A szivem és én

Nekem az augusztus 20-a már rég nem azt jelenti, mint korábban. Régen szerettem eljárni ilyenkor az "össznépi banzájokra", kedves, kellemes műsorok voltak és széles jó hangulat. Manapság már nagyon egy irányba mentek el ezek a programok - legalább is itt a környékünkön - és túl sok politikát visznek bele. Éppen ezért - meg kénylemből is - már nem szoktam elmenni ezekre a műsorokra, inkább maradok itthon, és élvezem a szabadnapot. Így történt ez az idén is és nagyon volt így.

Aztán másnap elmentünk végre strandolni! Az idén először - és valószínűleg utoljára is. Nagyfiammal megbeszéltük, hogy a hozzájuk közeli városka eléggé híres fürdőjébe megyünk. Így együtt lesz a család, nekik nem kell sokat utazni, a költségekben pedig az énvendégeim. Az utolsó pillanatban persze a menyemnek (se) való bele akart rondítani a történetbe, ahogyan ez kedvenc szokása. Másik 20 alkalommal tökéletesen megfelel neki az a hely, pont most talált benne kivetni valót... Fiam meggyőzte, ha mi ott vagyunk a közelben, akkor egyértelmű, hogy velünk lesznek, ilyen alkalmat nem hagy ki. Ettől eltekintve szép nap volt. Amúgy is nagyon szeretem a vizet (előző életemben hal lehettem - vagy sellő?). El tudtam volna képzelni ott egy hetet is, vagy kettőt :))

Néha valami jó is történik, úgy gondolom ezt is le kell írni, nem csak a nyavalygást. Bár, hogy őszinte legyek, ezt a blogot eredetileg azért kezdtem, hogy tudjak hol navalyogni. Ugyanis férjemet erősen nem érdekli, mi van velem, fiaimat nem idegesítem, munkahelyemen többnyire egyedül vagyok, tehát nincs is kinek panaszkodni, meg amúgy is inkább az a némán magamban szenvedős típus vagyok. Egyedül barátnőmnek szoktam időnként kiönteni szivem-lelkem, de ő meg eleve olyan helyen dolgozik, ahol lát-hall problémát épp eleget, na meg neki is meg van a maga baja, így hát őt is tehermentesíteni akarom :)

Szóval a jó, azaz relatíve jó: tegnap főnököm kék-zöld foltokkal, egyéb külsérelmi nyomokkal a fején jött dolgozni. Előadta a nagyjelenetet, miszerint elcsúszott, akkor verte össze magát. De mire ő ideért, a híre már megelőzte, és ezen hírek szerint az összeverés igaz is, csak épp más keze által történt. Nem tudom, mi az igazság, nagyon nem is érdekel, de mivel nem az áldott jó természetéről híres az ürge, így ez utóbbi verzió hihetőbb. Mondtam is neki, hogy a férjük által megvert nők is az ajtófélfára szokták fogni a dolgot. Ezért a megjegyzésemért helyben 20 % fizetés csökkentést helyezett kilátásba, de azért a rossz természete mellett humorérzéke is van, remélem jelen esetben is működik. Amúgy nem vagyok én olyan rosszmájú, hogy örüljek más bajának, de az  ő természete eléggé hasonlít a férjeméhez, ezért azt gondolom, semmiképpen sem ártott neki.

A munkahelyemen kész őrület, otthon dettó. Annyi meló volt, hogy a fejem se látszott ki belőle, de talán már kezd apadni, már megállhatok levegőt venni. Pedig annyit tudtam volna írni, de talán jobb is, hogy a sok hülyeség nem került billentyűvégre. Pénteken amúgy is nagyon rossz napom volt, fejfájás, nemalvás - hidegfront, egész nap depressziósan esett az eső, és egyetlen nap leforgása alatt annyit hibáztam, mint máskor fél év alatt sem. Idegesen kapkodtam, ez aztán generálta a többi félrenyúlást, félreszólást. Megbántottam, akit nem kellett volna, kinevettem, akit nem kellett volna, hagytam magam becsapni, és ráadásul még a kezemet is csúnyán odacsuktam egy vaskapuval. Úgy éreztem magam, mint akit egy nagy marok szorít összefelé...

Aztán szombaton jött a mellbevágó a hőség, ismét fejfájás csak más típusú, levegőért kapkodás, összevissza szívverés, és úgy éreztem magam, mint akit szétfeszít belülről valami. Egész nap dolgoztam, de olyanokat, amiknek semmi látszata nem volt, de muszáj megcsinálni. Olyan teszek-veszek, de minek...

Ma barátnőm megkérdezte, hogy vagyok. Ez nem amolyan angolos "how do you do?" kérdés volt, amire soha senki nem vár választ, ez konkrét volt. Aztán a munkahelyemről elugrottam a postára, ott összetalálkoztam egy másik kedves nőismerősömmel, és - mintha csak összebeszéltek volna - ő is rákérdezett hogylétemre.

Íme a válasz:

Fejlődik a drágaság :)) Még nincs neve a kaukázusi fiúnak, segítene valaki? Köszönöm. Ja, merthogy a nyakunkon maradt a kutyus, pedig lett volna megfelelő gazdija, de férjem nem engedte eladni. Így egy gonddal több - nekem.

Végre itt vagyok egy kicsit, bár sok időm most sincs. De már kikívánkozik belőlem, amit írni akarok.

Szóval kapom éna terhelést itthon is rendesen, nem kell ehhez orvoshoz menni :(( Igaz, ez lelki terhelés, de fizikailag pont ugyanúgy hat rám. Szorítja a mellkasom, alig kapok levegőt, a szivem ezzerrel vágtázik, szédülök, forog velem a világ. Pedig vannak helyzetek, amikor épp nekem kell észen lennem, nem lehet itt rosszul lenni. Ilyen volt ez a helyzet is. A férjem meg a fiam összevesztek. Nem ritka dolog ez sajnos, de egyre durvábbak ezek a konfliktusok és félek, hogy egyszer teljesen elszabadul a pokol...

Lesz mit írnom, csak most nem áll módomban. Itthon puskaporos a levegő, a munkahelyemen sok a meló, de majd jövök.

Tegnap kellett mennem vissza a kardiológiára. Reggel férjem megkérdezte, mikor indulunk - fiam jött velem. Aztán az indulás várható időpontja előtt kb félórával felhívott, és kiadta az ukázt, hogy a kocsiban a vizet-olajat-keréknyomást megnézni, a kocsira nagyon vigyázni, stb. 17 éve van jogsim és azóta folyamatosan vezetek, soha egy karcolást nem okoztam sem a saját kocsinkon sem másén, a víz-olaj-kerék technikájához jobban értek, mint a takarításhoz, neki pedig mégcsak jogsija sincs, tehát ez a napiparancs abszolút fölösleges volt. Viszont hogy minden jót kívánjon nekem, vagy sok szerencsét, vagy ilyesmi... azt nem. Ilyet ki nem ejtene a száján, nehogy véletlenül kicsit figyelnie kelljen rám. Úgy csinál, mintha csak piacra mentem volna, nem orovshoz. No comment, ehhez nincs mit hozzáfűznöm...

A doki viszont nagyon jófej :))) Érti is a dolgát, meg tud az emberekkel bánni, kedves mosolya megnyugtató. Sok újat nem mondott, hiszen én már itt a neten kitanulmányoztam a leleteimet. A hosszú ideig fennálló magasvérnyomás következtében a szívizomzat bizonyos részeken kissé megvastagodott, ezáltal nehezebben pumpálja a vért, enyhe szívelégtelenség áll fenn. Valamint az egyik billentyűn van egy kis felrakódás, nem komoly, nem kell tőle megijedni, de mindenképpen nyomon kell követni, mert nem tudjuk mikor és mitől keletkezett, az esetleges romlást időnkénti ultrahangos ellenőrzéssel lehet időben észlelni, meg a szívverésemet kell - amennyire csak lehet - lelassítani. Összességében, a körülményekhez képest elfogadható állapot. Viszont a terheléses vizsgálatot meg kell ismételni, mert pont akkor kezdődtek a "kacifántok" az EKG-n, amikor le lettem állítva. Orvosom szerint ugyan helyesen járt el az a doktornő, aki a terhelést csinálta, mert a 230-as vérnyomás már indokolja a leállást, de ő azért egy picit tovább csinálta volna, hátha nem emelkedik tovább, viszont az EKG értékelhető lett volna. De ne aggódjak, legközelebb (1 hónap múlva), ha megyek, ő személyesen fogja nekem megcsinálni, mert sanszos, hogy a koszorúereknél lehet egy kis szűkület - és itt megint hivatkozott a körülményekre, mint életkor, túlsúly, vérnyomás, családi előzmények.

Ma nem történt semmi különös. Végülis nem mentünk strandolni, de csak azért, mert ebben a borzasztó melegben nem volt kedvünk kimozdulni se. 50 km-re van a legközelebbi valamire való strand, a vízhez lett volna kedvem, de az oda-vissza úthoz nem. Behúzódtunk a jó hűvös lakásba, és jót beszélgettünk nagyfiammal, aki úgyis már csak  látogatóba jár haza. Ez  a forróság erősen nyomta a mellkasom, na meg az ideg is bújkál már bennem, mert holnap megyek vissza az orvoshoz.

Sajnos a tegnapi napom nem sikerült olyan jónak, amilyennek terveztem. Délelőtt elmentem a temetőbe édesanyám sírjához - mint minden héten. Nem jól választottam meg az időpontot, mert már eléggé meleg volt, ezt önmagában sem birom. Aztán pár kanna vizet is vittem rá a kb. 50 méterre lévő kútról. Igazából ez nem egy nagy terhelés, de én úgy kifulladtam, hogy azt hittem ott nyúlok ki. Szabályosan rosszul voltam. Nem mertem leülni a sír szélére, mert attól féltem, nem lesz erőm felkelni. A kocsiban, a légkondit bekapcsolva (hitelre vettük, még ma is nyögjük az árát) pihegtem vagy 5 percig, mire el mertem indulni, itthon pedig valósággal belezuhantam a fotelba. Sokáig tartott, mire annyira összeszedtem magam, hogy szép óvatosan nekiálltam a kitűzött feladatoknak. A nagytakarításból inkább csak nagyjából takarítás lett, de a húsokat előkészítettem a mai grillezéshez. Aztán éjszaka - önmagamhoz képest - viszonylag jót aludtam és hál' istennek a mai napot már sokkal könnyebben kezdtem. 

Hétfőn kell visszamennem a kardiológiára, már nagyon várom, mert szeretném ha kiderülne végre, mi is a bajom, és találunk hamar valami gyógymódot. Milyen optimista vogyok, ugye? :)))