• A szivem és én

        Levendula blogja

        Nekem az augusztus 20-a már rég nem azt jelenti, mint korábban. Régen szerettem eljárni ilyenkor az "össznépi banzájokra", kedves, kellemes műsorok voltak és széles jó hangulat. Manapság már nagyon egy irányba mentek el ezek a programok - legalább is itt a környékünkön - és túl sok politikát visznek bele. Éppen ezért - meg kénylemből is - már nem szoktam elmenni ezekre a műsorokra, inkább maradok itthon, és élvezem a szabadnapot. Így történt ez az idén is és nagyon volt így.

        Aztán másnap elmentünk végre strandolni! Az idén először - és valószínűleg utoljára is. Nagyfiammal megbeszéltük, hogy a hozzájuk közeli városka eléggé híres fürdőjébe megyünk. Így együtt lesz a család, nekik nem kell sokat utazni, a költségekben pedig az énvendégeim. Az utolsó pillanatban persze a menyemnek (se) való bele akart rondítani a történetbe, ahogyan ez kedvenc szokása. Másik 20 alkalommal tökéletesen megfelel neki az a hely, pont most talált benne kivetni valót... Fiam meggyőzte, ha mi ott vagyunk a közelben, akkor egyértelmű, hogy velünk lesznek, ilyen alkalmat nem hagy ki. Ettől eltekintve szép nap volt. Amúgy is nagyon szeretem a vizet (előző életemben hal lehettem - vagy sellő?). El tudtam volna képzelni ott egy hetet is, vagy kettőt :))

        Mellesleg tettem 1-2 világraszóló fefedezést is :))) Például, hogy válság ide vagy oda, feltűnően sok a túlsúlyos ember - sajnos velem együtt. (Lehet, hogy a magyarok találkozója helyett a kövérek gyülekezetére mentem?)  A másik felfedezésem, hogy nincsenek jó pasik, vagy ha vannak, akkor mind máshol :(( De az nagyon durva, hogy több ezer emberből egyre nem tudtam azt mondani, hogy: na, ez igen. (Az már más kérdés, hogy ezt már énrám sem lehet mondani.)

        Sajnos a hosszú hétvége hátralevő napjai a szokásos módon zajlottak: takarítás, sütés-főzés, egyéb házimunkák. Na meg a hidegfront - ami most valami rejtélyes oknál fogva kevésbé viselt meg.

        Viszont mindjárt vége a nyárnak :(( Igaz ugyan, hogy sokat panaszkodtunk a nagy melegek miatt, de mégis sajnálom. Az őszhöz sajnos keserű emlékeim kötődnek, ezért nem a szépet látom meg benne, hanem az elmúlást...


        Néha valami jó is történik, úgy gondolom ezt is le kell írni, nem csak a nyavalygást. Bár, hogy őszinte legyek, ezt a blogot eredetileg azért kezdtem, hogy tudjak hol navalyogni. Ugyanis férjemet erősen nem érdekli, mi van velem, fiaimat nem idegesítem, munkahelyemen többnyire egyedül vagyok, tehát nincs is kinek panaszkodni, meg amúgy is inkább az a némán magamban szenvedős típus vagyok. Egyedül barátnőmnek szoktam időnként kiönteni szivem-lelkem, de ő meg eleve olyan helyen dolgozik, ahol lát-hall problémát épp eleget, na meg neki is meg van a maga baja, így hát őt is tehermentesíteni akarom :)

        Szóval a jó, azaz relatíve jó: tegnap főnököm kék-zöld foltokkal, egyéb külsérelmi nyomokkal a fején jött dolgozni. Előadta a nagyjelenetet, miszerint elcsúszott, akkor verte össze magát. De mire ő ideért, a híre már megelőzte, és ezen hírek szerint az összeverés igaz is, csak épp más keze által történt. Nem tudom, mi az igazság, nagyon nem is érdekel, de mivel nem az áldott jó természetéről híres az ürge, így ez utóbbi verzió hihetőbb. Mondtam is neki, hogy a férjük által megvert nők is az ajtófélfára szokták fogni a dolgot. Ezért a megjegyzésemért helyben 20 % fizetés csökkentést helyezett kilátásba, de azért a rossz természete mellett humorérzéke is van, remélem jelen esetben is működik. Amúgy nem vagyok én olyan rosszmájú, hogy örüljek más bajának, de az  ő természete eléggé hasonlít a férjeméhez, ezért azt gondolom, semmiképpen sem ártott neki.

        Na, hát ennyit mára.


        A munkahelyemen kész őrület, otthon dettó. Annyi meló volt, hogy a fejem se látszott ki belőle, de talán már kezd apadni, már megállhatok levegőt venni. Pedig annyit tudtam volna írni, de talán jobb is, hogy a sok hülyeség nem került billentyűvégre. Pénteken amúgy is nagyon rossz napom volt, fejfájás, nemalvás - hidegfront, egész nap depressziósan esett az eső, és egyetlen nap leforgása alatt annyit hibáztam, mint máskor fél év alatt sem. Idegesen kapkodtam, ez aztán generálta a többi félrenyúlást, félreszólást. Megbántottam, akit nem kellett volna, kinevettem, akit nem kellett volna, hagytam magam becsapni, és ráadásul még a kezemet is csúnyán odacsuktam egy vaskapuval. Úgy éreztem magam, mint akit egy nagy marok szorít összefelé...

        Aztán szombaton jött a mellbevágó a hőség, ismét fejfájás csak más típusú, levegőért kapkodás, összevissza szívverés, és úgy éreztem magam, mint akit szétfeszít belülről valami. Egész nap dolgoztam, de olyanokat, amiknek semmi látszata nem volt, de muszáj megcsinálni. Olyan teszek-veszek, de minek...

        Aztán vasárnap végre viszonylag normális minden. Nincsenek frontok, kevesebb munka, és még nagyfiam is hazajött váratlanul, megszépítve a napomat :))

        Csak egyetlen dolog rontja a hangulatot (de sajna nemcsak vasárnap). Na jó, nem csak egy, de a másikkal most nem foglalkozom. Szóval az a gond, hogy hiába szedegetem én a gyógyszereimet előírás szerint, a várt hatás sajnos elmarad. Mellékhatásként kóválygok-szédelgek egész nap, fáradt és gyenge vagyok. Bár a vérnyomásom néha közelít a normális felé, de hogy nekem az életben nem lesz 70-es szívverésem - amit doki elvárna - , az tuti. (Legfeljebb a végső megállás előtti belassuláskor... majd 30 év múlva) Nem tudom, mi lesz a megoldás, mert ennél több vagy erősebb gyógyszert a szédelgések miatt nem tudok szedni. Nap mint nap autót vezetek, a munkahelyemen nagyon sok pénznek az útját kell megfelelően egyengetnem, és az utolsó fillérig elszámolni vele, nem lehet félvállról venni a dolgokat.

        De azért kitartó vagyok, meglátjuk mi lesz.


        Ma barátnőm megkérdezte, hogy vagyok. Ez nem amolyan angolos "how do you do?" kérdés volt, amire soha senki nem vár választ, ez konkrét volt. Aztán a munkahelyemről elugrottam a postára, ott összetalálkoztam egy másik kedves nőismerősömmel, és - mintha csak összebeszéltek volna - ő is rákérdezett hogylétemre.

        Íme a válasz:
        Köszönöm kérdésed, szerintem jól vagyok. Úgy értem, a vérnyomásom szerintem tök jó, de attól, amit doki mondott, még távol állok. Ő azt mondta, a vérnyomásnaplómban olyan értékeket szeretne látni, hogy 110/70/70. Hehe, ez viccesnek tűnik. Még életemben nem volt ennyi. (Napi 3* mérést kell regisztrálnom) Azt mondta, a 140/90-es határérték csak abban az esetben elfogadott, amikor még nincsenek maradandó elváltozások. Mikor már kialakult valami - még ha csak enyhe is - , akkor már az a cél, hogy a szívnek minél kevesebbet kelljen dolgoznia, ezért kell minél alacsonyabbnak lennie a vérnyomásnak is meg szívverésnek is. Jó irányba haladok, már egyre ritkábban fordulnak elő 140 fölötti értékek, meg a szívverés is inkább csak 80 körül van, de azért még doki "álmától" messze vagyok. Méghogy 70-es szívverés! A rosszullétek kivédése érdekében kerülöm a nehéz fizikai terhelést (bár mindet sajnos nem lehet), de drága jó férjem, meg az időjárás ki tud ütni.

        Hát így vagyok mostanság, köszönöm - viszonylag - jól :))

        (Csak el ne kiabáljam, mert ez a hülye idő most is nyomja a mellkasom...)


        Fejlődik a drágaság :)) Még nincs neve a kaukázusi fiúnak, segítene valaki? Köszönöm. Ja, merthogy a nyakunkon maradt a kutyus, pedig lett volna megfelelő gazdija, de férjem nem engedte eladni. Így egy gonddal több - nekem.


        Végre itt vagyok egy kicsit, bár sok időm most sincs. De már kikívánkozik belőlem, amit írni akarok.

        Szóval kapom éna terhelést itthon is rendesen, nem kell ehhez orvoshoz menni :(( Igaz, ez lelki terhelés, de fizikailag pont ugyanúgy hat rám. Szorítja a mellkasom, alig kapok levegőt, a szivem ezzerrel vágtázik, szédülök, forog velem a világ. Pedig vannak helyzetek, amikor épp nekem kell észen lennem, nem lehet itt rosszul lenni. Ilyen volt ez a helyzet is. A férjem meg a fiam összevesztek. Nem ritka dolog ez sajnos, de egyre durvábbak ezek a konfliktusok és félek, hogy egyszer teljesen elszabadul a pokol...

        Azt azért tudni kell, hogy férjem szörnyen mocskos természetű. Ahogy itt olvasgattam a webbetegen a cikkeket a nárcisztikus személyekről, hát mint ha minden sorát, minden szavát a férjemről írták volna.

        "Bárminemű kritikára, tiszteletlenségre túlérzékenyen, időnként dühkitöréssel reagálnak. Leginkább azok lesznek ezeknek a kitöréseknek a szenvedő alanyai, akik a legközelebb állnak hozzájuk, együtt élnek velük, hiszen a nárcisztikus személy mindenkitől, de leginkább tőlük várja el mindazt a szeretetet, melyet gyerekkorában nem kapott meg. Házastársukkal, gyermekeikkel elhitetik, hogy nem elég jók, értéktelenek, így vetítve a körülöttük lévőkre saját érzéseiket.

        Másik fontos jellemvonásuk, hogy szörnyen arrogánsak, önelégültek és látszatra nagyon magabiztosak.

        Sokszor irigyek másokra, akikről azt hiszik, többet kaptak az élettől, noha szerintük ők sokkal inkább megérdemelnék. Gyakran fantáziálnak sikerről, hírnévről, ismertségről, mivel szükségük van arra, hogy így töltsék ki a lelkükben keletkezett érzelmi űrt, vagy tereljék el az elégedetlenségérzetükről a gondolataikat.

        A nárcisztikus emberek szokatlanul önzőek. Bármi, ami érdekes számukra, elsősorban róluk szól.

        A másik ember csak addig fontos a számukra, amíg az pozitív hatással van rájuk. Ez lehet akár úgy, hogy valamilyen pozíciót köszönhetnek neki, vagy csak egyszerűen csodálja a nárcisztikus beteget. A lényeg, hogy ismételten csak róluk szóljon a történet. Sajnos a nárcisztikus személyiség képtelen szeretetet adni."

        Hát, ezek csak szemelvények az ő viselkedéséről, tudnám még fokozni. Magából kikelve, artikulátlan hangon ordít, és az a célja, hogy minél jobban megalázzon másokat - elsősorban a fiainkat és engem persze, hiszen mi állunk hozzá a legközelebb. Na meg más esetleg lekeverne neki egy hatalmas frászt, hogy kizökkentse a hisztijéből... Most fiam is majdnem ezt tette... Pedig ő jótermészetű, türelmes emberke, de egyszer nála is megtelik a bili. Most még meg tudtam akadályozni, hogy nagyobb baj legyen, de ki tudja, hogy máskor is sikerülni fog-e. A gyerekeimet sajnálom nagyon, mert úgy kellett felnőniük, hogy pont akitől a legnagyobb szeretetet kellett volna kapniuk, attól kapták a legtöbb becsmérlést, lealázást. Milyen apa az, aki azt mondja a fiának, hogy unom a pofádat, útálom az egész életedet?! Látszólag az a baja, hogy egyik fiunk se az ő szakmáját választotta, de a valóságban tök mindegy, hogy mi a történés, neki soha semmi nem tetszik, nem lehet a kedvére tenni - és hogy őszinte legyek, már nem is akarunk.

        Ezek után azt hiszem nem csoda, hogy így állok a vérnyomásommal, a szivemmel. Kisebbik fiam dettó, két éve szed vérnyomás gyógyszereket. Nagyobbik fiam szerencsés volt, még viszonylag időben sikerült kiszakadnia ebből, érettségi után másik városba ment tanulni, aztán ahogy az lenni szokott, ott is maradt.

        Hát ennyit mára, az élet - úgy ahogy - megy tovább.


        Lesz mit írnom, csak most nem áll módomban. Itthon puskaporos a levegő, a munkahelyemen sok a meló, de majd jövök.


        Tegnap kellett mennem vissza a kardiológiára. Reggel férjem megkérdezte, mikor indulunk - fiam jött velem. Aztán az indulás várható időpontja előtt kb félórával felhívott, és kiadta az ukázt, hogy a kocsiban a vizet-olajat-keréknyomást megnézni, a kocsira nagyon vigyázni, stb. 17 éve van jogsim és azóta folyamatosan vezetek, soha egy karcolást nem okoztam sem a saját kocsinkon sem másén, a víz-olaj-kerék technikájához jobban értek, mint a takarításhoz, neki pedig mégcsak jogsija sincs, tehát ez a napiparancs abszolút fölösleges volt. Viszont hogy minden jót kívánjon nekem, vagy sok szerencsét, vagy ilyesmi... azt nem. Ilyet ki nem ejtene a száján, nehogy véletlenül kicsit figyelnie kelljen rám. Úgy csinál, mintha csak piacra mentem volna, nem orovshoz. No comment, ehhez nincs mit hozzáfűznöm...

        A doki viszont nagyon jófej :))) Érti is a dolgát, meg tud az emberekkel bánni, kedves mosolya megnyugtató. Sok újat nem mondott, hiszen én már itt a neten kitanulmányoztam a leleteimet. A hosszú ideig fennálló magasvérnyomás következtében a szívizomzat bizonyos részeken kissé megvastagodott, ezáltal nehezebben pumpálja a vért, enyhe szívelégtelenség áll fenn. Valamint az egyik billentyűn van egy kis felrakódás, nem komoly, nem kell tőle megijedni, de mindenképpen nyomon kell követni, mert nem tudjuk mikor és mitől keletkezett, az esetleges romlást időnkénti ultrahangos ellenőrzéssel lehet időben észlelni, meg a szívverésemet kell - amennyire csak lehet - lelassítani. Összességében, a körülményekhez képest elfogadható állapot. Viszont a terheléses vizsgálatot meg kell ismételni, mert pont akkor kezdődtek a "kacifántok" az EKG-n, amikor le lettem állítva. Orvosom szerint ugyan helyesen járt el az a doktornő, aki a terhelést csinálta, mert a 230-as vérnyomás már indokolja a leállást, de ő azért egy picit tovább csinálta volna, hátha nem emelkedik tovább, viszont az EKG értékelhető lett volna. De ne aggódjak, legközelebb (1 hónap múlva), ha megyek, ő személyesen fogja nekem megcsinálni, mert sanszos, hogy a koszorúereknél lehet egy kis szűkület - és itt megint hivatkozott a körülményekre, mint életkor, túlsúly, vérnyomás, családi előzmények.

        Addig is sokat pihenni... Na ja, mintha az ilyen egyszerű lenne. Az embernek munkahelye van, családja, feladatai, kötelezettségei... Nem sűrűn lehet azt mondani, hogy bocs, most megállok egy kicsit. Pedig kénytelen leszek, mert csak én tudok magamra vigyázni (meg "apuka" kocsijára...)


        Ma nem történt semmi különös. Végülis nem mentünk strandolni, de csak azért, mert ebben a borzasztó melegben nem volt kedvünk kimozdulni se. 50 km-re van a legközelebbi valamire való strand, a vízhez lett volna kedvem, de az oda-vissza úthoz nem. Behúzódtunk a jó hűvös lakásba, és jót beszélgettünk nagyfiammal, aki úgyis már csak  látogatóba jár haza. Ez  a forróság erősen nyomta a mellkasom, na meg az ideg is bújkál már bennem, mert holnap megyek vissza az orvoshoz.

        Majd jövök beszámolni.


        Sajnos a tegnapi napom nem sikerült olyan jónak, amilyennek terveztem. Délelőtt elmentem a temetőbe édesanyám sírjához - mint minden héten. Nem jól választottam meg az időpontot, mert már eléggé meleg volt, ezt önmagában sem birom. Aztán pár kanna vizet is vittem rá a kb. 50 méterre lévő kútról. Igazából ez nem egy nagy terhelés, de én úgy kifulladtam, hogy azt hittem ott nyúlok ki. Szabályosan rosszul voltam. Nem mertem leülni a sír szélére, mert attól féltem, nem lesz erőm felkelni. A kocsiban, a légkondit bekapcsolva (hitelre vettük, még ma is nyögjük az árát) pihegtem vagy 5 percig, mire el mertem indulni, itthon pedig valósággal belezuhantam a fotelba. Sokáig tartott, mire annyira összeszedtem magam, hogy szép óvatosan nekiálltam a kitűzött feladatoknak. A nagytakarításból inkább csak nagyjából takarítás lett, de a húsokat előkészítettem a mai grillezéshez. Aztán éjszaka - önmagamhoz képest - viszonylag jót aludtam és hál' istennek a mai napot már sokkal könnyebben kezdtem. 

        Hétfőn kell visszamennem a kardiológiára, már nagyon várom, mert szeretném ha kiderülne végre, mi is a bajom, és találunk hamar valami gyógymódot. Milyen optimista vogyok, ugye? :)))

        Na, a mai grillezés viszont jól sikerült :))) A fiatalok egy része még most is itt van, az udvaron - szúnyogriasztó gyertyák mellett - kártyáznak. Lehet, hogy hihetetlennek tűnik, de a 17 személyből mindössze egy - a férjem - fogyasztott alkoholt. Nagyszerű példája ez annak, hogy szesz nélkül is milyen jól érezhetik magukat. Büszke vagyok rájuk! A lányokra már kevésbé. Nagyobbik fiam barátnője lassan 4 éve része a családnak, kisebbik fiamé kb 5-6 hónapja, de egyikük sem kérdezte meg, ugyan segítsen-e valamit. Egy olyan kislány, aki kb. harmadik alkalommal van nálunk, ajánlotta fel a segítségét. Megköszöntem, de nem fogadtam el, mondtam, hogy ő most szórakozni van itt, érezze jól magát. Viszont a "menyeimtől" rosszul esett, pedig ismerhetnek már annyira, hogy nekik sem kellett volna dolgozniuk, de legalább felajánlhatták volna. Persze én vagyok a hülye, mert nyugodtan mondhattam volna nekik, hogy itt van, tessék, csináljátok, de én már annyira hozzászoktam, hogy soha életemben nem volt segítségem, mindig mindent egyedül kellett csinálnom, hogy mára már idegesít, ha nyüzsögnek körülöttem. De úgy tűnik, ettől nem kell tartanom :((

        Hát ennyit a mai napról. Holnap lehet, hogy strandolunk (már 2 éve vizet se láttam), de nem merek előre tervezni, mert tuti, hogy közbejön valami.

        Szép hétvégét mindenkinek!

         


        A lista folytatódik a következő oldalon, kérjük lapozzon!

      • Blog leírása

        A halogatott reménység beteggé teszi a szívet, de a megadatott kívánság életnek fája.”
        Látogatás: 53345 alkalommal

        A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

      • Hirdetések
      • Saját oldal

      • Hirdetés