A szivem és én

Tegnap hazalátogatott az édesanyjához barátnőm, akivel óvodás korunk óta vagyunk barátnők. Ez annyit tesz, hogy több mint 40 éve! :))) Ő már régóta másik városban él, de ez soha nem jelentett akadályt a kommunikációnkban. Régebben sokoldalas leveleket írogattunk egymásnak, aztán jött a telefon, manapság pedig az internet segítségével napi szinten tartjuk a kapcsolatot. Na és ilyenkor, amikor hazajön, személyesen is találkozunk. Bár férjem sose szerette (senkit sem, aki hozzám tartozik), és igyekezett úgymond eltiltani, de nem járt sikerrel. Annál is inkább, mivel ő meg nagyon gyakran az alkoholt tekinti barátjának, és előfordulnak hajnalokig tartó "baráti" kimaradásai. Ilyenkor elmegy pl. diszkóba (50 éves fejjel), vagy egyéb nyilvános helyekre. Na, ezek után nehogy már én ne mehessek el a barátnőmhöz és anyukájához. Pedig férjem ezt így gondolta, és voltak is ebből vitáink, de mostanra enyhülni látszik a helyzet. Egyébként is jó, ha 2 havonta találkozunk, ez éves szinten mindössze 6 alkalmat jelent...

Szóval belehúztunk mi is, pár órácskát eldumálgattunk, jókat nevettünk fiatalkori hülyeségeinket felidézve :)) Szóval tök jó volt.

...az ember leghűségesebb barátja. Lehet tél vagy nyár, eshet eső, fújhat szél, süthet a nap, lehet jó- vagy rosszkedved, a kutyádra mindig számíthatsz. Megérzi a hangulatot és ennek megfelelően viselkedik. Ha jókedved van, játszani akar, ha gondod van, csak odabújik hozzád. Imádom őket.

Az öreg hölgy, aki tegnap este visszament Németországba, hagyott itt egy kaukázusi kiskutyát. Nem tud vele mit kezdeni, de nem szeretné ha elkallódna. Fiam azonnal védőszárnyai alá vette, azzal kezdte, hogy megfürdette, mert szegényke eléggé büdös volt, meg iszonyatosan bolhás. Ezután kapott egy kis kuckót magának finom puha "szőnyeggel", aztán jött a vacsora. Meglepő volt, hogy a fürdetést egy szó nélkül tűrte, talán érezte, hogy jó lesz ez neki :)) Meg is hálálta a gondoskodást, mégpedig azzal, hogy egész éjjel egy hanja nem volt. Nem siratta az anyját, a testvéreit, szerintem - bolhamentesen - átaludta aze gész éjszakát. 

Az idegrendszeremet napok óta borzolja, már-már tépázza egy nemkívánatos vendég. Messziről jött, és remélem mielőbb megy is. Nem vagyok bunkó, javarészt szeretem az embereket, de a barátaimat én választom meg. Attól, hogy valaki a barátomnak vallja magát, még messze nem az. Mondani kevés - ki kell érdemelni. Jelen esetben azonban ez soha nem fog megvalósulni, mert - lehet, csak butaságból - mindent megtesz annak érdekében, hogy inkább ellenségnek tekintsem. Épp hogy hazaérek a munkából, vásárlásból fáradtan, nyűgösen - ő megjelenik, leül az asztalhoz, megeszi-megissza amit elé teszek (ha nem teszek elé semmit, akkor egy pohár víz is megteszi), rágyújt (nálunk senki nem dohányzik, tudja ezt jól ő is), és mondja és mondja a végeláthatatlan történeteit. Ő nem rokon, csak egy ismerős, aki ráadásul nem magyar, és ha meg akarom érteni, akkor figyelnem kell rá, mert a mutogatásából többet ki tudok olvasni. Egy-egy magyar szófoszlány köré bőven tesz angol és német körítést (egy mondaton belül is). Így a sokadik nap táján már nagyon idegesítő. Nem tudom a megszokott ritmusban végezni a dolgomat, pihenésről, TV-nézésről szó sem lehet. Mindig késő estig marad, nem akarja észrevenni, hogy néha már nagyon a terhünkre van. Van a közelben egy saját lakása, de ott fél egyedül - én ezt is megértem, de akkor hozzon magával valakit, vagy ne jöjjön. Ha minden igaz, holnap végre repülőre ül, és hazamegy - nyugtunk lesz tőle kb. 2-3 hónapig. Már éppen ideje.

Megint úgy jártam, mint már egyszer, hogy megírtam egy klassz kis bejegyzést, és a mentéskor eltűnt, mint szürkeszamár a ködben. Ma már nem fogom újraírni. Különben is csak a hidegfront rám gyakorolt hatásáról szólt. Röviden: igen kutyául érzem magam tőle. Igaz is, ezt mért kéne ragozni...

Na, itt vagyok, megvagyok, valahogy túléltem a tegnapi napot - de nem volt egyszerű. Korán reggel már az izotóp laborban kiagyaltak, mondván, mit keresek ott, ez csak egy vérvétel lesz, a síma laborban meg tudják csinálni, majd utána küldik át hozzájuk. Probáltam mondani a - nem túl intelligens - csajnak, hogy amint látja, a beutalómon is az áll, hogy izotóp labor, a főorvos is ezt mondta (még el is magyarázta, hol találom meg), és a betegkapunál is ide irányítottak. Ezek után - bár lehet, én vagyok a hülye -  meg se fordult a fejemben, hogy ne ide jöjjek. Ő még tette a formáját egy ideig, végül "nagy kegyesen" közölte, várjak a soromra. Ehhez képes elég hamar behívtak, és a doktornő teljesen emberi hangon beszélt velem, és nem mondta, hogy nem jó helyen vagyok.

Mért van az, hogy aki a sorban épp a százhuszadik senki, az játsza az agyát, osztja az észt (ezért nem marad neki), aki meg ténylegesen VALAKI-nek számít, ő meg emberséges, és tudja, hogy ilyen helyekre nem jókedvéből vagy unalmából megy az ember. (Jah, mert néhány héttel ezelőtt is jártam úgy, hogy a betegkapus csaj kiosztotta a fejemet, hogy őt bizony nem érdekli, én mit beszéltem meg a főorvossal, ő engem ugyan be nem enged, üljek le az ajtó elé, és majd lesz velem valami. Hm...)

Holnap lesz a napja, hogy megtörténik végre - a már régóta aktuális - kivizsgálás. Reggel az izotóplaborban egy könnyű kis vérvétel. Hosszú évekig véradó voltam, ha tehetem ezután is az leszek, tehát ez nem fog ki rajtam. Aztán a szívultrahang és a terheléses EKG, nem tudom milyen sorrendben. A terhelésestől azért félek kicsit... Ugyanis néhány hónappal ezelőtt vettem magamnak egy szobabiciklit. Ülőmunkát végzek, meg egy kis túlsúly is van rajtam, gondoltam felfrissítem a vérkeringésemet kicsikét, ez csak hasznomra válhat. Az első alkalommal nagyon kifulladtam, abba is hagytam hamar. Aztán másodszor, harmadszor úgy szintén. Úgy a tizedik alkalom után kezdett gyanússá válni a dolog. Oké, azt tudtam, hogy már el vagyok puhulva, na de ennyire?!  Régebben - míg nem volt kocsink - biciklivel jártam mindenhova, meg se kottyant. Most meg sokadszori próbálkozás után is ugyanolyan fáradt vagyok, mint az elsőnél. Lezuhanok a fotelba, szakad rólam a víz, nem kapok levegőt, szorít a mellkasom, szédülök, zúg a fejem... Egy 15 perces tekerés után a vérnyomásom sokszor a 200-hoz közelít, aztán hirtelen leesik 100-ra, majd egy 10-15 perc múlva normalizálódik. A pulzusomról ne is beszéljek. Egy normális edzés folyamán az ideális szívverés: 220 mínusz az életkor, és ennek a 80-90 %-a, ami az én esetemben nagyjából 135-155. Ezzel a tempóval alig pár percig birom csak, lassítanom kell. Viszont amikor megállok, utána fél óra elteltével még mindig 110-120 körül mozog, és kell neki úgy bő 2 óra, mire 90-ig visszamegy, és addig végig elég rosszul érzem magam. Na, ez is adta többek között az indíttatást, hogy a végére járjak.

Így utólag átolvasgatva az irományomat már látom is a hibáit: túl nagy léptekkel haladtam a múltból a jelenbe, pedig voltak közben dolgok, amik még megértek volna egy misét. De mostmár mindegy, legfeljebb néha beiktatok egy-egy visszaemlékezést :))

Igazából azt akartam kiemelni, hogy itt a neten olvasgatva mindenhol azt látom, (orvos válalszol rovatban például, meg más oldalakon is), hogy egy-egy új tünet jelentkezésekor forduljunk a háziorvoshoz, ő majd elküld a megfelelő szakrendelésre, mert ki kell vizsgálni milyen eltérés okozza ezeket a tüneteket, mert a megfelelő gyógyszert ennek ismeretében lehet beállítani. És a vérnyomás meg szívritmus gondokat különösen komolyan kell venni...

Kb. másfél évvel ezelőtt kezdődtek a szívritmus problémáim. Meg-meglóduló szapora veréssel, légszomjjal, mellkasi diszkomfort érzéssel. Már csak azért is nyugtalanító volt, mert egyik tipusú vérnyomáscsökkentőm béta-blokkoló volt, ami köztudottan jó hatással van a szapora szívverésre. Nem vagyok nyűgös tipus, hetekig vártam-tűrtem, majdcsak enyhül, biztos az időjárás, most biztos idegesebb vagyok, most biztos ez, biztos az. Aztán mikor kezdett elviselhetetlen lenni, elmentem az orvoshoz. Legyintett: nem komoly, és megduplázta a Betalocot. Eredmény szinte semmi. 2 hónap "türelmi" idő után csak visszamentem, hogy bocs már, de nem oké a helyzet. Jó, akkor írunk másik gyógyszert: Ramace Plus. Kezdetben jó volt, hatásosan csökkentette a pulzusomat, jó volt a vérnyomásom is a mellette szedett másik gyógyszerrel együtt. Aztán néhány hét múlva kezdődött a köhécselés, később köhögés, légcső "húzás", mellkasi diszkomfort érzés. Ez nem lehet igaz, már biztos bennem van a hiba! Újabb gyógyszerek. Párhuzamosan egy kalciumcsatorna-blokkoló, meg egy ACE-gátló. Aztán egy idő után az aktuális ACE-gátló vissza lett állítva béta-blokkolóra, ezzel elvoltam egy darabig. Akkor még nem tudtam, hogy az ACE-gátlókra vagyok allergiás.

Aztán kezdődtek az extraszisztolék. Kezdetben csak néha, kihagyott egy ütemet, majd bele-belevágott hol a gyomromba, hol a torkomba. Aztán ezek sűrűsödtek, egyre rosszabb lett a helyzet. --> Orvos (legyintés, semmi komoly) --> új gyógyszer --> újra mellékhatások. Ekkor azért már megkérdeztem a háziorvost, hogy nem kéne-e ennek már szakorvosi szinten utánézni, hogy mi van. Azt mondta, ugyan már, meg tudjuk mi ezt oldani. Egy idő után besokalltam, hogy mindig rosszul érzem magam, vagy hatástalan egy gyógyszer, vagy rossz mellékhatásai vannak.