nyűgtől! Néha persze lelkifurkám van, mért is haragszom ennyire, hiszen egy idősebb hölgyről van szó, aki a maga módján nagyon kedves és aranyos, tele energiával. Na ezt irigylem tőle. 70 évesen akkora életkedv és erő van benne, hogy sok fiatalnak tiszteletére válna. Ő bizony reggel egy kupica jóféle házipálinkával kezdi a napot, ebédhez-vacsorához vörösbort iszik (néha kaja nélkül is), ebéd után szunyókál kicsikét, na és több mint 50 éve(!!!) cigizik. Autót vezet, egyedül felül a repülőre és bejárja a világot. Szinte nincs is ránc az arcán. Mondjuk anyagi gondjai sose voltak, és valljuk be őszintén, pár ráncomat nekem is kisímítana, ha nem kéne minden hónapban sakkozni a befizetésre váró csekkekkel, na meg ha ebéd után nem is, de legalább éjszaka tudnék aludni.

        Szóval azért nem útálom ám én őt annyira, csak néha a kevés a több lenne. Ha tudnám, hogy itt tartózkodása idején minden nap csak egy órácskára látogat meg, sokkal jobban örülnék neki, még talán várnám is?


        Az idegrendszeremet napok óta borzolja, már-már tépázza egy nemkívánatos vendég. Messziről jött, és remélem mielőbb megy is. Nem vagyok bunkó, javarészt szeretem az embereket, de a barátaimat én választom meg. Attól, hogy valaki a barátomnak vallja magát, még messze nem az. Mondani kevés - ki kell érdemelni. Jelen esetben azonban ez soha nem fog megvalósulni, mert - lehet, csak butaságból - mindent megtesz annak érdekében, hogy inkább ellenségnek tekintsem. Épp hogy hazaérek a munkából, vásárlásból fáradtan, nyűgösen - ő megjelenik, leül az asztalhoz, megeszi-megissza amit elé teszek (ha nem teszek elé semmit, akkor egy pohár víz is megteszi), rágyújt (nálunk senki nem dohányzik, tudja ezt jól ő is), és mondja és mondja a végeláthatatlan történeteit. Ő nem rokon, csak egy ismerős, aki ráadásul nem magyar, és ha meg akarom érteni, akkor figyelnem kell rá, mert a mutogatásából többet ki tudok olvasni. Egy-egy magyar szófoszlány köré bőven tesz angol és német körítést (egy mondaton belül is). Így a sokadik nap táján már nagyon idegesítő. Nem tudom a megszokott ritmusban végezni a dolgomat, pihenésről, TV-nézésről szó sem lehet. Mindig késő estig marad, nem akarja észrevenni, hogy néha már nagyon a terhünkre van. Van a közelben egy saját lakása, de ott fél egyedül - én ezt is megértem, de akkor hozzon magával valakit, vagy ne jöjjön. Ha minden igaz, holnap végre repülőre ül, és hazamegy - nyugtunk lesz tőle kb. 2-3 hónapig. Már éppen ideje.


        Apukám ma 79 éves. Öregecske, betegecske (egyik lába is hiányzik), de még tud nevetni, fiatalkori élményeket mesél, az én huszonéves fiaim meg szinte csüngnek a szaván. Imádják, amikor a papa mesél :)) Reméljük kap még pár évet, hogy újra és újra meghallgassuk a - már kívülről ismert - történeteit...

        ?Az ember olyan, mint a bor: némely ecetté válik, ám a legjobbja az évekkel együtt érik.? /XIII.János pápa/



        Megint úgy jártam, mint már egyszer, hogy megírtam egy klassz kis bejegyzést, és a mentéskor eltűnt, mint szürkeszamár a ködben. Ma már nem fogom újraírni. Különben is csak a hidegfront rám gyakorolt hatásáról szólt. Röviden: igen kutyául érzem magam tőle. Igaz is, ezt mért kéne ragozni...


        Na, itt vagyok, megvagyok, valahogy túléltem a tegnapi napot - de nem volt egyszerű. Korán reggel már az izotóp laborban kiagyaltak, mondván, mit keresek ott, ez csak egy vérvétel lesz, a síma laborban meg tudják csinálni, majd utána küldik át hozzájuk. Probáltam mondani a - nem túl intelligens - csajnak, hogy amint látja, a beutalómon is az áll, hogy izotóp labor, a főorvos is ezt mondta (még el is magyarázta, hol találom meg), és a betegkapunál is ide irányítottak. Ezek után - bár lehet, én vagyok a hülye -  meg se fordult a fejemben, hogy ne ide jöjjek. Ő még tette a formáját egy ideig, végül "nagy kegyesen" közölte, várjak a soromra. Ehhez képes elég hamar behívtak, és a doktornő teljesen emberi hangon beszélt velem, és nem mondta, hogy nem jó helyen vagyok.

        Mért van az, hogy aki a sorban épp a százhuszadik senki, az játsza az agyát, osztja az észt (ezért nem marad neki), aki meg ténylegesen VALAKI-nek számít, ő meg emberséges, és tudja, hogy ilyen helyekre nem jókedvéből vagy unalmából megy az ember. (Jah, mert néhány héttel ezelőtt is jártam úgy, hogy a betegkapus csaj kiosztotta a fejemet, hogy őt bizony nem érdekli, én mit beszéltem meg a főorvossal, ő engem ugyan be nem enged, üljek le az ajtó elé, és majd lesz velem valami. Hm...)

        Ezután, hosszú várakozást követően - mert hiába az időpont, ha túl sok a beteg - megtörtént az UH-vizsgálat. Mondani persze nem mondanak semmit, majd megkapom a leletet. Aztán jött a terheléses EKG.  Nagyon kedves doktornő csinálta, figyelve az ember minden mozdulatára, a legkisebb rezdülésre is, percenként megkérdedzve jól vagyok-e, nincs-e valami gond. Viszont sajnos a 5. perc után leállította a vizsgálatot - pedig még közelében sem voltam azoknak a rosszulléteknek, amik itthon szoktak lenni - mert a vérnyomásom már 230 volt. Nem tudom, ezt az 5 percet mennyire lehet kiértékelni, mert még legalább 2x ennyi kellett volna. Ez majd csak 10 nap múlva fog kiderülni.

        Aztán este elmélyültem az UH-s leletem tanulmányozásában, a neten különböző helyeken (pl. orvosi szótár, orvosi rövidítések, drinfo) rákerestem néhány dologra, és annyi már kiderült számomra, hogy a bal pitvar és kamra közötti billentyű kissé vastagabb a kelleténél, emiatt nem teljesít tökéletesen. (Ez okozná minden bajom?!) Remélem azért nem túl komoly, és 10 nap múlva az orvosom mindent szépen elmagyaráz.

        Na, most ennyi.


        Holnap lesz a napja, hogy megtörténik végre - a már régóta aktuális - kivizsgálás. Reggel az izotóplaborban egy könnyű kis vérvétel. Hosszú évekig véradó voltam, ha tehetem ezután is az leszek, tehát ez nem fog ki rajtam. Aztán a szívultrahang és a terheléses EKG, nem tudom milyen sorrendben. A terhelésestől azért félek kicsit... Ugyanis néhány hónappal ezelőtt vettem magamnak egy szobabiciklit. Ülőmunkát végzek, meg egy kis túlsúly is van rajtam, gondoltam felfrissítem a vérkeringésemet kicsikét, ez csak hasznomra válhat. Az első alkalommal nagyon kifulladtam, abba is hagytam hamar. Aztán másodszor, harmadszor úgy szintén. Úgy a tizedik alkalom után kezdett gyanússá válni a dolog. Oké, azt tudtam, hogy már el vagyok puhulva, na de ennyire?!  Régebben - míg nem volt kocsink - biciklivel jártam mindenhova, meg se kottyant. Most meg sokadszori próbálkozás után is ugyanolyan fáradt vagyok, mint az elsőnél. Lezuhanok a fotelba, szakad rólam a víz, nem kapok levegőt, szorít a mellkasom, szédülök, zúg a fejem... Egy 15 perces tekerés után a vérnyomásom sokszor a 200-hoz közelít, aztán hirtelen leesik 100-ra, majd egy 10-15 perc múlva normalizálódik. A pulzusomról ne is beszéljek. Egy normális edzés folyamán az ideális szívverés: 220 mínusz az életkor, és ennek a 80-90 %-a, ami az én esetemben nagyjából 135-155. Ezzel a tempóval alig pár percig birom csak, lassítanom kell. Viszont amikor megállok, utána fél óra elteltével még mindig 110-120 körül mozog, és kell neki úgy bő 2 óra, mire 90-ig visszamegy, és addig végig elég rosszul érzem magam. Na, ez is adta többek között az indíttatást, hogy a végére járjak.

        És ezért is félek a holnapi naptól. Nekem előtte még 60 km-t vezetnem kell, jön a terhelés, jön a 2 órás rosszullét, és utána is le kell vezetnem a hazautat. Abban nem nagyon hiszek, hogy azt mondják, kutyabajom, csak a lustaság, mert a fáradtságnak nem kéne együttjárnia rosszulléttel. És a poén az, hogy holnap nekem még nem mondanak semmit, majd az eredményekkel egy másik időpontban kell jelentkeznem a főorvosnál. Bár addigra itt a neten összeszedegetem magamnak, hogy mi mit jelent.


        Így utólag átolvasgatva az irományomat már látom is a hibáit: túl nagy léptekkel haladtam a múltból a jelenbe, pedig voltak közben dolgok, amik még megértek volna egy misét. De mostmár mindegy, legfeljebb néha beiktatok egy-egy visszaemlékezést :))

        Igazából azt akartam kiemelni, hogy itt a neten olvasgatva mindenhol azt látom, (orvos válalszol rovatban például, meg más oldalakon is), hogy egy-egy új tünet jelentkezésekor forduljunk a háziorvoshoz, ő majd elküld a megfelelő szakrendelésre, mert ki kell vizsgálni milyen eltérés okozza ezeket a tüneteket, mert a megfelelő gyógyszert ennek ismeretében lehet beállítani. És a vérnyomás meg szívritmus gondokat különösen komolyan kell venni...

        Ehhez képest a valóság, hogy az embernek magának kell kezébe vennie a dolgokat. Pedig én tényleg nem vagyok egy nyavalygós tipus, de ha ugyanazzal a gonddal már sokadszorra megyek vissza, akkor azért már illő lett volna komolyan venni.

        Közben meg azt halljuk, hogy azért van ennyi beteg ember, mert elhanyagoljuk magunkat, nem vesszük komolyan a tüneteket, nem fordulunk időben orvoshoz. Hát... én itt látok egy kis ellentmondást.


        Kb. másfél évvel ezelőtt kezdődtek a szívritmus problémáim. Meg-meglóduló szapora veréssel, légszomjjal, mellkasi diszkomfort érzéssel. Már csak azért is nyugtalanító volt, mert egyik tipusú vérnyomáscsökkentőm béta-blokkoló volt, ami köztudottan jó hatással van a szapora szívverésre. Nem vagyok nyűgös tipus, hetekig vártam-tűrtem, majdcsak enyhül, biztos az időjárás, most biztos idegesebb vagyok, most biztos ez, biztos az. Aztán mikor kezdett elviselhetetlen lenni, elmentem az orvoshoz. Legyintett: nem komoly, és megduplázta a Betalocot. Eredmény szinte semmi. 2 hónap "türelmi" idő után csak visszamentem, hogy bocs már, de nem oké a helyzet. Jó, akkor írunk másik gyógyszert: Ramace Plus. Kezdetben jó volt, hatásosan csökkentette a pulzusomat, jó volt a vérnyomásom is a mellette szedett másik gyógyszerrel együtt. Aztán néhány hét múlva kezdődött a köhécselés, később köhögés, légcső "húzás", mellkasi diszkomfort érzés. Ez nem lehet igaz, már biztos bennem van a hiba! Újabb gyógyszerek. Párhuzamosan egy kalciumcsatorna-blokkoló, meg egy ACE-gátló. Aztán egy idő után az aktuális ACE-gátló vissza lett állítva béta-blokkolóra, ezzel elvoltam egy darabig. Akkor még nem tudtam, hogy az ACE-gátlókra vagyok allergiás.

        Aztán kezdődtek az extraszisztolék. Kezdetben csak néha, kihagyott egy ütemet, majd bele-belevágott hol a gyomromba, hol a torkomba. Aztán ezek sűrűsödtek, egyre rosszabb lett a helyzet. --> Orvos (legyintés, semmi komoly) --> új gyógyszer --> újra mellékhatások. Ekkor azért már megkérdeztem a háziorvost, hogy nem kéne-e ennek már szakorvosi szinten utánézni, hogy mi van. Azt mondta, ugyan már, meg tudjuk mi ezt oldani. Egy idő után besokalltam, hogy mindig rosszul érzem magam, vagy hatástalan egy gyógyszer, vagy rossz mellékhatásai vannak.

        Aztán megláttam egy újsághirdetést, egy fiatal - kardiológiai profilú belgyógyász - orvos hirdette újonnan megnyílt magánrendelőjét, a közeli nagyvárosban. Elmentem hozzá, ő 5 perc alatt megtette azt, amit a háziorvos évek alatt nem: együtt végigbeszéltük, milyen gyógyszereket szedtem idáig, melyiket mért kellett lecserélni, és rögtön kiderült, hogy az ACE-gátlókra vagyok allergiás. Aztán az EKG is mutatott egy kis eltérést, így be lettem utalva a kardiológiára. Az ottani főorvos azt mondta, ezekkel a panaszokkal, tünetekkel már legalább 5 évvel ezelőtt kellett volna csinálni egy teljes körű kivizsgálást.

        Így most - a jobb későn, mint soha elv alapján - elő vagyok jegyezve különböző vizsgálatokra. Ezen a héten kerül sor a pajzsmirigyre, valamint terheléses EKG, és szívultrahang. A jelenlegi gyógyszerekkel viszonylag jól érzem magam, nincsenek mellékhatások, viszont terhelésre - meg néha anélkül is - nagyon kiakad a szivem.

        Remélem mostmár jó kezekben vagyok.

        Na, mára ennyi.


        A lista folytatódik a következő oldalon, kérjük lapozzon!

      • Blog leírása

        A halogatott reménység beteggé teszi a szívet, de a megadatott kívánság életnek fája.”
        Látogatás: 50570 alkalommal

        A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

      • Hirdetések
      • Saját oldal

      • Hirdetés